2012. október 31., szerda

Volt egyszer egy...

... osztálykirándulás.

Bizony, megvolt az első osztálykirándulás Krisztának az osztályával. Verőfényes, gyönyörű, szabályosan forró őszi napon, ahol nagyon jól érezte magát iskolás gyerek, szülő és kistestvér egyaránt. Birtokba vettünk egy erdőszéli tág domboldalt, ahol aztán lehetett sétálni, biciklizni, főzni, vagy éppen semmit csinálni. Sokan voltunk, és mivel sok kéz hamar kész, az egyik szakács mesterségű apukának már nem is volt más dolga, mint a hozzávalókat beleadagolni a nagy üstbe, és felvigyázni a tüzet, hogy minden megfőjön. Addig pedig ki-ki azt csinált, amit akart. Először az osztály elvonult egy kisebb gyalogos sétára a völgy másik oldalára, majd miután visszajöttek, biciklire pattantak (már akinek volt), és elindultak befele az erdőbe. Aki akart, a felnőttek közül is csatlakozhatott akár kerékpáron, akár gyalog. Igazából már "szabad" volt a program. Aki nem akart, az maradt a "placc"-on, vagy a gulyás elkészültét felvigyázta a szakács mellett.:)

Mi két-, illetve háromfelé oszlottunk, mert István maradt a tűz mellett, ezért hármasban indultam el a lányokkal, majd Kriszta előrehaladt néhány társával, és végül úgy döntött, hogy visszatér a törzshelyre az egyik apukával. Boróval, a tanító néni férjével és néhány anyukával meg csemetéjével megálltunk, amikor kiérkeztünk az erdőből. Végül hármasban maradtunk kicsi lányommal és az egyik volt ovis tanítványommal, és jól felszerelkeztünk galagonyával meg csipkebogyóval.

Mire visszaérkeztünk, már mindenki ott volt, és a gulyás is elkészült. Jóllaktunk, a gyerekek még futkároztak egy jót, illetve ki-ki megtalálta a számára legkedvesebb elfoglaltságot, és miután össze is pakoltunk mindent, kb. du. 6 felé hazaindultunk. Mert forróság ide vagy oda a déli órákban, délután, amikor a nap már bújócskázni kezdett velünk az erdő fái között, már eléggé hűvös is lett.  Hosszú konvojban indultunk el, hiszen összesen lehettünk vagy nyolcvanan is a kiránduláson! Minket azonban a hűvösség nem tántoríthatott el attól, hogy megálljunk, és még egy jó adag kökényt is szedjünk, ami azóta már szinte meg is aszalódott, és télen kitűnő alapanyaga lesz a finom gyógyteáknak.

A képeket ki-ki társítsa a megfelelő eseményhez, sajnos nincs most időm feliratozni őket.:)


















2012. október 27., szombat

Az én nagy kicsilányom

Boróka idén kezdte a 4. évet az óvodában. Igen, bizony. A 2. születésnapja az oviban érte 2010-ben. Akkor januártól kezdett járni, majd lejárt még két kerek év, idén pedig elkezdődött a negyedik. Eleinte még beszélni sem beszélt rendesen, de egy- két hónapnyi ovizás után látványosan beindult a beszélőkéje! Még pelenkát kapott az alváshoz akkor, és néhány hét után azt tapasztaltam, hogy a pelusok mind ott vannak használatlanul a zsákjában, azaz arról is hamar leszokott. Itthon még hosszú hónapokig (sőt, még tavaly is) csak a vállamon volt hajlandó elaludni napközben, az óvodában viszont első perctől magától aludt el a kiságyban.

Eleinte csak mondta az óvó néni: annyira huncut, úgy kicsikarja magának, amit akar, ha kell erővel is. Provokálja a nagyokat, néha be is húz egyet-egyet nekik, mert kitapasztalta, hogy nem ütnek vissza, mert ő kicsi. Majd a második évben is csak azt hallottam: Boróval nincs baj, ha békén hagyjuk. Ő megy a maga feje után, végzi a dolgát, azaz, amit ő szeretne, de esze ágában sincs bekapcsolódni a tevékenyésgekbe, neki mindig más a koncepciója, mint nekünk.:D (Nem rosszallóan vagy szemrehányóan mondták ezeket, dehogy, inkább ők is élvezték, hogy milyen agyafúrt a kisasszony.) Tavaly tavasszal még egy kis türelmet kértem az óvó néniktől azzal indokolva a dolgokat, hogy igazából csak ősztől kellene majd oviba járnia, és hátha akkor minden megváltozik. S bár féltem, hogy mégsem így lesz, azért nagyon reménykedtem, hogy nekem lesz igazam. És lőn. Mert tavaly óta bekapcsolódik mindenféle tevékenységbe, figyelmes, fegyelmezett (is tud lenni), sőt, ami nekem nagy élmény volt, hogy már a karácsonyi ünnepségen is kiállt és elmondta a ráeső részt.:) Mert addig vagy nem akart részt venni a szerepeken, vagy csak az én ölemben volt hajlandó ülni.:)
Tavaly már sokszor előfordult, hogy amikor utána mentem, az asztalnál ült és színezett vagy puzzle-ozott, és ez akkora változás volt részéről, hogy még az óvó nénik is felfigyeltek rá. Egyszerűen, látszott, hogy óvodaéretté vált.:)

