2010. május 31., hétfő

Finomvegyes

Ezt a bejegyzést indítottam az este. Végül a másik lett belőle. De amint leírtam az első mondatot, már kívánkozott is utána a másik, úgyhogy ez inkább halasztódott. De ugyanúgy kezdeném ezt is...

Csak éldegélünk csendesen.:)
Telnek-múlnak a napok, összeolvad a kedd és a péntek, a szerda és a vasárnap. Mondhatnám úgy is, egyhangú, montoton minden, pedig minden napnak megvan a maga történése-eseménye, jója-rossza.

A múlthét szinte minden napján pl. ügyintéztem. Hétfőn orvos, kedden orvos + munkaügy, szerdán ismét munkaügy, fűszerezve a régi munkahelyemen való kényszerlátogatással, csütörtökön ugyanez, csak fordított sorrendben. Már kezdett is elegem lenni az egészből, a sok utazgatásból, buszmegállóban várásból (főleg, hogy a Vásárhelyi napok miatt lezárták a főtér felét, megbénítva ezáltal a forgalmat), hőgutából és a 3 lejes fél literes ásványvízből, amit még azért sem vettem meg. Elképesztő, hogy egyesek mit művelnek: 2,50-ből már 2-2,5 l-es vizet lehetne venni!

De, száz szónak is egy a vége: végre lejárt. Végre elkezdtem a szakácstanfolyamot. Nem kell valami magaszintű, korszerű főzőiskolára gondolni, olyasmi nálunk, azt hiszem, csak a főváosban van, ha van (de biztos van), ez egy amolyan kis mezei kurzus, amin fogalmam sincs, hogy mit és mennyit fogok tanulni, mennyi újat tudnak mondani, de nagyon örülök mégis, hogy sikerült átiratkozni. Hogy hogyan? Hát csak egyszerűen: annyit jártam a fejükre, hogy szerintem megelégelték. Volt egy rendes nő, ő "oktatott ki", hogy mit csináljak, végül még apróbb kulisszatitkokba is beavatott. És az egész egy szál virágomba került. Mármint egy csomó pénzem ráment az utazgatásokra, igaz, de a korrupcióról oly hírhedt Romániában ezúttal szinte csak rendes emberekkel találkoztam. Végül, az a szál virág volt a legkevesebb, amivel köszönetemet nyilváníthattam ki.
Ma volt az első találkozás. Végülis még semmi sem volt, csak általános tudnivalók, iylen-oylan adminisztratív dolgok megbeszélése, A gyakorlat megtárgyalása, stb. Úgy döntöttem, hogy nem abba a vendéglőbe megyek gyakorlatra, ahová a csoportnak több mint felét hivatalból kihelyezték, hanem keresek magamnak egy másikat. Persze, nem én vagyok ezzel az egyedüli, sőt! Tudok egy helyet, ahol ismerem az egyik főszakácsot. Nos, tőle, tudom, hogy tanulhatnék. Holnap remélem, sikerül elkapnom a főnökét, hogy megbeszéljem vele a dolgokat. Különben már voltam egy másik helyen is ma (az egyik idevalósi kurzustársammal), ahová szerdán és pénteken mehetünk, egyik reggel 9-től du. 3-ig, a másik pedig du.3-tól este 9-ig, de attól félek, hogy egy ilyen "idegen" helyen csak az ingyen munkaerőt látják bennünk és nem a szakács mellett leshetjük el a dolgokat, hanem ssem keveredünk ki a zöldséghámozásból-mosogatásból. És pénteki napon nem szeretnék semmiféle programot magamnak.

Krisztának volt ma egy gyönyörű beszólása.:) Leguggoltam hozzá és magyaráztam:
- Tudod, kincsem, azért megyünk most mamához, mert Anyucinak el kell menni, mama fog rátok vigyázni.
- Hová mész?
- Iskolába.
- De én nem akarom, hogy iskolába menj!!!
- De muszáj, kincsem, köteleznek rá!
Elkomolyodik, mérges képet vág:
- Én akkor el is vágom azt a kötelet és mindenkit kikardozok!!!:D:D:D

A lányok ma itthon voltak, és meghatározatlan ideig itthon lesznek hétközben is, mert sztrájk van az óvodában. Nem örülök neki, de csak azért mert nekem is mostantól kezd mindinkább sűrűsödni a programom és nem könnyű találni valakit, aki vigyázzon rájuk, de teljesen megértem a tanügyi dolgozókat (is). Nevetséges és megalázó, amit a fejesek akarnak művelni: a túlélést éppencsakhogy biztosító fizetésekből és nyugdíjakból 25, illetve 15%-ot akarnak levágni. Hallatlan. Majd írok erről bővebben.
Ma Anyunál voltak a lányok, de holnap Anyu elmegy pár napra, talán csak csütörtökön jön haza. Holnap Borókával kell mennem ügyintézni, meglehet, kétszer is be kell mennem a városba. De, remélem, kárpótolhatom őt a hurcolgatásért a gyereknapi programokkal.

