2018. december 28., péntek

Napi (nem is olyan) apró - Déjá vu

2018 decemberében végigmenni a kivilágítatlan, szinte koromsötét utcán, mondhatom, priceless. A szinte is csak azért, mert a tömbház mellett végighaladva a lakásokból rávetődött némi fény az aszfaltra, de a pocsolyákat, gödröket észrevenni már túl gyenge volt. De még szerencse, hogy a 21. században élünk, és mire hazafelé jöttem a boltból, már észbekaptam, és elővettem a mobilomat, amit elemlámpa gyanánt használhattam.

Önkéntelenül is a kommunizmus éveire gondoltam, amikor esténként mindig koromsötét volt az utcákon, talán egy-két oszlopon, ha éppen világított lámpa, az is csak a főbb épületek előtt. És hogy, hogy nem, ezen belül is egy bizonyos este jutott eszembe.

1987 volt, én meg már 7 éves múlt nagylány. Bizonyos napokon lehetett kenyeret venni a faluban: ha nem mentünk pont akkor, bizony, a következő kenyeres napig nem tudtunk kenyeret vásárolni. Már fogalmam sincs, miféle mozgatórugók álltak a háttérben - bizonyára az, hogy tovább lehettem kinn, és az utcabeli gyerekek társaságában -, de hosszas győzködés után rávettem édesanyámat, hogy a többi gyerekhez hasonlóan és velük együtt én is el tudom hozni a családunknak megengedett "kenyérlétszámot", ha jól emlékszem, mamáékat is beleszámítva, 4 kenyeret. Már szürkület volt, de én felvillanyozva indultam el betérve a szomszédokhoz, ahol gyerekek laktak, hogy lássam, ki az, akinek szintén menni kell kenyérért, vagy esetleg ki az, aki eljönne velem csak úgy. És hogy, hogy nem, aznap este senki sem ért rá, és senkinek sem kellett kenyérért mennie. Nagy kínban voltam. Most mégsem mehettem haza, hogy pü-pü nem járja, egyedül félek elmenni a falu másik felébe, és tisztán emlékszem az elhatározásra meg az elszántságra, ami csak úgy rámtört, és kemény léptekkel elindultam "lefelé", ahogy mondani szoktuk akkoriban. Hogy Varga János bácsi - az elmaradhatatlan khakizöld hátizsákjával - szintén éppen akkoriban indult a kenyérért, a Jóisten gondviselése lehetett; miután utolért, talán a megkönnyebbüléstől, hogy mégsem egyedül kell végigmennem az immár eléggé besötétedett falun, boldogan csacsogtam neki végig az úton, és még magamnak sem vallottam be, hogy azért nem féltem, mert ő is ott volt mellettem.

Mindenesetre, attól az estétől kezdve számítottam magamat már bátor nagylánynak, mert többé tényleg nem féltem akár este is elmenni a faluba. Még úgy sem, hogy egy-egy gyenge utcai lámpa csak a kollektív, a milícia és a szövetkezeti bolt előtt világította meg a sötét utcát.

2018. december 27., csütörtök

Karácsonyunk

Nem, végül nincs egy pihekönnyű időszak mögöttünk, de nem is a karácsonyra való készülődés tette "tough"-á. A legutóbbi bejegyzés óta sok minden a feje tetejére állt, és megviselt ez az időszak. Nem is éreztem szinte semmi karácsonyi hangulatot. Ott december elején valamikor elkezdtem karácsonyi filmeket nézegetni, és akkor még-még rámtört egy kis ünnepi fíling, de nem tartott ki. Túl hosszú, túl zűrös, túl munkás, túl stresszes, és mindennek tetejébe túl egyedül-ös időszak volt ez. És idén sem - bár már foglalásunk is volt, de le kellett mondanunk - jutottunk el a nagyszebeni karácsonyi vásárba, pedig már legalább 5 éve szeretném, hogy elmenjünk. Azt hiszem, egyelőre leteszek ebbéli óhajomról, és a konkrét tervezgetésről. Spontán módon hátha egyszerűbben összejön... Aztán hogy - hogy nem, mégis eljött az utolsó hétvége, amit már végre négyesben töltöttünk, megejtettük az utolsó bevásárlást (ajándékok és fontosabb dolgok már meg voltak véve), majd ténylegesen készültünk az ünnepre. És végre, tényleg nem volt hajnalba nyúló sütés, és szentestébe nyúló főzés sem. Azért volt dolgom, de lényegében egy napot töltöttem el sütéssel és főzéssel. Ez meg kibírható, főleg, hogy az elkövetkezendő napokban nem kell főznöm egy ideig. :)


