2017. augusztus 28., hétfő

Görögország 2.

Agia Triada strandja; az utolsó képen a háttérben Thessaloniki látható:











2017. augusztus 27., vasárnap

Napi apró: világok.

Csak ott állsz a több ezres tömeg közepén, és az az érzésed, hogy mindenkit ismersz, mindenki a barátod, mindenkivel együvé tartozol.
Egy pillanat múlva meg csak ott állsz a tömeg közepén, és teljesen kívülállónak érezd magad, a tömeget meg nyomasztónak, a csápoló karokat idétlennek. Valami zaj még elhatol a füledig, de a melódiát már nem érzékeled, magadba süppedsz, és szinte azt kérdezed magadtól: mit keresek én itt?
Ilyen az, amikor abból a sok-sok-sok bizonyos kis világból  - ami téged alkot - egy hirtelen összeomlik.



2017. augusztus 26., szombat

Görögország 1.

Most valahogy nincs hangulatom hosszasan, kimerítően írni a nyaralásunkról. És még azt sem írom le, hogy talán idővel pótolom. A lényeg, hogy jó volt - bár Istvánnak nem tetszett annyira, mint a tavalyelőtti ottlétünk, nem volt kibékülve a környékkel, a tájjal - , szerencsésen utaztunk oda-vissza, gyönyörű időt fogtunk ki, sokfelé jártunk, sokat fürödtünk, sok szépet láttunk, és sok-sok emlékezetes élményt gyűjtöttünk. :)

Érkezésünk estéje...
 - délutánra érkeztünk meg, de nem hagyhattuk ki a fürdést... fotó azonban kevés készült....

Aloe vera - nálunk ekkorára nem nő. :P

Hullámzott keményen... nem is volt ilyen a tenger aztán egész héten...

Csak egyszer voltunk itt, akkor, emgérkezésünk délutánján. Voltak szebb, jobb helyek is.

Hosszú volt az út, bizony... hajnali 1-kor indultunk Nagyágról.

Ez volt a kilátás az erkélyről. Nem túl pompás, de ahhoz képest, hogy nem volt szó arról, hogy a tengerre néz a szobánk, szuper volt. :) 



2017. augusztus 13., vasárnap

Cím nélkül

Idén már nem először szembesülök azzal, hogy az igazán fontos dolgok nem tárgyak, nem lehet megvásárolni, és nem könnyű megszerezni vagy megtartani őket. Illetve, hogy amiket pillanatnyilag fontosnak gondolunk, az égvilágon semmit sem jelentenek.
Aki egészséges, az talán magától értetődőnek tartja, aki él, annak is természetes, hogy így van. Pedig csak egy átkozott pillanat szükséges ahhoz, hogy mindez megváltozzék.
Családunkat sujtotta a csapás, és egy hét elteltével még cseppet sem lélegezhetünk fel, még nem tudunk semmi biztatót, pozitívat. Csak a remény, a hit és a szeretet az, amibe kapaszkodhatunk: a hit és a remény, hogy meggyógyul, mert nagyon szeretjük. Nagyon, és sokan. És sokan imádkozunk is érte. Muszáj visszatérnie, muszáj meggyógyulnia!!!

2017. augusztus 4., péntek

Napi apró: "az párkányrúl"

Évekkel ezelőtt kezdődött: a fenti szomszédnak mindig voltak virágai az ablakpárkányon, ami csodás látványt nyújtott lentről, ám annál bosszantóbb volt alsó szomszédként "megélni" a dolgot.
... amikor arra leszel figyelmes este 11-kor, hogy kinn csorog az eső, de kinézve rájössz, hogy csak a felső szomszéd öntözi a virágait...
--- amikor észvesztve rohansz becsukni a kinyitott ablakot, mert a fenti öntözőlé már rég eláztatta a szőnyegedet és a padlódat...
... amikor az ablakpucolás utáni napon látod, hogy kezdheted elölről az egészet, hiszen csupa folt, fröccsentett sár az ablakod alja kb. középig...
A férjnek szóltam egyszer. A kislányra vigyázó néninek többször is szóltam. A takarító fiúnak is néhányszor. Mígnem egyszer, egy vasárnap délelőtt végleg betelt a pohár, felmentem, és becsengettem. A férj nyitott ajtót, és bár feldúlt voltam, igyekeztem a lehető legnyugodtabban, tárgyilagosan megkérni, hogy valahogy oldják már meg a dolgot, tegyenek valami gátlót a párkányra, hosszabbítaák meg a párkányt, hoyg tovább dobja a vizet, vagy egyáltalán ne öntözzék agyon a virágokat. Már majdnem indultam, megbeszélve a dolgot a "zemberrel", amikor előjött a szomszédasszony a szobából, és nagy affektálva megkérdezte, hoyg mi is a problémám? Hogy nem szégyellem magam, hogy még én megyek hozzájuk? Hogy tán irigylem a virágait? Láttam, hogy vele nem lehet a férjével használatos stílusban beszélni, és - vasárnap délelőtt ide vagy oda - a vége egy nagy veszekedés lett. Kb. egymás fejéhez vágtunk minden olyasmit, amit az itt töltött évek alatt (egyszerre költöztünk a lakásokba :D ) láttunk, tapasztaltunk (én az ablakon kirázott abroszt meg a szintén ablakon kiloccsintott mosdótálnyi vizeket többek között, ő szinte csak azt kezdte és végezte, hogy ők sosem szóltak István zenélése miatt). A végére valahogy igyekeztünk békülni, és azóta már rég szent is a béke.

Hogy mi lett utána a virágokkal, az öntözéssel és a párkányommal-ablakommal? Ugyanaz. De már nem szóltam semmit. Igyekeztem nem tágra nyitni az ablakokat, csak bukóra, s gyakrabban megpucoltam. Azt mondtam, ha ez a jószomszédi viszony ára, ám legyen.

Idén - végre-valahára - nekünk is lett virágunk a párkányokra. Hogy-hogy nem, eddig sosem vettem észre, hoyg lecsorgott volna az alsó szomszédék párkányára. És hogy-hogy nem, de fentről sem csorog a víz, mint eddig.

Csak a konyhánál csepeg naphosszat, főleg most a kánikulában: a legfelső emeleten lakó szomszédék légkondijának a kondenzvize.

2017. augusztus 3., csütörtök

Napi apró: novellásdi

Bár az utóbbi években az olvasás mindinkább háttérbe szorult, azért voltak időszakok, amikor könyv közelébe "szabadultam", és akkor addig nem tudtam nyugodni, míg az adott kötetet ki nem olvastam. És ehhez - ugyanúgy, mint régen, amikor kapálás helyett elbújtam a kukoricás végében egy-két plusz oldalt kiolvasni - képes voltam egyéb (nem ordítóan fontos) feladatokról lemondani, jobban mondva kivonni magamat alóluk. Szégyen? Talán. De mit számít? Úgyis én végeztem el a feladataimat, mégha utólag is... Nos, ez csak egy kis zárójel volt. Most, hogy egyedül vagyok itthon, szintén olvasok. Is. És alig tudom letenni. És mit olvasok? Novellákat.

Mindig abban a hitben voltam, hogy a novellák csak írni nem egészen jól tudó írók szüleménye, olyanoké, akik "nem képesek" egy-egy tisztességes regényt írni, hát írogatnak valamit, oszt' írónak nevezik magukat. De teljesen más dolog tizenévesként novellát olvasni, és más dolog felnőtt fejjel tenni ugyanezt.
Most már látom, tudom, hogy egy-egy novella megírásához olykor sokkal több tehetség kell, mint egy regényéhez. Sokkal pontosabb, tömörebb kifejezésmód, és úgy megválasztott téma, hogy azt csupán néhány oldalban is kerek egésszé lehessen kovácsolni. Hogy értelme, mondanivalója legyen. Olvasok egy-egy írást, látom a következő oldalon a végét, és azon gondolkodom ... "könyörgöm, még csak ennyi van belőle, hogyan lehet ebből kihozni is valamit?" És a "csak ennyi" bőven elegendő terjedelem a "valami" kihozására. Csodálatos. Ilyet - most már úyg gondolom - csak az igazán nagy írók tudnak írni.

Azért mentem a könyvtárba, hogy Krisztának vegyek ki könyveket. Aztán átmentem a másik részlegre is, és csak úgy őgyelegtem a polcok között, semmilyen konkrét elképzeléssel. Tóth Mária nevénél elakadtam egy kicsit, és bár láttam, hoyg novelláskötet, a címe "Még a fákat is lelőtték", illetve a bevezető néhány mondata nem hagyta, hogy ott hagyjam. És még egy másik novelláskötetet is kivettem melléje. Még az elsőnél tartok, de már nincs sok belőle. Csodásan ír arról a Romániáról, amit már nagyjából én is megértem, mégis annyira távoli és idegen...
Tóth Máriától már olvastam egy regényt néhány évvel ezelőtt, A cukor ízét, az is megfogott. Nagyon jól ír, kár, hogy talán eléggé kevesen ismerik munkásságát. Most már azon vagyok, hoyg behozzam én is ezt a hiányosságot.

Napi apró: nyelvelős

Még ő állt az erdő felől - bosszúsan fordult hátra kollégájához, és ecsetelte: "...szólok hozzá románul, nem érti... megkérdezem magyarul... nem érti. Mégis még milyen nyelven kellett volna megkérdeznem?!"
...
Talán angolul, vagy netán németül... de ő ezt úgysem fogta fel. Szinte személyes sértésként élte meg, hogy bár két nyelven szól egy illetőhöz, az még annyit sem hajlandó/képes megérteni. És a hiba még véletlenül sem az ő készülékében van... :(

Erről a rendőrös vicc jut eszembe....  Jaj, apu, láttad, miylen sok nyelvet ismert az illető? Igen, fiam, s mire ment vele?