2010. július 31., szombat

Boró is megaszonta!

Folytatom az előző bejegyzést, de az nem olyan egyszerű, hogy leülök és írom. Csendnek kell lennie, hangulatnak hozzá, úgyhogy, esetleg este. De addigis van "mondanivalóm".

Többek között az, hogy ezennel, jobbanmondva, már az előző bejegyzéssel: rekordot döntöttem. Bizony, még nem volt olyan egyik hónapban sem idén, hogy 20 bejegyzést jelentessek meg. És ez már a 21. :) No, de Borónak egy-két mondását szeretném megörökíteni, ami per pillanat nagyon érdekesnek tűnt, ami jó poénként jött ki. :)

1. Egyik este ül a bilin, lábait nevetgélve teszi szét, csukja össze. Én próbáltam megcsiklandozni közben a hasát. Megismételtük ezt néhányszor, persze, hatalmas nevetgélés közepette, mire Boró egyszercsak ezt csinálja/mondja: hasa előtt az ökölbe szorított kezét (mintha kulcsot tartana), jobbra-balra forgatja:
- Csükk, csükk, kész, be han háua!(be van zárva!):D:D:D

2. Tegnap sétálni indultunk. A konyhaablakunk előtt mentünk el, amikor Boró felnézett a kinyitott ablakra és azt mondta: - Ott jaknak Kisztáék! :D

2010. július 30., péntek

Emlékek a múltból

Már több, mint másfél éve megírtam egy bejegyzést, amiből - azt hittem - sorozat lesz. Végül nem folytattam. Nem azért, mert nem akartam volna, de sosem volt hozzá időm vagy hangulatom vagy bármi más. De egyszer úgyis megteszem és be is fejezem.

Most nem erről fogok írni, de valahogy eszembe jutott. Vannak véletlenek? Nem tudom, de nagyon sokszor úgy gondolom, hogy vannak. Máskor meg, hogy nincsenek. Mert véletlen, vajon, az, hogy csak úgy ni, anélkül, hogy akár a napokban is Svájcra gondoltam volna, egyből eszembe jusson, hogy éppen ma 9 éve indultam útnak a messzi országba? 9 évvel ezelőtt, ilyenkor, még nagyon az indulás és a búcsú hatása alatt voltam, egyáltalán nem tudtam örülni az előttem álló útnak, időszaknak. Vannak véletlenek? Nem tudom, de az tény, hogy most is vonatozásról szeretnék írni, bár ezúttal egy jóval kellemesebb emlékűről, mint a 9 évvel ezelőtti.

Ma három hete történt az, hogy Alíz bevezetett engem a gyergyószentmiklósi "éjszakai mondén életbe":D, azaz beültünk egy hangulatos nyárikertbe és elkortyolgattunk egy-egy pohárka sört. Ami nem történhetett volna meg, ha Gyergyóremetén meg nem szervezik az idén már 11. alkalommal megtartott falunapokat; és persze, ha meg nem hívták volna az Erdélyi konyha csapatát főzni az eseményre. És természetesen, több más dolognak kellett jól összeilleszkednie ahhoz, hogy én is elmehessek erre a rendezvényre, mint pl. a lányok "elhelyezése". De jó kezekben voltak akkor is Édesanyáméknál, Aninál. Én pedig nyugodt szívvel utazhattam, átadván magam az előttem álló események, az utazás izgalmának, ami, bevallom, már jóval az indulás előtt hatalmába kerített.

Szabályosan, úgy vártam az előttem álló négyórás vonatutat, mintha attól függne a boldogságom! Mert tudtam, hogy ezalatt egyedül lehetek (mégha nem is fizikailag), befele fordulhatok, társaloghatok magammal, a helyükre tehetek néhány gondolatot és mindeközben átadhatom magam a táj szépségének! Mert gyönyörű helyeken halad el a vonat: a Maros völgyszorosán, amit a Görgényi és a Kelemen-havasok közé vágott a vén folyó. Elhatároztam, hogy nem fog érdekelni semmi zavaró körülmény, sem büdösség, sem csúnya szó vagy viselkedés, bár végül nem tudtam teljesen elvonatkoztatni ezektől. (Tudtam, mire számítsak, éveken át ingáztam ezen útvonal egy rövidke szakaszán, ismerem a vidék "őslakóit", csak azt nem tudtam, hogy ennyi kimaradás után éppen ennyire visszataszító, mellbevágó tud lenni. No, de ne szaladjak ennyire előre. Sőt, jobb is lesz, ha egy másik alkalommal folytatom, mert rögtön leragadnak a szemeim!)

Az Istenszéke a magyarói állomásból (eléggé borús fénytelenség volt akkor):

Falu a hegyoldalban:

A ratosnyai felszíni kőbánya (remélem, nem írtam hülyeséget, de még utánanézek):

Intermezzo

Szól a telefon. A "vonal" túlsó végén Édesanyám:
- Boró hol van? - kérdezi a kötelező hogyvagytok után.
A másodperc töredéke alatt millióegy gondolat futott át az agyamon: mikor beszéltem én Édesanyámmal (tudtommal ma nem), felhívta volna őt anyósom (nem szokása), hát akkor honnan tudja, hogy apósom már lassan 4 órája, hogy elvitte Borókát "cukizni", és én meg lassan aggódni kezdek, hogy nem jönnek. Azért megkockáztattam egy kitérő kérdést:
- M...miért?
- Hát őt miért nem küldted? Milyen jól eljátszottak volna együtt!
Huhh, megkönnyebbültem, s már rögtön megeredt a nyelvem:
- Ó, hát nem is volt szó róla, hogy ő is menjen, hadd el, mert jól van így, legalább Kriszta is egyedül van, csak rá figyeltek, és Boró is élvezheti az osztatlan figyelmünket!
- Na jó, na, de akkor legalább vasárnap gyertek úgy, hogy ő is ittmaradjon!
Erre már Ani kikapta a telefont Édesanyám kezéből:
- Mondtam, hogy vasárnap el akarunk menni Péterlakára, hogy lássam, miféle falu, akarok-e ottmaradni vagy kérjem át magam máshová (állás szempontjából), úgyhogy téged hazaviszünk, Borónak meg elhozzuk a ruháit, nehogy te cipeld a vonaton!
- Ezt még meglátjuk, nagyon ne éld bele magad, Istvánnal meg kell beszélnem!
Istvánnal megbeszéltem, mire a következtetés:
- Hát akkor hétfőn te is jöhetsz velem Bözödre ... De jó!, legalább lesz, aki főzzön nekünk!
Nesze neked, kell gól Mari?! (- ahogy mamám mondaná.)

