2012. augusztus 28., kedd

Mégis...

... megtörtént. Édesapámat ma (azaz már tegnap) megműtötték. Nincs bal lába, csak térdtől felfele.:( Nem volt mit tenni, már elkerülhetetlen volt. Amennyit az utóbbi két hétben szenvedett, az leírhatatlan. Folytatni nem lehetett. Így, mégha a lába is volt az ára, de hátha éveket kapott cserébe. "Egészség lesz ez a te testednek, és megújulás a te csontaidnak." Péld, 3:8
Nagyon bízunk benne.

2012. augusztus 26., vasárnap

Felnőttem

Az imént jutott eszembe, hogy tavaly augusztus 24-én tettem le a vizsgát a jogosítványomért, így azóta van "sofőrkönyvem", ahogy mifelénk hívjuk a jogsit.:)
S nincs ebben semmi különös, semmi fontos, csupán az, hogy MÁR NEM VAGYOK CUCLIS!!!:)

Fotó INNEN.

Nálunk úgy van, hogy jogosítvány megszerzésétől kezdve egy évig egy sárga köröcskét benne egy fekete felkiáltójellel kell tenni a szélvédőkre, hogy elölről-hátulról tudják, hogy kezdő sofőr vezeti az autót. Állítólag azért, hogy aki látja, óvatosabb legyen, figyelmesebb, hiszen a kezdő sofőr valóban több bakit tud elkövetni, mint rutinosabb társai. És igen, szerintem sem hülyeség ez, hiszen magam is fokozottabban figyeltem, ha egy ún. "cuclist" láttam magam előtt. De vannak olyan nagymenők, akik méltóságon alulinak tartják, hogy egy cuclis mögött várakozzanak, vagy önszántukból elsőbbséget adjanak nekik egy nehezebb útkereszteződésben, vagy egyáltalán mókásnak tartják, ha dudálásukkal még jobban idegesítik az illetőt. És még sorolhatnám.
Ez utóbbi engem sosem zavart, inkább beintettem nekik egyet, de az, amikor szabálytalanságot követnek el csupán azért, mert az előttük álló autó sofőre még kezdő, na ezt nem tudom tolerálni. Pedig nemegyszer történt meg, hogy amikor a főútra akartam kitérni (3 irányból jövő járművek, és mindegyiknek elsőbbséget kell adni), egy-egy ilyen nagymenő kikerült engem megakadályozva a jobbra látásban. Pedig nem szoktam tökéletlenkedni, sőt, bátran "kiugrom", ha szükséges, illetve látom az esélyt rá, viszont felelőtlenül nem szoktam kockáztatni. De vannak, akik nem törődnek ilyesmivel.

Nos, miután néhányszor ez megtörtént az év folyamán, én is szabálytalanságot követtem el. Először véletlenül, majd tudatosan. Az a kis sárga köröcske plasztikból van, és tapadókoronggal kell az ablakra erősíteni. És a hátsó köröcském egyszercsak leesett. Majd nekem is "leesett", hogy ha hátul nincs kitűzve, akkor sokkal toleránsabbak a sofőrök, nem kerülgetnek ki, nem dudálgatnak, ígyhát az én köröcském "véletlenül" mindig leesett. Persze, ott volt, láthatóan, csak vízszintesen, és nem függőlegesen. Elöl pedig szabály szerint volt kitűzve. Így a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt.

Summa summarum: péntektől nem kell cuclit hordanom. És én elfelejtettem. Tegnap még cuclival voltam a városban. Nem baj, következő alkalommal már nem lesz ott. Kész. "Felnőttem".:)

2012. augusztus 25., szombat

Nem megy ki a fejemből ...

... amit Édesanyám mondott ma este. Pedig nem akartam a blogra írni ezt, de egyszerűen nem tudok szabadulni tőle.

Egy édesanya szerdán temette el tizenkét éves beteg (fogyatékos) kislányát, miközben 18 éves fia június óta eszméletlenül feküdt a kórházban, gyér információim szerint egy szerencsétlen strandolás következtében. És ma ő is meghalt. Ma szombat van. 3 nap alatt meghalt valakinek mindkét gyereke. Egyszerű, falusi fiatalasszony az illető, de amit jelen pillanatban átélhet, mi lehet most az ő lelkében, az számomra elképzelhetetlen és felfoghatatlan.

És bizony, ezek a bajok, ez a tragédia, nem pedig az, hogy hónapok óta nem jutok el a manikűröshöz, hogy még nem tudom megvenni a konyhámba az áhított székeket, vagy netán az, hogy csak 1 napot "nyaraltunk" az idén. Semmiségek ezek, szinte röhejesek ha annak az anyának a fájdalmára gondolok. Jobb, ha nem is gondolok rá...:(

2012. augusztus 23., csütörtök

Lejárt a nyaralásunk

Tulajdonképpen hálás vagyok érte, de akkor is eléggé rossz szájízzel maradtam. Tegnap mentünk, ma jöttünk. Lejárt az idei nyaralásunk. És nem a rövidsége miatt van a rossz szájíz, bár tény, hogy eredetileg holnapig akartunk maradni, hanem amiatt, hogy már semmi sem olyan, mint régen.

Azért akartam Vármezőre menni, hogy ha már nem tudtunk valami normális helyre elutazni, hát akkor kimegyünk a természetbe, szívjuk a friss levegőt, hallgatjuk a patakcsobogást, és csináljuk a semmit. Ehhez képest pedig alig kaptunk egy alkalmas helyet a letáborozáshoz (bár végülis mégiscsak egy elég jó hely volt a többihez képest), s bár a patakcsobogás, jobban mondva zúgás és a semmittevés nem hiányzott, a friss levegő helyett rengeteg port szívtunk. Hiába, ez a szárazság az eddigi földi paradicsomot is szinte pusztává változtatta. És nem beszélve arról, hogy a Halászcsárda tavacskái is siralmas állapotban voltak, Istvánnak el is ment a kedve a horgászástól.:(

Azért jól megvoltunk. A lányok alig várták már, hogy felüssük a sátrat, játszottak a patakban, mászkáltak a köveken. Amikor megunták, játszottak az otthonról hozott ezzel-azzal, majd ismét elfoglalták magukat a parton. Közbe-közbe ettünk is, pihentünk, Borókával tettem egy nagy sétát, vadszedret szedtünk, és estig úgy eltelt az idő, hoyg észre sem vettük. Mondtam is Istvánnak, hogy szeretem ezt a "csendet" - bár a patak úgy zúgott, hogy ha három méterre voltunk egymástól már kiabálnunk kellett, de a természet hangjait csak ritkán szakította félbe egy-egy szekér a favágókkal vagy egy-egy faszállító autó zaja. A sátorban alvás nagyon izgalmas volt a lányoknak, mert pl. Boróka nem is emlékszik, hogy aludt volna sátroban. Pedig igen, egyszer, amikor még kb. másfél éves volt, és Krisztának is csak néhány emlékfoszlánya van arról az alkalomról. Felkészültem, hogy éjszaka nagyon hűvös lesz, mert itt az volt az utóbbi egy-két hétben, de fölöslegesen aggódtam: nem betakarni, hanem lehúzni kellett a lányokról a takarót, hogy ne izzadjanak. Hajnal fele azért lehűlt kissé a levegő, de csak annyira, hogy végre kellemesen tökéletes volt az alváshoz. Vagy háromszor is megébredtem éjjel, és mindannyiszor úgy éreztem, hoyg kipihentem magam. Csodálkozva láttam mindannyiszor, hogy vaksötét éjszaka van. Aztán legközelebb már valamikor normál időben ébredtem, miután Boróka már jól kibeszélgette magát mellettem - kivel mással, mint .... önmagával.:) Mire az első napsugarak behatoltak a völgybe, azaz előbújtak a hegy és a fák mögül, mi is méltóztattunk felkelni. Komótos kávézás és "tejbebogyó"-evés után még tettük egy ideig a semmit, majd szintén komótosan István húst sütött nekünk, én meg salátát készítettem. Evés után találtuk ki, hogy akkor talán mégiscsak jobb lenne hazamenni, mert azért bármennyire is kényelmes volt a felfújhatós ágy, a két felnőtt hátát-derekát mégiscsak kissé megviselte! Nem siettünk, ott fenn azért jó levegő volt, mert a nagy meleget nem éreztük túl melegnek: a patak (aminek eléggé jéghideg vize volt) jól hűtötte a levegőt, és a volt árnyék is bőven. Még szerencse.

