2014. június 22., vasárnap

Világbajnokság

Talán nem kell külön részletezni: a futball-világbajnokságról van szó, ami jelenleg zajlik, Brazíliában.

Hogy miért írok róla? Csak úgy... :) Mert nőtársaim oroszlánrészével ellentétben én SZERETEM a focit. :) És szeretem nézni a világ- és európai bajnokságokat. Hogy mi szeretni való van benne? Nem tudom: megfogalmazni sem, és megmagyarázni sem. Persze, meggyőzni sem akarok senkit, hogy szeresse. De pl. én nem értem, mi szeretni való van az aerobikban. Vagyis: senki sem több vagy kevesebb attól, amit szeret, amit művel. Mindenkinek megvan az egyéni ízlése ebben is, mint minden másban. Én a focit kedvelem minden egyéb sport előtt, és ha lett volna lehetőségem annak idején nőifocizni, biztos, hogy benne lettem volna. Még most is mennék, csak most már egyéb prioritások vannak... :)

Már az én gyerekkorom idején is léteztek női csapatok, de nem itt, nem falu meg kisváros szintjén. Az is más tál tészta, hogy édesanyám biztos nem engedett volna, minthogy az ő szemében a sport nulla. Persze, tudom, miért, de akkor is, engem abban a szellemben nevelt, hogy a sport - és főleg a futball - egy fölösleges, időnyűvő, pénzvivő, balesetszerző valami, amit a legeslegjobb elkerülni. Ezzel szemben meg ott volt édesapám, aki éveken át focizott - nem kell ki tudja, mire gondolni, de akkoriban a falusi és megyei bajnokságok is virágkorukat élték -, rendszerint a legtöbb mérkőzésre magával vitt - a távolabbiakra is, (édesanyám sokszor heves ellenkezésére, de én természetesen menni akartam:P), s így kicsi korom óta benne voltam a fociban, vele nőttem fel. A fiúk is mindig bevettek a csapatba a nagy kerti mérkőzések idején, s bár lány lévén nem voltam valami jó a pályán, de kapuban nagyon jól teljesítettem, ezért idővel már-már vitatkoztak, melyik csapatba kerüljek. Az iskolában is volt egy év, amikor egy külön épületbe kerültünk, és nekünk külön udvarunk volt. Harmadikos létünkre kiástunk a szemét, gaz alól két eltemetett suliudvarra való focikaput, és együttes erővel a kis udvarunkra vonszoltuk. Az osztály kétfelé oszlott, csapatokat alkottunk, az egyiknek én, a másiknak meg két (igen, kettő :D) másik lány volt a kapusa. (Nagyon szomorúak voltunk, amikor a rákövetkező évtől nem volt szabad lemennünk arra az udvarra, és a kapukat átvitték a nagy iskolaudvarra....:( Jó, hogy mi dolgoztunk, kínlódtunk vele...)

1990-ben, az olaszországi világbajnokság volt az első, amire emlékszem. És bár még számomra is hihetetlen, vannak meccsek, csapatpárosok, eredmények, helyzetek, amikre mai napig olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap lettek volna: hogy Argentína, a világbajnok, kikapott a nyitómérkőzésen, meg hogy Románia az írek ellen veszített tizenegyesekből a nyolcaddöntőben, és Timofte volt az, aki (el)rúgta a sorsdöntő büntetőt, meg hogy végül Argentína mégis kikapott Németországtól a fináléban. Az azóta eltelt 24 év bajnokságaira már nem emlékszem ilyen tisztán, beugrik néhány név, egy-egy játékos képe, de ennyi. Arra viszont emlékszem, hogy '94-ben, éppen akkor zajlott a VB, amikor a líceumba való felvételire készültem. Édesanyám benn hagyott tanulni, én meg... Na jó, na, csak néha kapcsoltam be a tévét, és akkor is halkan ment, hogy tudjak fülelni.... :D Románia akkor érte el eddigi legjobb eredményét: akkor festette az összes játékos sárgára a haját és nyiratkozott kopaszra a csapat edzője, fogadásból. A '98-asra már abszolút nem emlékszem - és az utána következőkre sem igazán - , de azt tudom, hogy végignéztem, mert megtehettem, hála az 5 évig tartó középiskolának, vagyis csak egy évre rá volt az érettségi, nyugodtan "focizhattam". A 2002-es azért nem maradt meg, mert az az időszak éppen az eljegyzésünk és az esküvőnk közé esett, így persze, hogy nem a foci volt a legfontosabb akkor. A 2006-oskor is teljesen más prioritások voltak, hiszen Kriszta akkor volt pici baba. De érdekes módon a 2008-as EB-t, tudom, végignéztem. Este 10-kor kezdődtek a meccsek, nálunk pedig akkor kezdődött a nap utolsó szopija Borókával. Befészkelődtem a fotelbe, és az első félidő alatt jóllakott, illetve elaludt. Szünetben lefektettem, majd még megnéztem nyugodtan a másik félidőt is. István eközben békésen aludt... :) Most jut eszembe... 2006-ban még nem volt tévénk, nem is nézhettem... És végül a 2010-es VB. Nem tudom, mikor volt. :D Összefolyik a 2012-es EB-vel. Ez utóbbiból sem emlékszem konkrét helyzetekre, de sok élmény megmaradt, hiszen éppen akkor volt felújítás alatt a konyhánk, a meccseket pedig online néztük apósommal, náluk. :)

Szóval, nem lehet engem vad focistának vagy drukkernek nevezni, hiszen futballimádatom kimerül a világ- és európai bajnokságok megtekintésében, illetve a játszás utáni sóvárgásban, de bennem van. Ismerem a szabályokat, értem, mi zajlik a pályán, tudom az ok-okozati összefüggéseket, fészkelődöm egy-egy helyzetkor, gombócot érzek, ha jól áll az ellenfél, és nagyot kiáltok, ha betalál a kedvenc... Mert akaratlanul is mindig akad egy favorit. Hogy mikor kinek drukkolok, változó, és nem tudom, miért - illetve mennyire normális - de valahogy sikerül mindig a "gyengébbnek" drukkolni. Pl. nem megy a szorítás a spanyoloknak, az olaszoknak vagy a németeknek. Pedig a "normális emberek" biztos, hogy ezeknek drukkolnak. Én viszont - úgy látszik - nem vagyok éppen normális.... :) (Bár a Spanyolország-Hollandia mérkőzésen véletlenül épp a hollandokkal tartottam.)

Befejezésként nem jut eszembe semmi szép vagy tanulságos gondolat, annál is inkább, hogy ezt a bejegyzést kb. tegnap délelőtt óta írom, és már nem is emlékszem, mi késztetett arra, hogy így, egy hónap után, ismét írjak a blogba, de jólesett. :) Mint ahogy az is, amikor Kriszta odajött mellém, és azt mondta: már nem nézem a mesét, most nézem egy kicsit veled a meccset.
Nagyon örülnék, ha a lányok sportolnának valamit, de sajnos István is olyan közegből jött, ahol a sportnak nem volt túl nagy értéke, max. apósom megnézi a nagy focimérkőzéseket, tehát neki sem fontos, hogy a gyerekek sportoljanak. De magamat ismerve csak megtalálom a módját, hogy beiktassak valamit az életükbe, életünkbe.