Egyelőre, gondolatban, nagy revízió alatt van a következő hét eleje, hogy mi sül ki belőle, még nem tudom. Azt viszont igen, hogy: milyen jó, amikor van, akire számítani, van, aki néhány napra szeretettel elvállalja a gyerekeket, hogy mi is kicsit magunk lehessünk! Időnként tényleg szükség van rá.

Szabadság, avagy apátlan apás napok

Na, ezt jól megaszontam! De rögtön elmagyarázom, és már nem is lesz olyan érthetetlen.

Arról van szó, hogy végre eljött a nap: Istvánnak ma van az utolsó munkanapja. Na nem azt jelenti, hogy soha többé nem fog dolgozni (Isten őrizz!), hanem azt, hogy ma jön szabadságra és kerek három hétig lesz itthon. Azaz lenne...

Holnap, ugye, szombat, tehát szombaton zenélés: ez nálunk már mindenhetes forgatókönyv, és szeptember közepéig az is lesz. De ugyanígy, ezen a vasárnapon szintén zenélni fog. Úgyhogy: van István, nincs István.:D No, de egyet sem kell búsulni, vasárnap már reggel korán megyünk mi is Idecsre Borókával.

Aztán, a jövő hét eleje: István megünnepelni szándékszik a rég várt szabadságot, úgyhogy el is húz itthonról. Hová máshová, mint ... Bözödre.:D Nagy a készülődés, szerintem legalább annyira izgul most ő is, mint amikor én készültem Dévára. Igen, nélkülünk fog elmenni, Lacival, hétfőtől szerdáig, ha minden igaz, legalábbis, ha alamiylen hatalmas eső, elhúzódó rosszidő haza nem zavarja őket. Nem baj, menjen! Kell neki is egy kis egyedüllét. Úgysem ment el még soha így, nélkülünk, csak munkahelyi kiszállásra, ami egyáltalán nem ugyanaz. Már régóta ábrándozik róla: viszik a csónakot, majd jó estébe nyúlóan horgásznak, sütögetnek ezt-azt, és kikapcsolódnak, pihennek.

Őszintén? Én nagyon örülök most ennek, ugyanis éppen ezen a hétvégén van a VKF!, amire remélem, millióegy pályamű fog beérkezni (ha kedvetek tartja, pályázzatok ti is, a szabályzat megengedi!:)), azt pedig kedden-szerdán fog kelleni feldolgoznom, rendszereznem, megírnom az összefoglalókat. Nem is baj, ha nem kell még pasira is főznöm ezekben a napokban. :)

Majd, ha hazajön, még lezserkedünk pár napot, mielőtt ismét belevágnánk a sűrűjébe: készülünk a 7-ei teremdíszítésre (szombaton esküvői termet díszítünk Anival), a 8-ai szülinapozásra és a 9-ei indulásra. Utána meg pár napig tényleg csak lógatjuk a lábunkat!:)

2010. július 29., csütörtök

Kriszta nélkül

Már megint nincs itthon. Megint Idecsen van. Anival ment el, vonattal. Alig várta; amikor beült a taxiba még puszit is elfelejtett adni.:P Kíváncsi leszek, szombat este hogy fog majd pityeregni a telefonba!

Boróval hazajöttünk a megállóból (kikísértük őket), majd anyuékhoz mentünk, csak úgy ni. Hazavittük a lábost, amiben tegnapelőtt túrógombóc érkezett, elvittük a megjött vaníliát és megmutattuk a ma vásárolt (100 lejes!!! - több, mint 6500 ft.) cikkcakkban vágó ollót. Nem csak úgy vettük, szükségünk van rá egy munkához, amit jövő szombaton végzünk Anival (majd írok róla, ha aktuális lesz:)). De később is jól foghat.

Most Boró Kriszta ágyában alszik. Először István mellé kéredzett, ott forgolódott és a kutyuskáját takargatta vagy 10-15 percig, de ahogy betettem az ágyba, többet egy szó vagy egy moccanás sem volt. Remélem, nem fog legurulni!:)
..................................................................................
Pedig legurult. Valamikor éjjel, fogalmam sincs, hánykor, felkeltem pisilni és már rutinszerűen, bementem megnézni, nem takarózott-e ki, amikor látom, hogy nem. A takaró ugyanúgy van, ahogy hagytam (már amennyire a sötétben meg tudtam állapítani). Azért mégiscsak meg akartam igazgatni, és érzem, hogy a lába nincs ott. Ejj, a huncut, keresztbefordult, gondoltam, de keresztben sem volt. De hát itt szuszog!- hőbörgök magamban. És egy rossz, de kaján sejtéssel lenézek a földre (már elég jól láttam a sötétben), oda, ahová az este utolsó pillanatban ledobtam a nagy, puha párnát: Boró, hanyattfekve, karjai a feje fölött, mint az újszülötteknek, az igazak álmát alussza. Nem volt betakarva, de a puha tollpárna úgy melegítette alulról, hogy szinte meg volt izzadva! Fogtam és beraktam a kiságyba. Kimászni kimászik belőle, de kigurulni legalább nem tud.:) (Kiegészítés másnap, júl.30-án.)