Hazaérkezve, ketten pihentek egy kicsit, majd elmentünk a strandra. Jó nagyot lubickoltak a lányok, végre kiélhették vízimádatukat. Kriszta meglehetősen merészen vetette magát a habokba, nyoma sem volt benne az eddigi évek óvatosságának, félszegségének. Igazi sellő vált belőle:). Boróka továbbra is elemében van, mint mindig, ha vízről van szó. Igaz, hogy úszógumival, de most mindketten sokat úsztak. Kriszta felfedezte, hogy hátrafelé szeret haladni úgy, hogy a lábaival hajtja és itányítja magát. Elég szép távokat volt képes megtenni! Ezenkívül a kismedencében egyszercsak felfedezett egy békát. Egy marék vízzel együtt sikerült kimerni a medencéből, majd az első visszahőkölés után az én lányom mást sem csinált, mint békázott. Hordta a tenyerén, simogatta, és mindenkinek mutogatta. Végül sikerült meggyőzni, hogy tegye le a fűbe, különben elpusztul, de nehezen vált meg tőle. Aztán a nagyobb medence mégiscsak elfeledtette vele.

Szóval, ez volt az idei nyaralásunk. Sebaj, bepótoljuk!:)











2012. augusztus 18., szombat

Megfertőzödtem ...

Már több blogon is olvastam arról, hogy érzik: itt az ősz, közeleg, ... (Pl. ITT.)
Már vettünk körtét, szőlőt, érik a kertben a szilva, és ezek nálam már egyértelműen az ősz "tünetei".
A 35-40 fokos melegek után egyből csökkent le a hőmérséklet 18-20 fokra, éjaszaka pedig még 12 fokot is mértek az elmúlt héten.
Nem, nem és nem akartam elfogadni, hogy vége a nyárnak, azzal áltattam magam, hogy úgyis lesz még meleg. Nem, nem és nem! Hiszen úgy telt el az utóbbi másfél-két hónap, hogy észre sem vettem, ki sem használtuk, alig voltunk néhányszor erre vagy arra, akkor is rövid időre. És nem is nyaraltunk, amihez az utóbbi években - bevallom - eléggé hozzászoktunk. Idén másképp alakultak a dolgok, de nem baj, még bepótoljuk, eljön még a mi időnk is!:) Ha nem nyáron, hát majd ősszel!

És akkor...
Elmúlt a hideg, valóban, napközben ismét 30 fok körüli a hőmérséklet. Tűz a nap, fulladozunk a melegtől, de a kertekben már nyílnak az őszirózsák, és a hőguta ellenére is van valami a levegőben: ez már nem az a nyár, ami eddig volt. Talán az van, hogy mostanra tudatosult bennem: igen, hamarosan vége a nyárnak, kezdődik az ősz, két hét múlva a munka, és három hét múlva az iskola meg az óvoda! Egyszerűen elkerülhetetlen! Előkerültek a kis mellénykék, a hosszú nadrágok, a kardigánok. És a papucsot lassan már csak a lakásban használjuk. Már azon agyalok, hogy nagy bevásárlókörútra kell indulnunk, hogy "felöltöztethessük" a lányokat, hiszen sok mindent kinőttek tavasz óta. Főleg Kriszta áll rosszul, hiszen ő nem örököl már dolgokat.

És...
Bármennyire is sajnálom ezt az eltelt nyarat, mégsem érzek kétségbeesést. Ez a dolgok rendje, és ha a természetben megvan a rend, akkor talán nekünk is nagyobb esélyünk van arra, hogy rendet teremtsünk magunkban, magunk körül. Meg aztán mi minden évszakkal úgy vagyunk: sosem várjuk, de majd alig akarjuk elengedni.

Igazából Boróka szavai fejezik ki a legjobban, amit érzek: - Mi??? Itt az ősz? Naaaaaa.....:(:(:( ..... Hm, akkor eszünk szőlőt!!!:):):)

2012. augusztus 13., hétfő

Nehéz percek, nehéz döntés

Nagy ijedtségen estünk át múlt héten, a csütörtökről péntekre virradó éjszakán. És olyan választás elé volt állítva a család, ami nem mindennapi, sőt, nemcsak a kívülállók számára, hanem nekünk is elképzelhetetlen, irtózatos.

Édesapámat idén 7 alkalommal műtötték a bal lábával, mikor újabb vágásokat ejtve rajta, mikor a régieket újravágva. Sajnos, a lába így sem gyógyult, sőt rosszabbodott. A legutóbbi műtéte kb. 2 héttel ezelőtt volt, múlt vasárnap engedték haza a kórházból. Csütörtökön este mondja Édesanyám, hogy Édesapámnak hatalmas fájdalmai vannak, magán kívül van, jönnek Aniék, hogy behozzák a kórházba. Be is hozták. És hajnali 1 előtt szólt a telefonom: menjek gyorsan én is, amputálni kell Édesapám lábát.

Az első ijedtség, kétségbeesés után a felháborodás volt az első reakcióm: micsoda? Most műtötték, "semmi baja" sem volt, az orvosa szabadságon: mit akar ez a kis mitugrász doktornő? De amikor beérkeztem, és megláttam, hogy néz ki a végtagja - ami egy héttel előtte még egyáltalán nem úgy nézett ki - már nem mertem határozottan ellenkezni. Persze, ilyenkor azt szokás mondani, hogy döntse el ő, mit akar, de azért ez nem épp ilyen egyszerű, mert nem arról van szó, hogy a szürke vagy a fekete nadrágot vegye meg! Mindannyian "értekeztünk", pro és kontra érveket soroltunk fel minden eshetőség mellé, de nem jutottunk konkrét dűlőre. A doktornő higgadtan és tényszerűen sorolta az amputálás előnyeit (amiben lehet, hogy igaza is van), bár azért látszott rajta, hogy nem akarja ezt mindenáron. Végül Édesapám aláírta a papírt, amiben beleegyezik a műtétbe, de a doktornő úgy döntött, hogy akkor éjszaka semmiképpen sem kerül sor a nagyszabású műtétre annál is inkább, mert este édesapám véralvadásgátló gyógyszert szedett be. Reggelre halasztotta a további döntést, miután bejön a főorvos, és vele is konzultál.

Talán nem kell mondanom, hogy milyen éjszakánk volt. Édesanyám és Aniék hazamentek; mindketten csak sírtak állandóan, s bár legszívesebben én is ordítottam volna, próbáltam valahogy tartani magam. Legalább előttük, hogy ne keseredjenek el még jobban. Hajnali 4-ig dolgoztam akkor, bár alig tudtam a munkámra figyelni. Majd az alvás is inkább fárasztó, mint pihentető volt. Szerencsére reggel nem kellett sokáig izgulnunk: 8 körül a főorvos már kijelentette: egyelőre nem lesz amputálás, megpróbálnak "kinyitni egy utolsó kiskaput", azaz még próbálkoznak egy bypass (áthidalás) műtéttel, amit hétfőn ejtenek meg. Végül ma sem került sor az operációra, hanem holnapra halasztották, mert holnapra bejön az Édesapám orvosa is, és ő is benn lesz a beavatkozásnál.
Azóta szerencsére javult az állapota, legalábbis a kórházban létnek van annyi előnye, hogy állandóan csillapítókat kap, és így elviselhetőbb a fájdalom, ennek következtében pedig éjszaka jobban tud aludni.

Úgyhogy egyelőre még van egy halvány reménysugár a lába megmentésére, bár nincs kizárva, hogy az a kiskapu hamarosan mégis becsukódik.:(

Aug.14.: Nem volt műtét tegnap. Volt benn az orvosa, megnézte, tárgyaltak, de csak péntektől áll munkába, úgyhogy állítólag akkor műti. Mindenesetre, ez az orvos ki volt akadva attól, hogy a doktornő már akkor éjjel amputálni akart. És lehet valami a dologban, ha pénteken a másik orvos szintén úgy gondolta helyénvalónak, hogy elhalasszák, illetve, hogy megvárják az eddigi műtőorvost.

Aug.17.: Lejárt. Épp most hívott Ani, hogy beszélt vele. De megkért, hogy ne hívjuk, mert még nagyon kába, nem mozoghat. Hasnál és ágyéktájon vágták, a két hely között csináltak áthidalást. Biztos minden rendben lesz!!!

2012. augusztus 12., vasárnap

Az uborka és a gondolatok

Az éjjel, uborkaeltevés közben valamilyen rejtett zugból előbújt egy régi emlék. Évekkel ezelőtt olvastam valamelyik román lapban egy cikket, aminek a témája a nők voltak. Arra nem emlékszem, hogy miről szólt tulajdonképpen, bár olyasmi volt, hogy ki mire viszi az életben, azonban az egyik mondatra tisztán emlékszem: "Mennyire más, és dicsőséges azt mondani férjként a vendégeidnek, hogy íme, ezt az épületet a feleségem tervezte, mint azt, hogy íme, ezt a savanyúságot a feleségem tette el!"

És elgondolkodtam ezen. És elnevettem magam; egyedül voltam, mégis mintha kínosan tettem volna, mert bizony, savanyúságot tettem el, és még egyetlen épületet sem terveztem életemben.

Aztán, mert az ember már csak ilyen, akaratlanul is újabb gondolat, emlékfoszlány ugrott be: barátaink esküvője 2000 őszén. Fiatalok, szépek, büszkék, szerelmesek. És a nő tervezőmérnök. (Azóta, mert akkor még volt vagy 2 éve az egyetemből.) És már több, mint 4 éve, hogy elváltak. Mert bár a nő szeretett és tudott főzni - és gondolom, savanyúságot eltenni is tudott - erősebb volt benne a késztetés a tervezésre. A 8 év házasságuk alatt nagyon jól haladtak előre, az anyagi helyzetük szinte hihetetlen volt (legalábbis számunkra), de pl. gyerekvállalásra nem futotta a nő idejéből. Mindig volt valami újabb küszöb, amit el szeretett volna érni, amit át szeretett volna lépni, a gyerek pedig hatalmas akadály lett volna ebben. És végül a férj megelégelte. Joggal. (Azóta van egyszerű, szerető felesége és egy gyönyörű kislányuk.)

Eddig jutottam a gondolatmenetben, amikor mintegy büszkén felvetettem a fejem, és azt mondtam magamban: Igenis, savanyúságot teszek el, nem épületet tervezek. De nekem van otthonom; van családom, férjem, gyerekeim, akik többet érnek minden tégla-és betonhalmaznál! És megérdemlik, hogy savanyúságot tegyek el nekik! És boldog vagyok, hogy megtehetem. Értük és magamért is.

2012. augusztus 11., szombat

Paradicsom, uborka ...

... várhat. Ma a lányoké volt az elsőbbség. Játszótér, állatkert, limonádé, poppy (pattogatott kukorica), fagyi, séta. Persze, mindezekből külön-külön és együttesen: sosincs elég, ezért aztán 4 órányi minden után is volt egy kis nyafogás a hazamenetelkor. De a délutáni alvás hiányára fogjuk!;):)
A paradicsomnak, uborkának ott van az éjszaka. 'Sze mi másra találták volna fel a két nappal közötti időszakot???:)

2012. augusztus 9., csütörtök

37 és 10

37 éves lett ma István. És nincs egy hónapja, hogy elmúlt a 10 éves házassági évfordulónk. Ez utóbbit sehogy sem ünnepeltük meg, illetve ha az ölelést és a csókot annak lehet számítani, akkor mégiscsak megünnepeltük! A születésnapot holnap tartjuk.:)

Most nem akarok kesergő diszkurzust tartani a múló időről, meg arról, hogy mennyire hihetetlen, hogy 21 éves volt, amikor megismertem, és állandóan bolondozott (akkor, 21 évesen), hogy ő már nagyon vén a 25 éves fejével. Nem akarok arra gondolni, hogy lassan már nem a fiatalok, hanem az ún. középkorúak táborát erősíti/erősítjük (hiszen a 20 éveseknek mi már lassan kezdünk "öregek" lenni), és hogy mindjárt nagyok a gyerekeink.

