2008. november 29., szombat

Ami eszembe jut


Nem akarom sem elkiabálni, sem túlságosan beleélni magam, de úgy néz ki, hogy a lányok már jól vannak. Kriszta még köhécsel néha, Krisztánál ritkábban Boróka is egyet-egyet, de már nem lázasok (Kriszta tegnapelőtt, Boróka tegnap reggel óta). Krisztának az orra sem folyik már, naponta 1x-2x, ha meg kell törülni, ki kell fújatni, Borónak nem is folyt. Szóval, nagyon remélem, hogy most ennyi volt a betegség. Némi szirupokat még kapnak, de már lázcsillapítót nem, és ha minden rendben lesz, Boróka holnaptól a köhögés ellenit sem kapja már.

A nyavalya ellenére a lányok a megszokott formájukat hozták: jókedvűek voltak, huncutak, csiripelősek és hisztisek.

Boróka folytatja a világ felfedezését, ami mostanában sajnos véget ér a lakás falainál, de akad bőven felfedeznivaló. Bátor, vakmerő, a félelemérzet legkisebb szikrája sem szorult belé. Még. Tegnap legurulni készült a fotelről, és bár fogtam, szándékosan hagytam, hogy lejjebb guruljon, csak azután kaptam el teljesen. No, akkor láttam, hogy megijedt. Hiába tanítom már egy ideje, hogy háttal-lábbal induljon le az ágyról, még nem fogta fel a dolgot. Jó móka felmászni a Kriszta ágyaként szolgáló fotel végébe, kapaszkodni, majd szívbajtrámhozósan elengedni és vetődni egyet. Vagy még jobb móka ugyanott elkapni a függöny sarkát és kukucsizni egyet, majd a függönybe kapaszkodva vetődni. (Szerencsére stabil a karnis, de nem tudom meddig, ha így haladunk.)
Persze, azért jó, ha mindig mindenhol ott vagyok, mert Boróbaba úgy tud igazán és önfeledten játszani, ha egyik szememet mindig magán tudja. Mert ha nem, akkor folyik a nyafogás, a sírdogálás. Mint ma délelőtt is, amikor azt a szentségtörést mertem elkövetni, hogy lefeküdtem Krisztának az ágyába és szundikáltam egy kicsit. Aludtam, biztos vagyok benne, sőt rengeteget álmodtam is, sok mindenre emlékszem tisztán, mint ahogyan arra is, hogy láttam magamat végignyúlva az ágyon, Boró a szoba közepén nyafog (igen, ez a valóságból kúszott be az álmomba), én pedig próbáltam minél inkább elbújni a takaró mögé, hogy a kisasszony ne fedezzen fel. De arra ébredtem, hogy ott van mellettem és paskolja a fenekemet. :d (Igaz, ekkora hátsófelet nehezen lehet csak úgy elbújtatni!:p)
Az elmúlt éjszakánk félelmetes volt: szabályosan, háromnegyed óránként-óránként valamelyik csajszi ébresztett. Kriszta kétszer pisilt, Boró kétszer szopott és ezenkívül még vagy kétszer megnyugodott szopi nélkül is. A fogzás is lehet, hogy kínozza, mert szegénykémnek már vagy két hete nagyon duzzadt a hatodik fogacskájának a helye és még mindig nem bújt ki!
Bár már volt alkalom, hogy kapott pár falat ételt, amiben tojás is volt, hivatalosan ma kapott először tojássárgáját. Bár szerette, nem fogyott el egy egész, mert nem sokkal előtte falatozott némi kekszet és már az álmossága is nagyobb volt ehetnékénél.
Szinte mindent elles, eltanul nővérkéjétől, úgyhogy valószínű, ő sokkal hamarabb fog csinálni bizonyos dolgokat, mint annak idején Kriszta. Csak egyszer kellett látnia, hogy Kriszta dörömböl a fürdőszoba ajtaján, amikor én bent voltam, azóta ő is szívesen beveti a módszert sürgetésem érdekében. Tegnap ugyancsak ajtós eset volt. Bementek a szobájukba, Kriszta becsukta az ajtót, hanyatt feküdt és a lábával döngette. Valamilyen formában Boró is benne lehetett vagy csak éppen élvezte a dolgot, nem tudom, de amikor sikerült benyomulnom utánuk, Krisztát jól megszidtam és az ágyba küldtem. Boró pedig egyszerűen megfogta a nadrágomat és lökdösött. Majd fogta az ajtót és be akarta csukni, mintegy jelezve, hogy hé, áljj félre, útban vagy. Láttam, hogy Kriszta nagyon figyel, így hát Borókát is jól megszidtam. :d Érdekes módon, azután sem ment vissza az ajtóhoz, miután félrevettem onnan és eljöttem. Folytatták a játszást valami mással.

Kriszta. Az evése mintha-mintha kezd alakulni. Lassan, de egyre több falatot megeszik, remélem, ez is a gyógyulás jele, illetve, hogy gyógyul a torka.
Igazi kis piaci kofa. Be nem áll a szája, énekel, beszél, mondókázik, és ami még eléggé új és egyelőre csak töredékeiben jelentkezik: szerepet játszik. És nemcsak a cselekvésre értem, emrt babázik már régóta, hanem a beszédében kezdi felfedezni azt, hogy két személyt is el tud játszani. Múltkor a piacnál Andreával, az Anikó néni hatéves unokájával játszottak üzletesdit, ahol már fogalmam sincs, hoyg mi volt az áru, de tudom, hogy fűszálak voltak a pénzek. Eleinte Kriszta nem tudta, mit tegyen, de hamar belejött. A kis drága, állandóan csak fizetett.:d Olyan hűségesen „szedte” a pénzt!
Nos, ezt a kis epizódot tartom a szerepjátszás gyökerének, mert azóta szokott néhány ilyen párbeszédes szófoszlányt összerakosgatni. Példákra, sajnos, már nem emlékszem, de amikor beindul majd rendesen a dolog, biztos abban sem lesz hiány.

Hihetetlen, hogy mennyire figyelmes, olyan dolgokat is megjegyez, amikről nem is gondoljuk, hogy észrevette, meghallotta. Nagyon kell vigyáznunk, hogy miket beszélünk előtte, nehoyg elszóljuk magunkat pl. a Mikulással kapcsolatban. Igaz, még annyi előnyünk van, hogy románul mondjuk, ha azt akarjuk, hoyg ne értse, de tudom, hyog ez is csak ideig-óráig fog menni. Már volt alkalom, amikor azt mondta: ne beszéljetek lománul! Vagy ránkszólt: Táccs tú, ami azt jelenti, hogy hallgass! (Köszönhetően Aninak ezt a szókapcsolatot már profi módon tudja, ismeri és használja.:p De visszaütött már, mert amikor Anit meglátja, úgy üdvözli „nagy mérgesen”, hogy táccs tú. Igaz, a mérge csak addig tart, amíg Ani valami cseles kérdéssel, esetleg keksszel, joghurttal, el nem tereli a figyelmét, és attól kezdve szent a béke.)
A szerepjátszás mellett az utánzás az, ami kezdi felütni a fejét mind viselkedésében, mind pedig a beszédében. Persze, meglep rendesen ezzel is, mint minden mással! Az este csináltam valamit és mondtam neki, hogy menjen most a másik szobába és hívja a hugicáját is. Rámnézett komolyan (már-már fontoskodó arckifejezéssel) és ezt mondta: Jó, anyucika, jó, most elmegyek... 10 pelc és jövök. Te maladj itt! Azt hittem, nem hallok jól. Mintha saját magamat hallottam volna!
Persze, rengeteg mindent megemlíthetnék még. Csak ülnöm kellene itt a gép előtt és biztos, hogy még sok minden eszembe jutna. Persze, nem tehetem, nem is akarom, hiszen akkor mit írnék máskor, de annyit azért még meg kell említenem, hogy van egy érdekes szokása. Tudom, hoyg általában minden kisgyerek szeret a konyhában lenni, az anyukája körül sertepertélni, amikor főz, sőt, segítkezni is szeret, de az az érzésem, hogy ez Krisztánál sokkal több. Tudja, hogy mi a fazék és mi a lábos, mi a habverő és a laskaszűrő (tésztaszűrő:)), meg a hámozó és a reszelő és nem tévesztené össze őket semmiért sem. És tudja, hogy mi jár a palacsintába, milyen sorrendben kell őket beletenni. És nem utolsó sorban felismeri is megnevezi a TvPaprika három szakácsát (+ még Gordon Ramsay-t is:d) is és bizony, végignézi a műsorokat, amikor sütnek valamit. Na persze, mindezeket nem tenné, nem tudná, ha én nem nézném, nem ide kapcsolnám a tévét, de őszintén, én nem bánom, ha majd jól fog bánni a fakanállal. Mintsem valami idétlen meséket nézne akkor már inkább ezeket. Apropó mesék, persze, azt is néz, de még mindig csak dvd-ről. Nem mertem még megmutatni neki, hogy van ilyen adó, mert attól félek, hogy túlságosan is lekötné. Akkor már inkább kuktáskodjon a konyhában.