Szóval, kezd közelíteni a dolog ahhoz, amit úgy ideálisnak képzelnék el....

Az ünnepünk maga nem sokban különbözött az azelőtti, vagy a még azelőtti és az azelőtti meg az azelőtti karácsonyunktól. :) Van egy forgatókönyv: általában szenteste itthon, de idén anyósoméknál voltunk vacsorázni, miután hazajöttünk, ajándékbontás itthon, majd későbe nyúlóan az ajándékok felfedezése volt. Próbáltam filmet is nézni, de háromszor is belealudtam, úgyhogy végül abbahagytam. :D

25-én, mint mindig, édesanyáméknál voltunk, de előtte az ünnepi istentiszteleten vettünk részt, ahol a lányok elmondták a verseiket is, amit kimondottan erre az alkalomra szoktak tanulni. A templomozás után édesanyáméknál ebédeltünk, majd már sötétben meglátogattuk Aniékat is, azaz együtt mentünk el édesanyáéktól hozzájuk. :) Ekkor már javában hullt a hó, és a lányok örvendeztek, hogy mégis-mégis némileg fehér ez a karácsony. :) Aniéktól jövet Melindáékat is meglátogattuk, ha már nem voltunk otthon délután, amikor ők látogathattak volna meg minket. Este 10 órára érkeztünk haza, amikor István hamarosan le is feküdt, a lányok olvastak/játszottak/fogalmamsincsmitcsináltak, én pedig ismét filmnézésbe kezdtem. Eredmény? Épp, mint előző este, bár egyszercsak magamhoz tértem, és végül a film végét mégiscsak láttam. :)


Ma, 26-án, szintén a szokásos volt a forgatókönyv. István napja lévén, ilyenkor mi szoktuk vendégül látni a családot, édesanyáék, Aniék és anyósomék voltak nálunk. Utána gyors pakolás és rendrakás után szabad foglalkozás van mindenkinek. A változatosság kedvéért Istvánnal filmeztünk, de a két kiválasztott film nem hozta a hozzájuk fűzött reményeket (Aloha és Ötcsillagos karácsony - ez utóbbi A miniszter félrelép-nek a szakasztott olasz mása).


Szóval így. A karácsony mindig ilyen - csupán néha módosl egy-egy kicsit, de nincs is ezzel semmi baj. Egyelőre szeretjük ezt így, ahogy van, aztán egyszer úgyis kipróbálom, milyen az, amikor csak bezárod az ajtót, és valahol messze földön töltöd az ünnepet. Azzal azonban még várunk egy kicsit.


2018. november 22., csütörtök

Csak úgy...

Szinte alig hiszem el, hogy több, mint 3 hónapja nem írtam már. Lejárt a nyaralás, lejárt a "jólét", utána azonnal vissza kellett rázódni az itthoni létbe, és elvégezni mindazt, amit még kellett a nyáron, aztán meg elkezdődött a munka, és így tovább.

Néha nagy késztetést érzek az írásra, de szinte mindig a legrosszabb pillanatokban. Aztán meg elfelejtem a témát, ami abban a pillanatban olyan jónak, olyan megírandónak tűnt. Aztán meg legyintek, és megy tovább az élet. Anélkül, hogy bármit is írtam volna, írnék a naplóba. Durva, nem? És szomorú. Nincs mentség. De ez van. Közhely. De akkor is ez van.