2010. július 27., kedd

Új korszak

Most Borókámról írok. És amint a címben előrevetítettem: egy új korszak kezdődött el életében éppen egy hete. Tudniillik, múlt hétfőn este, pizsamába öltözéskor elfelejtettem neki pelust tenni. De még épp nem feküdt le, hanem még játszottak egy kicsit és amikor ágybabújás előtt vittem pisilni, akkor vettem észre, hogy hoppá, nincs pelus. És akkor döntöttem el: nem is teszünk. Megkérdeztem őt, hogy benne van-e? És benne volt. (Pár nappal előtte még volt egy kísérletünk rá, nagy volt a lelkesedés, de amikor tényleg le kellett feküdni, csak pelussal akart.) Bár vártam, mikor gondolja meg magát. De nem tette. Reggel pedig "szárazon" kelt fel. Volt azóta olyan éjszaka is, amikor szólt, hogy pisilnie kell, de eddig még egyetlen pici baleset sem történt. Olyan büszke vagyok rá!!!

Nappalra már régóta szobatiszta (aki olvassa a naplónkat, az már tudja), amióta oviba jár, egyáltalán nem használunk pelust nappalra még alváshoz sem (bár az elején még tették a dadus nénik, nehogy visszaessen a környezetváltozás miatt), de az első bilizések messze visszanyúlnak az időben: ITT és ITT írtam róluk, és a bejegyzések dátuma önmagukról beszél. Mindazonáltal már akkor úgy gondoltam, hogy mindez túl korán történik, nincs még megérve rá a kisasszony sem fizikailag, sem szellemileg. És igazam volt. Volt bilizés, volt, de volt mellette bepisilés is, tehát nem azért történtek a dolgok, mert Boróka úgy érezte eléggé érett a szobatisztaságra, hanem mert érdekes volt a bili és, persze, mindenben Krisztát kellett utánozni. Én viszont, ha már hajlamot mutatott iránta, nem akartam kedvét szegni, és hagytam, hogy bontakoztassa ki önmagát.:) És bár elhúzódott a dolog, most már mégis a végére értünk. Borókámat szobatisztának könyvelem el. Két és fél évesen, a legeslegnormálisabb időben, szobatiszta lett. Remélem, végérvényesen!:)

Azért még van egy mozzanat, amit meg kell említenem. Kb. egy hónappal ezelőtt, jobban mondva még korábban is, de mindenképpen úgy június elejétől, a kisasszony elkezdett bepisilni itthon. Csak megállt és elengedte, mindegy, hogy hol volt. Addig tartotta, amíg már nem bírta tartani és még ha szólt is, már túl késő volt, mire a bilihez értünk. Vagy két-három hétig is ez ment. Már nagyon aggódtam: értelmesen megbeszéltük, hogy következő alkalommal hamarabb szól, beleegyezett, fogadkozott, hogy "többet nem tiájok ilyent":D, jutalmat helyeztem kilátásba, kapott is, ha megérdemelte, de az is igaz, hogy néha elszakadt a cérna és bizony, megszidtam. érdekes módon, az oviban sosem csinálta, még véletlenül sem történt meg. És ez gondolkodtatott el: az oviban nem csinálja, másnál nem csinálja, tehát mindez nekem szól. Mondtam Istvánnak: az lesz a baja, hogy keveset van velem, nézd csak, ahogy hazajönnek vakációra 2-3 napon belül megszűnik. És így is lett. :) Remélem, az ovikezdés nem jelent majd ismét visszaesést ezen a téren.



2010. július 25., vasárnap

Kriszta

Székely Kriszta. Ez volt az első név, amelyben a Krisztát Krisztaként (és nem Krisztinaként) hallottam. Egy jóalakú, csinos, szép, határozott, hosszú fekete hajú nő viselte. Újságíró volt. Most is az. Nem is akármilyen. (Fotó róla itt, az oldal alján, lentről a második. Kicsit régi kép, de amikor megismertem pontosan ilyen volt.)

Úgy emlékszem, hogy nem volt nekem túl szimpatikus, talán mert túlságosan tökéletesnek láttam, mert már befutott újságíró volt, én meg csak elsőéves tanonc, de, valahol mélyen, elismertem minden érdemét. Talán olyan szerettem volna lenni, mint ő? Olyan szép és kortalan? Mert bizony nem tudtam megállapítani róla, hány éves lehet! És a neve! Nekem olyan különleges volt akkor! Még sosem találkoztam addig hús-vér Krisztával. Talált hozzá.

Aztán elfelejtettem őt. Évekre. De amikor Krisztánkat vártuk, valahonnan beugrott a neve. Krisztinára gondoltunk eleinte, mert így tatám édesanyjának és István mamájának is emléket állíthattunk volna, de valahogy nem akaródzott. Állandóan csak azt láttam magam előtt, hogy bárhol megmondja a nevét, Cristina lesz, még véletlenül sem magyar K-val és sz-szel. Pedig szép névnek tartom a Krisztinát...

És egyszer bedobtam Istvánnak: mi lenne, ha Kriszta lenne? Ez magyaros is, rövid is, át sem lehet írni (mármint románosítani, bár a hivatalos papírokban most már úgysem csinálnak ilyet), és István egyből beleegyezett. Ahogy megtudtuk, hogy kislányunk születik, nemsokára már neve is volt. És jó volt nevén szólítani már akkor, szokni, ízlelgetni a hangzását, a családnévvel való együttcsengését. És ez furcsa volt. Túl hideg, túl pattogó a sok t és az r miatt, túl sziszegő az s és sz miatt, túl sivító a magas hangrendű magánhangzók miatt. Kellett valami, ami mindezt ellensúlyozza, kellett egy második keresztnév. És lett a Viola. A lágy hangzású, éneklő virágnév, ami oly puha, könnyed, mint a lehelet. Mire megszületett, már megszoktuk a teljes nevét, már teljes értékű családtag volt mindenféle szempontból.

Nehéz a névválasztás. Nehéz olyan nevet találni egy gyermeknek, ami a szülőnek tetsszen, a gyerekhez találjon és felnőttként se kelljen szégyellnie. Egyikünk sem szereti a hangzatos, netán angolból átmagyarosított divatneveket, próbáltunk minél természetesebbet választani számára. Nem eredeti magyar nevek, nem is törekedtünk rá, de úgy gondolom, jól választottunk. Igazi nő ő: Határozott, bátor, eszes, megfontolt, mint ahogy a Kriszta név sugallja, ugyanakkor lágy, kedves, hízelgő, bájos, mint a Viola.

