I. Erdélyi konyha csapatépítő találkozó

Vagy ahogy magunk között végig hívtuk: "csapatépítő terápia". Vagy nagyobbacska erdélyi gasztroblogger találkozó.

Talán már elolvastatok mindent a témában (ITT, ITT, ITT, ITT és ITT), újdonságot nem tudom, ha tudok mondani. Az, mindenesetre, nem új, hogy gyönyörű helyen voltunk, csodás embereket ismertünk meg, és piszok jól éreztük magunkat. A nyaralóról, az ellátásról, a kiadó igazgatójáról és feleségéről, Karcsiról és Ágnesről, mindenről csakis szuperlatívuszokban beszélhetek, tényleg semmi negatívumot nem tudok felhozni. Még Áron és Alíz orrakoppintásai (a fotózást meg az írást illetően) is valahogy "beleolvadtak a környezetbe", egyszerűen oda tartoztak, kellettek. Talán nem nagyképűség, ha azt mondom: eddig is jó lapot csináltunk, de mostantól kezdve hiszem, hogy még jobbat fogunk, még többet adunk magunkból bele. Nem azt jelenti, hogy máról holnapra jobban fogunk fotózni, tökéletesen írunk meg egy cikket, de még jobban törekszünk majd rá.

Az elmúlt hétvége részletes leírása ITT, ITT és ITT található.
Hozzáfűznivalóm csak annyi lenne, hogy eddig nem is tudtam, milyen jó lehet kikapcsolódni nhány napig úgy, hoyg a család nincs veled. De azt sem tudtam, hoyg egy ilyen kikapcsolódás után milyen jó dolog visszaérkezni a családhoz és miylen jó már élőben hallgatni a manók csacsogását!:)
Ahogy beléptem, Boróka már repült felém, bár látszott rajta, hogy kicsit szkeptikus velem szemben: biztos hazaérkeztem? A biztonság kedvéért az első félórában még István és Édesanyám volt az, akinek legelőször szólt, ha akart valamit.
Kriszta teljesen másképp viselkedett. Nem jött elő, bebújt a konyhaasztal alá, sőt elfordult, amikor bementem. Szíven szúrt a viselkedése és egyből sírhatnékom támadt, de tudtam, hogy ez nem nekem szól, hanem annak, hogy nem voltam otthon. Kedvesen szólongattam, utánabújtam és minden másodperccel kezdett jobban-jobban feloldódni. Néhány perc leforgása alatt már nevetett és jókedvűen fogadta el Jutkától a csokis kekszet és vidáman integetett a csajoknak.