Múltkori hancúr az orgona tokjában:



2008. november 28., péntek

Nem úszta meg...


Boróka sem a betegséget. :(
Tegnap Sárpatakon nagyon furán viselkedett, bár gondolom, inkább az "idegen" helynek tulajdonítható. Korán keltettem őket, ezért 9 körül már álmos volt Boró, el is aludt, de csak olyan félórácskát szundított. Aztán délben, amikor már dőlt össze a fáradtságtól, ismét elaludt, de megint csak olyan 35-45 percre. Késődélután sikerült úgy elaludnia, hogy vagy jó két órát lehúzott. (Csak olyan zárójelensen jegyzem meg, hogy Kriszta majdnem 4 órát aludt tegnap délután. Meg is volt a látszatja, mert úgy ébredt, mintha kicserélték volna:))

No, és a hosszú alvása idején hallottam először, hogy köhög. Estére 38,5 fokos láza lett, de az éjszaka nem volt rosszabb a szokásosnál. Sőt... negyed 4-kor szopizott és aztán aludt 7 utánig. Ma reggel is forrócska volt, nem tudom mennyi volt, mert eléggé körülményes megmérni neki, de kapott lázcsillapítót, úgyhogy most már biztos lemegy. A kedve neki is jó, bár már bágyadtabb, mint ébredés után. És még nem köhögött, mióta felkelt. Remélem, hogy ha már ő is elkapott valamit, legalább valami enyhébb fajtáját a betegségnek. Bizakodó vagyok, mert Kriszta már szemmel láthatóan jobban van, a köhögése is csillapodott valamennyire és Boró sem néz ki betegnek.

Hátha nem volt fölösleges az egész ősszel tartó immunerősítés!

Hómustra:


2008. november 26., szerda

Boró-dolgok, avagy egy hóforduló margójára


Bár már jó fáradt vagyok, mégis összefoglalom röviden (na, ez nálam mindig relatív:p) Boróka tudományait. Holnap reggel korán megyünk Sárpatakra, ott lesz egy csomó dolgunk, új események jönnek, és attól félek, felülírják a mostaniakat.

Mint írtam, kicsi majdnem egyévesem is – á, dehogy vagyok elfogult – az ügyesek kategóriájába tartozik. Nemsokára 11 hónapos lesz, de én nem írtam semmit róla, amikor a 10-et töltötte, úgyhogy ez a bejegyzést vegyük hónapfordulós bejegyzésnek, eltekintve a „kis” csúszástól.:p:)

Azt mondják, bár nem tudom, hogy ez valóban tudományosan megalapozott-e, hogy amikor egy gyerek értelmileg fejlődik, akkor lassabban halad a mozgásfejlődéssel, és fordítva, ha a mozgásra gyúr, akkor a többi területet hanyagolja. Nos, Borókám fittyet hány az ilyen bölcs tételekre és kerek-perec bebizonyítja, hogy a szabályok azért vannak, hogy felrúgjuk őket.

Mert mit csinál?
Tegnapelőtt még csak rövid ideig ácsorgott bizonytalanul, ha elengedte kapaszkodóját, 10 esetből 9-ben pedig biztos, hogy a posijára huppant. Tegnap viszont már olyan magabiztosan és fölényes mosollyal az arcán álldogált, hogy öröm volt nézni. Ma pedig már diadalittasan mutatta be milyen ügyesen tud leereszkedni: csak szépen leguggol, elidőz, matat, játszik valamivel, majd szépen leül. Na jó, lehet, hogy mégiscsak huppan, de már nem mindegy, hogy 10 vagy 30 centis magasságból!
Tegnapelőtt még dőlt, mint a liszteszsák, ha magamhoz hívtam, csalogattam, tegnap pedig már nemegyszer tett felém egy tétova lépést. Pár órára rá, mint aki siet, mert lemarad valamiről, már duplázott, és a hazatérő Istvánnak két összefüggő lépést mutatott be. Este pedig még azt is bemutatta, mennyire kreatív és hogyan tud szaladni. Nem beszélek mellé, valóban ezt tette. Mindenkinek volt elfoglaltsága, Boróka is magában játszadozott. Egyszercsak csikorgást-csoszogást hallottam az előszobából: Kicsi Boló fogódzott Krisztának a székébe és maga előtt tolva azt „szaladgált” erre-arra. Ha falba, sarokba ütközött, ügyesen megfordult, addig húzogatta a széket, míg ismét szabad lett az út előtte. Szerencsére készítettem filmet is róla, mert a fotók nem tudják olyan élethűen visszaadni. A minőség sajnos, elég gyenge a fényviszonyok miatt, de azért lehet látni: http://www.videoplayer.hu/videos/play/273621




Ezenkívül rohamosan nyiladozik az értelme. Ha megkérdezem, hol az autó, elkezd berregni, ha pedig a kezébe kapja, akkor térdelve-berregve tologatja erre-arra. Krisztától tanulta, pedig nem mondhatom, hogy Kriszta egy nagy autózós típus!
Ha megkérdezem, hol a lámpa, akkor maradéktalanul a plafonra néz és a kis mutatóujjával egyenesen a csillár felé bök. Ha megkérdezem, hol az okos feje, elkezdi a tenyerével ütögetni a kobakját. (Igaz, van, hogy az első reakció még mindig a csillár felé nézés, amiből látszik, hogy egyelőre a kérdés, mint mechanizmus rögzült benne, de már azért legtöbbször segítség nélkül is a fejére mutat.)
Olvassuk A brémai muzsikusokat. Ő rámutat az állatra, én elmondom, mi az. És hozzáteszem azt is, hogy hogyan csinál. Kész kabaré, ahogy az i-á-t vagy a nyaúúú-t mondja; majdnem egyformán ejti, mégis annyira más a hanglejtés és a mimikája, hogy összetéveszthetetlen. Közben vigyorog nagyokat és azt hiszem, érzi, tudja, hogy ő ilyenkor nagyon ügyes, mi pedig elégedettek, büszkék vagyunk rá.
Vannak szavai: a mám-mám vagy mem-mem (mikor hogy: van, hogy így, duplázva, van, hogy csak simán, illetve úgy, hogy a magánhangzó az á és az e leírhatatlan keveréke), és ez természetesen, nem más, mint a mámá, azaz anya. Érdekes módon, ezt senki sem tanította neki, Kriszta is anyucikának, anyukának hív, Boró mégis a hagyományos kisbaba-megnevezéssel illet engem.

A másik szava a ba (ba-ba, bö, bö-bö), ami főleg babát jelent. Ugyanezt mondja, ha meglátja magát a tükörben, ha fényképet lát vagy egyáltalán valami rajzot. Ha kérem, hogy mondjon ezt vagy azt, általában mindig mond valamit, de még érthető, kivehető más szavai nincsenek.
 
Lassan mindent megért, amit mondunk neki. Ha tisztábatevéskor elkezdem mondani, hogy jaj, de büdi, rögtön vigyorog és rázza a kezét,  mintha a szagot "hessegetné" el.
A tiltással is tisztában van. Ha rászólok, hogy nem szabad, bibi, nana, kákás (az összessel egymás után vagy csak egyenként), elkezdi rázni a kezeit, mintha fenyegetne (vagyis én is szoktam a mutatóujjammal fenyegetni), vagy éppenséggel valami leírhatatlan prrrrhhhh hangot ad, ami azt jelenti, hogy piszkos, azaz kákás. Ettől függetlenül állandóan próbálkozik, állandóan párbajra hív, teszteli a határokat, a reakcióimat. Olyan cselesen-édesen tud nézni, mintha azt mondaná: no, lássam, ehhez most mit szólsz? Persze, a ló másik oldalára is át tud esni, amikor megtiltok neki valamit és az ellenkezik a saját elképzeléseivel: úgy tud ordítani, olyan keserves képet tud vágni, hogy azt hinnéd, rászakadt a világfájdalom. Krisztával ellentétben, aki sosem volt az a földhözveremmagam típus (ő csak finoman le szokott ereszkedni, nehogy kárt tegyen magában:p és utána kezdi a sima fetrengést), Boróka lehajol és függetlenül attól, hogy éppen milyen „talajon” tartozkodik, verdesi a fejét a földbe.:o Igen, kicsit furcsa, kicsit ijesztő, de szerencsére hamar abba szokta hagyni.

Mindezek mellett a régi „tudományokat” is űzi: tapsol, integet az elmenőknek, lógatja a lábát a Lóg a lába lóga mondókára, rajzol a mágneses táblára és teljesen rendeltetésszerűen használja a xilofon ütőpálcáit. Nem kicsi volt a meglepetésem, amikor valamelyik napon arra lettem figyelmes, hogy nyammog, mármint olyan nyam-nyam-, hmmm-mmmm-szerű hangokat hallat. Odamegyek és nézem, hogy egyik kezében egy játék kávés csésze, a másikban egy kiskanál, a kiskanalat pedig a szájához viszi, miután „megmártotta” a csészében, és közben jelezte, hogy bizony, finomat eszik. :) Azon meg már meg sem lepődtem, hogy amikor Ani ma elővett egy csomag kekszet a táskájából és Boró kezébe adta, a kicsi drága ugyanúgy reagált: nyam-nyam.

Szóval, ügyesedik a mozgása, fejlődik az értelme és enni, na, azt nagyon szeret. :)


Anyák rémálma


Bekövetkezett, amitől egész ősszel féltem: Kriszta lebetegedett. Tegnap reggel 5-kor 38 volt a hője, utána sokkal forróbbnak éreztem és úgy álmában adtam neki lázcsillapítót. Azóta nem volt láza, de délután, miután felkelt 37,2-t mértem, viszont hál’istennek estére sem lett több. Emellett csúnyán köhög: váladékosan. A torkát már tegnapelőtt fájtatta, mondta is és az evésén is meglátszott. A tegnapi evéséről nem is beszélve ... a tejen kívül alig evett valamit, egy kis pástétomos kenyeret, pár szelet narancsot, este pedig másfél muffint, aminek nagyon örültem, mert legalább ezt jóízűen ette, hiszen a kedvenc csirkecombot sem akarta megenni és az örökös favorit tükörtojást sem... Egyelőre lázcsillapítózunk (ha kell), köptetőszirupozunk, C-vitaminozunk és Faringoseptezünk, ezenkívül mézes-narancsos (citrom híján:p) teázunk, illetve Echinacea-szirupot és Oscillococcinumot eszünk. (Igen, a többes szám is nagyjából érvényes, hiszen Boró is kap ezekből, mégha nem is mindenből.)

Az éjszaka eléggé gyatra volt. Nem volt láza, de bedugult az orra, kifújta, de nem jött semmi, nem használt semmit. Hajnali egytől olyan 3-ig csak forgolódott, hánykolódott, és amíg le nem költöztem a földre, oda mellé, addig egyikünk sem tudott pihenni. Boró is szopizott ekkor, utána viszont aludtunk vagy két-három órát.

Amióta felkelt, talán csak annyi változott, hyog gyakrabban kell az orrát törülgetni. Szívtuk is, de nem jött semmi. Amúgy ugyanaz a kis ugrálós-csicsergős madárka, aminek én nagyon örülök. Kissé pirosak a szemei, a tüsszentések-köhögések is meg-megzavarják, de azért hál’istennek jókedve van. Beszéltem a doktornővel, aki helyesnek ítélte az eddigi kezelést és ha nincs rosszabbodás, akkor nem is kell mást adnom neki. Annyit mondott, hogyha esetleg még jobban fájna a torka (rosszabbul eszik, hányingere lesz, esetleg hányik) akkor mégiscsak AB-hoz kell folyamodnunk, no, de hátha nem kerül erre sor. Most még annyi a teendőm, hogy a gyógyszertárból köhögéscsillapítót is vegyek estére-éjszakára, hogy legalább éjjel ne zavarják a köhögési rohamok.

Boróka eddig nem mutat betegségjeleket, bár ma délelőtt nagyon nem lehetett a kedvében járni. Csak sírdogált, zsémbelődött és 10 előtt már ismét szopizni akart. Fél 11 után pedig már el is aludt. Egyelőre nem utal feltétlenül betegségre a dolog (legalábbis nagyon remélem), inkább a nyomasztó időnek tulajdonítom: tegnap óta megállás nélkül esik, illetve ma reggel már havazásba váltott az eső.

Ha tudok, a nap folyamán még írnom kellene Borókáról, hiszen a kisasszony napról-napra, óráról-órára ügyesedik, többet-és-többet tud, kár lenne, ha mindezek kimaradnának.

Tegnapi hancúr az orgona tokjában:

2008. november 25., kedd

Talán...

Érdekes, hogy a „világ” milyen hamar meg tud változni. Egyik pillanatról a másikra. Mármint az, hogy hogyan látod, milyennek érzed őt, hogyan értelmezed a környezeted. Elég talán egy kimondott szó vagy annak töredéke, vagy talán éppen egy kimondatlan szó, amit hallani szeretnél, de nem érkezik sehonnan, és máris megváltozott a világ. Elég talán egy szomorú hír egy ismerősről és ez is fordít egyet a dolgok állásán. Elég talán egy keserű szájízet hagyó emlék, ami hirtelen felvillan, de lehet akár kellemes is, csak éppenséggel tudod, hogy rég volt és olyan többé sosem lesz, vagy egy jövőbeli esemény, aminek a gondolatára mindig görcsbe rándul a gyomrod és rögtön borús, sötét a világ. Aztán jönnek a mindennapok eseményei, amelyek olyan sűrűek, hogy gondolkodni sem lehet közben, és milyen jó, hogy elfeledtetik a rádtörő negatívumokat! Néhány csendesebb percben talán még elő szeretnének bújni, de akkor szándékosan nem engeded őket feltörni, maradjanak csak ott ahol vannak, megvagy nélkülük is. Persze, a józan eszed úgyis tudja, hogy nem tűntek el, ott vannak és csak a megfelelő pillanatot, hangulatot várják, hogy ismét a felszínre törjenek, és talán addig is folyamatosan mérgeznek belülről. Talán...
Talán, ha kissé kizökkennél a mindennapokból, ha nemcsak a gyerekek, a mosás-takarítás-főzés foglalná le a napjaid nagyrészét, ha nem azon aggódnál, hogy hogyan fog jutni a számlákra, az ajándékokra és az ünnepekre is a pénzből, ha nem lennél beteg és a gyerekek sem lennének sosem betegek, ha végre kialhatnád magad, és ha ... tényleg csak néha ... néhány elismerő szót is hallanál, talán akkor a világot is jobban meg lehetne érteni, a jövő pedig nem lenne annyira ködös.

Ha majd hull a hó, talán ... visszatér a karácsonyi hangulatod is.

2008. november 22., szombat

Dávid szülinapja, havazás, ajándék


Alszik a család... Én pedig a konyhában takarítok... állítólag! (No nemsokára, de amíg elfogy a kávém, addig írok is egy kicsit.)

A nap legnagyobb híre, hogy havazott. Nem volt semmi szép, romantikus benne, mert esőből váltott havazásba, tele volt minden pocsolyákkal, mégis örültem neki. De főleg azért örültem, mert láttam, hogy Kriszta is örül. „Hull a hó, van hó!!!” – ezt kiáltotta sokszor egymás után és muszáj volt minden ablakon kinéznie, hogy lássa, nemcsak a tömbház egyik felén havazik!? Alig van nyoma már, természetesen, mégis azt lehet mondani: megkezdődött a tél.

Voltunk a Metroban, mert volt valami jó akció, Anyunak vettünk edényeket, tányérkészleteket és késkészletet. Csak én mentem be, István a lányokkal megvárt az autóban, így kihasználtam az alkalmat és megnéztem magamnak azt az újszülött-játékszettet is, amit a reklámlapban láttam. Eléggé jó áron volt, meg is vettem, így Krisztának már megvan a karácsonyi ajándéka. Van benne egy baba, babakocsi, hordozó, pelenkázótáska, előke, cumisüveg, csőrös pohár, bébiétel meg még a jóisten tudja mi, remélem, hogy fog örülni neki a kisasszony!:) Még Borónak kellene kiötölni, hogy mit is vegyünk!
Jaj, és vettem még egy aranyos pohárkészletet is: Mikulás és karácsonyfa van rajta, amikor használni fogjuk, biztos jó ünnepi hangulatot teremtenek majd!

