2018. augusztus 4., szombat

Montenegró 1. - Montenegró, Utjeha Busat

Vidáman érkeztünk Montenegróba, a szerb határi előzményeknek köszönhetően. :)


Majd érdekes módon, jónéhány kilométert haladtunk előre a senki földjén, mígnem egyszercsak ismét kérték az iratokat: igazából csak ekkor léptünk Fekete Hegy földjére. Hegyekben kanyargóztunk, a lányok hamar el is aludtak, fárasztó volt nekik is ez a sok autókázás. Én meg alig tudtam, merre kapkodjam a fejemet a sok pompázatos hegy, csúcs, szirt, szakadék, kőomlás, viadukt meg minden egyéb láttán. Valahogy úgy képzeltem, mintha a Transzfogarason kelnénk át, csak egy óriás hirtelen legalább megduplázta a hegyek magasságát, ha nem éppen triplázta. Lenyűgőző volt, na, ezt látni kell, elmesélni nem lehet, sőt képekkel sem lehet igazán visszaadni. Ahol a legcsodálatosabb volt, ott nem is tudtam fotózni: egyrészt mert elfelejtettem, úgy bámultam kitekert nyakkal, másrészt, nem is lehet a szépen csak úgy, a suhanó autóból elkapni...




Épül az autópálya - a kínaiak építik

Szédületes magasságok...

Podgorica felé haladva lassanként kinyílt a terep, széles és lapos medencébe érkeztünk. Igaz, hogy kikerültük a várost, és így nagyon hamar el is hagytuk, de volt egy olyan érzésem, hogy kb. Vásárhely-kategória, ami a nagyságát illeti. Nos, picivel melléfogtam, mert vagy 40.000 lakossal több van neki, de azért igazam volt... :)

Érdekes intermezzo volt az úton, hogy egy adott pillanatban azt mondja István, egy kolozsi rendszámú autó van mögöttünk. Mondom, "köszönjön" neki. Megtette, és visszaköszöntek. Lámpákkal, persze. Majd egy emelkedőnél, ahol kétsávossá vált az út, egyszercsak megelőzött a kolozsi autó. És rögtön a nyomában egy hargitai is elhúzott (utólag nyilvánvaló lett, hogy együtt vannak). No, mi meg bevágódtunk utánuk, és hosszú kilométereken át végül így haladtunk szépen sorjában. Jó sokára két helyi kocsi végül bevágódott közénk, de Podgoricába érkezve ismét egymást követtük libasorban, mígnem egy eltérőnél ők mindketten jobbra mentek, mi meg haladtunk előre. Dudaszóval és integetéssel köszöntünk egymásnak, és jóleső érzéssel haladtunk tovább. Azon viccelődtem Istvánnal menet közben, hogy ki kellene találni egy viccet, amely úgy kezdődik, hogy: a kolozsi, a marosi és a hargitai nyaralni ment Montenegróba... (Nos, folytatni még nem tudtam, de szabad a gazda! ;) :) )

Podgorica után már nagyon vártuk, hogy megérkezzünk, de sajnos, nem ment az olyan gyorsan. A Skadar tó mellett csak elsuhantunk (még tervben van, hogy elmegyünk megnézni)



de ahogy kiérkeztünk a partvonallal mondjuk úgy, hogy párhuzamosan haladó főútra, már csak lépésben lehetett haladni.

Megpillantottuk először az Adriát...

Berendezkedtek a tiszteletünkre. :D :D :D 
Dél volt, amikor Sutomoréba érkeztünk, csúcsidő mindenféle szempontból, sok autó az úton, sok gyalogos a partra menőben vagy onnan visszatérőben, és nem kell külön kiemelni, azt hiszem: borzasztó meleg. Látván a mindenféle cókmókkal felpakolt nyaralókat, amint bandukoltak a forróságban, áldottuk eszünket, hogy mi közvetlenül a parton foglaltunk szállást, így nem kell ilyen "üresjáratokat" megtennünk majd. Bár még ott volt bennem a félsz: mi van, ha a fotók, amiket láttunk a szállásról mégis csalókák voltak....
Bar-ban néhány méterre haladtunk el a parttól, láttuk a zsúfolt strandokat, és ismét megállapítottuk: az ilyen szardíniásdoboz nem nekünk való. Ha majd esetleg ilyen beach-hangulatra vágyunk, még eljöhetünk...

Lassan, de biztosan azért már közeledtünk az úticélunkhoz, Utjeha-Bušat-hoz. A gps vezetett, ám István is tudta, merre kell mennünk, hiszen ő sokszor megnézte, sőt, bizonyos útszakaszokat "végig is járt" már a térképen. Ami kissé meglepett, az az volt, hogy a szállásunk egy szűk és nagyon le-fel "kanyargó" utcácskában volt, hiszen a google maps utcaképe nem adta vissza ezt a hegy-völgyes dolgot.

Amikor megérkeztünk, én kiszálltam, és lementem az újabb szűk és meredek utcácskán a villa udvarához, ahol a szállásadónk, Kenan, kitörő örömmel, két kezét a magasba emelve üdvözölt, és sietett segíteni Istvánnak az autó bemanőverezésében. Miután ők is kiszálltak az autóból, és a tenger felé néztünk, én elpityeredtem, és csak annyit tudtam mondani: Oh, it's amazing! Like in the pictures ... and more! :)


Nincsenek megjegyzések: