Vármező

Életemben először voltam kínai gyorsétteremben néhány héttel ezelőtt. Ott nyomtak a tálcámra egy lapot, amit leginkább a Pesti Esthez hasonlítanék. Ettünk - Krisztával voltam -, a lapot a táskámba dugtam és eljöttünk. Pár napra rá került a lapocska a kezembe és már reflexből a kuka felé indultam vele, amikor arra gondoltam, nézzek bele, mégis miket tartalmaz. Kb azt, amire számítottam: éttermek, bárok, nightclubok reklámjai, címei, telefonszámai, hasznos telefonszámok, ilyen-olyan üzletek fellelhetősége, nyitvatartása, miegymás, imitt-amott egy-egy oldalon pedig rendezvényekről adtak hírt. Gyorsan lapoztam, számomra érdektelen dolgok voltak, és a nagy lapozgatás közepette Vármező nevét pillantottam meg. Mégpedig - csodálkozásomra - olyan eseménnyel kapcsolatban, ami országos szinten egyedülálló: hőlégballon-parádé. Időpont: szeptember 26-28. Döntöttem: megyünk. Csak éppen István ne zenéljen (bár valamelyik anpra úgyis összehoztuk volna), az eső ne csorogjon vagy éppenséggel vénasszonyok ne potyogjanak az égből. István is benne volt, bár őt abszolút nem a léggömbök érdekelték. Na, vajon mi?

Tegnap, bár foga volt a levegőnek, de gyönyörűen sütött a nap, ennél szebbet-jobbat nem is kívánhattunk volna erre a napra. Nem indultunk korán, mire elkészültünk, dél volt, de jobb is volt így, mert legalább jobban felmelegedett a levegő. Kiérkezve, csalódottan vettük tudomásul, hogy sehol egy léggömb se, csupán vagy két ejtőernyőt láttunk, azt is a földön. Mivel a lányok aludtak, úgy döntöttünk, hogy egyenesen horgászni megyünk, majd később visszanézünk ide is.

A tó mellett Marikával, Noémivel, majd István, amint kiemelte az egyik halat (nem én fotóztam ezt, a hal valahogy lemaradt róla, én a kamerával foglalatoskodtam ekkor.)



Rengetegen voltak a tónál, sokan horgásztak, sokan csak bámészkodtak. Halat mindenesetre, kevesen fogtak. Legalábbis ekkor. Később aztán csak amúgy röpködtek a pisztángocskák kia  partra!:) Istvánnak is nagyon nehezen indult a dolog, jó 10-15 perc után fogta az első példányt. Aztán eléggé beindult, mert még hat szép társával bővítette kosarának tartalmát. Időközben a lányok felkeltek, Marikáékkal-Zsoltékkal találkoztunk, beszélgettünk, végül pedig - mivel Krisztával már nehezen lehetett bírni, állandóan a tó szélén mászkált volna - elmentünk sétálni hármasban. Sokan bandukoltak egy bizonyos irányba, nem tudtam, milyen látnivaló lehet arra, de gondoltam, felfedezzük. Nagyon jól tettem, mert gyönyörű halastavas "vidékre" érkeztünk. Itt volt a pisztráng-nevelde (remélem, nem írok ezzel a kifejezéssel nagy hülyeséget, de fogalmam sincs, hogy hogy hívják), egyik tóban csupán kis, 7-10 centis halacskák voltak, a másikban viszont jó félkaromnyi és még nagyobb példányok hemzsegtek. Nem tudom, hány tó volt, de elég sok. Gyönyörű volt a hely, szép pázsit volt a tavak között, gyümölcsfák, szomorúfűzek, jó magas fenyők (amelyek alatt tobozokat gyűjtöttünk a kiskosárba), némely tóban nádas is, szóval szép volt. Mire visszaérkeztünk a halászós tóhoz, Boró ismét elaludt, István pedig éppen holtszezonhoz ért. Nem is fogott többé egyet sem.



Aztán Aniék is megjöttek, Krisztával ők is elmentek sétálni a tavakhoz, mi pedig Istvánnal beültünk az étterembe.

A zsúfoltság ellenére sikerült valahogy két helyet találnunk, majd addig-addig vártuk az ételt, hogy átülhettünk mindannyian egy négyszemélyes asztalhoz. Szerencsére, a végeredmény megérte a várakozást, de mindenesetre, meggondoljuk, hogy még egyszer itt eszünk-e vagy sem. A kiszolgálás szörnyűséges volt. Bár csupán 5 asztala volt a pincérnőnek, jó tíz perccel később hozta a menüt, ráérősen vette fel a rendelést is, nem beszélve arról, hogy már majd' éhen haltunk, mire (nem túlzok!!!) másfél óra múlva kihozta a rendelt ételt. Amikor meg rákérdeztem, hogy mi a helyzet, még neki állt fennebb, hogy hát nem látom, mennyien vannak?! (De láttam, tényleg rengetegen voltak, és persze, nem csak ez a terem volt, hanem másik kettő, plusz a hatalmas teraszok, csak éppenséggel mások, akik utánunk ültek le, már szinte jóllaktak.) Mindegy, végül jót ettünk, a kisasszonyok is csak amúgy falták a finom hal-falatokat, de pofátlan módon semmi borravalót nem hagytunk. Hogy "mondja" a mondás? Amilyen a mosdó... Nos, amilyen volt a kiszolgálás, olyan volt a fizetség is. Mármint bizony jól megfizettük mi azt a négy halacskát, annak az árával szinte négy kilót is horgászhatott volna még István!

A ritka pillanatok egyike, amikor Kriszta szépen ült István ölében. Szerencsére, az asztalcserekor egy gyerekszéket is kaptunk, arról nem mászhatott le, így 
viszonylag nyugton volt. A szája azért járt!;):p

A nagy pusztítás: :-$:-$

Boró is elemében volt:

Hazafelé menet megálltunk a parádés téren is, ugyanis jópár hatalmas hőlégballon díszelgett már akkorra ott! Voltak a magasban, voltak a földön is. Megtudtuk, hogy repülni is lehet velük, de persze, fizetség ellenében. Nem volt drága, ahhoz viszont túl sok volt, hogy ne sajnáljam rá az összeget, és amúgyis késő volt már, sötétedett, nekünk pedig még Sárpatakot is útba kellett ejteni. Úgyhogy, kihagytuk a repülést, de Ani és Csaba maradt és ki is próbálták. Csak annyit mondott később Ani, hogy érdekes élmény volt, nem bánta meg, hogy felült rá. Jövőben talán mi is beiktatjuk, mert már hagyománnyá vált, idén harmadik alkalommal szervezték meg a rendezvényt.



Hazaérkezés és a lányok lefektetése után nekem jutott a "megtisztelő feladat", hogy a halakat megtisztítsam, fagyasztóba dugjam. Itt még pikkelyestől-belestől parádéztak a kagylóban.