Hétfőn van Dávidkának a születésnapja, de Melinda tegnap megtartotta. Ott voltunk délután. Bementem a szobába megkukucskálni a tortát és meglepetten, sőt felháborodottan néztem, hogy mit keres mellette egy 9-es számot ábrázoló gyertya. Még szóba is hoztam Melindának, hogy miért véníti a fiát:p, pedig tényleg 9 éves lett a legény! A gyerekek nagyon jól érezték magukat, sokan voltak, Kriszta hazafelé az útobn is még sokáig emlegette, hogy mennyi gyerek jött Dávidkához. Pedig csak a család gyerkőcei voltak!
Józsi keresztapu a miccset darabolja Krisztának:

Boróka is hozta a formáját, bemutatta mit tud: enni. Jóllakott a krumplisalátából, de nyomtatásként a sóskeksz is nagyon csúszott neki, majd a „menü” megkoronázásaként a pufulecet gyúrta magába. (Eddig még nem kapott pufit, nem is tudta, mit kezdjen vele, de amikor megkóstolta és el is fogyott az első, jó hangosan követelte a repetát!)


2008. november 20., csütörtök

Apróságok a napokból

Boróka
Tökéletesíti az egyedül álldogálást. Nem fél, elengedi magát és megáll másodpercekig. Vakmerő, mert sokszor csak úgy eldől. Néha azért bátortalan, nem tudja hogyan tovább. Édes, ahogyan „töpreng” azon, hogy most mit is tegyen. Ilyenkor néha rámnéz és nagy tágra nyílt szemeit látva, megsajnálom, mert tisztán látszik, hogy kérdez, tőlem várja a megoldást. A következő pillanatban már szélesen vigyorog. Imádom, hogy ilyen jókedélyű.

Tud guggolni. Már egyre többször, egyre több, hosszabb ideig. És úgy, hogy nem fogódzik semmiben. Ma is legalább egy percet eljátszadozott úgy, mielőtt leült volna.

A szombati minieső után ismét kiderült és azóta is egész héten gyönyörű idő volt. Természetesen, novemberi "koordinátákkal". Boróka normális időben (fél 8 és fél 9 között) ébredt, és mire a fáradtság első jelei kezdtek mutatkozni, kinn az idő is már sétához illő lett. Úgyhogy, a napokban, alvás helyett sétálni mentünk, órát-másfelet kóricáltunk erre-arra, majd kb. 1 felé jöttünk haza, amikor aztán mindkét lányka egyszerre került ágyba. Az elalvás már nem éppen így volt. Míg Boró szinte mindig azonnal elaludt, Kriszta csak forgolódott, szófogadatlankodott, még olyan is adódott, hogy végül kimaradt az alvás.
Ma reggel viszont Boró is 7-kor kelt, így 1 után már ismét aludt és délután is tudott egy "ügyeset" szundikálni.

Ha megkérdezzük, hol a lámpa, akkor rögtön felnéz, általában a plafon közepére – azaz még nem a lámpát azonosítja, hanem magát a kérdést, a szituációt ismeri fel, rögzítette. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a hol az okos fejed? Kérdésre is az az első reakciója, hogy a plafon felé néz. De... tudja, hoyg valami nincs rendben, mert rögtön visszanéz rám és látszik rajta, hoyg gondban van, érzi, hoyg valami nem stimmel. :)
Olyan kis drága!

Kriszta
Egyre több mondókát, dalocskát, népdalt ismer, tanul. Sokszor keveri őket, de ha megtanulta, akkor hibátlanul visszamondja-énekli, többé nem téved.
Játszik a szavakkal; ízlelgeti őket, elferdíti a hangokat, nevet saját kitalációin. Tegnap este pitét sütöttek a tévében. Figyelmesen végignézte az adást, majd közölte: a bácsi sütött piteményt. :)

Önállósodó korszakába érkezett. Most már mindent maga szeretne csinálni, de erről viszont én szeretnék bővebben írni.

Van valami vele kapcsolatban, ami aggaszt. Mert nem tudom, mi válthatta ki, mi lehet a háttérben. Nagyon kézenfekvő lenne a testvérféltékenységre fogni, és végülis a gyökerei biztos, hogy ebben fogantak meg, de azért a probléma, gondolom, árnyaltabb, összetettebb, és nagyon szeretnék a végére járni. Az történik ugyanis, hogy kb. egy hete este ismét cumisüvegben kéri a tejcsijét. Ez nem is lenne gond, mert nem akartam erőltetni az elvételét, és ha kérte, mindig meg is kapta, az viszont, hogy most már elveszi Borótól a játszócumit, zavar és aggaszt is. És nemcsak, hogy elveszi, hanem egyszerűen kéri is: jaj, de olyan kisebb lettem most, adjál nekem cumikát! Próbáltam megmagyarázni neki, hogy amikor ő volt kicsike, neki is volt cumija, senki sem vette el tőle, fényképeket, videókat néztünk az ő kiskorából, hoztam fel példaként olyan gyerekeket, akik nagyobbak nála és természetesen, már nem cumiznak, de egyelőre nincs sikerem. Igaz, a dolog eléggé újkeletű, 1-2 napja csinálja, de nagyon szeretném, ha idejében kiderítenénk az eredetét és kezelnénk a problémát.

Ma a nagyszobában aludt el. Későn, de nagyon gyorsan ment a dolog. Bementem megnézni, hoyg valóban alszik és tényleg aludt. Gondoltam egyet és az egyi nagypárnát odatettem az ágy mellé, a földre. Mint kiderült, nagyon jó előérzetem volt. Egyszercsak hallom, hogy nyöszörög. bemegyek, hát Kriszta a földön a párnán fészkelődik, de betakarózva alszik tovább. Békén is hagytam. Ott ébredt meg kb. két órára rá. :)

István
Kedd óta ismét Giurgiun van, de remélhetőleg ma este már elindultak. Pitesti-en megszállnak és reggel, ha minden igaz, onnan folytatják az utat. Így van esély rá, hyog holnap eléggé idejében hazaérkezik és akkor mi is eljutunk Dávidkának a szülinapi ünneplésére.

Én
Már lassan másfél hete, hogy elég „szépen” köhögök. Eleinte csak reggelente fojtogatott egy kicsit, de aztán kitört rendesen. Most már sokat javultam, de még mindig szakadozik a váladék. Mvel más tünetem abszolút nem jelentkezett, nem is igazán törtem össze magam a kezelésével. Vagy kétszer, amikor eszembe jutott vettem be köptető babaszirupot, vagy kétszer a Stodalból is kortyoltam, ezenkívül pedig csak néhány Septogalt szopogattam el esténként. Most már mégiscsak elmúlik, na!

Angolból lejárt a harmadik tesztem is. Ettől nagyon féltem, mert eléggé hadilábon állok az éppen tanult igeidőkkel, de azért jól sikerült. 89 pontom lett a 100-ból.


Bevásárlás - fűszerezve


Szombaton bevásárolni készültünk. Ezúttal az Auchanba, mert ott sokkal nagyobb a ruhaválaszték és a lányoknak meg Ádámkának is kellett venni néhány dolgot. Ahogy Kriszta meghallotta a vásárlást, elkezdett ujjongani és áradozni boldogan, hogy így meg úgy csúszik le a csúszdáról, beugrik a labdák közé, és körbe-körbe.... Istvánnal összenéztünk és már meg is egyeztünk mosolyogva, hogy no, akkor a Realba is elmegyünk. Gondolatot tett követett.