Most örülök a novembernek. Igen, ennek a morcos-nyákos-ködös-hideg novembernek. Végre, úgy érzem, a helyére került az élet a rendes kerékvágásba. Mert bár jólesett néha rövidujjú pólóban leugrani valamiért, azért mégiscsak pusztultam meg, hogy novemberben huszonannyi fokok vannak. De elmúltak. És olyan jólesik kifelé bámulni a melegből. És nem, nem vagyok depis miatta - de biztos én vagyok fordítva kódolva az emberek nagy többségéhez képest...

Elkezdtem a nagytakarítást. Megcsináltam egy részét annak, amit meg lehet ennyivel korábban is csinálni. Idén feltett szándékom, hogy nem lesz rohanás, nem lesz hajnalig sütés és szentestébe nyúlóan főzés. Helyette kellemesen, nyugiban töltjük az időt. Legszívesebben egyszer azt is kipróbálnám, milyen bezárni magad mögött az ajtót, és valahol a nagyvilágban karácsonyozni. Az viszont nem most lesz. De ami késik, nem múlik...

Jól vagyunk. Éljük a hol rohanósabb, hol nyugisabb hétköznapokat. Iskola, munka. Itthon, máshol. Együtt, és néha messze egymástól. Békésen, néha meg kiabálva. Fáradtan, máskor meg kipihenten. Jól vagyunk. Élünk: :)

2018. augusztus 12., vasárnap

Jól megaszonta

Kriszta:
Kinn a kertben a családnak mutatom a nyaraláson készült fotókat, Kriszta mondja, hogy keresett Ani telefonon. Mire így fejezi be mondandóját:
- Anyu, amikor befejezed a képmutatást, hívd vissza Anit! :)

2018. augusztus 6., hétfő

Montenegró 4. - Kotor, Perast

Huhh, eljött a nyaralás itt töltött utolsó napja is, holnap hajnalban indulunk, nemsokára vár a szabadságolás legundorítóbb dolga, a hazapakolás. Mármint most, az írás pillanatában van az utolsó napunk itt, a beszámolóval még csak a nyaralás közepénél tartok... :)

Ulcinji kiruccanásunk utáni napon hosszú, egynapos körutat terveztünk. Azt hiszem, aki járt Montenegróban és főleg, aki látta a kotori öblöt, egyetért velem, hogy az kihagyhatatlan. Úgy érzem, nem nagyképűség, és nem is bántás kijelenteni, hogy aki nem látta Kotort, az nem is látta Montenegrót. Tényleg egy gyöngyszem, pontosan úgy, ahogy az útikönyvek és minden egyéb Montenegróról szóló cikk írja.

5-kor akartunk indulni, mert el akartuk kerülni az akadozó forgalmat, és főleg, azt szerettük volna, ha a kétórás út után még emberi hőmérsékletnél is meg tudjuk nézni a városkát. Sikerült is, szerencsére, ám a hőséget mégsem tudtuk elkerülni.

István előző nap hallani sem akart arról, hogy lépcsőket másszon fölfelé, amikor a napi programot állítottuk össze, de amikor meglátta a hegyoldalban kanyargó lépcsőt, a kis kápolnát meg fönn a csúcson lévő erődöt, beadta a derekát, azt mondta, ha már itt vagyunk, nem lehet kihagyni.
Végül fél 6-kor sikerült elindulni, de a forgalom hiányának köszönhetően jobban haladtunk, ezért 7-kor már ki is szálltunk a kocsiból Kotor egyik parkolójában, éppen egy óóóóriási (huhh, ez nem is kifejezése annak) óceánjáró tövében. Amikor Kriszta kinyitotta a szemét, tátva maradt a szája a csodálkozástól, és azt kérdezte: ezzel megyünk a szigetre? :D :D :D