Nem, nem felejtettem el, hogy két gyerekem van, Krisztát csak azért nem említettem a holnappal kapcsolatban, mert ő nem lesz itthon: élete első óvodai kirándulásán vesz részt, méghozzá olyan helyekre mennek, ahol én még sosem jártam, vagy csak átutaztam a városon: Tordai-hasadék, Torda városa, Tordai sóbánya.

2010. május 30., vasárnap

Al Bano Carissi

Csak éldegélünk csendesen. No meg néha hangosabban, mint pl. ma este, amikoris koncerten voltunk. A Vásárhelyi Napok zárórendezvénye volt az Al Bano Carissi megakoncert. Ritka, hogy mi is részt veszünk az ilyen népünnepélyeken, vagy inkább tömegnyomorokban, de ma szívesen elmentünk meghallgatni élőben a remek énekest. Bár távol voltunk a színpadtól, azért néha, két fej között megpillanthattam az alakját, és megállapíthattam, hogy ... nos, őt sem kíméli az idő. De a hangja ugyanaz. Amikor nyitódalként felcsendült a Felicitá, egy emberként énekelt mindenki: kicsi és nagy egyaránt. Mert jó, hogy ottvoltak a kisgyerekek, akiket a szülők magukkal vittek (mint mi is), és persze, a tizenévesek is ottvoltak, hiszen egyszer vannak vásárhelyi napok egy évben, de ott volt az előttünk járó generáció, ott a szüleink generációja, és a nagyszüleinké. Ugyanúgy örült, énekelt, ágaskodott, netán furakodott az öreg is, mint a fiatal. :) És ez szép volt. Edda-koncerten pl. ilyet nem látni!
Azonkívül a koncert felemás volt. Kriszta szerint zajos. És neki nem tetszett. Nekem sem tetszett minden és Istvánnak sem. Távol voltunk egymástól, egy-egy lányunkat ölbe-nyakunkba véve hallgattuk a műsort; én Borókával kicsit hátrébb, ahol már "szellősebbek" voltak a sorok, csoportok.
A hangosítás, főleg az elején elég gyatra volt. Aztán meg a műsorszámok voltak furcsán összeválogatva, vagy akár azt is mondhatnám: voltak oda nem illő számok. Mert szabadtéri koncerten "mit keres" az Ave Maria? Vagy Al Bano-koncerten a Gipsy Kings Volare-feldolgozása? A "népnek" a Felicitá, a Libertá, a Sharzan, Sharzan és társai kellett, amik elhangzottak, de távol egymástól, így végülis nem tudott kialakulni a koncertekre jellemző "forró hangulat". És, nem beszélve arról, hogy mennyire hiányzott Romina hangja. Hiába vette át a szerepét három nőszemély, a hangszínük hiába hasonlított, az eredeti hangot nem tudták odavarázsolni. Sajnos.

Nem sokat tudok róluk, miért mentek szét, mikor, csak azt tudom, azt láttam, hogy a világ álomházaspárjából egy elpocakosodott, öregedő pasas maradt. Akinek azért a hangja ugyanaz, mint amit '92-ben az autó magnójából hallottam és próbáltam teli torokból túlharsogni.

2010. május 24., hétfő

A fa és az ő almái

Úgy tartja a mondás, hogy az alma nem esik messze a fájától. A mi két "almánk" bizony, tényleg nem esett messze: mindkettő a fa két "főága" alá gurult. Viszont egymástól a lehető legmesszibbre!:)

Volt az ősszel egy bejegyzésem, amiben öszehasonlítgattam egy kicsit a csajokat és azt ígértem (nagy naivan), hogy folytatni fogom. Nos, ama bejegyzés gondolatmenete már régen törlődött belőlem, így nem igazán tudom folytatni, viszont megint hasonlíthatnékom támadt.

Van két kislányunk, akik - szerintünk, naná, hogy - gyönyörűek. Hogy szőkék, az nem is kifejezés hajszínükre! Az előzményeket már novemberben leírtam, most csak annyit fűznék hozzá, hogy továbbra is érvényes az, hogy idegenek ránkmosolyognak, utánunkfordulnak, megdicsérik őket. És bár kicsikori fejlődésükben nagyon egyformán haladtak, a beszédben teljesen más a ritmusuk: Kriszta korán beszélni kezdett, tisztán, mindenki számára érthetően, Boróka viszont később, és sokkal lassúbb ritmusban halad. De ezt is leírtam már és különbözni nemcsak ennyiben különböznek.

Boróka az, aki az első becéző ébresztgetésre felébred és már fülig ér a szája. A következő percben viszont lehet, hogy már nyafog is, ha bármi nem tetszik neki. Krisztának idő kell az ébredéshez, kis morcoska, amíg teljesen magához nem tér, de utána rögtön mókázós, jókedvű.

Kriszta az, aki kiszámíthatóbb, Boróka szeleburdi, mint az időjárás.:)

Boróka az, akinek kispárnára van szüksége az alváshoz, Kriszta - bár az oviban neki is van párnája - itthon abszolút nem igényli. Mindketten cserélgetik alvójátékaikat, Kriszta viszont általában hosszabb ideig kitart egy-egy "pajtás" mellett.

Kriszta az, akit észérvekkel meg lehet győzni, Boróka az, akinél fejre lehet állni, úgysem biztos, hogy sikerül meggyőzni valamiről. Nála egyelőre a figyelemelterelés, esetleg a zsarolás (nem kapsz cseppet és C-vitamint, ha nem pisikálsz:P) célravezetőbb.

Boróka az, aki kitart elképzelései mellett, Kriszta engedékenyebb, mondhatnám úgy is, hogy befolyásolhatóbb.

Vagy talán ez éppenséggel a bölcsesség, megfontoltság? Mert Borónál úgy néz ki, bőven mérték a vakmerőséget, bátorságot!

Hangulataik sokszor percről percre változnak, ebben, bizony, hasonlítanak: összevesznek, összegabalyodnak, nyávogás az eredmény, mégis nevetésbe fullad az egész, és Boróka "megkérdezi": "hetet bajátom".(Leszel barátom? - csak még nem intonálja kérdésként.)

Kriszta szavára "lehet adni", és szaván lehet fogni, azaz, ha megígéri, hoyg összeszedi a játékokat, akkor meg is teszi, vagy ha mégsem, az ígéretére emlékeztetve, mégis megteszi. Borókától távol áll a rendrakás, odacsalogatva, játékosan viszont el lehet érni, hogy segítsen.

Boró sikít, toporzékol, ha valami nem a kedve, elképzelése szerint alakul, Kriszta hangos morgással vezeti le dühét, mérgét. Szomorúságában félrevonul, pityereg, de szívesen veszi, ha közeledek hozzá, vigasztalom, Boróka viszont sokkal hevesebb ilyenkor is és eleinte mindig elutasítja közeledésemet.

Ha valamilyen fizikai fájdalom éri őket, egyaránt hangosan tudnak sírni, mindketten olyan elesettek, gyámoltalanok és nagyon szeretnek hozzámbújni.

Ha megszidom őket, Boróka hosszabb ideig durcáskodik, Kriszta rögtön hozzám jön: ölelget és viszontvárja.

Kriszta halkabb, Boró harsányabb.

Boró igényli az állandó foglalkozást/foglalkoztatást, Kriszta elvonul és talál magának elfoglaltságot. Boró ritkán indítványoz játékot (ma este viszont formabedobózni hívott magától), Kriszta állandóan kitalál valamit.

Kriszta továbbra is fals hangon énekel, bár dallamai jól kivehetők, Boró pedig kevésbé tud még énekelni, de úgy tűnik, jó hangja lesz.

Boró az, aki odafészkeli magát István ölébe, hogy orgonázhasson, Kriszta állandóan a hegedűt vétetné elő, hogy játsszak neki. A vonót szépen megtartja, mégha kicsi is a keze és a hegedűméret nem a neki való.

Kriszta megeszi az ételét, mégha lassan is, Boróka viszont csak akkor, ha tényleg szereti az ételt és tényleg éhes. Még akkor is, lehet, hogy csak a friss zöldségeket vagy a savanyúságot, illetve pár falat húst eszik. Az óvodában viszont "úgy eszik, hogy öröm nézni" - idéztem egy dadus nénit. Kriszta az oviban is ugyanolyan: nem válogat, mindent megeszik, de lassan.

Újabban Kriszta semmiféle savanyúságot meg nem eszik. Régebb pedig úgy viselkedett, mint most Boró: ha valami ilyesmit meglátott az asztalon, biztos, hogy csak azt ette. Marékszámra. És a főtt murok (sárgarépa) sem kell mostanában semmi szín alatt, viszont megeszi a gombát, amit első perctől kiköpött és akkor is kiszúrta, ha mikroszkópikus darab került a szájába belőle. Boróka sem válogat, ő is mindent megeszik, de nála nagyon rapszódikus minden: ami tegnap kedvenc volt, arra holnap, lehet, rá sem néz.

Boróka csak ritkán használja a vécét, kis- és nagydolgát szinte mindig a bilibe végzi, Kriszta viszont hamar rászokott a vécére nagydolog-úgyben. Pisilni még most is bilibe pisil. Legújabb heppje, hogy nem kér szűkítőt a vécére, de azért nem mindig, ilyenkor általában mégis a kisdolgát végzi oda.