A Realba érve viszont azzal a szomorú valósággal kellett szembesülnünk, hogy a játszóházat fél 5-ig lefoglalták. Még másfél óra addig. Sebaj, gondoltuk, vásárolunk, majd Kriszta fog játszani egy kicsit. Negyed 5 felé érkeztünk a kasszákhoz, a lányok mindaddig mintagyerekként viselkedtek, Kriszta is szó nélkül játszogatott, eszegetett a „kisautójában”. A kasszánál bújt bele a kisördög: ki akart szállni. Engem is akkor szállt meg a nagyördög: elfelejtettem kávét venni, így, Krisztát kézen fogva, visszamentem kávéért. Hogy, hogy nem, egyszercsak a kisasszony keze kicsúszott az enyémből és mire kettőt fordultam, hogy hol van Kriszta, Kriszta sehol sem volt. Forgolódtam, nézelődtem, kiáltoztam is, de akkora volt a tömeg, hogy 2 méterre nem láttam tovább. Ledermedtem. Szól a telefonom: István volt, hogy menjek már, mert nálam a pénz és fizetni kell. Ránk várnak egy csomóan. Mondom neki, elvesztettem Krisztát. De már mentem a kasszák felé. Azt sem tudom, hogyan jutottam oda, reszketve odaadtam a pénzt és már indultam is vissza keresni. Vissza oda, ahol eltűnt. Rohangáltam a polcok között, nincs, nem láttam sehol. Be a ruhák közé, mert tudtam, hoyg nagyon szeret bújkálni a felaggatott ruhák alatt. Nincs sehol. Be a babarészlegre, mert ott jöttünk el és gondoltam, valami megragadta. Nem volt. Kérdeztem egy ottlévő eladót: nem látott egyedül gyereket. Mentem tovább is, de többynire azon a környéken kerestem, ahol elmaradt tőlem. Meg voltam győződve róla, hogy csak kóvályog erre-arra, amerre a tömeg sodorja, nem lehet messze. Az a dolgozó mondta, hogy szóljak az információnál, bemondják. Nem láttam értelmét. Mégha magyarul is mondanák, nem hinném, hogy reagálna a hangosbemondóra. Eddig sosem adta jelét, hogy észrevenné az ilyen bemondásokat. Visszamentem Istvánhoz, cseréltünk: ő végigment a teljes üzleten. Kijött, semmi eredmény. Kiküldtem őt bepakolni az autóba (végül nem ment) és én mégis el az információs pulthoz és elmondtam mi történt. Nyugtattak, hogy ki nem mehetett, biztos megtaláljuk. Valaki vagy idehozza, de szerencsésebb esetben a kollégája megtalálja a kamerákon. Elmondtam, hogy néz ki, hogyan van öltöztetve, a kolléga elment. Eltelt pár perc, már nem volt türelmem várni. Szóltam, hogy elmegyek tovább keresgélni, ha valami van, hívjanak a hangosbemondón. El sem léptem igazán és már hallottam is a nevemet. Rohantam vissza, és már messziről láttam, hogy Kriszta ott van a pasasnak az ölében. Boldogan, de sírva szaladtam, a felgyülemlett idegesség, feszültség akkor jött ki rajtam. Kriszta is nagyon örült nekem, de amikor meglátta, hogy sírok, azt kérdezte: mi a baj, anyucikám? Hát azt hittem, meghalok. Szegény egyszerűen nem fogta fel, mi történt! Nem volt megijedve sem attól, hogy egyedül volt annyi ideig, sem attól, hogy egy ismeretlen és ezenfelül számára idegen nyelven beszélő férfi vette ölbe. A hol voltál kérdésre leklesen magyarázni kezdett: ott volt a szamál és én felvettem az ölembe és megsimogattam........ Szóval a játékrészlegen volt. Én marha: hát hogy is kereshettem egy gyereket a játékrészlegen? De István végigjárta az üzletet, én meg nem hittem, hogy valamerre célirányosan is tarthat, ezért kerestem állandóan azon a környéken, ahol kicsúszott a kezemből.
Mondanom sem kell, a játszóház elúszott. Megszidni megszidtam úgymond, bár az inkább lelkérekötés volt, hogy többé ilyet nem csinál, nem engedi el a kezemet, megverni nem verhettem, mert nem is akartam és nem is lett volna célszerű, hiszen nem tudta volna, miért kapott ki, de a játszóházmegvonást mégiscsak úgy éreztük, megérdemelte. Azóta is mondogatja, hogy csak a jó kislányok mehetnek játszóházba, nem engedik el az anyukájuk kezét, és persze csakis azután mehetnek, hogy megették az összes ebédjüket. :d

Egy ilyen apropóban volt részem ma: eszi a levest és közben monologizál: a jó kislányok, miután megeszik a levest .... és a tejszeletet is :p;) ... mehetnek játszóházba. :d:d:d

(Arról, hogy én mit éreztem, mit éltem át azalatt a 20-25 perc alatt, amíg megtaláltuk, talán nem is kell semmit írnom. Még fantázia sem kell, hogy bárki elképzelje. Mindenesetre, SENKINEK SEM KÍVÁNOM!!!)


2008. november 19., szerda

Jól megaszonta!


Nem túl eseménydúsak napjaink, bár hétvégén történt egy rendkívüli dolog, amit viszont nem szeretnék még egyszer átélni. De erről majd egy másik bejegyzésben.

Most így hirtelenjében lejegyezném a kb. 15 perccel ezelőtt lezajlott párbeszédemet, eszmecserémet Krisztával. A lányom mellé bújtam, mert nem nagyon akaródzott a saját ágyában aludnia, így viszont nem volt baj. Elmondtam neki a Forró vizet a kopaszra! című mesét, majd egyszerű kérdést tett fel a kisasszony: anyucika, mit eszik a kacsa? Nem tudom, honnan jött a kérdés, de feltette.
- Hát, magvakat, szemeket eszik, kincsem, kukoricát, búzát, gabonát.
- Ész tojászkát is.... tüköltojászkát...
- Jaj, nem, szívem, csak magvakat eszik. Tojáskát tojik. (És még legalább kétszer ezt elismételtük. Végül egyetértett.)
- A kacsa nem eszik tojászkát, tojik tojászkát. Ész a Móni is tojik tojászkát.
- Jaj, neeeem, szívem, a kutyák nem tojnak tojáskát! Csak a madarak tojnak tojást. A tyúkok, a kacsák, a libák...
- ... ész a galambok...
- Igen, kicsem, a galambok is.
- ... ész a kakasz is tojik tojászkát...
- Jaaaaj, neeeem, szívem, a kakas neeeem, a kakas fiútyúk, a fiúk nem tojnak tojáskát! A kakas a tyúknak a párja, ő fiú, ő nem tud tojni...
Kissé elgondolkodik a kisasszony: - A kakas a tyúknak a fiúja...

Jobbnak láttam témát váltani ezek után... ;););) :d:d:d

2008. november 17., hétfő

Játék az élet 3.


Őszintén?
Bárki is találta ki ezt az utóbbi játékot, nagyon jól tette. Már írtam, hoyg nem szeretem a kör-dolgokat, de most már kezdek belejönni, ez valahogy más... Nyakunkon a karácsony, és ilyenkor, gondolom, sokan szívesen gondolnak a gyerekkori ünnepekre az akkori nagy havakra, szánkózásra... no, de csak szép sorjában... Szóval, köszönöm Eszternek és Virágnak, hogy kíváncsiak az én emlékeimre (elnézést, ha más is kíváncsi volt és én nem tudok róla, de majd pótolom), meg is próbálom leírni őket, de előre figyelmeztetek mindenkit, hogy nem tudok kisregényt írni. Csak mondjuk egy ... trilógiára valót!:d:d:d

Mint ahogyan a „Feheruaru mene hodu utu rea” számít az első magyar nyelvemléknek, úgy nekem is van ilyen őskori emlékbevillanásom. Fekszem egy kis rácsos kórházi ágyon, a jobb lábam pedig egy gézzsinórral az ágyhoz kötve. Édesanyámat csak nappal engedték mellettem maradni, éjszakára mindig muszáj volt hazamennie. Én sírtam: „édesannya, gyere Editkéhez, mert Editke sírókál”, és Édesanyám minden reggel jött, amilyen korán csak tudott. Mindez ’81-ben történt, valamikor decemberben, amikor egy éves 8 hónaposan kétoldali tüdőgyulladásom volt. Máig rejtély, hogy hogyan tudok emlékezni erre!?
A másik ilyen foszlány ugyancsak ahhoz az időszakhoz köthető: Édesanyám ölben tart, a kezemben a kis sárga kacsám, állunk a kórház ablakában és egy bácsival beszélgetünk. A kacsát kiejtettem, a bácsi pedig visszaadta. (Máig sem tudom, ki volt a bácsi, de nem is érdekes. Leigazoltam Édesanyámnál a dolgokat és neki is van emléke valami hasonló szituációról, úgyhogy nem én találtam ki.)

Most is magam előtt látom azt a kb. 3 éves kislányt, aki ősszel, a sáros, latyakos kerten át próbál a szomszéd kislányhoz menni, megszökvén ezáltal a mamája felügyelete alól. Ejhaj, volt mamának egy nagyon vékony, csípős kis vesszőcskéje, amit addig sem, azóta sem kellett használnia! ;):p A történet, mondjuk, hosszabb, mert mama ádáz kínokat élt át, amíg megtalált, szegény, még a kútban is keresett, de szerencsére a történet csak néhány vékony piros csíkkal ért véget.

Amíg kicsi voltam, rengeteget kirándultunk: emlékszem, nem mindenkinek volt autója akkoriban, nagyon is luxusnak számított, de nekünk volt, és ki is használtuk: csak megtöltöttük az üléseket, hol szomszédokkal, jóbarátokkal, hol valakikkel a rokonságból és meg sem álltunk Szovátáig, Borszékig, a Gyilkos-tóig. Sokat jártunk moziba, akkor még csak ott lehetett jó filmeket látni. Rengeteget piknikeztünk. Volt, amikor a hosszabb kirándulásokon is valamilyen sütögetés volt, de sokszor csak a Fürdőre mentünk ki 2-3 másik családdal együtt és miénk, gyerekeké volt a tér. Édesanyám sosem szerette az ilyen kiruccanásokat, most is inkább benn sütné meg a miccset, flekkent, de soha egy szava sem volt, keményen állta a sarat. Én viszont sosem értettem ezt az ódzkodását és mai napig sem értem.

’87-ben felmentünk Palotailvára egy hétvégére. Ott aludtunk a menedékházban, ahol tata dolgozott a fakitermelésnél. Tündi és Izu is velünk volt, nagyon jól éreztük magunkat. Sokat málnásztunk, és még sok, számomra feledhetetlen, élményben volt részem. Sosem feledem pl., hogy Izu lavagolt a Jancsi hátán, de egy idő után megijedt és elkezdett lecsúszni róla. Hiába kiáltották neki, hogy mit tegyen, ő csak ereszkedett le az egyik felén, mígnem le is huppant a ló hátáról. Baja szerencsére nem esett.
És a patak... Úgy elszűkült éppen a menedékház hátánál, hogy kész „mosógépet” képezett: csak amúgy örvénylett ott, habzott, mintha kilónyi mosószerek lettek volna benne.
Jaj, és mindjárt elfelejtem a medvés sztorit. Mindig szerettem felfedezősdit játszani, egyedül indulni valamerre. Itt is megtettem, a félelem legkisebb szikrája nélkül, hiszen az egész csapat ott állt a ház ajtójában. Nem eshetett bajom. Felmentem a házzal szemközti, fenyőbokrokkal szegélyezett úton és letekintettem a többiekre. Diadalomat holmi Donald-kiáltásokkal adtam tudtukra. Nem törődtem figyelmeztetéseikkel, hogy vigyázzak, nehogy megtámadjon vagy egy medve. Emlékszem, észrevettem, hogy Tata hiányzik a lépcsőről, de azt hittem, beent valamiért. És akkor egyszercsak elkezdett dörmögni a medve. Azt sem tudtam, hová legyek ijedtemben. Leguggoltam és a 7 éves agyamon az futott át, honnan is szerezhetnék tüzet. Elpityeredtem: Már jön is egy!!!! – és ebben a pillanatban Tata már elő is bújt a fenyők mögül. Akkor nem díjaztam túlságosan, de most olyan szívesen gondolok erre az esetre. Jó volt orvosságnak a beképzeltség ellen!;):p

És a telek... hatalmas hó hullott akkoriban és nálunk, falun, az út is havas maradt egész télen. Jól lehetett rajta korcsolyázni és a szánkóval is jól meg tudtak forgatni. A kubiknál mindig millióan szánkóztunk és versenyeztünk kinek a szánkója siklik jobban. (A lányaim pedig örökölték a szánkómat, amin csak éppen deszkákat kellett cserélni. Remélhetőleg idén alkalom is nyílik a kipróbálására, mert eddig nem igazán volt!) Csomó hülyeséget is csináltunk, veszélyes dolgokat, mert mostani fejjel (no meg súllyal, persze:p) eszem ágába nem jutna a strandon a befagyott sós vízen korcsolyázni vagy felmenni a Sósdombi tavakhoz. Dehát kicsi csikó nagytól tanul és a nagyok után minden hülyeségbe belementem én is!
Halottak napján már sokszor szállingózott a hó, a Mikulás pedig szinte mindig szánon jöhetett. A nehéz idők (kommunizmus) ellenére, a Mikulás mindig gazdag csomaggal érkezett, ma sem tudom hogyan sikerült Édesanyámnak annyi finomságot beszereznie akkoriban.

Gyergyó... Amióta az eszemet tudom, SzászTata mindig piacolni járt Gyergyóba. Minden vonatnál vártam, mert mindig hozott valami vásárfiát. Örültem a csokinak, pogácsának is, természetesen, de még jobban örültem a sok-sok egylejesnek, amit hazahozott, mert azok mindig az enyémek voltak. Persze, néhány háromlejest is mindig a markomba csúsztatott, de az volt az igazi, amikor, úgy, hogy senki se lássa, 1-2 ötlejes is a perselyembe vándorolt. Ez mindig a mi kis „titkunk” volt. 6 évesen vitt először magával és talán a második vagy harmadik alkalommal otthagyott egyedül az áruval, Ödi bácsi felügyelete alatt, amíg ő elment a borbélyhoz. Félórányit hiányozhatott, mégis jópár pénzecskét adtam át neki. Mindennek tudtam az árát és még véletlenül sem engedtem volna egy banit sem. Egy hölgy annyit vásároskodott velem egy fél karalábén, hogy végül nevetve fizette ki a teljes, 7 lejes árat, mondván, hogy ennyire kitartó „kofával” még sosem találkozott, hát megérdemlem, hogy megvegye a zöldséget! Ödi bácsi is nevetve mesélte az esetet Tatának. ... Pár év múlva már egyedül is mentem a piacra, de persze ez azt jelentette, hogy a faluból még legalább 15-20-an ottvoltak.
Mama és Tata... 7 éves voltam, amikor különköltöztünk, a harmadik házba Tatáéktól számítva. Azért állandóan náluk voltam utána is, nagyon szerettem náluk, velük lenni. Rengeteget énelektünk, Tata sokat mesélt nekem, bár Mama sem volt híján a történeteknek! Főleg a velük megesett dolgok kötöttek le; ma is emlékszem a vaddisznós, a kisborjús, no meg az elalvós sztorikra!
Még tizenévesen is sokszor náluk vacsoráztam, hónapokig ott aludtam, égettem éjszaka a drága villanyt:p, mert állandóan olvashatnékom támadt. Édesanyám meg is kérdezte egyszer, hogy mit tudok én ott csinálni, beszélni a két öreggel, és őszintén nem tudtam rendes választ adni.
Amikor Tata meghalt, egy kicsi belőlem is meghalt, már 11 éve.

A 6. szülinapom... Ez volt az első sokvendéges, fényképészes gyerekzsúrom. Az összes gyerek ott volt az utcából, sőt, még a sepsiszentgyörgyi „szerelmem”, Győző is. Édesanyám finomakat főzött, emeletes tortát készített és rengeteg ajándékot kaptam.

10 éves koromtól „megnehezítette” az életemet a mezei munka, amibe fokozatosan kezdtek bevonni, ma sem szeretek kapálni, bár ha jól meggondolom, egy nap egy nyáron azért kész felüdülés, mégis. A szénakészítést jobban szerettem, mert ott voltak pihenők, lehetett közben olvasni vagy éppen az erdőkben bóklászni, gombászni, a réteken virágot szedni. 12 évesen már tudtam fejni, amikor Édesanyámék hiányoztak pár napig, Tata felügyelete alatt szinte az összes munkát én végeztem el az állatok körül.

Iskolai kirándulások... mindig, mindenhova elengedtek. Az egynapos székelyföldi kiruccanásra és az egyhetes magyarországi, a kéthetes franciaországi kirándulásra is. Rengeteg helyen jártam, szinte bejártam így az egész országot, bár vannak helyek, ahová mai napig sem jutottam el. A rendszerváltás utáni tavaszon volt a magyarországi körút, ami feledhetetlen számomra, hiszen amit akkor, ott láttam, addig nem volt alkalmam látni. 16 évesen voltam Franciaországban, amikor a Tanítóképző zenekarában játszva sikerült „kijutni”. Jó társaság volt, kellemes élményekkel gazdagodtam, sok helyen jártam, sokat láttam és természetesen, ez is feledhetetlen, mint minden emlék. :) Mindig tiszteltem a szüleimben, hogy egyszerű ember létükre próbáltak a lehető legtöbbet megadni nekem, nekünk. Édesanyám állandóan mondogatta: nekem nem volt lehetőségem tanulni, de a gyerekemnek meg akarom adni. Meg is adta, amiért mindig is hálás vagyok, hiszen csak így lehettem az, aki vagyok. Eleinte bármennyire is utáltam, amikor tizenévesen felvettek az iskola zenekarába, utána pedig elkezdtem Sanyikáékkal zenélni, megszerettem és hálás voltam, hogy hegedülni taníttattak.