Amikor ma megkérdeztem tőle, hogy melyik nevét szereti jobban: a Krisztát vagy a Violát, azt válaszolta: a Krisztát. És a Violát.

ISTEN ÉLTESSEN SOKÁIG ÉDES KINCSEM!!!:)




Néhány mostani aranymondása a kis drágámnak:

1. A kenyeresnél:
- Ó, kincsem, most nem veszünk csokis kiflit, meleg van, elfolyik, összemaszatoljátok magatokat, főleg Boróka!
- Jó, anyukám, de akkor csak főleg nekem vegyél!:D:D:D

2. Megyünk anyósomékhoz, Kriszta nagyon siet:
- Kriszta, várj meg, nem menj olyan előre!
- De anyukám, kell siessek, és igyekezzetek ti is, nehogy mamáék elrohanjanak otthonról!:D

2010. július 24., szombat

Andy és az ő játékai

Nem tudom, ismeritek-e a Toy story-meséket, de nálunk Woody a kedvenc mesék közé tartozik. A régi és az új is. A régi a 2-es, az új pedig az 1-es Toy story, és azon egyszerű oknál fogva kapták a régi és új jelzőket fordítva, hogy hamarabb a 2-est nézték. És hosszú időn át csak azt.

Sosem voltam túlságosan mesepárti, bár arra sem törekedtem soha, hogy eltiltsam lányaimat a rajzfilmnézéstől. Az arany középutat próbáltam ebben is megtalálni. Krisztával könnyebb volt ez is, Boróka viszont sokkal tévéfüggőbb (lenne), mint nővére, sokszor, ahogy kinyitja a szemét, már azt mondja: tedük új Hudit (új Woodyt).

Aggódtam is emiatt egy időben, de rájöttem, hogy megfelelő figylemeltereléssel, foglalkoztatással el lehet vonni könnyűszerrel a tévé elől. De az is igaz, hogy néha, főleg amikor határidőre el kell küldenem az anyagaimat, jól jön egy-egy mese, amit ideig-óráig csendben, elmélyülten néznek.

De nemcsak ezért jók a rajzfilmek. A negatívumaikról most nem akarok írni, bár kétségkívül, ilyen oldaluk is van azonkívül, hogy leragasztják a gyerekeket a képernyő elé. Én most kimondottan az egyik jó oldalukat akarom kiemelni: történetesen azt, hogy példaértékűek lehetnek.

Az történt ugyanis, hogy lányaim addig-addig nézték a Woodykat, hogy közben megtanultak játszani a játékaikkal. Egy napon, még régebben, hallom Krisztát: - Boróka, gyere játsszunk mi is úgy, mint Endi! És előszedtek ezt-azt és játszottak. Boró hamarabb elunta a dolgot (már koránál fogva is), de Kriszta nagyon hosszasan szokott játszani. Sokszor külön-külön játszanak, ki-ki azzal, amit per pillanat éppen érdekesnek, fontosnak tart, de az együttjátszások sem ritkák. Bizisten, ma egyszer hallottam Borót nyafogni, amikor rálépett valamelyik játékára és az megszúrhatta-nyomhatta a lábát. Azonkívül csendben volt. Néztek mesét is ma, de keveset. Éppen most pótolják a Régi Woodyval.

Nem tudom, eddig miért nem ment ez. Hiába ültem le velük játszani, mutattam, mivel, hogyan kell, nem kaptak rá az ízére. Most maguktól jöttek rá, úgy látszik, erre volt szükségük: hogy önállóan fedezzék fel a játék örömét. Kriszta már reggel kiürítette a játékos fiókokat és rácsodálkozott olyan dolgokra, amiket eddig sosem látott meg. Kezdte rendszerezni, csoportosítani a játékokat, hogy az "egyneműek" egyhelyen legyenek. Így bekerültek a babatáskába a babázáshoz szükségek eszközök, külön mentek az orvosi felszerelések, és virágkorukat élik a gumiállatkák. Előléptek a plüssök, rég elfeledett babákat öltöztetett, és az órapuzzle még meglévő számjegyeit illesztgette a helyükre. Mindent magyaráz, kommentál, sztorikat talál ki, monológ-párbeszédeket folytat, illetve Boróval igazi párbeszédeket "játszanak le". Végül, mire Borókát elaltattam, Kriszta "vonatozni" kezdett a játékokkal



és azok még most is ott állnak glédában az előszobában. Délutáni pihenés után is folytatódott a menet, a szobájuk a feje tetején áll,



de nem bánom, legalább jól érezték magukat, aktívan játszottak, és csendben voltak. Borókának közben vízfestékeznie is kellett, rátört egy tehetségfitogtatási roham:D, és érdekes módon nem is unta meg hamar: két lapot festett be, mire megelégeltem a pancsolást-maszatolást.

Szóval: mesére fel, hogy a gyerekek játszani tanuljanak! Én, mindenesetre, nagyon köszönöm ezt Andynek és a játékainak!

Egy tisztes családanya (és -apa)...

... elmegy a barátokkal hajnalba nyúlóan sörözni? El...
... 2 perc leforgása alatt felborítja az esti programot? Fel...
... egy enyhe lódítással lelép, miközben mama marad a gyerekekkel? Le...
És a tisztes családanya megrázza jól a rongyát a húszéves fruskák között? Meg...
Illik-e neki ilyet tenni? ..........................................
8 évben egyszer megengedheti magának. :P

2010. július 21., szerda

Bözöd, Bözöd és újra Bözöd

Múlt kedden Bözödön voltunk, vasárnap Bözödön voltunk, tegnap újra Bözödön voltunk. Ez az a hely, ami szinte mindig, mindenkit kielégít. A kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad: István is tud halászni, mi is tudunk hűsölni, szórakozni.

