2008. július 12., szombat

Az elmúlt hét...



Már régen elterveztük Anival, hogy ha lejár az érettségije, nagytakarítunk egyet. Aztán jóadag egyeztetésre volt szükség, hogy a kapálás, a szőnyegmosás, Kriszta mamázása, azaz minden jól összejöjjön.
Idecsre múlt héten mentünk, aztán hétfőre pedig beterveztük a szőnyegmosást Sárpatakon. Míg ketten Anival súroltunk, sikáltunk, szappanoztunk, öblítettünk, addig Anyu babázott, Kriszta általában a Tata árnyékává változott, István pedig - no nem újságot olvasott, hanem - az autót mosta meg kívül-belül.

Akkor este Kriszta ott is maradt Sárpatakon, másnap pedig mi hozzáláttunk a takarításhoz, Boróka aktív asszisztálásával. Persze, kedden csak a szobákra került sor, szerdán pedig - mivel főzni is kellett és Boró sem volt közreműködő - csak a konyhában tüsténkedtünk, a lakás többi részében meg még mindig van mit csinálni. Ha valaki mondaná nekem, hogy nem végez majdnem egy hét alatt, lehet nem hinném. De most már hiszem.

Csütörtökön már reggel kimentünk (ismét) Sárpatakra, mert szüreteltünk. Csak egy disznót, no. Koraeste érkeztünk haza, hoztuk a beszáradt, tiszta szőnyegeket is, de a nap azért már eltelt. Mielőtt megérkeztek volna Tündiék Édesapámmal, még annyi időm volt, hogy a gyerekek szobájában feltörültem, és leterítettem a szőnyeget, hogy ők birtokba vehessék - most már közös (erről bővebben később) - életterüket.
Tegnap? Hát alig álltam meg, mostam, teregettem, mosogattam, port töröltem, porszívóztam, felmostam, húst sütöttem, tésztát főztem, Krisztáztam, Boróztam, szoptattam, és ennyi mindennek csupán annyi eredménye volt, hogy a nappali már készen van. Illetve volt, mert mára már ismét felbolydult. És a függöny sem került még a helyére.

Ma? Reggel elmentünk bevásárolni a gyümölcsnapomhoz, a holnapi vendéglátáshoz és még Melindának is kellett ez-az, utána meg már csak annyi időm volt, hogy kivasaltam István ruháit a zenéléshez, és ő máris indult. Azóta ismét teregettem, újabb adag ruhát pakoltam be mosni, kakis pelust cseréltem, szoptattam, és a pillanatnyi "szélcsendben" (Kriszta alszik, Boró meg még játszik) leültem kávézni. De hogy közben se lustálkodjak, egy kicsit naplózok is.

És íme, egyet máris róttam a tartozásaimból!!!

Hozzátáplálás




Végülis már pénteken elkezdtük.
Megreszeltem egy jó fél almát és adni kezdtem a levét. Csak pár kanállal akartam, de több lett végül. Nagyon ízlett (akkor) neki. Sőt, nemcsak a levét adtam, hanem már a püréből is tettem a szájába. Ette. Csak amúgy tátogott. Nem lökte ki, nem öklendezett, mondom, ízlett neki.

Tegnap Melindáéknál ugyanúgy, történt minden, de pár kanálka után kezdte elhúzni a száját és látszott rajta, hogy nem kell, öklendezett is, és nem a mennyiségtől.
Ma megint almáztunk, de ugyanúgy jártam, mint tegnap, sőt, most sokkal hamarabb, 2-3 kanál után kezdte nemtetszését kifejezni. Abbahagytuk, félretettem, ismét szopizott (mert kb. félórával előtte szopott utoljára - kb 1 percet azt is) majd aludt egy keveset. Amikor felkelt, elkészült az ebédünk és Boróka is kapott krumplit. Ismét az ujjammal csipegettem neki, de csak két falatkát adtam így. Vettema kanalat, szétnyomtam vele a jó puha krumplit és azzal adtam. Kíváncsi voltam, hogy a kanállal van-e baja vagy az almával? És végül úgy néz ki, hogy az alma az, ami nem kedves neki. Amit abból is gondolok, hoyg a krumpli után rögtön még adtam egy kiskanálhegynyi almát is és annak már nagyon elfintorodott. Hogy túl savanyú lenne vagy egyszerűen nem ízlik, nem tudom, de ha nem, hát nem. Sehol sem írja, hogy muszáj szeretnie az almát!
********************************************************
Miközben ezt a bejegyzést írtam, megébredt Boró, azóta már szopizott is, de még volt valami. Széklete. Péntek óta most volt először és kíváncsi voltam, hogy mennyire befolyásolja az alma. Krisztának első perctől szorulást okozott mind a mai napig, Borónak most csak keményebb lett a széklete. Úgy látszik, hogy az anyatej egyelőre megfelelően ellensúlyozza az alma hasfogó hatását. Bár meglehet, hogy Borónak amúgy sem okozna semmit. Ez majd kiderül ezután. Feltéve, ha majd hajlandó is lesz jó szívvel megenni.
Pénteken, az első almaevés közben:

Az utolsó képen pedig azt kaptam el (eléggé szerencsétlenül), hogy mit művel mostanában: már nem elégszik meg azzal, hogy feltérdel és elé-hátra himbálózik, a kicsi drága már Maugli-pózba húzza magát, azaz kezeivel a földön lábujjhegyre emelkedik. Nem tudom pontosan, melyik napon kezdte ezt csinálni, de azóta már szinte állandóan ezzel próbálkozik és elég hosszú ideig - néhány másodpercig is - sikerül neki megtartania az egyensúlyát. Attól félek viszont, hoyg egyzsercsak pofára esik, és az nem lesz a legkellemesebb tapasztalat számára.
És még valami, az egyensúly apropóján. Tegnap láttam és ma ismét, hogy négykézlábas pozícióból egyszercsak felemeli az egyik lábát és az ellentétes kezét. Egy másodpercig tartott a dolog mindössze, meg is lepődött saját magán, csak nézett nagy csodálkozva, hogy mi történik vele, de nem esett, nem dőlt el, "visszaérkezett" eredeti pozíciójába.

2008. július 2., szerda

Evés I.


Először Borókáról írnék, mivel ő az "aktuálisabb", Kriszta evése úgyis mindig aktuális.

A nagylány, mármint a kisebbik, hamarosan féléves lesz, amikoris elkezdjük a hozzátáplálást. De addig a szopiról is kellene írnom néhány szót.
Tudvalevő, hogy ismét nagyon megszenvedtük az evést az első hetekben, két és fél hónapos volt "kicsi Boló", amikor elkezdtük a kizárólagos szopit.
Azóta időszakosan még fájtak a bimbók, volt alkalom, hogy újra véresre szívta, bár igaz, hogy seb már nem lett rájuk, volt becsomósodva, begyulladva az egyik, és mindez akkor történt, amikor
már több hónapja jól ment a dolog, gyakran (másfél-kétóránként) szopizott és már a tej mennyisége sem volt olyan sok, mint amikor áttértem a fejésről a szopira.
De szerencsére elmúlt, túléltük.

Közben már kacsingattam a másféle ételek felé, de már eleve elhatároztam, hogy ha menni fog a szopi, elég lesz a tejcsi, szépen fejlődik, nő, akkor 6 hónapig csak szoptatni szeretném. És lám, ment. Nehezen. Most már nem arról akarok írni, hogy mennyire fájdalmas volt, meg minden, hanem egy másik vetületéről a dolognak, arról, hogy KIZÁRÓLAG én vagyok az, aki megetetheti a kicsit. Ugye Krisztát már szinte első perctől István is etette, vagy akár a mamák vagy bárki, hiszen az üveget akárki odatarthatta neki. Ebből kifolyólag nem is voltunk annyira egymáshoz kötve. Boróval viszont a szoptatás egymásrautaltságot is jelentett. Bevallom, az elején eléggé rosszul viseltem ezt, hogy soha senkinek nem "passzolhattam le", maximum valaki ölben tartotta, ha nekem befejezni való teendőm akadt, illetve előkészültem a szopihoz. Amikor ismét elkezdett szopizni, attól is féltem, hogy akkor már megint kiszámíthatatlan lesz a programunk, kezdődnek a másfélórás evések, semmit nem tudok elvégezni mellette tisztességesen. És bár az utóbbi időben eléggé kiszámíthatatlanok a szopiidők, valóban, mégiscsak olyan jól alakultak a dolgok.

Az igazi szopi kezdetekor a kicsi drága, kialakított magának egy evési rendet, svájci óra pontosságával háromóránként kért enni. Ha nyűgös volt a köztes időben, mellretettem (a szopitanácsadó tanácsára minden nyikkra mellre kellett kerülnie) és a kisasszony úgy kapott a
mell után, mint aki az éhhalál küszöbén van. Ahogy azonban megindult a tejleadó reflex, kiköpte
és sírt. Cumit kapott és minden tökéletes volt. Mindez ilyen csodálatosan, kiszámíthatóan ment vagy másfél hónapig, amikor aztán ismét egy fejlődési ugrás következett be és gyakraban kérte a szopit. Igaz, ebbe, azt hiszem, az is beleszólt, hogy már szinte hangtompított szobában kellett volna történnie a szoptatásnak, mert a legkisebb zaj, hang is elvonta a figyelmét, úgyhogy 2-3 perces szopik sem voltak ritkák. Így meg természetesen, hogy gyakrabban kellett etetnem. De ez a programborulás sem jelentette feltétlenül a programunk borulását. Valahogy még jobb volt ez a kiszámíthatatlanság, rugalmasság. Ha mentünk valahová, megszoptattam előtte, és mehettünk nyugodtan. És ez most is így van. Bár igaz, megtörténik az is, hogy épp a játszótéren vagy a nagyáruházban kell szopiznia, de istenem, engem nem zavar. (Természetesen, azért egy forgalommentes zónát próbálok keresni, vagy ha nem sikerül, akkor az autóban ejtem meg. )

Összegzésképpen, amennyire nehezen indult minden, olyan jó lett a vége. Amennyire
kikészültem tőle és visszataszítónak éreztem eleinte a szoptatást, annyira megszerettem és most már semmivel el nem cserélném. Amikor látom azt a síró arcot, amint kisimul, azt a szájcsücsörítést és a két kezet, amelyet kinyújt, hogy elkapja, megölelje a mellet, hát érzem, hogy ennél szebb, meghatóbb látvány, érzés kevés van a világon. És éppen az a legszebb a dolgoban, hogy ezt nem tudja nekik bárki megadni, hanem csak az Édesanya.

**************************************************************

Sokszor hallottam, és tudok konkrét eseteket is, hogy azok a babák, akik félévig kizárólag szopiznak, nehezebben fogadják el az új ízeket, vagy talán már maga a kanál sem arat sikert
náluk. Kíváncsi voltam, hogy Boró mégis mit szól ehhez a dologhoz és múlt héttől kezdve kóstoltattam ezt-azt vele.
"Hivatalosan" csak szombaton kezdődik a hozzátápi és a kóstoltatás tényleg csak kóstoltatás volt, de az eddigiekből ítélve joggal hihetem, hogy nem lesz gondunk. Múlt héten csak amúgy szívta a szájához tartott cseresznye levét, tegnap meg "megevett" egy egész kiskanál meggyturmixot. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy tátotta a száját és szívesen vette volna, ha még adok neki. No, majd ezután.

A legérdekesebb és legmeglepőbb dolog viszont szombaton történt. Mivel István nem volt itthon, magamnak pedig - húsnapom lévén - miccset sütöttem ebédre, Krisztának külön pároltam némi zöldséget. Csak úgy, natúr, mert ő azokat nagyon szereti. Legalábbis azt hittem, mert eddig mindig eltűntette, ha "bevetettem". Most viszont ott árválkodtak a finom zöldségek, sem a krumplit, sem a répát, sem a borsót nem volt hajlandó megenni. Időnként próbálkoztam újra és újra. Az egyik szopi után, amikor Borót még ölben tartottam a böfi miatt, ismét magamhoz vettem a zöldséges tányért és kínáltam Krisztát. Nem keleltt. De aztán gondoltam egyet és csippentettem egy kicsit a két ujjam közé és betettem Borónak a szájába. A kisasszony még bár el sem fintorodott, hanem majszolni kezdte. A második csipetet ugyanúgy, a harmadiknál meg már elkapta a kezemet mindkét kezével és úgy próbálta a szájába gyömöszölni. Amikor Kriszta látta ezt, hamar elvett egy darab krumplit és enni kezdte. Mire a kb. tizedik csipetet adtam Borónak, aki végig nagy élvezettel szopogatta a szájába tett falatkákat, a krumpliból már csak morzsák voltak a tányérban.
Én meglepődtem, mindenesetre, de nagyon. Azért ritka az a csecsemő, aki első kóstolásra ennyire szeresse a zöldségeket!

Azért annyira naiv nem vagyok, hogy azt higgyem, mindig mindent így fog szeretni (bár Kriszta valóban, az égvilágon mindent megevett, ő csak mostanában fintorog), de ez a kis momentum nagyon jó volt arra, hogy rájöjjek: a kislányom most már megérett a hozzátáplálásra, amit késedelem nélkül el is kezdünk, szombaton