1996 nyara... az egyik legszebb, hacsak nem a legszebb nyaram. A sok munka ellenére rengeteget szórakoztam is, zenélgettünk a srácokkal, a barátnőimmal sokat jártunk fürödni és akkor voltam táborban Algyógyon. Ugyanakkor utolsó szinglis nyaram is volt, akkor júliusban ismertem meg Istvánt.

István... ’97-ben jöttünk össze egy februári napon, 13-án. Kissé féltünk a kapcsolattól, mert nem tudtuk meddig működhet úgy, hogy csak hetente-kéthetente láthatjuk egymást. De működött. És még működik!;) 5 és fél év után házasodtunk össze, ezalatt pedig volt egy négyhónapos távollétünk is, amikor Svájcban voltam. Hogy utáltam ott lenni, pedig így, visszatekintve minden szempontból hasznos távollét volt! Anyagilag is megérte, rengeteg szép helyen jártam, de sok olyan tulajdonságot fejlesztettem ki ott, ami később nagy hasznomra vált. Többek között és a leghasznosabb a hallgatást.

2002. július 13... Már jócskán nem voltam gyerek, igaz, de ez a nap akkor is a legeslegszebb emlékem lesz. Fiatalok voltunk, vakmerőek, bolondok és szépek, és mérhetetlenül boldogok. Talán csak április elseje és január ötödike vetekszik a július 13-ával! De azok mégis más lapra tartoznak.

Háááát, ennyi lenne. Mert itt abbahagyom. Ugyanis befejezni sosem tudnám. Mit mondhatnék? Szép gyerekkorom volt. Megvoltak a nehézségei, a bosszúságai, a félelmei, de arányosan egyensúlyozta a szeretet, amit kaptam mindenkitől a családban, a kellemes élmények, a gyermeki csínytevések, a kirándulások, a történetek, az olvasás, a képzeletbeli utazások, a versírás, a „szerelmek”, minden, aminek szerepe volt abban, hogy ilyen és az lettem, amilyen és aki éppen vagyok.

Nem biztos, hogy örülnek neki, de én nagyon kíváncsi lennék Szilvi, Ágnes, Kata, Ilgya, Hajni, Sziszianyu, Gabi (Szkokán) és Evelin emlékeire. Rajta, lányok, biztos van, miről mesélni! :)


Ez is megvolt!!!



Nem csalás és nem ámítás: BORÓKA ÁTALUDTA AZ ÉJSZAKÁT!!!
10 hónaposan és 12 naposan megtörtént a várva várt csoda! Hajnali 6 óra van és még egy nyöszörgés sem volt az éjszaka. Pedig kb. olyan 10-kor aludt el. (Nem is kell mondanom, hogy én éppen most bújtam éjfélig az angolt és csodálkozva néztem 5 óra pár perckor az órára, majd felkeltem háromnegyed hatkor.)

Amennyire érthetetlen volt számomra, hogy miért ébreszt, sír minden éjszaka, éppolyan rejtély, hogy most mitől sikerült az ilyen hosszas alvás. Igaz, nem érdekel, csak bár tartaná meg e drága jó szokását. Legalább olyankor, amikor semmi baja nincs!

Éljen az én drága kicsi gyönyörűségem!!! :) :) :)
...........................................................................................
Ééééééééssssssss...... fél 8 után 4 perccel kezdett hangicsálni!!! :)
(És még zárójelben, hogy hosszú idő óta először az előbb kezdett esni az eső. Az utóbbi hetekben végig sütött a nap, bár az elmúlt héten már meglehetős hideg is volt.)

2008. november 14., péntek

Művésznő


Legyen az festészet avagy zene, a lányom otthonosan mozog mindkét művészetágban. Nem hiszitek? Íme! :) Azt is érdemes megfigyelni, hogy melyik kezében tartja a ceruzát, ütőt...









2008. november 13., csütörtök

Ellentmondások


Az éjszakáink nem sokat változtak. Tegnap éjjel 3x kelt, műsorozott, végül mindhárom alkalommal, szopival, valahogy sikerült visszaaltatni. Ma éjjel csak kétszer sírt, először vízzel, cumival és öllel megnyugodott és félóra alatt már aludt is, másodszor meg – reggel lévén már (csak én azért számítom az éjszakába, mert akkor még nem kelt fel végérvényesen) – rögtön szoptattam és negyedóra alatt aludt tovább. Szóval, én is megfigyeltem azt, hogy könnyebbek azok az éjszakák, amikor elfogadom a történteket és teszem a dolgom, mint amikor méltatlankodom mindenért. (Sőt, ez mindenre érvényes. Könnyebb bármilyen házimunkát is elvégezni, ha nem duzzogsz állandóan, hogy: már megint nekem kell ez megcsinálni!) Szóval, a homeopata orvossal megpróbálkozunk, de ha nem lesz eredmény, hát nem lesz. Azért bizakodva indulok majd neki a dolognak!:)

Hétfőn Anival és Krisztával a városban voltunk, csizmát venni Aninak. Nem volt sok időnk, nekem angolórára kellett menni, de azért jó volt sétálgatni egyik üzletből be, a másikból ki. Végül a lányok „elvittek” engem az iskolába. Kriszta bejött az osztályba, megállt a dobogón, körülnézett és ennyit mondott: ez az iskola. Nem tudom, szegény, mit képzelt az iskoláról, milyennek látta a maga fejében, de így sem sokat tudtam meg. Amikor kikísértem és lehajoltam megpuszilni, megölelte a nyakamat és azt mondta: Hát én téged nem hagylak! Én nem hagylak!!!
Azt hittem, elsírom magam. Aztán sikerült Aninak elcsalogatni, illetve a kis zsebpénz is amit kimondottan neki adtam is hatásos volt. Óra után tudtam meg, hogy csak pár perccel előtte érkeztek haza, még összejártak néhány cipősboltot, majd, mivel csizmát nem vettek, Kriszta gazdagodott egy kis Sír Kánnal, azaz egy plüsstigrissel. Kellőképpen fáradt volt már, este nem si volt gond az elalvással!

Kedden Marikáékhoz mentünk, István segített valamit Zsoltnak, a csajok játszottak, kekszet nasiztak, mi pedig beszélgettünk Marikával. Este, miután hazaérkeztünk, még segítettem Istvánnak valami kábelmérésben (van egy kis plusz jövedelmet jelentő munkája), a lányok pedig ott cirkáltak mellettünk-körülöttünk. Boró már kezdett szopiéhes lenni, ezért mind rajtam mászkált volna. Egyszer, amint én ott ültem, ő meg a lábamba kapaszkodott, kiegyenesítette magát és elengedett: jónéhány másodpercig egyedül, kapaszkodás nélkül álldogált!!! Majd a popsijára huppant. Azóta többször is bemutatta ezt a tudományát, sőt a kis vakmerő már lépni is megpróbált. Persze, hogy csak egy lábemelésre futotta és el is esett. De azért megpróbálta!:)

Ma reggel Tündi jött hozzánk, beszélgettünk egy kicsit. Elég rég nem láttuk már egymást! De jönnek majd az ünnepek és akkor szoktunk találkozni mindenkivel.

Apropó ünnepek. Még nincs hó, még nics semmi jele, de valahogy kezd karácsonyi hangulatom lenni. Marika adott Krisztának két kis füzetkét, amiben Mikulásos-karácsonyos versek, képek vannak, szoktuk olvasgatni. Azt hiszem, ezzel kezdődött. Aztán megnéztük Krisztával a tavaly Mikuláskor készült videófelvételt, ez is hozzátett egy kicsit, aztán elképzeltem, hogy nemsokára nekifogunk és készítünk néhány papírdíszt a karácsonyfára, majd Adventi koszorút, meg már vettem neki egy kifestős mesés füzetet a három kismalaccal és egy másik kifestőst, amit csak simán vízzel kell festegetni és kiadja a színes rajzokat. Én még nem láttam ilyent, remélem fog tetszeni neki. Tegnap nem volt sok időm, csak ezeket vettem meg, de majd még lesz bevásárlás és mindkét drágaság megkapja a mikulási ajándékát!

Hogy miért Ellentmondások a bejegyzés címe? Hát csak mert azt akarom mondani, hogy mindegy milyen idő van kinn, mindegy mennyire vagy fáradt, mindegy mennyi munkád van, mindig, mindenben és mindenkor meg lehet találni a szépet, a jót, a vidámat, lehet örülni az apróságoknak, sőt karácsonyi hangulatod lehet – akár ok nélkül is.