Útközben megálltunk Sveti Stefannál, Montenegró ikonikus szigetecskéjénél, ami  a nagyközönség ma már nem  látogathat, hiszen luxusszállodaként funkcionál. Beszéltük, hogy ha úgy lesz időnk, hazafelé menet lemegyünk a strandjára, de végül nem lett belőle semmi. Igaz, már nem is hiányzott. :)


De térjek vissza Kotorhoz. A főkapunál lévő információs központnál várostérképet lehetett kapni, és azzal felszerelkezve már neki lehetett vágni a szűk sikátoroknak, amelyek az óváros "labirintusát" alkották. Korán lévén, az élet még csak akkor indulgatott, a lokálok nagyrésze még nem volt nyitva, csak akkor készülődtek egy-egy helyen... Könnyen megtaláltuk a "város" másik végében lévő feljárót, és még szerencsénk is volt, mert csak 8-tól kellett fizetni. Több helyen olvastam, hogy 2 euró a belépő, ami nem is lett volna sok, és boldogan ki is fizettük volna, ha ott a jegyszedő, de amikor visszeérkeztünk a kapuhoz, döbbenten láttuk, hogy bizony nem kettő, hanem 8 euró egy személynek a belépő. Nos, azért ezt már szintén túlzásnak tartottuk, és bevallom, örültem, hogy idejében érkeztünk. Ágnesnek ezúton is köszönöm a sok információt, amit aznap jócskán igénybe vettünk, és nemcsak Kotorral kapcsolatban! ;)
Millióegy macska volt a városban, Boró azt hiszem, az összes utunkba kerülő cirmost megsimogatta. 







Eleinte jól haladtunk, még frissek, pihentek voltunk, a levegő is kellemes volt - szerencsére a nap a hegy mögött volt még, és mire a fejünkre tűzött volna, már le is érkeztünk. Végül nem mentünk egészen fel a Szent Iván erődig, a lányok már a kis kápolnánál erősen zúgolódtak, hogy nem szeretnének tovább menni, valóban lélegzetelállító a kilátás az öbölre, de hagyjuk békén őket, megvárnak lenn. Aztán még jöttek néhány fordulót, de Istvánnal egyetemben leültek, s azt mondták, ha akarok, menjek fel, ők megvárnak. Elindultam, egy-két fordulót még mentem én is, de egyedül már nem volt érdekes, ha nem volt akivel osztoznom az örömben, ígyhát visszafordultam, és lejöttünk. Éppen jókor, mert a hasunk már jelezte, hogy valamit befogadna, ám végül csak fagyit vettünk. Két-két gombóc i-s-t-e-n-i fagylalt került mindannyiunk pocakjába, és még magam is alig hiszem el, az egyik gombócom nekem csokis volt. De milyen csokis? Krémes, kesernyés, full csokoládés, szóval ilyen csokoládéfagyit én még életemben nem ettem. A többieké is mind egy szálig finom volt, Boró gránátalmás fagyija különösen.

Ezután, rövid taktikai megbeszélés és jónéhány hajótúra visszautasítása után megegyeztünk, hogy autóval megyünk el Perastig, a gyönyörű kis falucskáig, ahonnan a legkönnyebben elérhető a kis sziget az Our Lady of the Rock nevű templomkával. Négyünket 15 euróért vittek át úgy, hogy letettek, majd kb. fél óra múlva utánunk jöttek, és visszavittek. A fél óra szinte még sok is, hiszen a templomkát megnézni nem telik sok időbe, és a falatnyi szigetecskét bejárni sem túl időigényes. Gyönyörű kilátás nyílik az öböl minden részére, és a mellette lévő, a nagyközönség számára nem látogatható Szent György szigetet is meg lehet csodálni. A szigetre tartóknak fontos tudni, hogy decens ruházatban illik odamenni, hölgyeket túl rövid nadrágban vagy bárkit fürdőruhában nem engednek kiszállni.

Our Lady of the Rock templom

A kihagyhatatlan asztaltámasztós kép. Borónak nem volt kedve akkor fényképezkedni. 

Háttérben a Szent György sziget


Miután visszaértünk a szárazföldre sétáltunk egyet Perastban, felszerelkeztünk hideg vízzel, és csak azért nem ebédeltünk meg, mert feltett szándékunk volt, hogy az Ágnes által ajálott Tanjga bisztróban fogunk enni, Kotorban. Visszaautókáztunk, nagy nehezen leparkoltunk, és a 41!!! fokos hőségben elsétáltunk a bisztróig, ahol azonban sajnos nem tudtunk enni, hiszen a 3-4 benti asztaluk foglalt volt már. Kinn csak egy asztal volt, a tűző napon, és nem láttuk, hoyg kerthelyisége vagy más terasza lett volna. De már nagyon éhesek voltunk, az otthonról hozott falatozni valók elfogytak, így muszáj volt beülni valahová. A közelben találtunk egy hangulatos kis vendéglőt, ahol nagyon fnom hallevest, disznó és csirkesültet ettünk, no meg bivalyerős kávét ittunk. Kb. másfél óra múlva jóllakottan indultunk tovább az egyik legfélelmetesebb és legérdekesebb kalandunk felé. De erről egy következő posztban írok, mert ma még ebédelni is kell... :D

Montenegró 3. - Ada Bojana, Ulcinj - Velika Plaza

Bizonyára mindenki hallott már Montenegró 12 km hosszú, igazi beach-hangulatú homokos strandjáról! Nos, mi is, és mivel oylan közel voltunk hozzá (10-12 km), úgy döntöttünk, hoyg egy napon mindenképpen elmegyünk oda.

Nos, ez a nap szerdán volt, amikor az előző két nap "semmittevése" után már éreztük, hogy muszáj egy picit váltani, valami mást is csinálni. Csak délutánra terveztük az indulást, bízva abban, hogy egy kicsit alábbhagy a hőguta, de nem volt szerencsénk. Az autóban a klíma mellett még oké volt, de ahogy kiszálltunk... Nos, azért, amikor ide foglaltunk, tudtuk, hogy nem az Északi-sarkra készülünk... :)

Az eredeti elképzelés az volt, hogy mielőtt még a hosszú strandot útba ejtenénk, lemegyünk Ada Bojanára, az albán határ azonnali szomszédságában lévő kis ék alakú szigetecskére, ami kettészeli a Buna folyót, és ott is fürdünk egyet a strandon. Nos, el is mentünk, meg is csodáltuk a gyönyörű kilátást a hídról, a folyóra épült kis hajóvendéglőket, és néhány fotó után vissza is fordultunk. A szigetre csak úgy lehet bemenni, ha fizetsz. Autónként 6 eurót, vagy gyalogosan, személyenként 2-t. Őszintén? Nem akartunk fizetni csak azért, hogy egy partra mehessünk.





Helyette visszafordultunk, és letértünk az egyik útra, ami a főutcát összeköti a stranddal. Ugyanis millióegy ilyen kis bekötőút van, mindegyik végében reklámozzák, hogy milyen nevű strand/beach bar van azon a helyen, és hangzatosnál hangzatosabbak ezek a nevek: Copacabana, Tampico, Miami, Florida, Safari stb. Mi a Pearl Beach nevű strandra mentünk, mert ... egyszerű: oda vezényelt a gps. :P. Gondolom, nem volt sem jobb, sem rosszabb a többinél.

Iszonyatosan finom homokja volt a strandnak, ilyen finom homokot, azt hiszem, nem is találtunk a 2011-es mamaiai nyaralásunk óta! Napernyők és napozóágyak, beach bar, kukorica- és fánkárusok, volt itt minden, ami az igazi strandokon lenni szokott. Kicsit érdekes volt, hogy 30-50 méterre a parttól is nagyon sekély volt a víz, és csak ahol a limitet húzták meg, na, ott ért nekem kb. a nyakamig, de azért jóleső érzés volt "két lábbal állni a földön".