Igaz, jó lenne, ha a part nem lenne annyira szemetes, de ugyanaz működik, mint sok más helyen, sokszor: a senki földje a part, mindenki csak hárítja a felelősséget a másikra, de tenni senki nem tesz érte. Pedig elegendő lenne csupán egy hatalmas konténer is az út szélén, ahová mindenki beledobhatná a maga zsákját, zsacskóját, amit megtöltött, és bár hetente egyszer ürítenék ki. De nincs konténer, a zsákokat kiszakítják a kóbor kutyák, széthordanak mindent, oszt gyönyörű látvány fogad, főleg egy olyan nap után, mint amilyen a vasárnapi volt... Persze, a saját zsákját el is vihetné mindenki (tavalyelőtt pl. Szelterszről hazahoztuk a szemetünket és itt dobtuk el), de ... na, nem vagyunk egyformák.

Hát, eljött hozzánk is a kánikula. Eléggé szeszélyesen, nem mondom, mert nem ritkán történik meg az, hogy egyik pillanatról a másikra esik az eső, vagy itt esik és párszáz méterrel tovább már nem, de a hőmérséklet már az emberi tűrőképesség felső határait súrolja. Tegnap is 35 fok volt árnyékban, de vasárnap még melegebb volt.

Vasárnap reggel István 7-kor érkezett haza a lakodalomból, kipakolta a felszerelést (a zenész- előtagút), és bepakolta a felszerelést (a horgász-előtagút:D), lecipelte az általam előkészített csomagokat és már indultunk is. Ákosfalván egy nagy dinnyét vettünk, itt értek be minket Aniék, négyen, Édesanyámmal és Édesapámmal.

Bözödre érkezve elhűltünk a tömeg láttán, pedig még csak alig múlt 8 óra, amikor megérkeztünk. Laciék kunyhója előtt volt a legnagyobb az embertömörülés, így lemondtunk az ő társaságukról (csak azután érkeztek) és inkább a szembepartot választottuk letelepedési helyül. Ott is sokan voltak, de mivel nincs olyan szekér, amire ne férne rá még egy villával (ti. széna), hát nekünk is került hely. A lehetőségekhez mérten, méghozzá elég jó. A fiúk el is mentek hamarosan kiválasztani a pecázó helyet; muszáj volt elmenniük, hogy csendben halászhassanak, hogy a fürdőzők ne zavarják őket. Mi pedig, gyors kipakolás után, még gyorsabban be is pakoltuk magunkat a vízbe. "Szörnyű" volt a meglepetés, amikor belebújtunk; más szóval nem is tudom mondani, minthogy: pisimeleg volt. Bennültünk vagy félórát, vagy tán többet is, de sehogy sem akaródzott kiszállni. Csobbantunk, úszkáltunk, nevettünk, fröcsköltük egymást, nagyon jó volt. A csajok teljesen lefárasztottak minket, főleg Boróka. Egy adott pillanatban azt mondta Ani: gyere, vedd kezelésbe a lányodat, mert én már nem bírok vele.:):P

Amíg elmentem a fényképezőgépért, kölcsönkaptak egy felfújhatós matracot.



Aztán, ezen felbuzdulva, felfújtuk a mieinket is.






A parton is elfoglalták magukat:

Ebédre miccset sütöttünk és kétféle flekkent, majd mindenki visszatért kedvenc elfoglaltságához. Csupán Boróka volt kénytelen beletörődni az akaratomba: a két autó közé kifeszített pokróc árnyékában pihente a nap melegét és fáradalmait. És, mivel édesanyám a kirándulásban leginkább az árnyékban pihenést szereti, odahúzódott Boró mellé pihenni, felügyelni rá. Mi pedig valamivel nyugodtabban élvezhettüka fürdőzést. Végül Krisztával felpattantunk az egyik matracra (éreztem én másnap, tiszta izomláz volt a hátam) és szépen ellubickoltunk Istvánhoz és Édesapámhoz (Csaba már felhagyott a vízkorbácsolással, ő már Anival lubickolt). Valamivel hamarabb kiszálltunk a partra, hogy ne zavarjuk el a halakat. Visszafelé már sietősre kellett fognunk a haladást, mert a hegy mögül csúnya morajok hallatszottak és erősen "szürkült". Miután partot értünk, sebtében összepakolásztunk, megtisztítottuk a halakat és már indultunk is, mert attól féltünk, hogy a főútra felvezető mezei úton nem tudnánk majd kikaptatni, ha az eső jól elmossa. Végül nem esett az eső, azt mondták Laciék, de mire mi hazaérkeztünk, otthon már esett.

A napra az eredményhirdetés tette fel a koronát; miután másodszor hazaérkeztünk (először hazamentünk, majd vissza Aniékkal, eredményeket nézni) és Aniék elmentek, Istvánnal még sokáig beszélgettünk (pedig szombat reggel óta egy szikrát sem aludt), örömködtünk a vizsga kimenetelén és egy kicsit megnyugodtunk a közeljövőt illetően.

A tegnapi nap jól indult, rosszul folytatódott, majd a vége ismét jó lett. Mire kiérkeztünk Bözödre, elbújt a nap, esni kezdett. Csendesen, ráérősen, az ég elszürkült, teljesen elsimult, nem úgy nézett ki, hogy valaha még meglátjuk a napot. Behúzódtunk Laciék kunyhójába, és bár eleinte még érdekes volt az emeletes ágy emeletén ücsörögni, mogyorót rágcsálni, majd fadarabokat festegetni, egy idő után már alig lehetett benntartani őket. A déli alvás kimaradván, Borókát sikerült elaltatni, Robika is szépen aludt a hordozójában, de a két nagy (Lackó és Kriszta) nem bírt magával. Végül Meli beadta a derekát és a még szitáló esőben, de kellemes kinti hőmérsékletben, beengedte Lackót a vízbe Lacival. krisztát sem lehetett megállítani, és bár ilyen időben nem igazán kívántam a fürdőzést, egyáltalán nem bántam meg. A víz isteni volt, nem jött, hogy kibújjunk. De Valaki velünk tartott, mert mire kifürdőztük magunkat, elállt az eső is, kisütött a nap is, így a manók még jót tudtak játszani estig. Kellemesen kifáradva, hallal megrakodva tértünk haza, majdnem negyed 11-kor. :P

2010. július 19., hétfő

SIKERÜÜÜÜÜLT!

Nem adhattam más címet, nem borzolhatom annyira a kedélyeket, hogy valami kanyargós dumával álljak elő. Mert megérdemlitek, hogy elújságoljam a jó hírt! (Pedig eleinte tényleg valami cseles szöveget szerettem volna!)

Akár itt is abba lehet hagyni az olvasást, hiszen leírtam: sikerült. Ami azt jelenti, hogy lesz állásom. De ha kíváncsiak vagytok még néhány apró részletre, nyugodtan továbbolvashattok.:)

Féltem szerdán. Sok mindentől, de főleg attól, hogy egész délelőtt, egyszer nem sok, de még annyiszor sem csuklottam.:P (Ellenben voltam vécén négyszer is vizsga előtt és tanári kísérettel (csak az ajtóig, na) egyszer vizsga közben is.) Gondoltam, cserben hagytatok, és bár szívesen kiegyeztem volna a múltkori címben említett számban (jegyben), nem mertem remélni, hogy lesz akkora szerencsém. A 11 év mégiscsak: 11 év. És ez kiesés, akárhogyis nézzük. De azért reménykedtem. Fennhangon viszont ezt nem mondtam senkinek. Hiszen tudjátok: kapok egy szörnyen kicsi jegyet és aztán ég a képem, hogy nekem milyen reményeim voltak!

Na jó, most már nem csigázlak tovább titeket sem, akik vettétek a fáradságot és eddig eljutottatok, csak azt nem tudom hogyan, milyen szavakkal írjam, hogy túl szerény se legyek, de nagyképű sem. Mert az a helyzet, hogy ELSŐ lettem. Így, csupa nagybetűvel, mert nemhogy a magyarok közt első, de még a legjobb román is 0,20 ponttal kevesebbet kapott, mint én! Az tény, hogy még most is hitetlenkedve gondolok rá, attól félek, hoyg felébredek, vagy hogy holnap jön egy átirat miszerint az én jegyemet elírták. Mert nem csalás, nem ámítás, a listában (29. old./48, lap alján, lentről a második) ez áll: Suto Edith - 9,9!!!! (A maximum 10-esből)

Amikor megláttam, tényleg nem hittem, de a következő pillanatban már szaladtam le a lépcsőkön hitetlenkedve-boldogan-sírva és Istvánt hívtam. Aztán szaladt Ani: Edith, de te vagy az első is! Még láttam egy 9,7-est, de az a románoknál van!
Kicsit sok(k) volt így egyszerre minden, muszáj volt visszamennem megnézni, hogy nem kápráztak a szemeink?! És nem. Utána átmentünk a másik listasorhoz és megnéztük hol, melyik óvodákban vannak címzetes óvónői állások. Mert a jegyem azt jelenti: az a hely, amelyiket választom, véglegesen az enyém lesz. Már kinéztem az óvodát, már várom 22-ét. Remélem, tényleg semmi bonyodalom nem lesz körülötte.

És így, valahogy már kezdem azt érezni: mégsem olyan kilátástalan a jövő. Azért előre nem szeretnék inni a medve bőrére, igazából csak aug. 5-én fogok fellélegezni, ha már a kezemben lesz a kinevezésem!

Azért mégis van valami, ami elszomorít: Ani 6,20-at kapott, ami azt jelenti, hogy akkor sem kaphatna címzetes állást, ha lenne elég hely a megyében. De sajnos, csak avgy 6 van összesen. Tett óvást az újrajavításért, veszítenivalója úgysincs, hátha lesz szerencséje. De a drágám olyan aranyos volt, úgy örvendett értem, mintha ő maga lett volna az első. Én is örvendek érte, mert állást úgyis kap, csak annyi szépséghibája van a dolognak, hogy jövőben újra kell vizsgáznia.

2010. július 16., péntek

Még nincsenek...

...eredmények.
Ma egész nap lestem a tanfelügyelőség honlapját, de semmi újdonság nem került fel. Most viszont találtam valamit: http://www.edums.ro/grafice%20titularizare%202010.pdf Igaz, románul van, nem mindenki érti, ezért a lényeget inkább leírom.
Tehát, 18-án eredmények, 18-19-én fellebbezés, 20-án fellebbezések orvoslása, 21-én végleges eredmények. Ezek függvényében, 22-én címzetes óvónői állások "kiosztása" azok között, akik megírták a min. 7-est. 27-30-a között a további üresen maradt állások betöltése helyettes (de szakképzett) tanerőkkel; feltétel: min. átmenő (5-ös) jegy. Aug. 5-én már mindenki kezében tarthatja a kinevezési papírját.
Remélem, én már 18-án megnyugszom, és 22-én levehetem a gondom az "ügyről" egészen szeptember elsejéig. De ha nem így lenne, akkor sem fogok világgá menni!:P

Zenészgyerekek

A zenész azt reméli, hogy a gyerekei legalább egy kicsit örökölnek szüleik hajlamából, és még akkor, amikor a baba a pocakban van, elhatározza - mint minden rendes apa - hogy azé lesz az orgonája, akinek zenei hajlamai lesznek, aki megtanul játszani rajta. Igaz, az apukák általában focizni akarják tanítani a gyerekeiket még akkor is, ha lányok, de ... nos, az én zenészemnek nincsenek ilyen törekvései. Igaz, egyelőre zenéltetni sem akarja őket, ráérnek még arra, de a családi példa azért ragadós. Minden bevezető nélkül Kriszta egy apon magára öltötte Istvánnak a zenészingét, a nyakkendőjét, kezébe vette a gitárt és zenélt. Más dolgunk nem volt, mint csodálkozni, gyönyörködni benne, és persze, fényképezni. :)







És persze, ezt látva, a kisebbik sem akar kimaradni a jóból!:)




2010. július 15., csütörtök

Nyolc

Nem, nem ekkora jegyet kaptam, bár, kétségkívül, kiugranék a bőrömből, ha így lenne. Ez most mást jelent.

Történetesen azt, hogy István most már nyolc éve eszi az éle...jaj, bocsánat, az ételemet!:D Tegnapelőtt, 13-án, volt a házassági évfordulónk. A nyolcadik. Teljesen szokványos nap volt, csak a második felét "derítettük fel" egy kicsit. István korábban hazajött és kockáztatva egy nehéz délutánt és egy még hisztisebb estét, a csajokkal együtt kiruccantunk a Bözödi tóhoz. Nagy meleg volt, de az autó árnyékában jól megvoltunk egy ideig, amíg az autóba nem kergetett a kis csepergés. Éppen elég volt, hogy a csomagtartóban meguzsonnázhassunk hármasban. :) Utána már lehetett is futkározni a felszáradt füvön. Fürdeni itt, sajnos, nem lehetett, mert meredek volt a part és rögtön mélyülő, de majd a fürdést is bepótoljuk! Este aztán a vihar kergetett haza, a szó szoros értelmében, csak éppen becsuktuk magnk után az ajtót és már a nyakunkban is volt a felhőszakadás. Mire a gáthoz értünk, az éppen kiásott árok már majdnem teli volt vízzel, akkora mennyiség hullott le. Az úton végig esett, oylan robajjal és akkora intenzitással, hogy állandóan attól féltem, betörik az ablak. Ákosfalva előtt még meg is ijedtem, amikor láttam, hoyg egy kb. 20 m-es sávban hogyan hömpölyög át a sárlé a négysávos úton, a túlsó felén sem tudta nyelni a sánc és a szántóföld a vízmennyiséget. Anival többször beszéltem (ő nálunk volt), csak egy kis csepergés volt arrafelé. És valóban, Vásárhelyhez közeledve, már sütött a nap, nyoma sem volt esőnek.

Visszatérve a délutánunkra, egyáltalán nem volt baj a csajokkal. Festettünk. Nem is akármit: köveket. És bár én ezt már régóta ki szerettem volna próbálni, mégis azt mondhatom, hogy a végső lökést Móni adta meg hozzá, nemrég megjelent bejegyzésével. És nem is akármivel festettünk, hanem éppen a Mónitól ajándékba kapott festékekkel. Azt mondhatom, hoyg ennél jobb elfoglaltságot nem is találhattunk volna, a kövek adottak voltak az úton (Móni, azóta eltűntek a kátyúk, tisztességesen lehet haladni a köves úton, csak nem tudom, meddig van megcsinálva.), a víz is a tóban, István vedrének a fedele pedig színpalettául szolgált. Boróka volt nagyon belemélyedve, olyan ügyesen festegette őket (no meg magát:D), hogy magam is meglepődtem. Kriszta is ügyeskedett, készített egy gyönyörű ezerpettyes katicabogárkát, de teljesen egyedül csinálta! Boró is sok követ egyedül festett meg, a katicáknál viszont én is besegítettem.

És, visszatérve a bejegyzés elejére, azt mondhatom, ennél szebb házassági évfordulót nem is szerettem volna. Eredetileg úgy akartam, hoyg kettesben elmenjünk az Excaliburba, mármint, hoyg ezzel lepem meg Istvánt (igen, én őt, mivel ő nem a meglepiszerzés embere:P), de végül azt mondtam, jobb lesz az mindannyiunknak, ha négyesben megyünk valahová, hiszen mi már csak négyesben vagyunk teljesek, egészek.





Lejárt

Lejárt, és, bár nehéz volt, úgy érzem, elég jól szerepeltem. Aztán, majd megmondják "ők", hogy jól érzem-e. Holnap, ha minden igaz, meglesznek az eredmények. :)
De azért egy kicsit már megnyugodtam. Az átmenőt, biztos vagyok, hogy megkaptam (nálunk ez az 5-ös), és így már van esély rá, hogy kapjak állást. Picit jobban érzem magam, mint vizsga előtt. :P

2010. július 12., hétfő

Vizsga előtt

Muszáj túltennem magam a szomorúságon. Az este jól megsirattam szegény Enikőt, ma már jobb volt. Fáj, nem tudom felfogni, nem akarom hinni... állandóan fel-felbukkannak a gyerekkori emlékek, sőt, még mindig használatban van az a kis sárga ruha, amit tavalyelőtt Borókának hozott ajándékba. De megy tovább az élet. ...

Nem is akárhogyan: holnapután vizsgázni fogok.

Már régen gondoltam, hogy írok erről, de aztán állandóan halogattam, várva a konkrétumokat. Amíg ötlet szintjén volt a dolog, arra gondoltam, megvárom, amíg leadom a papírokat, miután leadtam őket arra vártam, hogy ne dobják vissza a dossziét, amikor ez sem történt meg, vártam, hogy lejárjon a vizsga. Nos, a vizsga még nem járt le, hanem holnapután lesz, de önzésből, gondoltam, mégis leírom most: egy kis drukkolás, szorítás, ima - kinek-kinek természete és hite szerint - nagyon jól jönne. Mert jó lenne, ha legalább egy (jó) közepes jegyet kapnék.

Még nem mondtam, miféle vizsgáról van szó: óvónői állásra pályázom, tulajdonképpen címzetességi vizsgám lesz. Igaz, kevés esély van arra, hogy címzetes helyet kapjak, mert kevés ilyen hely van és én, több, mint 10 éve tanultam, illetve voltam benne utoljára a témában, tananyagban, de egy egyéves helyettesítői állást, úgy gondolom, képes leszek mindenképpen "elkapni". Bár kicsit ki vagyok esve a szakmából, sok kifejezést, ismeretet fel kell elevenítenem, úgy érzem, hogy ezalatt a 11 év alatt, ami az érettségi óta eltelt, sok minden mást tanultam, ami akár kiegészítheti, akár pótolhatja a kissé berozsdásodott ismereteket. Szóval, mint mindig:), most is optimista vagyok, tényleg teljes bizakodással vágok neki a dolognak. Aztán, valami, valahogy lesz.

Az, hogy óvónői állást szeretnék, bevallom, nem mentes az önzéstől. Igaz, szinte mindenki hülyének néz, hogy én pont most akarok visszamenni a tanügybe, amikor mindenhol leépítések vannak és az állami alkalmazottaknak 25%-kal csökkentették a fizetését, de egyelőre nekem ideális lenne ez a munka: mindegy, hogy mekkora lenne a fizetésem (tulajdonképpen úgy vagyok, mintha éppen végeztem volna, tehát kezdő, mert csak 1 évet tanítottam összesen, és bár szakképzett vagyok, de még nem véglegesítőztem), de legalább tudom, hogy olyan munkát végeznék, amit mindig is szerettem, amihez értek, és nem utolsó sorban, ami kb. 4-5 órát jelent naponta. És ez nem elhanyagolandó. Mert nem mindegy, hogy kapok 6-700 lejt 4-5 órára, vagy 800-1000 lejt 8-12 órára. Emellett simán marad időm az Erdélyi konyhára, amit nagyon nem szeretnék kiejteni a kezemből, és, más munkahelyhez képest, több időt tudnék tölteni a lányokkal, illetve a házimunkát sem feltétlenül éjjel kellene végeznem, félholtan a fáradságtól.

Szóval vizsgázom szerdán. Ma a románnal foglalkoztam és még folytatom: román gyermekirodalom, nyelvtan és módszertan. A tavalyi tételeket nézegetve, úgy érzem, a nyelvtanos rész szinte hibátlan lesz és a módszertani rész is fog menni. A gyermekirodalomtól csak azért félek, mert sok elméleti dolgot át kellene venni még (amire nem lesz, nem lehet már időm), illetve a címek között is sok olyan van, amiket nem ismerek, mert akkoriban nem tanultuk. Örülök, ha mindezeket a műveket (versek, mesék, fabulák, novellák) legalább el tudom olvasni ma éjjel, hogy bár a cselekményről és a szereplőkről legyen némi fogalmam, a "rizsát" pedig majd kitalálom helyben.:)
A holnapot a magyarra szánom; magyarból szintén gyermekirodalom, nyelvtan és módszertan van, és itt is csak az irodalmi részétől félek igazán. Főleg az Egri csillagoktól, mert szégyenszemre, még mai napig sem olvastam ki a regényt, bár az érettségi óta (akkor is kihúztam) legalább megnéztem a filmet. :)

Szóval, akinek akad egypár szabad, fölösleges pillanata, az legalább gondoljon rám szerdán délelőtt, hátha meglenne az eredménye. :)

2010. július 11., vasárnap

Szomorúság, bánat

Le vagyok bénulva, mert nemrég tudatta velem Édesanyám a hírt: Enikő, a Magyarországon élő unokatestvérem, meghalt. Beteg volt, szegény, leukémiás, de már úgy nézett ki, hogy sikeresen átvészelte a gerincvelő-átültetést. Hát mégsem. Pedig csak 35 éves volt.
Enikő, drága, nyugodjál békében! Mindig szeretettel gondolok rád ezután is!!!

2010. július 7., szerda

"Vakáció"

A lányok útra keltek. Nemrég vitte el őket István és Ani Idecsre. Ha minden igaz, vasárnapig lesznek ott. Mindeközben én holnap Beresztelkén leszek, disznóvágáson (grrrrr...), pénteken délelőtt itthon, pakolok és rendezgetek, vasalok, pénteken délután vonatra ülök, és meg sem állok Gyergyószentmiklósig, Alízig. Szombaton a Remetei falunapokon fogunk főzni Erdélyi konyha-testületileg, aki arra jár véletlenül, jöjjön és kóstolja meg főztünket!:)
Szombaton este hazajövök és vasárnap, kb. dél körül megyünk a lányok után, onnan pedig Beresztelkére, szülinapozni.

Strandolás

Végre strandra is eljutottunk. Vasárnap volt az ominózus nap, annak ellenére, hogy ugyanolyan hülye időjárású lett végül, mint az addigi napok. De idejében kimentünk (na jó már 12 volt, mire elindultunk, de nálunk ez idejben volt:P), és az a kb. 4 óra, amennyit maradtunk, bőven elég volt a lubickolásra, játékra, kifáradásra.

Természetesen, a víz körül forgott minden, alig lehetett a csajokat kiráncigálni a medencéből. És, míg Kriszta fázósabb, tehát valamivel mégis könnyebben meggyőzhető volt, Boróka annál rámenősebben viselkedett. Ha nem vigyáztunk, elég volt egy félrepillantás és ő már hanyatt-homlok rohant a vízbe.:)

Már tavaly bebizonyosodtott, de most teljesedett ki a dolog, hogy imád lubickolni és persze: egyáltalán nem fél a víztől. Nem nyüszít-prüszköl, ha víz fröccsen a szemébe, nem cirkuszol, ha vizes lesz a haja és nem dől össze a világ, ha elmerül a víz alatt. A 35 centis vízben még magasba ugrott és úgy merült aztán vissza a "habokba". Úszógumival, persze, de szerintem anélkül is megtenné. :) Ne beszélve arról, hoyg miylen bátran csúszott le a csúszdán! Csak nézte mindenki, hogy most van itt, most van ott. Mintha magamat látom viszont benne.:)

Kriszta is szeret fürdeni, de ő a visszafogottabb kategóriába tartozik. Neki idő kell a víz megszokására, idő kell ahhoz, hogy rájöjjön, a karúszók, az úszógumi vagy az úszómellény fenntartja a vizen, bátran elengedheti magát. Végül az úszómellény vált be nála, abban érezte magát a legnagyobb biztonságban. Eleinte őt még zavarta, ha a víz a szemébe ment, de természetesen, a végére már nem törődött vele és hiába volt lila a szája, alig lehetett kihozni a vízből. :)

Mégis, vajon mi volt még a víznél is csábítóbb? Hát persze, hogy egy ... fagyi. :)

(Épp időben érkeztünk haza, azt hiszem, félóra sem telt el és már zuhogott az eső. Végül családi délutáni alvást rendeztünk, fél 8-kor(!) keltünk mindannyian. Talán az is elképzelhető, mikor sikerült végül ágyba dugni a csajokat éjszakára!:D)