Montenegró 4. - Kotor, Perast

Huhh, eljött a nyaralás itt töltött utolsó napja is, holnap hajnalban indulunk, nemsokára vár a szabadságolás legundorítóbb dolga, a hazapakolás. Mármint most, az írás pillanatában van az utolsó napunk itt, a beszámolóval még csak a nyaralás közepénél tartok... :)

Ulcinji kiruccanásunk utáni napon hosszú, egynapos körutat terveztünk. Azt hiszem, aki járt Montenegróban és főleg, aki látta a kotori öblöt, egyetért velem, hogy az kihagyhatatlan. Úgy érzem, nem nagyképűség, és nem is bántás kijelenteni, hogy aki nem látta Kotort, az nem is látta Montenegrót. Tényleg egy gyöngyszem, pontosan úgy, ahogy az útikönyvek és minden egyéb Montenegróról szóló cikk írja.

5-kor akartunk indulni, mert el akartuk kerülni az akadozó forgalmat, és főleg, azt szerettük volna, ha a kétórás út után még emberi hőmérsékletnél is meg tudjuk nézni a városkát. Sikerült is, szerencsére, ám a hőséget mégsem tudtuk elkerülni.

István előző nap hallani sem akart arról, hogy lépcsőket másszon fölfelé, amikor a napi programot állítottuk össze, de amikor meglátta a hegyoldalban kanyargó lépcsőt, a kis kápolnát meg fönn a csúcson lévő erődöt, beadta a derekát, azt mondta, ha már itt vagyunk, nem lehet kihagyni.

Végül fél 6-kor sikerült elindulni, de a forgalom hiányának köszönhetően jobban haladtunk, ezért 7-kor már ki is szálltunk a kocsiból Kotor egyik parkolójában, éppen egy óóóóriási (huhh, ez nem is kifejezése annak) óceánjáró tövében. Amikor Kriszta kinyitotta a szemét, tátva maradt a szája a csodálkozástól, és azt kérdezte: ezzel megyünk a szigetre? :D :D :D

Útközben megálltunk Sveti Stefannál, Montenegró ikonikus szigetecskéjénél, ami  a nagyközönség ma már nem  látogathat, hiszen luxusszállodaként funkcionál. Beszéltük, hogy ha úgy lesz időnk, hazafelé menet lemegyünk a strandjára, de végül nem lett belőle semmi. Igaz, már nem is hiányzott. :)

De térjek vissza Kotorhoz. A főkapunál lévő információs központnál várostérképet lehetett kapni, és azzal felszerelkezve már neki lehetett vágni a szűk sikátoroknak, amelyek az óváros "labirintusát" alkották. Korán lévén, az élet még csak akkor indulgatott, a lokálok nagyrésze még nem volt nyitva, csak akkor készülődtek egy-egy helyen... Könnyen megtaláltuk a "város" másik végében lévő feljárót, és még szerencsénk is volt, mert csak 8-tól kellett fizetni. Több helyen olvastam, hogy 2 euró a belépő, ami nem is lett volna sok, és boldogan ki is fizettük volna, ha ott a jegyszedő, de amikor visszeérkeztünk a kapuhoz, döbbenten láttuk, hogy bizony nem kettő, hanem 8 euró egy személynek a belépő. Nos, azért ezt már szintén túlzásnak tartottuk, és bevallom, örültem, hogy idejében érkeztünk. Ágnesnek ezúton is köszönöm a sok információt, amit aznap jócskán igénybe vettünk, és nemcsak Kotorral kapcsolatban! ;)

Millióegy macska volt a városban, Boró azt hiszem, az összes utunkba kerülő cirmost megsimogatta. 

Eleinte jól haladtunk, még frissek, pihentek voltunk, a levegő is kellemes volt - szerencsére a nap a hegy mögött volt még, és mire a fejünkre tűzött volna, már le is érkeztünk. Végül nem mentünk egészen fel a Szent Iván erődig, a lányok már a kis kápolnánál erősen zúgolódtak, hogy nem szeretnének tovább menni, valóban lélegzetelállító a kilátás az öbölre, de hagyjuk békén őket, megvárnak lenn. Aztán még jöttek néhány fordulót, de Istvánnal egyetemben leültek, s azt mondták, ha akarok, menjek fel, ők megvárnak. Elindultam, egy-két fordulót még mentem én is, de egyedül már nem volt érdekes, ha nem volt akivel osztoznom az örömben, ígyhát visszafordultam, és lejöttünk. Éppen jókor, mert a hasunk már jelezte, hogy valamit befogadna, ám végül csak fagyit vettünk. Két-két gombóc i-s-t-e-n-i fagylalt került mindannyiunk pocakjába, és még magam is alig hiszem el, az egyik gombócom nekem csokis volt. De milyen csokis? Krémes, kesernyés, full csokoládés, szóval ilyen csokoládéfagyit én még életemben nem ettem. A többieké is mind egy szálig finom volt, Boró gránátalmás fagyija különösen.

Ezután, rövid taktikai megbeszélés és jónéhány hajótúra visszautasítása után megegyeztünk, hogy autóval megyünk el Perastig, a gyönyörű kis falucskáig, ahonnan a legkönnyebben elérhető a kis sziget az Our Lady of the Rock nevű templomkával. Négyünket 15 euróért vittek át úgy, hogy letettek, majd kb. fél óra múlva utánunk jöttek, és visszavittek. A fél óra szinte még sok is, hiszen a templomkát megnézni nem telik sok időbe, és a falatnyi szigetecskét bejárni sem túl időigényes. Gyönyörű kilátás nyílik az öböl minden részére, és a mellette lévő, a nagyközönség számára nem látogatható Szent György szigetet is meg lehet csodálni. A szigetre tartóknak fontos tudni, hogy decens ruházatban illik odamenni, hölgyeket túl rövid nadrágban vagy bárkit fürdőruhában nem engednek kiszállni.

Our Lady of the Rock templom

A kihagyhatatlan asztaltámasztós kép. Borónak nem volt kedve akkor fényképezkedni. 

Háttérben a Szent György sziget

Miután visszaértünk a szárazföldre sétáltunk egyet Perastban, felszerelkeztünk hideg vízzel, és csak azért nem ebédeltünk meg, mert feltett szándékunk volt, hogy az Ágnes által ajálott Tanjga bisztróban fogunk enni, Kotorban. Visszaautókáztunk, nagy nehezen leparkoltunk, és a 41!!! fokos hőségben elsétáltunk a bisztróig, ahol azonban sajnos nem tudtunk enni, hiszen a 3-4 benti asztaluk foglalt volt már. Kinn csak egy asztal volt, a tűző napon, és nem láttuk, hoyg kerthelyisége vagy más terasza lett volna. De már nagyon éhesek voltunk, az otthonról hozott falatozni valók elfogytak, így muszáj volt beülni valahová. A közelben találtunk egy hangulatos kis vendéglőt, ahol nagyon fnom hallevest, disznó és csirkesültet ettünk, no meg bivalyerős kávét ittunk. Kb. másfél óra múlva jóllakottan indultunk tovább az egyik legfélelmetesebb és legérdekesebb kalandunk felé. De erről egy következő posztban írok, mert ma még ebédelni is kell... :D