Kb. egy órácskányi fürdőzés után vettünk egy lazító homokpakolást ;) :P, a lányok még hancúroztak a sekélyesben, majd letusoltunk, és felkerekedtünk. Megálltunk a "turistasoron", ahol egymást érik a különféle vendéglők, bárok, boltok stb. Már arreflé menet is kinéztünk egy kirakatot, ami megfogta a szemünket, és mivel parkolóhely is volt az udvarukon, hát be is mentünk. Véletlen-e vagy sem, egy albán vendéglő volt, ahol az egyik pincért jól kifaggattam minden étellel kapcsolatban, amelyik iránt valamelyikünk érdeklődést mutatott, majd még elbeszélgettünk egy kicsit úgy mindenről. Kriszta meg is jegyezte végül, hogy már éppencsak a telefonszámát nem kértem el. :P

Az ételeket rendre kaptuk meg, gondolom, az elkészülési sorrendben. Mindenesetre, Boró csirkesültje tulajdonképpen egy fél sült csirkét jelentett, ami mellé pici rizs, krumplisaláta, saláta és paradicsom is járt, abszolút kár volt egy adag szalmakrumplit is rendelni melléje. Kriszta húsos gombócai voltak talán a legkevésbé látványosak, de mindenesetre, a 10-ből csak 6-at tudott megenni. Az én krumplis muszakám is óriási adag volt, egy kb. 20 cm hosszú ovális tálkában hozták, a mellé kért sültpaprika-saláta tökéletesen kiegészítette. István hala is isteni volt, tengeri sügért rendelt, és amellé is adtak krumplisalátát, friss salátakeveréket és friss zöldségeket.
Nos, mindezeket csak azért írtam le, hogy figyelmeztessek bárkit, ha Ulcinjban az albán étterembe megy, vigyázzon, mit rendel, mert óriási adagokat adnak. Az ára pedig több, mint elfogadható. Még nekünk, "csóró erdélyienek" is. :) A többiek úgy döntöttek, hogy a megevett étel, illetve a felpakolt maradék után az egészet elnyomtatják még egy finom fagyival. Nos, fagyi lett belőle, de finom, bizony, nem volt. Szóval, az albán étteremben ételt nagyon érdemes, fagyit viszont egyáltalán nem (egyenízű, aromával ízesített, színezett semmi).





Nagyon szerettem volna, ha Ulcinjban sétálunk egyet az óvárosban is, de sajnos, mindenki lebeszélt róla. Mármint hárman voltak 1 ellen, nem volt mit tenni, muszáj volt alkalmazkodni annál is inkább, mert István és Boró hajnalban keltek, hogy együtt horgásszanak a parton, illetve másnap hajnalban terveztük a felkelést, és hosszú fárasztó nap elé néztünk... De erről majd holnap... :)

Az ulcinji kiruccanás szintén megerősített abban, hogy miért választottunk jó helyen szállást (ezt még sokszor le fogom írni, azt hiszem, a mi szempontjaink szerint tökéletes volt a lokáció), hiszen itt pl. nagyon messze voltak a kiadó apartmanok, szállodák, kimondottan a parton nem is tudunk róla, hogy lett volna, vagy ha mégis, kevés van. Az út mentén itt nagyon sok volt az olajfaültetvény, és amit még soha életemben nem láttam, nagyon sok lime-ültetvényt is láttunk. Le akartam fotózni, de mire észbe kaptam, már nem volt mit. Szintén itt láttuk ezeket az érdekes hálókat, amelyeknek látványa valahogy azt sugallta, mintha egy távolkeleti szigeten lennénk. :)


2018. augusztus 5., vasárnap

Montenegró - 2. - Szálláshelyünk és környéke


Megérkezésünk után, miután kissé kigyönyörködtük magunkat a tájban, gyorsan kipakoltunk, és még gyorsabban berendezkedtünk. Hamar megbontottam és megmelegítettem két paszulykonzervet, amit még otthon vettünk, és megebédeltünk. A reggeli óta, bizony, eléggé meg is éheztünk.

Ezután, vajon, mit csináltunk? Nos, persze, lementünk a partra. Kicsit meglepődtünk, hogy az alját tényleg csak az elején, a bemenetelkor értük, dehát végülis ez nem is volt annyira meglepő. Én már otthoról is azon aggódtam, hogy ennyire sziklás parton nem veszélyes-e a fürdés, nem vágnak-e neki a szikláknak a hullámok, de alaptalan volt a félelmem. Persze, nem kell betyárkodni és felelőtlenül viselkedni, de ez mindig és mindennel így van.



Később, estefelé, elmentünk "fölfedezni" a környéket, és vásárolni néhány hiányzó apróságot. Vásárlás után lesétáltunk az utjehai főstrandra :), ahol egy vendéglőben megvacsoráztunk, majd hazafelé jövet egy csomó gyümölcsöt is vettünk. Az akkor vásárolt sárgadinnyének azonban nyoma veszett, és mai napig nem tudjuk, mit lett vele. Több, mint valószínű, ott felejtettük az árusnál...

Szintén hazafelé jövet, Borókával elmentünk megnézni magunknak, és persze, kipróbálni a csodás kis beugró öblöcskét, ami a szállásunktól vagy 2 percre van. Ilyenkor, naplemente tájékán már jó volt ott is, mert szétoszlott a tumultus. Máskor szörnyen sokan szoktak itt lenni (utólag voltunk délidőben is, de mi nem tudtuk élvezni azt rendesen), de akkor már igazán kellemes volt, alig voltunk néhányan.



Hasonlóan telt a második napunk is, azzal a különbséggel, hogy a lányok jó nagyot hancúroztak még a villa akkor még tiszta vízű medencéjében, a kis öblöcskét ezúttal hármasban látogattuk meg, Krisztával és Boróval,




illetve este, vacsora után a család vízimütymüttyei - azaz Boróka és én - ott maradtunk a nagy strandon fürdőzni egyet. Már megint késő volt, még épp elkaptam a naplementét, és utána még vagy 15-20 percig lubickoltunk.




Miután hazaérkeztünk - már majdnem teljesen sötét volt - lementünk a partra összeszedni a lent hagyott cuccainkat, és meglepetten vettem tudomásul, hogy valaki a vízből szólít: István volt, így aztán mi is bebújtunk még egy kis megmártózásra. És lényegében a szerdai napunk eleje is hasonlóan telt: fürdés, napozás, olvasás, keresztrejtvényezés, lustálkodás, bár a sorrend néha felcserélődött vagy éppen ... ismétlődött. :)




2018. augusztus 4., szombat

Montenegró 1. - Montenegró, Utjeha Busat

Vidáman érkeztünk Montenegróba, a szerb határi előzményeknek köszönhetően. :)


Majd érdekes módon, jónéhány kilométert haladtunk előre a senki földjén, mígnem egyszercsak ismét kérték az iratokat: igazából csak ekkor léptünk Fekete Hegy földjére. Hegyekben kanyargóztunk, a lányok hamar el is aludtak, fárasztó volt nekik is ez a sok autókázás. Én meg alig tudtam, merre kapkodjam a fejemet a sok pompázatos hegy, csúcs, szirt, szakadék, kőomlás, viadukt meg minden egyéb láttán. Valahogy úgy képzeltem, mintha a Transzfogarason kelnénk át, csak egy óriás hirtelen legalább megduplázta a hegyek magasságát, ha nem éppen triplázta. Lenyűgőző volt, na, ezt látni kell, elmesélni nem lehet, sőt képekkel sem lehet igazán visszaadni. Ahol a legcsodálatosabb volt, ott nem is tudtam fotózni: egyrészt mert elfelejtettem, úgy bámultam kitekert nyakkal, másrészt, nem is lehet a szépen csak úgy, a suhanó autóból elkapni...




Épül az autópálya - a kínaiak építik

Szédületes magasságok...

Podgorica felé haladva lassanként kinyílt a terep, széles és lapos medencébe érkeztünk. Igaz, hogy kikerültük a várost, és így nagyon hamar el is hagytuk, de volt egy olyan érzésem, hogy kb. Vásárhely-kategória, ami a nagyságát illeti. Nos, picivel melléfogtam, mert vagy 40.000 lakossal több van neki, de azért igazam volt... :)

Érdekes intermezzo volt az úton, hogy egy adott pillanatban azt mondja István, egy kolozsi rendszámú autó van mögöttünk. Mondom, "köszönjön" neki. Megtette, és visszaköszöntek. Lámpákkal, persze. Majd egy emelkedőnél, ahol kétsávossá vált az út, egyszercsak megelőzött a kolozsi autó. És rögtön a nyomában egy hargitai is elhúzott (utólag nyilvánvaló lett, hogy együtt vannak). No, mi meg bevágódtunk utánuk, és hosszú kilométereken át végül így haladtunk szépen sorjában. Jó sokára két helyi kocsi végül bevágódott közénk, de Podgoricába érkezve ismét egymást követtük libasorban, mígnem egy eltérőnél ők mindketten jobbra mentek, mi meg haladtunk előre. Dudaszóval és integetéssel köszöntünk egymásnak, és jóleső érzéssel haladtunk tovább. Azon viccelődtem Istvánnal menet közben, hogy ki kellene találni egy viccet, amely úgy kezdődik, hogy: a kolozsi, a marosi és a hargitai nyaralni ment Montenegróba... (Nos, folytatni még nem tudtam, de szabad a gazda! ;) :) )

Podgorica után már nagyon vártuk, hogy megérkezzünk, de sajnos, nem ment az olyan gyorsan. A Skadar tó mellett csak elsuhantunk (még tervben van, hogy elmegyünk megnézni)



de ahogy kiérkeztünk a partvonallal mondjuk úgy, hogy párhuzamosan haladó főútra, már csak lépésben lehetett haladni.

Megpillantottuk először az Adriát...

Berendezkedtek a tiszteletünkre. :D :D :D 
Dél volt, amikor Sutomoréba érkeztünk, csúcsidő mindenféle szempontból, sok autó az úton, sok gyalogos a partra menőben vagy onnan visszatérőben, és nem kell külön kiemelni, azt hiszem: borzasztó meleg. Látván a mindenféle cókmókkal felpakolt nyaralókat, amint bandukoltak a forróságban, áldottuk eszünket, hogy mi közvetlenül a parton foglaltunk szállást, így nem kell ilyen "üresjáratokat" megtennünk majd. Bár még ott volt bennem a félsz: mi van, ha a fotók, amiket láttunk a szállásról mégis csalókák voltak....
Bar-ban néhány méterre haladtunk el a parttól, láttuk a zsúfolt strandokat, és ismét megállapítottuk: az ilyen szardíniásdoboz nem nekünk való. Ha majd esetleg ilyen beach-hangulatra vágyunk, még eljöhetünk...

Lassan, de biztosan azért már közeledtünk az úticélunkhoz, Utjeha-Bušat-hoz. A gps vezetett, ám István is tudta, merre kell mennünk, hiszen ő sokszor megnézte, sőt, bizonyos útszakaszokat "végig is járt" már a térképen. Ami kissé meglepett, az az volt, hogy a szállásunk egy szűk és nagyon le-fel "kanyargó" utcácskában volt, hiszen a google maps utcaképe nem adta vissza ezt a hegy-völgyes dolgot.

Amikor megérkeztünk, én kiszálltam, és lementem az újabb szűk és meredek utcácskán a villa udvarához, ahol a szállásadónk, Kenan, kitörő örömmel, két kezét a magasba emelve üdvözölt, és sietett segíteni Istvánnak az autó bemanőverezésében. Miután ők is kiszálltak az autóból, és a tenger felé néztünk, én elpityeredtem, és csak annyit tudtam mondani: Oh, it's amazing! Like in the pictures ... and more! :)