2010. november 30., kedd

Megúsztam ...

... a páros lábbal való hátsófelen billentést, amire elég nagy esélyem volt. Illetve mégsem úsztam meg, mert megkaptam, de nem úgy...:D

Kínai, ugye? Semmi baj, rögtön magyarra váltok.

Nem volt semmilyen alkalom. Egyszerűen egy borongós, szürke, nyirkos, szeles és hideg novemberi hétvégének ígérkezett, amikorra még véletlenül sem volt semmiféle programunk. Legalábbis látszólag. Mert kihasználva a tudatot, hogy "szabad" hétvége következik, amikor nekünk sem kell sehová mennünk, illetve hozzánk sem jelentkezett be senki, én nagyszabású szervezkedésbe vágtam. Bevallom, napokon át gyomoridegem volt miatta, eleinte úgy nézett ki, hogy nagyon nem akar összejönni sem, és egy gyengébb pillanatomban szinte stornóztam volna mindent, de aztán mégis továbbmentem.

Előszöris több levelet váltottam a szovátai Danubius (meg Bradet és Faget) Hotel sales menedzserével, amíg sikerült a nekünk legmegfelelőbb ajánlatot ( az időt és főleg a pénztárcát figyelembe véve) megtalálni. Az áment viszont még nem mondhattam ki rá ...
Aztán elindítottam a tárgyalásokat a lányok elhelyezése ügyében... Anyu nem tudta vállalni őket, Ani nem tudott hozzánk jönni, de végül mégiscsak megtaláltuk a köztes megoldást: mentek a lányok Idecsre, péntek estétől vasárnap délig.
Azért közbejött az egyeztetés Istvánnal is: anélkül, hogy bármit is elárultam volna neki, felvetettem, csak úgy, mintegy mellékesen, hogy mit szólna egy kettesben eltöltött hétvégéhez? Mert azért mégsem tervezhettem csak úgy, vaktába, mert mi van, ha valamilyen programja mégis lett volna? Azonkívül, hogy felfortyanva megkérdezte, pénz nélkül hová akarok menni, semmi ellenvetése nem volt.:D (Ezért "féltem" attól a bizonyos páros lábbal kiosztható fenékenbillentéstől:P :D ) De pénteken délelőtt már foglaltam és vissza is igazolták a foglalást, tehát már nem volt visszaút. Pénteken este aztán a lányok feltűnés nélkül indulhattak Édesanyámékhoz. És persze, teli izgalommal is. Azért meghagyták: ti is gyorsan gyertek utánunk!:P

Az este jó hangulatban telt: ittunk egy-egy pohárka finom fehérbort, megnéztünk egy filmet, aminek végül se eleje-se hátulja nem volt.

Másnap már nagyon korán keltem, megsütöttem az óvodába szánt mézeskalács-adventi koszorúkat, rendet raktam a konyhában, mostam, teregettem, mire István felkelt már kezdhettük elölről a lustálkodást. Ekkor vetettem fel, hogy azért mégis mehetnénk valahová. Sőt, csodák csodája, ötletem is volt, hogy hová. :) De István nem az a fajta, aki elindul csak úgy, a semmibe, addig nem hagyott békén, amíg el nem árultam, hová gondoltam menni. Ezután kezdett aztán egyik ámulatból a másikba esni:
- De miből megyünk?
- Ebből, ni!:) (és "felmutattam" a szállásra és a benzinre szükséges összeget (hónapok óta "kapargatom össze"), ő már csak parkolási díjat fizetett.)
- De a dresszem (fürdőruha), vajon hol van?
- Na, vajon? - A bőröndben, az autóban. :O - Igen, minden be van pakolva, csak öltöznünk és indulnunk kell.
- De mit fogunk ott enni?
- Amit szemünk-szánk kíván - persze, abból, ami ki van téve - mint a nyáron. :)
- Háááááát, nézd.... tudod, én semmi jónak elrontója nem szoktam lenni, ugye? - kérdezte hamiskásan. :)

Hogy mégis hogy kaptam azt a párosat? Hát, már Szovátán, a medencében, ahol nem is nehéz egy ilyen mutatvány. :)

Amúgy úsztunk, szaunáztunk, lubickoltunk a sós vízben, ettünk, ittunk (isteni volt az a pezsgő, amit a nyáron kaptunk, de szégyen ide vagy oda, már nem tudom, hogy Ágneséktől vagy Móniéktól -irul-pirul-) tévéztünk, és sokat, sokat beszélgettünk. Másnap elölről vettük a repertoárt és déli harangszó előtt nem sokkal már indultunk is a lányok után. És, nem mellesleg, e kiruccanás által végre eljutottunk Parajdra is, a Stefánia panzióhoz, ahol Móniék és Ágnesék szálltak meg a nyáron és az ősszel, és ahol két kisbicikli várt türelmesen arra, hogy utánukmenjünk és elhozzuk a lányoknak. Móni, ezúton is hatalmas köszönet értük!!!:) (bár a felavatás még várat egy kicsit magára.:P)

Hogyan összegezhetnék? Talán így lenne a legtalálóbb: "szép volt, jó volt, de épp elég volt" . Viszont kétségkívül: kellett, szükségünk volt rá. Mert kell, hogy legyen egy-egy nap, amikor csak egymásra figyelünk, amikor jobban járunk a másik kedvében, amikor nem szakítja félbe senki a beszélgetésünket és amikor lehet "semmit csinálni"; amikor csak az a fontos, hogy együtt vagy azzal, akit a legjobban szeretsz, és a hétköznapitól merőben eltérő eseményekben, szituációkban van részed. Megegyeztünk: az ilyesmiből rendszert fogunk csinálni, mégha nem is tehetjük ezt ... mondjuk havi rendszerességgel.

2010. november 22., hétfő

Véges

Sajnos, az időm, mint mindenki másnak: véges. Eltervezek ezt is, azt is, végül jó, ha felére jut időm. Az elmúlt hét az Erdélyi konyhás hét volt, amikor az anyagokat irogattam, ezt pedig fűszerezte némi feszültség István és köztem, mire pedig ez elmúlt, jött Kriszta betegsége. Másfél napig csak 1-2 órára ment le a láza 39,5-ről, éjszaka hol felváltva, hoyg együttesen őriztük Istvánnal lázat mérve, csillapítva, itatva, fürdetve és persze, aggódva. Mandulagyulladása volt, és ahogy aztán antibiotikumot kapott, rohamosan kezdett javulni. Mára már jól van, ma ment is óvodába.


Tegnap vendégeink voltak, Tündiék jöttek meghívni a keresztelőbe, úgyhogy, dec. 5-étől, kicsi Filip is a keresztyének táborát fogja erősíteni. :) Kaptunk képet a kis vasgyúróról, hihetetlen, hogy a másfél hónap alatt mennyit változott! Persze, tudtam, hogy így lesz, mégis, amikor megpillantottam a  fotót, mellbevágott a felfedezett különbség: arcocskája kitelt, bőre kisimult, elmúlt az a duzzadt szemhéj, görcsös szemösszeszorítás, ami oly jellemző az újszülöttekre, helyette egyjókedvű, boxolódó kis vasgyúró van a  képen. Ha Ani elküldi nekem, felteszem ide is. :)

Dióhéjban ennyi volt az utolsó írásom óta eltelt időszakban.

Nem is, bocsánat. Múlt szombaton, azaz 13-án, Kriszta szavalt a plébánián rendezett szavalóesten. A cinege cipőjét szavalta, és aki ismeri a verset, tudja, hogy van jópár szakasza. De nagyon ügyes volt! Elsőként szavalt az óvodások közül, és eleinte, amikor kiállt, úgy nézett ki, hogy menten sírva fakad, de biztatóan rámosolyogtam és az első két sor után már ő is vígan mondta a verset. Egyszer sem akadt meg, és én nagyon büszke voltam/vagyok rá. A következő szavalása dec. 10-én lesz, ugyanott. :)

2010. november 13., szombat

Sütögetés vendégekkel

Tegnapelőtt ismét Janiék voltak nálunk. Még délelőtt, mielőtt munkába ndultam volna, begyúrtam egy adag linzertésztát, hogy majd közösen megsütjük.
Munka és eredmény:







 EK - 2010/12

2010. november 6., szombat

Diagnózis: lumbágó

A keddi fájdalom, szerencsére, nem ismétlődött többé. Már csütörtökön, az orvosnál sem volt olyan erőteljes, pedig amikor nyomogatott, kopogtatott, eléggé fájt! A reflexeimmel semmi baj nem volt, bárhol "karcolgatott" a kalapácsával, éreztem, mégha nagyon finoman is csinálta. És ez jó. Az orvosi levélre azt írta: lumbago subacut. Azaz, nem éppen heveny, de nem is krónikus a "betegség".
A Wikipédiában ezt találtam a lumbágóról (egybe tárgyalja az isiásszal, amiről eddig soha életemben nem hallottam), és minden egyes sor illik arra, amit én éreztem/érzek:

"Lumbágón (derékzsába, németesen: hexensussz) és isiászon (ülőidegzsába) az alsó deréktájon a derékba, a keresztcsont tájékába nyilalló, hirtelen fellépő fájdalmat értjük. Az ágyéki gerincoszlop feletti vastag hátizom heves fájdalma, melyet egyetlen rossz mozdulat is kiválthat. Előfordulása nem korhoz kötött, fiataloknál is előfordul, bár idősebb korban gyakoribb lehet az erősebb kopások miatt.

A lumbágó és az isiász önmagukban nem betegségek, de a gerincoszlop alsó részének túlterhelésére vagy működési rendellenességére utaló, figyelmeztető jelek. Véglegesen általában nem gyógyíthatóak, de odafigyeléssel jól karbantartható állapot érhető el. Az isiászos fájdalmak, a lumbágóval ellentétben, nem korlátozódnak csak a keresztcsont tájékára, hanem az ülepen át az egyik alsó végtagba (ritkán mindkettőbe) kisugárzódnak. Érzészavarok léphetnek föl, amelyek a combra, a lábszárra, a lábfejre is ráterjedhetnek és a végtag izomzatának gyengeségével, akár átmeneti bénulásos jelenségeivel járhatnak együtt. A lumbágó (és az isiász is) merev, görcsös tartásba kényszeríti az érintettet, akinek a legtöbb mozdulat újabb nyilalló fájdalmat okozhat."