A gyógyszereket mindketten egyformán könnyen beveszik, Boró viszont szereti azokat is, amiknek nem éppen kellemes az ízük. A Béres csepp szerintem szörnyen rossz, ő mégis úgy cuppogtat neki, mintha méz lenne. Krisztának megváltás a C-vitamin a cseppek után.

Az elalvás Krisztának mindig könnyen ment, Boró viszont csak pár hónapja jutott oda, hogy leteszem az ágyába és elalszik. Délben még most sem; ha itthon van, jobb, ha vállra veszem és hamar elaltatom, pedig az óvodában senki sem altatja, mégis percek alatt "hunyadon van".

Egy ideje Boró is átalussza az éjszakákat, bár, természetesen, vannak éjszakák, amikor felébreszt különféle okok miatt. Kriszta hamar átaludta az éjszakákat, bár nem mondom, voltak időszakok, amikor őhozzá is minimum 5-6x fel kellett kelni! Néha most is van, hoyg odahív magához, főleg, ha rosszat álmodik. Az is megtörténik ritkán, hogy felkel és pisilni hív, vizet kér. Múlt héten egy éjszaka arra ébredtem, hogy a fejemnél szuszog valaki. István a jobb felemen volt, és ahol eredetileg hallottam, nem láttam senkit. Aztán továbbra is hallottam: Kriszta a földön az ágy mellett aludt. reggel azt mondta, vizet szeretett volna inni, azért jött ki. (Csak azt nem tudom, hoyg nem hallottam meg, amikor kijött, általában felébredek hálózsákjának a susogására!)

Mindketten élvezik a fürdést: Boró itt is bátrabb, vakmerőbb, nem zavarja, ha a szemébe-szájába megy a víz. Kriszta is imád lubickolni, bemártja fejét a vízbe, de a szeméhez nem szerti, ha hozzáér. Ez mindenképpen nagy haladás, és kizárólag István érdeme, hogy most már szó nélkül tűri a hajmosást, mert régebb irtóztam a fürdéstől: végigordította. Ezért is vette át István a terepet.

Boró állandóan csak menne: kijándúúúni, hétáááni (sétálni), mamáhozs, mindegy, hogy hová, csak menjünk, ne legyünk otthon! (Hozzám üt, én is ilyen vagyok!:P) Kriszta is szeret, naná, de őt az sem zavarja, ha napokig nem megyünk ki a lakásból - lásd egyik fentebbi mondatot: mindig talál elfoglaltságot magának.

Huhh, nem is gondoltam volna, hogy ennyi minden összejön. De jól belelovalltam magam és egymás után jöttek és jöttek a dolgok. Sőt, jócskán folytathatnám a sort. Még mindig eszembe jutott pár ez-az, de azt egy későbbi alkalomra hagyom.




2010. május 19., szerda

Sírás

Szombaton még csodaszép idő volt, csak délutánra romlott el. Vasárnap délig szintén viaskodtak az elemek és a Nap már-már úgy tetszett győztesen kerül ki a viadalból. Aztán mégsem.:(

Mire elindultunk Idecsre, meglehetősen hideg lett és esett az eső. Hétfőn is. Délután ismét próbálkozott egy kicsit a Napocska, de a felhők hamar lehurrogták és lezavarták a színről.

A Jóisten nagyon elkeseredhetett, mert hétfő este óta gyakorlatilag egyfolytában esik, esik, zuhog, szemerkél és megint esik a könnye. Talán elborzadt művén. Talán fáj neki, hogy ez lett mindabból, amit ő oly nagy szeretettel, gondossággal és hittel teremtett. Talán megbánta. Azt, hogy túl nagy hatalmat adott az embernek, hogy az visszaélt ezzel a hatalommal és végül kezelhetetlenné vált. Mert úgy tűnik, tényleg annyira elfajultak a dolgok, hogy a mindenre gondot viselő, a mindent igazgató Jóisten sem tud eligazodni a dolgok között és belefáradt a kormányzásba. Most már tényleg csak a HIT, a Benne való hit az, ami segíthet túljutni a káoszon. Mert nem ok nélkül történik semmi, mindennek úgy kell történnie, ahogyan meg is történik. Csak sokszor... bármennyire is hinnénk... felmerül bennünk: MIÉRT? Pogány kérdés, mindenesetre...

Az időjárás, szerencsére, egy olyan valami, amibe az Ember - közvetlenül - még nem tud beleszólni. Képzeljétek csak el, ha még ezt is befolyásolhatnánk!?

Még egy program

És ezzel már le is járt a programözön, kilátásban sincs semmi egyelőre.

Vasárnapi programunk a már úgynevezett "kötelező" kategóriába tartozott, bár szó sincs róla, hogy éreztük volna kötelező voltát: Édesanyám és Ani születésnapját ünnepeltük egyszerre. Aninak már kissé rég volt a szülinapja, Édesanyámnak pedig csak nemrég, de így lehetett összehozni.

Sajnos, az idő nem kedvezett az eredeti terveknek, de úgyis túljártunk az eszén: a kerti piknikezés helyett a házban ettük meg azt a sok finomfalatot, amit Ani és Csaba az ernyők alá állított grillezőn sütöttek meg. Teljesen elment az eszük, annyi ételt készítettek elő, hogy azt hittem, másnap is azt fogjuk enni még. De igaz, sokan voltunk, és az ételek isteniek. Nem részletezem, azt majd megteszi ő a blogján, de azért leírom, hogy mik voltak: előszöris zöldséges krumplisaláta, amivel Istvánom nem tudott eltelni; még tegnap is emlegette rakott krumplikészítés közben, hogy milyen finom volt. Aztán jöttek a grillezett dolgok: mustáros-fűszeres tarja tárcsalapon sütve, grillezett csirkeszárny, roston sült grillkolbász és persze, az elmaradhatatlan miccs. Mustár és ketchup is kísérte mindezeket.
És a torták: Ani egy háromemeletes tortát készített, aminek kakaós lapjai, mascarponés-meggyes krémje és fondantbevonata volt, és egy másikat, ami pedig egyszerű tejszínhabos torta volt, de nem kevésbé finom. A lányok kedvéért ezt gyerekes motívumokkal díszítette.

Az időnek "köszönhetően" a házban ragadtunk és a beszélgetésen, néha nevetésen kívül nem sokat csinálhattunk, de akkor is jó volt. A végén csizmacsónakokba bújtunk Szidivel és a latyakos-sáros kertet céloztuk meg saláta, hónapos retek, zöldhagyma és paradicsompalánták beszerzése céljából. Azonkívül, hogy kicsit fáztunk, azért jó móka volt egyensúlyozni a síkos földön.

Lassan este volt, mire hazaindultunk, a kései ebéd miatt vacsora sem keleltt senkinek, így aztán a lehető leghamarabb ágyba bújtunk, hogy frissen kezdhessük az új hetet.









2010. május 18., kedd

Akciófilm a diófa alatt

Férfihang: - Maradj ott, ne emelkedj fel! Maradj nyugton!
Női hang: - Jaaaaj, tolvaj, segítség, megöl, jaaaaaaaj, tolvaj!

Ezekre a hangokra dugta ki István a fejét az erkély egyik ablakán vasárnap délben. Elmondása szerint egy civilruhás férfi tartott fogva egy bőszoknyás, nem éppen idén barnult nőt. Hevesen vitatkoztak, a pasas szörnyen mérges volt. Volt is miért, a "hölgy" jól megkarmolta a kézfejét, szivárgott belőle a vér. A pasas telefonált és 2-3 percen belül megérkezett egy rendőrautó (civilruhás rendőr lehetett). Kezeket az autóra, zsebek átkutatása: pénz, papírok azonosíthatatlan más tárgyak kerültek a motorháztetőre. A szél pedig, aki már dühös-játékos kedvében volt, szépen elkapott mindent és vitte, vitte.
Az asszony ismét jajgatott: jaaaaj, a pénzem....

Ennél a pontnál kezdett valami derengeni...kérdezem Istvánt: nem egy feketeruhás, csúnya, szakállas-bajuszos asszony volt? - De - mondja.
Akkor már tudtam, mi történhetett. Amikor én a lányokkal a templomba mentem, az illető az üzletsor előtt ült a lépcsőkön. Különben minden nap ott ül, és ha ötször járok arra, ötször kérdezi meg félszájjal: nem vesz szivarat? És két méterrel tovább egy másik valaki teszi ugyanezt, és amíg a kenyereshez érek, még ketten-hárman megkérdezik.

Sajnos, ismét ide jutottunk.

A pasas, mint írtam, civilruhás rendőr lehetett, aki éppen azért volt civilben, hogy rajtaüthessen a csempészcigis cigánynén.
(Gondolkodtam, hogy írjam-e le, aztán úgy döntöttem, hoyg leírom, ugyanis nem történik mifelénk ilyesmi minden nap, méghozzá a mi ablakunk alatt, másrészt pedig azt is bizonyítja, hogy drága demokratikus társadalmunk ismét egy csomót süllyedt.)

Fotó INNEN.

2010. május 17., hétfő

Program program hátán 2.

Múzeumok éjszakája

Tudom, hogy az alcímben említett rendezvénynek nagy múltja van világszerte, nálunk viszont, mint sok minden más, még eléggé gyerekcipőben jár: állítólag Krisztával egyidős.:) De ez nem számít, az a lényeg, hogy VAN. Mindig "irigykedve" olvastam Ágnes beszámolóit arról, hogy hogyan járnak múzeumról múzeumra, hogyan részesülnek jobbnál jobb programokban (ITT és ITT) és nagyon vágytam, hogy egyszer én is részesüljek ilyesmiben.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy családostól sohasem "vetemedünk" múzeumlátogatásra, István egy múltkori javaslatomra is kijelentette: "hagyj békén az ilyen kulturális dolgokkal" (Pedig egyszer úgyis elmegyünk oda!:P). Nem szereti és kész. Nem is baj ez, ha neki így a jó, nekem viszont hiányoznak a kulturális programok: a színház, a hangversenyek, a különféle alkalmi tárlatok megtekintése (legtöbbjük nem múzeumokban nyílik ), illetve a vitaesteken, könyvbemutatókon stb. való részvétel. Egyszerűen csak szeretem az ilyesmit, és most már nagyon tudnak hiányozni. (Amióta itthon vagyok a lányokkal, a két kezemen meg tudom, azt hiszem, számolni, hányszor volt részem benne.)

Jártam már a szászrégeni Néprajzi Múzeumban, voltam (nemegyszer) a Csíki Székely Múzeumban, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban; Budapesten a Terror Házában, a Néprajzi Múzeumban és az Országházában (nemcsak, de ide ennyi is elég), bécsi múzeumokban, svájci múzeumokban, de még a Versailles-i Palotában vagy a párizsi Musée d'Orsay-ben is, és szégyenszemre SOHA nem voltam a marosvásárhelyi múzeumokban. Szombatig.

A Múzeumok éjszakája nem egyetlen éjszakára korlátozódott, hanem egészhétvégés rendezvénysorozatot rittyentettek belőle. Talán azért is, mert aki nem megy el nappal, némi aprópénzért, az éjszaka sem fog elmenni, mégha ingyen is van. Tudom, tudom, szemléletváltás kell, lassan meg is lesz, biztos vagyok benne, de tényleg csak úgy, ha aprók a lépések, mindenki által követhetőek. És szerintem az a legfontosabb ehhez, hogy a mostani legkisebbeket szervesen bevonják mindenbe, az ő szintjükön adják át nekik az ismereteket, tudományokat.

A szombati napot erre szántam. Krisztával karöltve, mert már elég nagynak ítéltem ahhoz, hogy elvigyem és hogy találjon/találjunk neki való érdekes dolgokat is, nem beszélve arról, hogy mindenhol rengeteg foglalkozással várták a gyerekeket.

Négyesben indultunk otthonról, Istvánnak vennie kellett valamit az orgona-munkálataihoz, így minkett letett a Várnál és elment. Hármasban, legelőször sétáltunk egy keveset,


majd megnéztük a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum - méltán - sokat reklámozott vándorkiállítását, a Démoni ragály: a pestis -t. Természetesen, nem két kisgyerekkel kellett volna ezt végigjárnom, de utólag kiderült: mégis jobb volt, hogy a Várban kezdtük a nézelődést, programokat. A pestis után a Vár egyik bástyáját rohamoztuk meg,

ahol a város történetéről nézhettünk meg egy igen tekintélyes kiállítást. Borókának a csigalépcső volt a legérdekesebb ebben, de Kriszta már felkapta a fejét a különféle zászlókra és fegyverekre.

Mire innen lecammogtunk, az udvaron már javában gyülekeztek a gyerekcsoportok, a különféle műhelyek pedig kezdték megnyitni "kapuikat". Az agyagozós és a nyomdász-műhelyekhez hozzá sem szagoltunk, hiszen ezeknél volt a legnagyobb a roham, és anyniban nem is baj, hogy még úgyis kicsik lettek volna hozzájuk a lányok. A régészetet, viszont, éppen nekünk találták ki. Pillanatok alatt spaklit kaptak a lányok a kezükbe és áshattak, asháttak, kutathattak a kincsek után.





Drágakövek, csontok boldog tulajdonosai lettünk, hiszen, természetes, hogy bármit találtak, megtarthatták maguknak! És, persze, oklevél bizonyítja sikeres részvételünket. :)


A következő műhely a festőműhely volt, ide még mindig hármasban jutottunk el.



Kb. félidőnél viszont Boróka felmondta a szolgálatot, már kezdett igen-igen hisztis lenni (déli 1 óra volt), úgyhogy István éppen jókor érkezett, hogy megmentsen bennünket egymástól, azaz, hogy hazahozza a kisasszonyt és lefektesse. A kijárat felé vezető úton:


Megvártam, amíg Kriszta befejezte "festményét" és átvette a kettejük nevében kapott oklevelet,


majd még lézengtünk egy keveset egyik pavilontól a másikig. De mivel a maszkkészítés nem nyerte el a kisasszony tetszését, a másik két említett műhely pedig semmilyen szempontból nem volt nekünk való, megcéloztuk a Néprajzi Múzeumot.

Itt már több érdekesség volt Kriszta számára, érdeklődéssel figyelte a sokféle ruházatot, ilyen-olyan eszközöket, berendezési tárgyakat, de a szíve mégis húzta visszafelé abba a terembe, ahol fonni, szőni, fonalat tekerni lehetett. Igaz, közben még utunkat állta egy festő-foglalkozás, ahol a nagyobbak igazi ikonokat (szentképeket) mintáztak és festettek, a kisebbek pedig virágokat színeztek ki. Cukorka (előlegben), sós keksz (közben) és egy hatalmas festett piros pont volt a jutalom a szép munkáért.:)




A fonós teremben egy nagy ládában gyapjúdarabok voltak, Kriszta élvezettel túrkált benne, miközben magyarázgattam, hogyan lehet hozzájutni a gyapjúhoz, mit csinálnak belőle és megtekinthette, kipróbálhatta (volna) azt is, hogy hogyan. Segített "csűrelni" a fonalat, azaz csörlő segítségével feltekerni és nagyon várta, hogy a szövőszékbe ülhessen, de a közbejött munkálatok miatt (több szál elszakadt és a népviseletbe öltözött nénik éppen azon ügyködtek, hogy mindent rendbehozzanak) pár perc után már nem volt türelme várni. (Nem is csodálkozom, hiszen neki is alvásidő lett volna!)




Itt a néprajzi múzeumban még megcsodáltuk az Etno-shopban kiállított mindenféle népi motívumú dolgokat a gyönyörű varrottasoktól a korondi fazekakig és a népviseletekig, de jöttünk is ki, mert ez, bizony, nem éppen a mi zsebünknek való volt. Innen átléptünk az udvaron, ahol megtekintettük A tűz őrzője című kiállítást, ami, egy szibériai család által, az eszkimók életét, mindennapjait, szokásait, hiedelmeit mutatta be. Szerintem nagyon érdekes, színes, különleges kiállítás volt, kár hogy ennek sem épp a megnyitóján kerültünk oda, úgy biztos sokkal több mindent megtudhattunk volna a számunkra oly ismeretlen és oly izgalmas népről!


Jócskán délutánodott, amikor kijöttünk a néprajzi múzeumból és sajnos, az eső is szemerkélni kezdett. Szedtük a lábainkat, hogy ne ázzunk meg (nem voltam előrelátó, nem vittem ernyőt magunkkal, de hétágra sütő napban hagytuk el az otthont), amíg elérjük a Természettudományi Múzeumot. Nem tudtam mit láthatunk itt, csupán egyetlen kiállításról volt tudomásom, ami a gombák világába kalauzolja el az érdeklődőket. Várta is Kriszta nagyon, de el is felejtette a gombákat, ahogy beléptünk és meglátta a többit: hatalmas élmény volt számára a sok (kitömött) állat látványa. Nagyon profi módon mutatták be vidékünk jellegzetes állatait, mindegyiket sajátságos környezetében a legapróbb részletekig el. Így aztán láttuk a téli tájban a farkasokat, amint egy őzikét ejtettek el, a hatalmas vadkant a lombhullató erdőben, mellette bagoly és fácán "röpködött", kissé tovább meg róka és rókafióka leskelődött a fűből, virágos mezőn "ugrándoztak" az őzek, nyulak, és esti szálláshelyüket keresgélte a "faragói tavak" (a hozzánk legközelebb levő soktavas vidék) teljes madárvilága.


A másik teremben csomó rovart, lepkét, kisállatot, csúszómászót, madarat tanulmányozhattunk, és megcsodálhattuk a jókora szarvasagancsot is. A lépcső mentén, majd a fenti előtérben kiállított préselt gyógynövények, a szovátai Medve-tó mélység szerinti hőmérséklete és sótartalma, illetve az Erdélyi Fennsík védett növényei inkább számomra voltak érdekesek, a gombakiállítás viszont Krisztának is élményt nyújtott. Sokféle ehető és mérgező gombát mutattak be fotón és élőben (vagy szárítva) egyaránt, némelyikükről most hallottam életemben először; befőttesüvegekben gombás készítmények sorakoztak az egyik asztalon; egy másikon gyermekek rajzai, kézimunkái, makettjei voltak, mindegyikben a gomba volt a közös motívum. Egy másik asztalon préselt növényekből és különféle természetes anyagokból készült asztali díszek sorakoztak (ezek, gondolom, eladásra is voltak) a terem másik felében pedig részletes illusztrált tájékoztató volt a mérgező gombákról és az általuk okozott betegségekről, és fotók néhány világrekordnak számító, méretes gombáról. Pl. az egyik Mexikóban termett ehető példány 70 cm-es és 21 kilós volt. :) No, és a terem egyik sarkában és a közepén volt a legnagyobb érdekesség Kriszta számára: a gombaházikó, amelynek "ajtófélfájába" sikeresen beverte a fejét is:D

és a munkaasztalok, ahol szárított-préselt növényekből, virágokból képeslapot ragaszthatott.



Ragasztottunk is: jól teleaggattuk a papírt mindenfélével, mint a karácsonyfát és miután még váltottam néhány szót a teremőr-hölggyel, szépen a buszmegálló felé vettük az irányt.

Az "otthoni" buszmegállóban már várt István, kirendeltük, hogy ne ázzunk át teljesen, mire hazaérkezünk! És már kezdődhetett is az Apuka, tudod, mit láttunk?.... című mese Kriszta előadásában. :)

2010. május 16., vasárnap

Program program hátán 1.

Cirkusz

Csütörtökön cirkuszban voltunk.
Kedden, amikor a városban jártam, egy jelmezbe öltözött valaki a kezembe nyomott egy kis cédulát, amin a cirkuszt hirdették, illetve a kedvezményt, amit igénybe vehettünk, ha felmutattuk a kis cédulát: 1 felnőttjegy után még egy felnőttjegyet kaptunk. Így Istvánnal már volt jegyünk, Boróért nem kellett fizetni, Kriszta pedig gyerekjegyet kapott, és már benn is voltunk a Circo Aquatico Belluci sátrában.

Mint mindig, talán én izgultam a legjobban: vajon mit mutathatnak, miféle cirkusz lehet a vízicirkusz, hogyan fognak viselkedni a lányok, kibírják majd, főleg Boróka? Kicsit utánanéztem a neten a cirkusznak és az előadásnak, és bár találtam infókat a honlapjukon, tehét fogalmat alkothattam, hogy kb. hová tegyem a dolgokat, de természetes, hogy túl sok részletet nem tudtam meg.

Az első benyomás kettős érzésekkel töltött el: félórányival hamarabb érkeztünk, kevés volt a néző és a sátorban sehol sem láttam a porondot, csupán egy rozoga színpad volt felszerelve. Az más dolog, hogy a színpadon egy 18-19. századi hajófedélzetet rendeztek be, de tényleg rozogának nézett ki. Ami pedig kezdés előtt nem "nekünk való" volt, az az, hogy egy (tista feketébe) kalóznak öltözött kardos pasas járta a nézőteret, mókázott a gyerekeknek, kezet fogott velük, de már önmagában is némelyiket jól megijedztette. Kriszta a világ pénzéért sem volt hajlandó kezet fogni vele előadás előtt és után sem annak ellenére, hogy amikor a pasinak volt a mutatványszáma már jól megengesztelődött iránta és jót mulatott rajta. A kalóznénit, viszont, aki szintén a sorok közt járkált és leült beszélgetni a nézőkkel, nagyon várta Kriszta, de mivel hátul ültünk, hozzánk már nem jutott el előadás előtt.

Végülis nagyon örülök, hogy elmentünk. A kezdeti vegyes érzések elmúltak, és bár továbbra is az a véleményem, hogy az előadás inkább a nagyobb gyerekeknek (akik már tudják, kik a kalózok, kardoznak, meg hasonlók) és felnőtteknek (az egész egy történetbe volt ágyazva) való volt, azért a kisebbek is találtak sok maguknak valót benne. Boróka nagyon meglepett: az előadás első felét tátott szájjal bámulta végig és szinte állandóan tapsolt anélkül, hoyg bárki mondta volna neki. A második felére már kissé el is fáradt és az interktivitás által amúgyis kissé felbomlott a rend, így aztán neki sem volt egyhelyben maradása.

Szóval, egy kalózhajó legénysége állt elénk végül, kapitányostól-hajóstól és mesélve-mókázva szőtték a cselekményt, az egészet pedig ilyen-olyan, mindenféle mutatvánnyal fűszerezték meg: tornászmutatványok, késdobálók, szökőkút, úszómutatvány, stb. A szünetben (újabb pénzért, persze:)) megtekinthettük az állatokat a cirkusz "udvarán". Vízilovat, sast, pelikánt, tengeri sült, piranhákat és cápákat vehettünk szemügyre és már véget is ért a szünet. Az előadás második felében is folytatódott a történet, bár itt már nem emnt ugyanoylan gördülékenyen minden. A gyerekek a színpad elé gyűltek és onnan bámulták tátott szájjal a további állatokat: krokodilokat, pingvineket, kisebb és nagyobb óriáskígyókat (életemben először meg is simogattam egyet:P) iguanát (amit Kriszta simogatott meg minden félelem nélkül), fókát és a már említetteket kintről is (kivéve a halakat). A legvégén egy közös táncra invitálták a manókat és Boróka nagyon büszke volt, hogy az egyik kezét éppen az egyik kalóznéni fogta. A kijáratnál a legénység sorbaállt és mindenkivel kezet fogott: Kriszta persze, ezúttal sem volt hajlandó a "fekete kalózbácsival" parolázni, az összes többivel viszont megtette.

Jó kis program volt egy csütörtök délutánra, most már legalább tudjuk, hogy ha valóban lekötik figyelmüket, képesek leülni csendben a több, mint másfél órát is.





Fotók INNEN.