2011. augusztus 29., hétfő

Már megint

Már megint úgy vagyok vele, hogy nem nagyon van kedvem megosztani a dolgokat, dolgainkat. És végül rájöttem, hogy egyrészt mitől van ez. Állandóan összegyűl egy csomó minden, amiről nem írok főleg azért, mert nincs időm, aztán aktualitását veszti, majd nagyon utólag semmi kedvem pótolni. Így vagyok most a vármezői vagy a bözödi kiruccanásainkkal, István születésnapjával, a lányok idecsi nyaralásával, a marosparti halászatainkkal, hogy csak az eseményeket említsem, a problémákról, betegségekről, gondolatokról, morfondírozásaimról ne is beszéljek.
Valamikor azt mondtam, akkor sem zárnám be a blogot, ha csupán havonta egy bejegyzésre is jutna az időm. Hát nem állok éppen így, de azért elbizonytalanodtam. Van-e így egyáltalán értelme? Nem tudom. Talán.
Szerdán lejár a vakációm, csütörtöktől már dolgozom. Hogy ezután hogyan fog jutni időm a naplóra is, szintén nem tudom. Valahogy lesz.

2011. augusztus 25., csütörtök

Jól megaszonták!

Kriszta:

- Anyukám, találtam ki neked egy verset:
... Anyu, Anyukám, kedvesebb vagy nekem, mint egy tál áfonya.
Kedvesebb vagy nekem, mint egy rúd szalámi.
És a szeretetet én úgy hívom: Anya.


Boróka:


Eperke a minimaxon:
-         Kiszta, ez jomán?
Kriszta nem válaszol...
- Aniiiiiii, fel tudod magyajítaniiiii???

2011. augusztus 24., szerda

Sikerült!!!:)

Most már a vezetés is. Holnaptól máris vezethetek, miután kiadnak egy igazoló írást a sikeres vizsgáról. A jogosítványomat 5 munkanapon belül küldik ki, úgyhogy, szerdán, ha minden igaz, már annak is birtokába jutok.

Végül kiderült, hogy félreinformáltak, mert az, hogy ki melyik rendőrbiztossal vizsgázik, csak ma reggel, rögtön vizsga előtt derült ki. És egy végtelenül tisztességes, emberséges, korrekt rendőrhöz kerültem. De tényleg, nem is tudom, milyen pozitív jelzőt írhatnék még.
Jól megdolgoztatott, az tény, a csodásan szép szemeimért:D, bizony, nem engedett át, de látszott benne a jóindulat, vagyis nem az volt a célja, hogy mindenáron elvágjon. Az igazság az, hogy eddig nem igazán csalódtam kellemesen a román rendőrökben, most viszont megtörtént.
Most már csak adja Isten, hogy bajmentesek legyenek a vezetős éveim.

UPDATE - aug. 25.: Igazolás a kezemben, és már vezettem. Igaz, hogy csak fel Anyuékig, meg vissza, de kezdetnek ez sem rossz. És ami a pláne, semmi idegesség nem volt bennem. Délután megyek messzébb is!!!:)
És ami még pláne, a zöld autónkat könnyebb vezetni, mint amelyiken tanultam. Ugyanolyan típusú autó, csak a mienk egy fokkal régebbi kiadás.:) És AZ ENYÉM!!!:) (Igaz, el szeretnénk adni, de amíg összejön, addig ez az enyém.:) ) Mert ha nem lenne külön autóm, akkor semmit sem érne a jogosítványom, ugyanúgy otthon kellene ülnöm, amikor István munkában vagy zenélni van, mint eddig.:)

2011. augusztus 20., szombat

Hogy ő se maradjon ki!

Nekem két lányom van. És egyik ügyesebb, mint a másik. Egyik a paradicsomaszalásnál volt segítségemre, a másik a barackbefőttek készíésénél. A 11-ből három vagy 4 üveget ő töltött meg úgy, hogy csak minimálisat kellett igazgatnom közbe-közbe.:)






Fagyimaszatos tündérke:

2011. augusztus 18., csütörtök

Az utóbbi napok foglalatosságai, eredményei

Egész múlt hétvégén és azóta befőztem, eltettem, sóztam, eceteztem, kavartam...
A végeredmény igazán szép:

- 17 különböző méretű (7 dl-estől 3,5 l-esig, de legtöbb a 2 l-es) uborka E RECEPT szerint, bár némi update-tel (hamarosan következik)

- egy 40 l-es hordó kb. félig megtöltve nagyobbacska uborkákkal, sárgarépakarikákkal, és próbából dinnyeszeletekkel (jön még bele majd paradicsompaprika, karfiol és káposzta) - az előző recept szerint készült a lé

- 2 üvegecske, azaz egy nagyon mini adag áfonyalekvár

- 7 kg-nyi csalamádénak vágott zöldség várja, hogy üvegekbe kerüljön. A recept a Csalamádé 1.-é, amit anno Duendétől vettem át, de ezen is módosítottam ezt-azt.

- 4 kg-nyi, azaz 4 jókora tepsinyi reszelt-vágott zöldség szárított ételízesítőnek (még nincs kész, most szárad)

- kb. 2,5 kg piros és sárga paradicsom, ami szintén aszalódik pillanatnyilag

- 10 kg őszibarack befőttnek (még folyamatban van) és talán némi ivólének is

- és a "melléktermékek": zöldségkivonat és csorbaízesítő.


Ízelítőnek itt van egy fotó a napon száradó zöldségekről:


És még valami......... Akinek ilyen hathatós segítsége van (a szó szoros értelmében) annak, bizony, könnyű. Kriszta mosta meg a paradicsomokat, ő vágta ketté őket, és több, mint felének ő kaparta ki a belsejét. A végére tényleg elunta, meg fáradt is volt, de akkor is olyan büszke vagyok rá!!!!!!:)





 Paradicsomhajó petrezselyemárboccal, paprikavitorlával:):


2011. augusztus 12., péntek

Sikeres első kör

Nem akarom elkiabálni, illetve a megmaradt része pontosan olyan fontos (bár igazából egy fokkal fontosabb is), mint az, ami tegnap lejárt, de sikeresen túl vagyok az elméleti vizsgán a jogosítványom megszerzése érdekében.
Izgultam, méghozzá nagyon, de sikerült 24 pontot összegyűjteni a 26-ból, a minimálisan kötelező 22-t kettővel meghaladva. örülök, és büszke vagyok. Most már csak a gyakorlati vizsgán is ugyanilyen jól szerepeljek!:)
Igazából nem félek, nekem ez az elméleti dolog volt a mumus, ettől tartottam jobban, de állítólag a vizsgához kifogtam a város legizébb rendőrét, aki tényleg csak hibátlan vezetésnél engedi át a jelölteket.
Mondjuk, szerintem ez normális és helyénvaló, sőt, kötelező is, úgyis van elég bunkó sofőr az utakon, akiknek nem tudom, ki adott könyvet!
No, most már úgyis mindegy, lesz, ami lesz, visszafelé már nincs út!:) Kérek szépen drukkokat 24-ére!!!!:)

Fotó INNEN.

2011. augusztus 8., hétfő

Nyaralás 2011. - Hangulatképek

Mégsem fejeztem be a nyaralást. Van néhány fénykép, amit mindenképpen meg szeretnék itt örökíteni, mert ha csak elmentem egy dvd-re nem valószínű, hogy gyakran nézegethetem, pedig szerintem néhány közülük eléggé sikeres. Tanulmányozgattam, kísérletezgettem a fotómasinával, mert rengeteget tud, de nincs kihasználva.Mindegyik eredeti színeivel van, semmit sem "miskuráltam" rajtuk.:)

Napfelkelte a tengeren (kedvenc fotóm az első, minden szerénységet félretéve, szerintem amolyan képeslapra illő.:P):





 Állatok- madarak:







 Holdfényes éjszaka:




Ez, az:



Nyaralás 2011. - A negatívum(ok)

Gyönyörű, felejthetetlen, egyedi nyaralásunk volt. Ez tény. Örülök, hogy elmentünk, hogy megismertük végre ezt a természetadta csodánkat, a Fekete-tengert. Sok legenda és sokféle elmélet létezik arról, hogy miért "Fekete" ez a tenger, kimerítő választ viszont talán az elméletek és legendák összessége adhat. Azt mondják, amikor az ókori görögök hajóztak észak felé, egy nagyon viharos, sötét, visszataszító tengert találtak, ezért nevezték el Pontus Axeinos-nak; de állítólag, még a görögök előtt, a szkíták (iráni nyelvcsoport) Axainos-nak nevezték, ami indigót jelent. Tudományosan alátámasztottnak vélt magyarázatok is akadnak, melyek szerint az algák sokasága adja a fekete tenger sötétebb színét, másik szerint az időjárás gyors változása, szeszélyessége miatt hívják így, mert vihar esetén rögtön besötétül, megint másik szerint azért fekete a mi tengerünk, mert az oxigén csekélysége miatt kevés az élőlény a tengerben, legalábbis a mélyebb rétegekben.
Mégis, mai latin neve Pontus Euxinus, ami tulajdonképpen kedvest, szívélyest, befogadót, vendészeretőt jelent. :)

A Fekete-tenger kevésbé sós a világ többi tengeréhez, óceánjához képest, mert több nagy folyam ömlik bele, mint pl. a Duna, a Dnyeszter, a Dnyepper vagy a Don, hogy csak az ismertebbeket említsem. És ez nagyon jó, mert egyáltalán nem volt kellemetlen a sóssága, valóban.

Szóval, nagyon jó volt a nyaralásunk. Mégis.....

Az a helyzet, hogy nagyon sok ember már eleve előítélettel van a Fekete-tenger iránt, bár ez így nem is igaz, hanem inkább a román tengerpart iránt. István is ezek közé tartozott, mint már említettem. És most, utólag, igazat kell adnom neki sok mindenben.

Pl. nagyon féltünk attól, hogy naphosszat manele-zenét kell majd hallgatnunk, ami, főleg nálunk, magyaroknál, nagyon kiveri a biztosítékot. Végül szerencsére nem is hallottunk manelét egyáltalán, de azért naphosszat dübörgött a zene. Engem nem zavart annyira, de volt, akit igen. Nem tudom, ez más tengerparton is így van?

A város, bár szép, különleges fekvésű, jó minőségű sugárúttal, több sokcsillagos szállodával, mégis gondozatlan. A járdák mellett elburjánzott fű, nem nyírja, nem vágja senki. A mi szállodánkhoz tartozó plázs szép tiszta volt (minden este gereblyézték a homokot, bár inkább csak a medence körzetében), de nem volt mindenütt ilyen, sőt, a legtöbb helyen a homok tele volt alattomos üvegdarabokkal. Szerencsére, a lányok is nagyon figyeltek, és nem történt semmiféle baleset.
Az árak hatalmasak voltak, 2-3-4-szerese az itthoniaknak. Éppen ezért szomorú, hogy ahol elvárják, hogy dőljön a pénz, és ahol egyszerűen dől is a pénz, mégsem igyekeznek azon, hogy akik ott töltik a szabadságukat, semmi kivetnivalót ne találjanak. Tehát, itt még mindig dívik az a jó román felfogás, hoyg kiszúrjuk a szemét valamivel a turistának, oszt majd kuss neki. Ő van értünk, nem mi érte.
A tenger tele volt algákkal. Ami normális dolog, természetesen, hiszen a tengerben algák élnek, de mégsem természetes, hogy állandóan valami zöld izék ragadjanak rád, nyúljanak utánad fürdés közben. A bolgárok ezt már megoldották úgy, hogy védőhálókat húztak a vízbe, és így az algák nem tudnak behatolni a fürdőterületekre. Ez itt nagy dolog.
És ezek csak az általánosságok.

Volt egy nagyon sajátos, személyre szóló afférunk is, rögtön a megérkezés napján. Szándékosan nem írtam róla eddig, mert már akkor úgy akartam, hogy minden rosszat egyhelyre gyűjtsek.
Megérkeztünk hajnali 6 után. Jelentkeztünk, a recepciós csaj meg azt mondta, hogy nyugodtan mehetünk sétálni, fürdeni, mert dél előtt úgysem adnak szobát. VAlamikor 11 körül mentünk vissza. Más recepciósok voltak. Kitöltöttük a papírokat és vártunk. Már el is untam a dolgot, és Krisztával elmentem a tó partjára szétnézni. Már majdnem visszaérkeztünk, amikor hívott István: - Gyere, mert ezek itt jól át akarnak verni minket, valami büdös szobát adtak Laciéknak a sarokban a földszinten, nekünk meg mellettük, és a tengert nem is lehet látni. Pedig úgy foglaltunk.
Elmentem, megnéztem, miről is van szó, és hát nem. Kijelentettem, hogy azt a szobát nem fogadjuk el. Mi a tengerRE néző szobát kértünk, azzal nem elégszünk meg, hogy a szoba a tenger FELÉ néz. Márpedig az ő nézetükben minden rendben volt. Valójában tényleg, csak éppenséggel mi nem úgy képzeltük a dolgot: egy másik épület kertje és kerítése teljesen eltakarta a tengerre való kilátást, csak néhány napozóágyat lehetett látni a szobából.
Nem, és nem. Senki sem engedett a huszonegyből. Ők sem, de mi sem. Ezt is felrótták, azt is (pl. hogy nem voltunk ott idejében), végül hetet-havat összehordtak, kétpercenként meghazudtolták saját szavaikat, és egyszerűen nem akartak más szobát adni. Mert állítólag nem volt. Pedig aztán lett, mégis. Mai napig nem értem, miért volt ez az ellenállás. Megkérdeztem, azzal van bajuk, hogy magyarok vagyunk, de meg is bántam rögtön, mert a szállodában még voltak magyarok, akiknek semmi problémájuk nem akadt. Hívtuk az utazási irodát. Vasárnap volt. A pasi mobilszámát, akivel intéztük a foglalást, mi sem, és állítólag ők sem tudták. Az internetet akkor még nem tudtam hogyan kell használni. Főnökkel nem lehetett beszélni, az éjszakai portáslányt nem lehetett felhívni, szóval úrnak érezték magukat. Végül elkértem a fogyasztóvédelem számát, és tárcsáztam. Egy robot szólalt meg, és adta az utasításokat. Végül belepanaszoltam bajomat a telefonba.
Már vagy két órája tartott a hercehurca, mire taktikát változtattam, és anélkül, hogy könyörgőre fogtam volna a dolgot (isten ments), a lelkére akartam beszélni. Mert az egyik nőről látszott, hogy meg van ijedve. Végül kiderült, hogy ő a nagyobb, nem is tárgyaltam utána már csak vele. Valószínű, rájött, hogy jobb, ha nem vesz bajt a nyakába. Félórát kért, hogy lássa, mit tehet. Végül abban maradtunk, elfoglaljuk a szobát, amit nekünk szántak, és másnap adnak egyet a második emeleten. Csak remélni tudtuk, hogy így lesz. Laciék maradtak a földszinten (ők jobban is örültek ennek, hogy ne kelljen a babakocsit állandóan fel-le cipelni), csak éppen nem a sarokban, hanem az épület közepén, ahonnan azért már szép volt a kilátás.
Boróka elaludt, lefektettem ott a hallban, a kanapéra. Egyszercsak jön a H.P. - mily nehezére eshetett - és udvariasan megkérdezte, hogy megsértődnénk-e, ha mégsem a kettes szobát kapnánk arra az éjszakára, hanem egy másikat, ami ugyan nem a tenger felé néz, de háromcsillagos. Minket már semmi sem érdekelt, csak, hogy kapjunk már egy szobát, és legyen ahol pihenjünk.
De mire onnan is kijelentkeztek, és kitakarították, bizony, fél 4 is elmúlt már. Boróka addigra felébredt, Kriszta még nem volt álmos, úgyhogy, csak éppenhogy lepakoltunk, és mentünk is le a partra. Este aztán aludtunk.:)

A sztori még nem ért itt véget. Másnap már egyóra felé hívtak, hogy a második emeleti szoba üres, mehetünk átvenni. Mentünk. És amikor felmentem, majd kiléptem az erkélyre, és kitárult a szemeim előtt A TENGER, igen, akkor éreztem, hogy most tényleg a tengeren vagyunk. Lefele menet mondtam is a hölgynek (a kedvesebbik), hogy pontosan így képzeltük a dolgot.
Lepakoltunk, és déli sziesztára készültünk, amikor szólt Istvánnak a telefonja. A Turisztikai Minisztériumból hívtak, hogy kaptak erről a számról egy panaszt. Először István csak lemeredt, nem hitt a fülének, majd elmondta, hogy igen, valóban, de azóta megoldódott a probléma, és nem kívánjuk folytatni az ügyet. Kb. 10 perc múlva szól az én telefonom, és a recepciótól hívtak: felhívták őket, hogy panasz érkezett rájuk. Megnyugtattam, hogy tőlünk nem kell már félniük, de nagyon szépen arra kért, hogy fáradjak le, és mindezt adjam írásba, mert csak úgy lesz érvényes. Lementem, írásba adtam, és akkor mondta: hát nem gondoltuk, hogy valóban telefonált is! - Aha, gondoltam magamban, mert ti ehhez vagytok szokva, hogy mindenki utánatokhagy. - Hangosan viszont inkább "megmártottam még benne a késemet" egy kicsit: - Hát, tudja, újságíró vagyok, és nem szeretem a félmegoldásokat. Kapcsolataim vannak, és tudom, hová forduljak, ha problémám van.
És mintegy nyomatékképpen, szépen leültem néhány méterre tőlük, és dolgoztam a laptopon. Szegények, azt hihették, hogy éppen akkor írom a cikkeket az ország minden lapjának.

Ekkor kezdődött a nyaralásunk, ettől kezdve lett olyan szép. A recepciós hölgyek pedig ezentúl végig kedvesek, udvariasak, mosolygósak voltak. Cseppnyi panaszunk nem lehet rájuk. :P:D

A szálloda egyik része, belülről:

És akkor ezennel hivatalosan is lezárom a nyaralásunkról szóló történetek sorát. Ami fontos volt, mind megemlítettem, ha netán mégis valami kimaradt - csupán magunk örömére - bejegyzem majd a megfelelő helyre. Ha pedig eszembe jut valami apróság, majd azt is leírom valahová.
Mostantól viszont jöhetnek a frissebb vagy azóta történt dolgok, mert bizony, eseményekben nincs hiány nálunk, unatkozni nincs időnk!:)

2011. augusztus 7., vasárnap

Háváj

Meg kell tanulni elengedni a gyerekeket. A szó szoros értelmében és átvitt értelemben egyaránt.

Ani már tavalyelőtt sokszor kérdezte, hogy nem vihetné el Krisztát magukhoz?! És én nem engedtem. Mindig volt valamilyen igazi oka is a dolognak, de azt hiszem, inkább lelkileg volt nehéz nekem. Pedig, ha nem is túl gyakran, de azért rendszeresen volt egy-egy "szabad napunk", amit Istvánnal kettesben vagy barátokkal töltöttünk valahol.

És tavaly megtört a jég. Először muszájból, valóban, de aztán már "jött magától". Amikor Déván voltam 3 napig, Édesanyám jött hozzánk, és ő meg István voltak a lányokkal. Amikor Gyergyóba utaztam, a Remetei napokra, akkor szerdától vasárnapig voltak Idecsen. Majd amikor csak úgy lógattam a lábam a Bözödi-tónál, vagy késő ősszel, amikor Szovátán voltunk kettesben, szintén Idecsen voltak, több-kevesebb napig. Azóta is, ha valahová el kell mennem, vagy valami nagyobb dolgom van, a lányok Idecsen vannak. És ha Ani nem kérdezi meg, hogy viheti-e őket, akkor megkérdezem én, hogy nem viszi-e?!:P Legtöbbször, igaz, mi visszük-hozzuk a csajokat, de ez attól függ, hogy kinek milyen a programja éppen.:)

Idén már többször nyaraltak Édesanyáméknál. Elég nagy gyakorisággal, főleg most, amióta vakáció van. És az a legjobb érzés nekem, amikor boldogan integetnek, nyafogás, sírás nélkül, mert úgy könnyű ott hagyni őket, úgy nem fáj annyira a szívem, nincs lelkiismeretfurdallásom. Sokszor beszélünk telefonon, és beszámolnak mindenről, amit csinálnak, vagy ami velük történik. Boróka szokta megkérdezni, mikor megyünk utánuk, de igazából minden meggyőződés nélkül.

Most is Idecsen vannak. Csütörtök este óta. És péntekig lesznek ott. Ilyen hosszú időt még nem voltunk távol egymástól, de most úgy alakult. Pénteken és szombaton Csíkszeredában voltam a Csíki Pityókafesztiválon, ma autópiacon Istvánnal, holnaptól csütörtökig pedig intenzíven tanulok. Csütörtökön vizsgám van: sofőrsuli. Muszáj sikerülnie, mert nem vesztegethetek több időt rá. Mindjárt lejár a vakáció! Csütörtökön van az elméleti vizsga, a teremben, és valamikor a rákövetkező héten lesz a vezetés. Még elő kell jegyezzenek rá. Nem izgulok. Mondjuk úgy, hogy MÉG nem izgulok. Elég lesz majd akkor.

És hogy miért Háváj a bejegyzés címe? Mert szép napunk volt ma. A fáradtságunk ellenére is. Az este későn, kb. 10 óra fele érkeztem haza Csíkból, és még adta a fene, hogy hajnali 1-ig netezzek. Reggel 7-kor pedig, amikor István hazajött az esküvőből, felébresztett, és kimentünk az autópiacra. Ott kókadoztunk délig (el szeretnénk adni a régi autót), majd hazajöttünk, és kissé hosszas töprengés után ;) végül eldöntöttük, hogy inkább ebédelni megyünk, mintsem vacsorázni, mert így, miután hazajövünk, István reggelig alhat. Rá is fér szegényre, mert múlt éjszaka, ugye, zenélt, holnap meg kétnapos kiszállásra megy, nem éppen a szomszédba!
Eldöntöttük, hogy Gernyeszegre megyünk, a Grandlion vendéglőbe, mert az a környéken az egyik legjobb vendéglő, és, mint eddig soha, most sem csalódtunk sem az ételekben, sem a kiszolgálásban. István kávézott, én baracklevet ittam, majd kihozták a finom, savanykás-édeskés húsgombóclevest, másodikként pedig a Pojána szeletet. Amikor megláttam, azt hittem elájulok: jókora tenyérnyi rántott hús szelet, rajta füstölt sajt ráolvadva, a tetején meg egy tükörtojás. (Én ezt Holstein-szeletnek ismertem, de Pojánaként sem zavar.:D). Körülötte egy adag sajttal megszórt szalmakrumpli, és melléje káposztás-uborkás-paradicsomos salátát ettem, illetve István sima uborkasalátát kért. Nemhogy desszertet nem kértünk, de még az ételünket is alig tudtuk megenni. Én nem is kíséreltem meg az egészet bevágni. Lehetetlen lett volna. Isteni volt. Szóval, csillagos 10-es a Grandlionnak.

Miután hazajöttünk, mindketten lefeküdtünk. Istvánnak, mint írtam, nem hinném, hogy gondjai lennének a reggeligalvással, én viszont "idejében" felkeltem. Most épp pihenek még, lazulok, lezserkedem, vagy nevezzük bárminek, mert holnaptól aztán jön a hajrá!!!:)

Nyaralás 2011. - Egyebek, főleg képekben

Rengeteget heverésztünk, pihentünk, aludtunk:





Szinte minden hajnalban felkeltem, és Krisztával lementem a partra. A sós, párás levegő jót tesz neki; sajnos, szüksége van rá.:( Első alkalommal megébredt, és végig beszélgettünk, figyeltük a sirályokat, utána már úgy mentünk, hogy hátizsákba pakoltam minden cókmókot, őt pizsamástól a vállamra vettem, és fél 8-8-ig ott aludt a parton. Nagyon jó megoldásnak bizonyult ez, különben nagyon fárasztó lett volna ez a program számára. Miután megébredt, mindig talált néhány pajtást, akivel játszadozott. Az állandó játszótársak Csenge és Alex voltak.:)




Volt séta is a sekélyesben:


Fürdés közben volt még sok-sok homokozás, várépítés, "tengerásás", csak ezekről nem sok fotó készült:



És sok-sok kagylót gyűjtöttünk:



És voltak beszélgetős esték. Volt, hogy a gyerekek már aludtak, és csak mi, nagyok dumáltunk, volt, hogy ők is ott voltak, és közben hancúroztak. Meg tökmagoztunk. :)



És még voltak sétálós esték, hol a városban, hol a parton, és minden nagyon jó volt. :)

Nyaralás 2011. - Az utolsó nap

Talán már kiderült, mert már sokszor mondtam: nem tudunk nagyon hosszú időre elmenni otthonról, mert egy, hogy István hétvégéi általában foglaltak, kettő viszont, hogy egyszerűen néhány nap után már nem igazán tudunk mit kezdeni magunkkal. Azaz a szép volt, jó volt, de épp elég volt érzése 5-6-7 nap után mindig előjön nálunk. Ennek ellensúlyozására viszont igyekszünk utolsó napra is valami érdekes, különleges, vagy legalábbis dús programot szervezni, vagy idejében elindulni és gyorsan hazaérkezni, mint tavaly, Szovátáról.

De mivel a tengerpartról, olyan gyorsan mégsem lehet hazavágtatni, hát inkább programot terveztünk be... Ennél jobban ki sem lehetett volna fundálni... Ugye, déli 12-kor ki kellett jelentkeznünk a szállodából. Rossz időpont. Főleg a hazainduláshoz. 37-38 fokban hogyan utazzál gyerekekkel? És akkor István azt találta ki, hogy azt a délutánt még ott töltjük, és ha már ott vagyunk, akkor kihasználjuk az ország legelső, legnagyobb és legszebb víziparkját, az AquaMagic-et. Laciék is úgy döntöttek, hogy csatlakoznak. Majdnem 1-kor jöttünk el a szállodától, leparkoltunk az AquaMagic mellett egy parkban és elfogyasztottuk az előzőleg megrendelt pizzáinkat. Még sétáltunk egy kicsit (én Krisztával),


Kriszta fotója rólam:

a gyerekek ott futkároztak-mókáztak a parkban,


majd beálltunk mi is a sorba, hogy 3 órakor bemehessünk a strandra. Du. 3-tól féláron lehetett menni, és 4 óra bőven sok volt az ottöltésre.

Klassz volt. De nagyon stresszes. Itt kb. kétemberesnek lehet számítani 1 gyereket, ketten abszolút kevesek voltunk a kettőnek. A bébimedencét élvezték, de egy idő után megunták. A másik medence viszont nem éppen 3-5 éveseknek való. Némely helyen olyan erővel zúdult a víz, hogy a felnőttnek is jól meg kellett kapaszkodnia, hogy ne döntse fel. De természetesen, a lányok nagyon élvezték. Csúszdáztak, szaladgáltak (már amennyire lehetett a vízben), sikongattak, kipróbáltak, kihasználtak mindent, amit csak tudtak. Csak én kaptam a frászt.


Egy idő után szükségem is volt egy kis nyugalomra, és akkor fogtuk magunkat, páronként beültünk egy-egy óriásúszógumiba, és lazítottunk a lazy-riveren. Aztán Istvánnal felváltva vigyáztunk a lányokra, amíg a másik kipróbált egy-két felnőtteknek való "terepet". Bevallom, az elsőnél féltem. Mielőtt "belezúdultam" volna a fedett csőbe, átfutott az agyamon, hogy normális vagyok én? Aztán már nem volt idő gondolkodni.:D 4 csúszókát próbáltam ki, mindegyik klassz volt. Szívesen ismételnék, illetve másokat is kipróbálnék!:) Majd, ezután valamikor...:) Addigra a lányoknak meg kell tanulniuk úszni. Mese nincs!!!

7 előtt elhagytuk már a strandot, átöltöztünk, ismét ettünk (ekkor vettük a már említett, isteni saormát), majd beültünk és elindultunk. Néhány perc múlva megálltunk egy benzinkútnál kávét és innivalót vásárolni, és mire Istvánnal kijöttünk onnan, mindkét lányunk ki volt dőlve. És egészen hazáig egyet aludtak. Talán egyszer tértek magukhoz, és vizet kértek. Majd itthon, az ágyukban is folytatták az alvást.
Közben még megálltunk egy bevásárlóközpontnál némi rágcsálnivalót, gyümölcsöt venni, és ugyanúgy, mint arrafelé, este 9 körül indultunk el ténylegesen. Hosszú és fárasztó volt az út; én végigzsémbeltem, mert nagyon álmos voltam, de aludni sosem tudok az autóban, István viszont nem volt álmos, és nem volt hajlandó megállni, hogy pihenjünk egy kicsit. Végül mégiscsak beadta a derekát, Segesvárnál behúztunk egy parkolóba és pihentünk vagy 20 percet. Édeskevés volt; annyira volt elég, hogy a hátralévő 60 km-en is csak bóbiskoltam. Hazaérkezve, rögtön le is feküdtünk, a lányok még hagytak aludni vagy 2 órát, délután pedig ismét családi alvás volt. Megérdemeltük.:)

Ilyen napraforgómezők mellett suhantunk el. Sajnos, nem lehetett megállni, hogy tisztességes képet készíthessek. De talán ez így is csodás. Arany a naplementében:

(A beszámoló még nem ért teljesen véget, még vannak dolgok, amiket le szeretnék jegyezni, hogy az utókor majd ne felejtse el!)