Amit itt, az utóbbi sorokban ír, hál'istennek nincs jelen, ezt vizsgálta a doktornő, amikor "karcolgatott". Különben egy nagyon rendes fiatal doktornőhöz kerültem, aki érdeklődéssel és együttérzéssel hallgatott végig és még csíráiban sem mutatkozott az, hogy semmibe venné vagy lekicsinyellné problémámat. Szerencsére, mert kissé felpaprikázódtam, amikor majdnem háromnegyedóra késéssel kerültem sorra, de utóbb kiderült, hogy miattam, mert valóban, késtem vagy 3-4 percet :P, és bevették a következőt!

Még el kell mennem röntgenre (egyelőre UH-t nem javasolt), majd vissza hozzá, illetve kaptam fájdalomcsillapító-gyulladáscsökkentő kezelést. Mozgásterápiát írt fel, és kimondottan az úszást javasolta, ami nagyon jól karbantartja a gerincet, mégsem veszi túlzottan igénybe. Hogy ezt mennyire tudom majd teljesíteni, nem tudom, főleg most, télen, és ebben a pénztelen "világban", nehezen hiszem, hogy megengedhetem magamnak. De hátha történnek csodák is. Azért nem mondtam le róla teljesen!

Úgyhogy, így állunk. Amint írja a Wiki is, teljesen sosem gyógyítható, de megfelelő odafigyeléssel, karbantartható. Bár most már nem mondhatnám, hogy mozgásszegény életmódot folytatok (minden nap tornászunk a gyerekekkel, mégha nincs is testnevelés-tevékenységünk), azért nagyon fontolóra kell vennem az életmódváltást, és feltétlenül több mozgást iktatnoma  napjaimba. Még akkor is, ha valami más "kötelezőnek" a rovására menne. Át kell értékelnem és át kell gondolnom sok mindent, mert nem szeretném hogy harmincéves koromtól egy folyton panaszkodó, folyton nyafogó és főleg folyton fájdalmakkal élő valaki legyen belőlem. Az életet továbbra is élni szeretném, mert hiszem azt, hoyg egyáltalán nem arról szól, hoyg mindig fájjon valami és mindig le kelljen mondani mindenről. Fogjatok szavamon, kérlek, ha netán túlzottan eltávolodnék mégis most lassan megfogalmazódó elképzeléseimtől!

És köszönöm mindenkinek, még egyszer, hogy gondoltatok rám, hogy imádkoztatok értem, hogy érdeklődtetek irántam és hogy drukkoltatok. Nagyon jó érzés ez, higgyétek el! :)

2010. november 3., szerda

Már megint panaszkodás

Fáj és fáj. És most már úgy érzem, ez több egyszerű derékfájásnál, ami csak azért van, mert fáradtabb vagyok és jobban igénybe veszem mostanában. Ez már brutális. Tegnap annyira megijedtem! Ha a lábaim tengelyét meghosszabítanánk, és a derékot egy vízszintes vonallal jelölnénk, nos, ezek találkozásánál elvislehetetlen volt a fájdalom mindkét oldalon. Olyannira, hogy alig tudtam járni. Ha csak álltam, jobb volt, akkor "csupán" zsibogtak a lábaim, teljes hosszukban, ha viszont jártam, már éles fájdalmat éreztem a derekamban és egészen le a lábszárig fájt. Legszívesebben, legtöbbször összerogytam volna. Különben meg meggörnyedve és sántikálva jártam, mint egy hetvenéves. Groteszk látvány lehettem. Most, ébredés után jobb volt, de azóta, ahogy jobban beindultam, már megint elkezdődött.
Nagyon félek. Verát, egy ismerősömet, júliusban műtötték: egy idegszál csípődött be két gerinccsigolya közé, és a végére már szinte teljesen lebénította szegényt, olyannyira, hogy a férjének kellett őt etetnie. A műtét óta jól van, sőt, nagyon jól, de azért mégis szörnyű, hogy műtéttel lehetett csak rendbehozni. És ő hónapokig szenvedett előtte, kapta a semmit sem érő kezeléseket!

Nos, én ezt el szeretném kerülni, és főleg nem akarok annyit szenvedni. Nem tudom, nagyon remélem, hogy nem ugyanaz a problémám, de az elmesélt tüneteiből nagyon arra gyanakszom.
Az este fel is hívtam a családorvost, ma kiállít egy küldőpapírt, és elmegyek megnézetni, mi lehet a gond. Az időt nem akarom húzni (bár a fájdalom miatt nem is tehetem), hogy minél hamarab a végére tudjak járni.

2010. november 2., kedd

Ádámka születésnapja

Kicsi keresztfiúnk, Ádámka, 20-án lett kétéves. Idén tortát vittünk neki ajándékba: egy vonatot.:) Tetszett neki, főleg a kerekei nyűgözték le. Jó volt a hangulat azon az estén: