2012. november 30., péntek

Ciao, Italia!

Már el is felejtettem, hogy Olaszországban voltam két héttel ezelőtt. Mintha legalább 100 éve lett volna. Olyan tömény minden nap, annyira megvan minden napnak a maga tennivalója, megoldani valója, hogy nincs idő sem előre, de sem vissza gondolni. Pedig néha olyan jó ez...

Két héttel ezelőtt (már és még) Olaszországban voltam. 14-én repültünk Kolozsvárról Forliba, onnan pedig busszal vittek célállomásunkra, Reggio Emiliába.
Az olaszországi kiruccanás egy novembertől márciusig tartó tanfolyam kezdőmomentuma volt, ahol két napon keresztül előadásokat hallgattunk, illetve ottani óvodákat látogattunk. Volt nagyon klassz része a programnak, de volt nagyon unalmas is. Az igazság az, hogy az előadásokon sok újdonságot nem tudtak mondani. Az óvodákban amit láttunk, az egyszerűen fogalmazva: MÁS, mint nálunk. Tehát: nem jobb és nem rosszabb, csak más. Nálunk más emberek laknak, más mentalitással, más gyökerekkel és hagyományokkal, és megkockáztatom azt is, hogy más életcélokkal. Vannak dolgok, amiket nyugodtan megtanulhatnánk tőlük, és átvehetnénk, de pl. azt nem tudnám elképzelni, hogy a gyerekekkel ne mondjunk érdekes mondókákat, ne játsszunk közös énekes játékokat, és ne mondjunk, ne olvassunk nekik meséket. Szóval röviden ennyi. Jó volt látni, hogy másképp is lehet, és jó volt hazatérni a mi megszokott, otthonos kis "vackunkba".

Az ottlétünk többi részéről sem tudok sokat mondani. Két nap teljes rohanás volt, a harmadik azonban szabad volt, azt tehettünk, amit akartunk, a negyediken (és végül az ötödiken...) pedig hazautaztunk. Szabad napunkon néhányan elmentünk Bolognába fél napra. Jó kis kirándulás volt: tömény, de jó. Várost is néztünk, kikapcsolódtunk is, vásároltunk is, és még ebédre is hazaérkeztünk.:) Délután meg Reggióban sétáltunk, illetve vásárolgattunk.
Két helyen szállásoltak el, első éjszaka egyik hotelben, egy négycsillagos, szuperklassz szállodában, ahol Katival megkaptuk "az elnöki lakosztályt" - legalábbis mi így hívtuk.:) A többi éjszakát egy másik négycsillagosban töltöttük, de ott már nem voltunk olyan szerencsések, "csak" egy normál szobát kaptunk. Ez a hotel amúgysem érte fel az előzőt semmiben. Szerintem nem is érdemelte ki a 4 csillagot sem berendezésileg-állapotilag, sem kiszolgálásilag-személyzetileg. Mindegy, azért nem volt semmi gond, csak már volt összehasonlítási alapunk...

A hazautazás külön fejezetet érdemelne. Sajnos olyan kalandosra sikerült, hogy felülírta az addigi napokat, ámbár így biztos, hogy igazán emlékezetes utazás lesz. Vasárnap déli 12-kor már a reptéren voltunk, a gépnek 14:30-kor kellett volna felszállni. Aztán kiírták, hogy 15:50-kor indul, majd, hogy 20:00 órakor. Az infarktus kerülgette mind a nyolcvanunkat a hír hallatán, meg persze, a többi embert, akik a géppel utaztak. Kínunkban sétáltunk a környéken, beszélgettünk, végül már activity-t játszottunk általunk összeállított kártyákkal. Hogy ne legyen annyira egyszerű minden, néhányan közülünk lerobbantak (belázasodtak, hánytak, hasuk ment, vagy csak egyszerűen már nem bírták a stresszt, a bizonytalanságot, és kitört rajtuk a pánik, sőt, bárányhimlősünk is akadt:( ). Mire a képernyőn megjelent, hogy 20:30. Ekkor már tudtuk, hogy amit oda kiírnak, egyáltalán nem mérvadó. És így is volt, mert rövid időre rá 21:15-re változott az időpont. Közben az itthoniaktól megtudtuk, hogy Kolozsvárt már három napja elkerülik a gépek, sem le, sem felszállni nem tudnak a nagy köd miatt, és az összes járat Vásárhelyre van irányítva. Öröm az ürömben: jaj, de jó, legalább hazaérkezünk, és nem kell még buszozni is két órát Kolozsvárról!!! Igenám, de szintén az otthoniaktól jött a hír: kezd leszállni a köd, és Vásárhelyről még nem indult el a gép. Bár a barcelonai mégis felszállt. Akkor mi a fene van, hozzánk miért nem indul már??? A honlapjukon egyszer kiírták már, hogy elindult, aztán kiderült: vaklárma volt. :O Tényleg, ekkorra - kb. este 9 óra - már azok is ki voltak szinte készülve, akik amúgy jól bírták, és inkább tartották a lelket a többiekben (köztük én is). Egyszercsak hív István, hogy elindult a gép. Kiírták a honlapra. Nem tudtuk, valóban igaz, vagy ismét csak hitegetnek. Aztán jött a megerősítés: felhívták a repteret, és tényleg úton van. Majd jött a hír, hogy hamarosan leszáll, látják online (itthoniak). És tényleg, 10-15 percre rá sikeresen landolt a gép. Mi is megtapsoltuk, és örültünk, hogy VÉGRE hazamehetünk. Közben természetesen, az időpont 23:25-re változott, és mire beszálltunk, tényleg volt is vagy 23:45 olaszországi idő szerint. Felszálltunk, és kezdődhetett az újabb aggódás: hol szállunk le? Bár utólag kiderült: a személyzet már eleve tudta, hogy sem Kolozsvár, sem Vásárhely nem jöhet szóba, hanem egyenesen Temesvárra "hajtanak". Mi is sejtettük, de azért még mindig bíztunk abban, hogy először mégis megpróbálkoznak a másik két helyen is. De tényleg felesleges lett volna tölteni az időt, mert effektív nem volt esély. Másnap, fényes nappal is kb. 5 m-re lehetett látni Vásárhelyen, és mindenkinek a biztonsága sokkal fontosabb ilyen esetekben.
Azt mondták, Temesváron buszok várnak, és elvisznek Kolozsvárra, a gép célállomására. Majd miután megérkeztünk, mi vártunk kb. 3 órát, mire megjött a 6 busz, és végre elindultunk. Annyi kárpótlást kaptunk, hogy minket - mivel két egész buszt csak mi töltöttünk meg - egyenesen Vásárhelyre szállítottak. Vasárnap reggel fél 7-től kb. félórácskára hunytam le a szemem hétfő hajnalban a buszon, de sokkal rosszabb volt úgy, csak kínlódtam: nemhogy aludni, de még pihenni sem tudtam. Aztán, végre-valahára, délben kb. 1 órakor befutott a buszunk a Sportcsarnok parkolójába, és tapssal köszöntük meg a "pilótának", hogy szerencsésen hazahozott. Istvánnal egyszerre futottunk be, és amikor bebújtam az autóba a lányokhoz, azt mondták mindketten, hogy "többet nem engedünk el egyedül repülni". Azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek: boldog voltam, hogy itthon voltam. Délután aludtam egy kicsit, a következő éjszakát átaludtam. Másnap délelőtt mentem Kati helyett, mert ő nagyon rosszul volt már, mire hazaérkeztünk, délután ismét aludtam néhány órát, majd miután a második éjszaka is lejárt kezdtem azt érezni, hogy no, mintha aludtam volna valamicskét. Azóta kihevertem, de valóban, a következőkben azt hiszem, tényleg meggondolom, hogy novemberben szálljak-e repülőre, vagy sem. (Mégha tudom, a vihar sem lenne kellemesebb. Mert most a levegőben legalább simán zajlott minden.)





2012. november 11., vasárnap

Márton-napi mondókák, gyermekjátékok

Ez most valahogy adja magát. Itt van ez a Márton-nap, aminek amúgy Erdélyben nincs túl nagy hagyománya, de ha már úgyis sok szép libás vers, ének létezik, miért ne "tartanánk" az ünnepet, legalábbis az óvodában?! És itt van, ugye, ez a lejárt szovátai tanfolyam, ahol jócskán kibővült a jeles napokhoz kapcsolódó játékrepertoárom, de olyannyira, hogy min.2-3 évre "le vagyok fedve". S bár Ani elvitte a jegyzetfüzetemet, hogy átírja a versikéket, amiket lejegyeztünk (még most, frissiben szeretné mindegyiknek a menetét is leírni, hogy ne felejtse el - én is szeretném ugyanezt, de végképp nincs rá időm), néhány még eszemben van, és gondoltam hamarjában lejegyzem őket.

1. Száz liba egy sorba.
Mennek a tarlóra/nagy tóra.
Elöl meg a gúnár,
Jaj, de begyesen jár:
Száz liba egy sorba.

2. Süss fel, nap,
Fényes nap,
Kertek alatt a ludaim
Megfagynak.

3. Nyolcan vannak a mi ludaink.
Három fekete, három tarka van benne,
Gúnár, gúnár, gúnár az eleje,
Arra kérem kegyelmedet,
Terelgesse meg ezeket.
Terelgesse meg ezeket.

4. Három kislány kiment a libalegelőre.
Meglátott egy repülőt fönn a magas égbe'.
Nézz oda, micsoda! Talán égi taliga,
Hogy az isten csudájába került az oda.
 (S bár ez népi gyűjtés, nekem az utolsó sor éppenséggel nem tetszik, úgyhogy oda valami más szót kell kitalálnom, és úgy tanítani a gyerekeknek.)

Szováta, 2012. november 6-9.

Azt hiszem, mostanában nem is leszek bővebb szavú, hiszen nagyon összesűrűsödtek a dolgaim így novemberre. Az elmúlt hetekben az Erdélyi konyha adventi és karácsonyi különszámán dolgoztam, az elmúlt 4 napot Szovátán töltöttem egy tanfolyamon, ma az itthoni elmaradásaimat pótoltam, a következő három napon a decemberi lapszám munkálatai várnak, illetve munkahely+ készülődés, szerdától pedig egy újabb továbbképzőn veszek részt (azaz egy továbbképzőnek a kezdete, mert különben márciusig fog tartani), amelynek keretében szerdán Olaszországba repülök.

Azért nem szeretném, ha ez a szovátai tanfolyam nyom nélkül maradna, hiszen mély és jócskán maradandó nyomot hagyott bennem. Mert nem másról szólt, mint a népi gyermekjátékok tanításáról. Bevallom, fogalmam sem volt, mi lesz ott, számomra eddig a népi gyermekjátékok amolyan "szép, szép, de én inkább kihagyom"-terület volt, szóval eddig sosem tudtam elkapni a lényegüket. Játszottunk néhányat, persze, a gyerekekkel, de mert nem igazán tudtam átélni őket, és beleélni magam a játszásukba, tanításukba, nem is volt meg a sikerélmény. És bevallom azt is, hogy úgy indultam ide Szovátára, hogy na, majd írhatok, míg leszakad a kezem, és mit érek vele?! Mert a tanfolyamok általában ilyenek.

Erre meg mi volt Szovátán? Intenzív, azaz szabályosan reggeltől (késő)estig tartó játék, ének meg tánc, és persze, nem utolsó sorban sok-sok móka és nevetés. Tálas Ági, az előadónk, reggeltől estig gyúrta belénk az információkat, de úgy, hogy az nem volt fárasztó (bár neki igen:P), sőt még kétszer ennyit is kibírtunk volna. Személyisége magával ragadó volt, látszott, hogy nem szereti, hanem imádja, amit csinál, hogy szívvel-lélekkel beleéli magát, és ez minket is ugyanerre késztetett. Végigvettük az év jeles napjait, és Ági megtanította szinte az össze hozzájuk kapcsolódó mondókát és gyermekjátékot, illetve esetenként népdalt. Szinte mindegyik játékot el is játszottuk, és bizony, a sok óvónő meg tanítónő 4 napra visszavedlett kisgyerekké, és felszabadultan, önfeledten énekelt, ugrándozott, táncikált.
A tanfolyamot nagyon jól megszervezték, és a programokat is jól állították össze. Volt délelőtti, délutáni és esti program. 9-től 1-ig tanulás volt egy vagy két apró szünettel, aztán volt 1 óra ebédszünet, majd kétórás pihentető kézműves foglalkozás következett. 4-től 7-ig ismét tanulás volt, majd vacsora, 8-tól pedig kezdődött a táncház.
A kézműves foglalkozások is érdekesek voltak, szinte minden alkalommal olyasmit készítettünk, amit eddig nem volt alkalmam kipróbálni: első nap csuhétárgyakat készítettünk, a második napon szalmadíszeket és mézeskalácsot, a harmadikon pedig farsangi álarcot nemezeltünk. Klassz volt mindegyik, s bár edényalátét készítésére már nem jutott időm első napon, mert késve érkeztünk (ti. Ani is részt vett a tanfolyamon) az olaszországi úttal kapcsolatos megbeszélés miatt, azért csuhécsokrom mégis lett, szalmadíszt is sikerült hajtogatnom, no meg egy "gyönyörű" ördögmaszkot gyúrtam magamnak gyapjúból.

Ki sem tudom szavakban fejezni, hogy mennyire jó volt, milyen sokat tanultunk - méghozzá olyasmit, aminek a mindennapokban hatalmas hasznát fogom venni -, hogy milyen jól éreztem magam, és mennyire feltöltődtem. Pihenésről - mondjuk - nem beszélhetek, mert miután lejárt a napi program, én még a különszám anyagaival, illetve utolsó simításaival is bíbelődtem hol későeste-éjféltájban, hol hajnalban, de azért jóval többet sikerült itt aludnom, mint amennyit itthon tettem az utóbbi időben.

Tegnap délután-este (végülis már sötét volt) érkeztünk haza, és az első dolog, miután bejöttünk a lakásba a lányokkal az volt, hogy elkezdtünk velük énekelni és játszani, "versenyezve" Anival, hoyg kinek jutnak eszébe jobban a dallamok, szövegek és a játékleírások. El is játszottunk a lányokkal mindent, amit ilyen kis létszámban el lehet játszani, és már alig várom az óvodai hétköznapokat, hogy a csoportban is elkezdhessem ugyanezt a tevékenységet. Jövőre, ha lesz hasonló tanfolyam (és már van is terv rá, akkor pedig a tánctanítás lenne a főtéma), én biztos ott leszek.