Most is agyba-főbe kapom a dicséreteket róla: alapemberünk lett a csoportban; mindenben partner; irányítja, rászól a többiekre, ha nem azt csinálják, amit mondunk; ha játékgyűjtés van, végzi a dolgát, nem vesz példát azokról, akik nem szedik a játékokat; alapos, megfontolt, szépen színez, ügyesen oldja a korának megfelelő feladatlapokat, szóval, igazán büszke vagyok rá.

Én még hozzátehetném azt is, hogy ahogy belép az ajtón, a cipőjét rögtön leveti és teszi a helyére - illetve ránkszól, ha véletlenül nem tesszük el mi is a dolgainkat; minden lábbelije szép rendben sorakozik a fiókjában; gyorsan, szó nélkül átöltözik akár reggel, akár este legyen; reggel pillanatok alatt felébred, magához tér, és máris mosolyog, sokkal szófogadóbb, mint eddig, és nem utolsó sorban nagyon önálló lett az utóbbi időben. Az öltözködés még hagyján, hiszen az oviban első perctől nem engedte, hogy öltöztessék vagy etessék, de már annyira önálló, hogy egyedül elmegy a mamájához. Pedig 4-szer kell átmennie az úttesten! Igaz, hogy csak mellékutak, de akkor is járnak az autók, és én megbízom benne. Együtt már a nyár óta elengedtem őket, de amióta megkezdődött az iskola, volt alkalom, hogy Kriszta vagy nem mehetett, vagy nem volt kedve menni, így viszont elengedtem egyedül. Bevallom, első alkalommal meglestem, hogy mit művel, hogyan néz szét az utcáknál, de nagyon óvatos volt, alaposan szétnézett, és ha látta, hogy távolról közeledik valami, maradt a helyén, amíg el nem haladt előtte-mellette.

Szóval, az én kicsi lányom már nem is olyan kicsi. Ügyes, talpraesett, és egyre önállóbb. De ha bújós kedvében van, olyan icipici tud még lenni!





2012. október 25., csütörtök

Az első...

Kriszta ma megkapta az első kitűnőjét (jelesét vagy nagyon jó-ját) az ellenőrzőkönyvbe. Az utóbbi három nap "szörnyű" volt a kis elsősöm számára, mert most, a hatodik héten, három egymás utáni napon volt az első felmérő a három fontos tantárgyból: matematikából, anyanyelvből és román nyelvből. De, minden szerénységem ellenére azt kell mondanom, hogy a kisasszony remekül vette az akadályt. Még nem tudjuk mindegyiknek az eredményét, hiszen pl. a románt ma írta, de a matematika az kitűnő lett. 100%-os pontaránnyal. A külalakra kapott egy kis mínuszkát, s ha őszinte akarok lenni, akkor tényleg azt mondhatom, hogy az utolsó feladatnál színezhetett volna pontosabban és szebben, mint ahogyan tette, de igazából szerintem azzal sincs gond. Kíváncsi vagyok az anyanyelvi meg a román tesztre. Ez utóbbi is, amilyen nyögvenyelősen indult, olyan jól belejött a kisasszony. Tegnap már románul utasítgatott engem, hogy menjek oda hozzá, és amikor nem reagáltam rögtön, "rámrivallt", hogy répédé!!!, azaz gyorsan!!!:D:D:D

Az imént pedig a kicsi drágám feladatlapot állított össze Borókának. Csak láttam, hogy rajzolgat, illetve megkérdezte, hogy szerintem milyen állatokat rajzolt a lapra, de nem esett le, hogy mire készül. Majd hívta Borókát, és hallottam az utasítást: Boróka, itt vannak az állatok, itt pedig, hogy melyik mit eszik. Kösd össze vonalakkal az állatot az eledelével!:)

2012. október 21., vasárnap

Versenyfutás az idővel

Ismét nemírós időszakom van, de hiába is szeretnék írni, mert csak azt tudnám mondani, hogy megint alig érem utol magam. Mindenféle tevékenységem van, mindennel elmaradok, nem tudom a határidőket tartani, és ihaj, micsoda két hét következik holnaptól...

2012. október 14., vasárnap

Előtte és utána

Mármint a kulcsos eset előtt és után.

Csütörtökön este Timár Böskével, a Csillagszemű Gyermektáncegyüttes művészeti igazgatójával és kolléganőjével, Májer Orsolyával ismerkedtünk meg egy csodálatos, kétórás népi gyermekjáték- és tánctanulási tanfolyamon. S bár a kétórás idő nagyon rövidnek, amolyan gyorstalpalónak tűnhet, mégis nagyon hosszú és nagyon tartalmas volt. Dunántúli népi gyermekjátékokat, népdalokat, lassú meg friss csárdás-lépéseket tanultunk meg annyira egyik pillanatról a másikra, hogy már-már szinte hihetetlen volt ez a gyorsaság. Azt is felfedeztük, hogy ugyanannak a dallamnak van dunántúli és marosmenti szövege is, illetve azt, hogy az itteni dallam valamivel cifrázottabb is. A jelenlévő kb. 50 óvónő (mert nekik, nekünk szervezte a mi óvodánk) annyira jól érezte magát, és annyira kikapcsolódott, mint már azt hiszem, régóta nem. Játszottunk, daloltunk, táncoltunk, és sokat-sokat nevettünk, mosolyogtunk. Mindenkinek jót tett. Az este a tanfolyam után is jól telt, mert mi, a közvetlen kolléganők egy étterembe mentünk vacsorázni (végül ezért aludtak a lányok anyósoméknál - szerencsére), és kellemes további kétórácskát töltöttünk el.
Kvázi középen, fehér blúzban, én vagyok

Itt is ... Badacsonyi szőlőhegyen...

A két táncművésszel
Másnap, pénteken pedig szintén a két művésznő vezetésével zajlott a Stefánia Napközi szüreti bálja, ahol ezúttal a gyermekekkel és szülőkkel együtt táncoltunk, játszottunk és énekeltünk. Hogy mindenkinek legyen ereje, és bírja az iramot, finom kalácsot majszolgattunk, és a helyszínen frissen préselt szőlőmustot ittunk. A hangulat szintén nagyon jó volt, még a legkisebbek is feloldódtak és ropták a táncot.:)
A képek eléggé elmosódottak a mozgás és a nem egészen megfelelő fényviszonyok következtében, de annál jobb, mert úgysem kértem engedélyt a publikálásukra, a hangulatról viszont nagyszerű képet tudnak festeni.

Bemelegítés ...

Szerelik a szőlőprést ...

Már felkészültünk a mulatságra

... Valakinek kötényében meg is törülközzél...:) 

Bújj, bújj zöld ág...

Csárdás ...
Már nem halunk szomjan...

... naná, hogy nem!:):):)

2012. október 12., péntek

Kulcs a zárban

Nem valami filozofikus cím, se nem valamilyen metafora, csupán a valóság, és éppen kb. 1 órája történt. Történt ugyanis, hogy éjfél előtt valaki kulcsot próbálgatott a mi ajtónk zárjába. Be akart hatolni valaki a lakásba. Éppen tortát készítettem, amikor valami furcsa hang ütötte meg a fülemet. Halk volt, és eléggé távoli. Gondoltam, a szembeszomszédék kutyája kaparássza az ajtót. Odamentem az ajtóhoz, hallgatóztam, de síri csend volt a lépcsőházban. Folytattam a krémezést, amikor egysyercsak tisztán hallom, hogy valaki kulcsot kezd próbálni a mi ajtónkba. (A másodperc töredéke alatt eszembe jutott, hogy a mellettünk lévő lakással is ugyanígy próbálkoztak vagy 3 héttel ezelőtt) Nem teketóriáztam, odamentem, és rávágtam kettőt belülről az ajtóra. Azonnal lépéseket hallottam elosonni, és bár egykettőre lekapcsoltam az összes villanyt, és az ablakhoz siettem, nem bújt elő senki. Biztos a hátsó ajtón ment ki a lépcsőházból, legalábbis nagyon remélem, hogy elment. Mire már az ablakon kukucskáltam ki, és "csőre töltött" fotómasinával vártam "kedves" láthatatlan látogatómat, éreztem, hoyg menten összerogyok félelmemben: annyira reszketett kezem-lábam-gyomrom, hogy meg kellett támaszkodnom.
Természetesen, István éppen ilyenkor van többszáz km-re itthonról, s bár felhívtam, mert muszáj volt valakinek elmondanom, tudom, hogy semmit sem értem el vele, csak fölöslegesen megijesztettem őt is. A lányok egy véletlen folytán ma éppen Anyuéknál alszanak, legalább őket nem kell féltenem. Én... hát nem tudok aludni egyelőre, az tény. Pedig jó lenne, mert régen volt a tegnap hajnali fél 5, no meg kb. olyankor kellene kelnem ma is.

2012. október 8., hétfő

2012. október 1., hétfő

Nyár októberben

Tavaly október elsején éppen a parajdi töltöttkáposzta-fesztiválon főztünk, és a reggeli enyhén hűvös idő után örültünk az októberi hőgutának. A szó szoros értelmében az volt, mert tűzött a nap olyannyira, hogy Istvánnak lepirult a csupasz nyaka.
Idén az október ugyanilyen idővel köszöntött be annyival fűszerezve a dolgot, hogy este és reggel is olyan langyos az idő, mintha csak július derekán lennénk. És bár örülünk neki, érzem én, hogy ez nincs jól. Ebből még baj lesz, megisszuk a levét. Talán nem most, talán mi éppen nem, de a gyerekeink, vagy az ő gyerekeik mindenképpen. Bárcsak ne így lenne....