Reggeli kanál-ritmusütögetés:


2008. november 10., hétfő

Lezser napok és nemalvás


A csütörtöki éjszaka katasztrófális volt. Mint még soha, Boróka több, mint másfél órát fenn volt. Nem mondhatom, hogy ébren, de nem is aludt. És nem volt hajlandó a kiságyban sem maradni, úgy ordított, mint akit nyúznak. Már mindent kipróbáltam, beleértve a szopit is, de az is csak addig hatott, míg amúgy az ölemben volt. Végül átmentem vele a kisszobába, félig ülve, félig fekve ledőltem az ágyra, betakaróztunk és úgy, mint újszülött korában, a hasamon-mellkasomon aludt el. Így is beletelt több, mint félórába, hogy a kiságyába is le tudtam tenni. Még volt egy felsírása aznap éjjel, de ha jól emlékszem (az a baj, hogy pár nap után sokszor már nem tudom, hogy mi mikor volt) elég hamar visszaaludt.

Pénteken reggel, amikor kávét készültem csinálni, az ötlött eszembe, hogy lehet a kávé az oka annak, hogy a lányom még sosem aludta át az éjszakát. És nem is tudok szabadulni ettől a gondolattól még most sem. Csak akkor arra nincs magyarázatom, hogy hogyan tud mégis néha 5-6-7 órát aludni egyhuzamban, és ha felsír, mert mondjuk valami baja van, miért múlik el minden, ha felveszem. Mindegy, pénteken mégis elhatároztam, hogy nem iszom kávét. Át is lendültem hamar a reggeli kómásságon, semmi bajom nem volt délig. Még akkor sem a fáradtság vagy álmosság kezdett gyötörni, hanem egy enyhe fejfájás. Az enyhe fejfájásból viszont koradélutánra eléggé nagy fejfájás lett, amit a másfél órányi szundikálás sem enyhített, sőt, estére már olyan kínzó volt, hogy muszáj volt fájdalomcsillapítót bevennem. De az sem hatott, így amikor lefeküdtem még mindig azt sem tudtam, hová tegyem magam fájdalmamban. Végül, amikor éjjel keltem Boróhoz már nem fájt, de másnap reggel azért készítettem egy kávét, hogy elejét vegyem a borzalmaknak. Nem is ismétlődött a dolog. Végülis nem tudom, hogy a kávé hiánya, azaz az alacsony vérnyomás (mert nekem mindig is alacsony szokott lenni) okozta-e a fejfájást, de elképzelhető.

Szombaton lightosan indult a napunk, Istvánnal együtt takarítgattunk, majd felmentünk Anyuékhoz, mert végre költöztek. Még nem fognak itt lakni egy ideig, de már a bútorokat elhozták, úgyhogy ezután jöhet szép lassan a berendezkedés. A délután ismét pihenéssel, takarítgatással, filmnézéssel telt, úgyhogy nem volt megerőltető.

Vasárnap főzőcskéztem és a legszükségesebb kötelezőeken kívül ismét csak úgy „piánóban” telt a nap. Naplót is írtam, Dalmával messengereztem egy kicsit, majd miután a lányok felkeltek a déli alvásból, kihasználva a nap utolsó napsugarait, elmentünk a Víkendre, ahol a lányok jót játszhattak egyet. Már meglehetősen hűvös volt, nem is maradtunk csak egy órácskát, de Kriszta rengeteget szaladgált, egy csomó játékszert kipróbált, Boró pedig csúszdázott, hintázott és a faleveleket tanulmányozta. Nagyon az a gyanúm, hogy az idén már nem nagyon lehet ilyen kiruccanásban részünk, bár a mostani időjárással végülis semmi sem lehetetlen.

Csak úgy „mellékesen” meg kell említenem, hoyg tegnapra virradólag ismét elfeküdtem a mellemet és egy újabb csomó boldogít pillanatnyilag. És isten látja a lelkemet, de már annyira elegem van ezekből a csomókból, mellgyulladásokból, hogy szívesen passzolnám a dolgot. A múltkori komoly gyulladás óta igaz, hogy felére csökkent a szopik száma és tényleg, a tejmennyiség is gyorsan beállt, de nem tudom, mit tehetnék, hogy további szopik maradjanak ki (bőven elégedett lennék a reggeli és esti szopival :-$), viszont azt sem szeretném, hogy Borótól mindezeket hirtelen megvonjam. Szó sem lehet róla. Látszik, hogy igényli a szopit, és főleg még nem tudom mi legyen az alternatívája a mellen való elalvásnak, amire nappal nagy szüksége van. Szóval, azt hiszem, mégis maradok a mostani beosztásnál mindaddig, amíg esetleg ő maga nem alakítja úgy a dolgokat, hogy már ne kelljen neki. Csak ne én innám a levét ezekkel a mellcsomókkal, mert rájöttem, hogy úgy alakulnak ki, hogy ráfekszem, megnyomom őket! Viszont azokkal az éjszakai ébredésekkel tenni kellene már valamit. Azért mégsem megszokott dolog, hogy egy 10 hónapos baba még ne tudja átaludni az éjszakát, bár tudok én olyan eseteket is, hogy már sokkal nagyobbak és még mindig nem alusznak. Én a tőlem telhetőt megtettem, és úgy gondolom, hoyg talán nem ártana egy szakmbert is bevonni. Istvánnal még nem beszéltem meg, de azon áll az eszem, hogy vigyük el egy homeopata orvoshoz, hátha segít megtalálni a gyógymódot. Tartok tőle, hogy esetleg még túl fiatal, mármint Boróka, hogy az orvos bármiben is segíthessen, de egy próbát megérhet!

A múlt éjszakánk is „érdekesen” telt; fél 4 után ébredt először Boró (így én is szinte 6 órát aludtam :d ), 1 perccel azután, hogy én kinyitottam a szemem, megnéztem az órát és elcsodálkoztam. Kár volt, mert rögtön ébredt. De nem is gondolkodtam, a csomó miatt rögtön megszoptattam és már tettem is vissza az ágyába. Korai öröm. Fél 6-kor ismét sírás és megismétlődött a csütörtök éjszaka egy kicsit enyhébb formában. Tulajdonképpen annyiban volt enyhébb, hogy csak valamivel több, mint egy órát tartott és többet tartottam ölben, tehát nem sírt annyit mint múltkor. Háromnegyed hét körül aludt vissza és aludt jó fél 9-ig. Hát köszönöm, valamikor tényleg be kellett pótolni azt a kimaradt órát!

De én, én vajon mikor pótolhatom be azt a néhány órácskát, amit, másfél éve, ébren töltök az éjszakákból?
Két tündérke, amint a forgós székben "hintáznak":


2008. november 9., vasárnap

Vendégek


Csütörtökön meglátogattak a volt osztálytársamék, Tündéék. Ritkán találkoztunk eddig, tulajdonképpen csak ha összefutottunk, de most valahogy úgy jött ki a lépés, hogy eljöttek hozzánk. Keveset maradtak, de egy kicsit beszélgettünk és a gyerekek eljátszadoztak.
István aznap épp Beresztelkére ment és Kriszta nem akart elmaradni tőle, tehát ő nem volt otthon. Boróka pedig nagyon jól kijött valamivel kisebb társával, Kingával. A 3 hónap korkülönbség ellenére a lányok nagyon hasonlóan fejlettek, annyi volt a különbség, hogy Kinga csak most kezdett el felállni. :) Hunor pedig jó nagytestvér módjára csak gyúrta, gyúrta Boró kezébe a pászkát! :) Egy fotó erejéig is nehezen lehetett őket együvéterelni, hogy mindannyian rámnézzenek pedig kész lehetetlenség volt! :)





2008. november 8., szombat

Vénasszonyok, pardon, idős hölgyek nyara


Már több, mint egy hete tart ez a gyönyörű napsütéses idő, ki is használtuk tisztességesen. Voltunk a Víkenden, voltunk sétálni, voltunk a temetőkertben, gyerekekkel játszottunk, Kriszta biciklizett, Boróka hintázott itt lenn, voltunk fenn Anyuéknál a háznál, szóval, amit csak lehetett, mindent megtettünk. Alakítottunk egy kicsit a napi programunkon, így sikerült minden nap levegőre jutni egy kicsit. Hosszú távon nem igazán menne, de mégsem tölthettük benn az időt, amikor kinn "kánikula" volt, hiszen nem tudom, mikor lesz még 20-23 fok novemberben!?

A fotók múlt vasárnap készültek a víkendtelepi játszótéren, és azt hiszem, semmiféle kommentár nem szükséges hozzá. Talán csak annyi mégis, hogy kicsik, nagyok egyaránt jól éreztük magunkat és kellemesen elfáradtunk. :)