Inkább arról írok, hogy MOST szerintem jobban néz ki, mint valaha, ereje teljében van. MOST, hogy valamennyire lefogytam, én is jól érzem magam a bőrömben, visszanyertem régebbi energiámat és önbizalmamat. Mostanra nagyon jól összecsiszolódtunk mind házastársként, mind társként, mind pedig barátként; jól megosztjuk egymás között a tennivalókat, felelősségeket; mindketten tudjuk, mikor van az a pont, amikor egyikünknek vagy másikunknak engednie kell, és mindketten tudjuk, érezzük, hogy szeretjük egymást. Van két gyönyörű kislányunk, akiknél nagyobb kincset nem is kaphattunk volna a Jóistentől, valahogy úgy érzem, hogy ők teszik fel a koronát az életünkre, és vannak családjaink, illetve családtagjaink akikhez fordulhatunk bármikor, ha szükségünk van rájuk. És nem utolsó sorban van egészségünk, munkánk, fedél a fejünk fölött, no meg tartalékok a kamrában-hűtőben-fagyasztóban, úgyhogy hálát adhatunk azért, amink van, amiket elértünk és megvalósítottunk.



Talán lehetett volna jobban is sáfárkodni a letétbe helyezett tálentumainkkal, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy nem ugyanott tartunk, ahonnan elindultunk, és nemcsak, hogy megdupláztuk őket, hanem többszörösen megsokszoroztuk. Ahogy tudtuk. Ki-ki a maga tehetsége szerint, és együtt, a közös tehetségünk szerint. 10 év alatt ennyit tudtunk tenni, ennyire vittük. A következő 10-ben, ha lesz egészségünk, folytatunk mindent.


Drága lánykáink ma egész nap lázban égtek. Izgultak, hogy elkészüljenek az apukájuknak szánt ajándékkal. Kriszta reggel korán elkezdte, és már az este konkrét elképzelése volt arról, hogy mit is fog rajzolni neki, Borókának is megvolt az elképzelése, a kivitelezéshez való türelme azonban messze nem. De tekintve, hoyg még 5 éves sincs, nagyon is megbocsátható ez a "bűne" annál is inkább, hogy anélkül, hogy láttam volna rajzolni, este előhúzott egy művet, amivel meglepte az apukáját. És nagyon stílszerűen, amolyan Borókásan adta át neki:
- Apuka, biztos vagyok benne, hogy ki sem nyitottad a cipős fiókodat!
- Miért, mi van ott?
- Majd meglátod!:) - felelte huncutul. És amikor István kinyitotta a fiókot, ott volt benne a rajz. Szerintem nem fejezte be, de a lényeg, hogy az apukája elkészült rajta, és külön felhívta a figyelmünket a szép színes ruhájára. Hogy a többiek kik ott mellette, már nem volt fontos, rohant tovább, hiszen rengeteg dolga volt.:):):)



Kriszta, mint írtam, már az este tudta, mit fog rajzolni: az apukája egy űrhajóban lesz, és a bolygók között fog utazni. Elkezdte már a reggel, és jó ideig dolgozott rajta: látszik ott a Mars (ugye, a Vörös bolygó) a Föld - ami zöldes meg kékes, meg természetesen a Nap, és megmondom őszintén, a gyűrűs bolygó már nem tudom, hoyg (Kriszta értelmezésében) éppen melyik. Aztán ott van a rakéta, benne az apukájával, akinek sisak van a fején, és természetesen lemosolyog ránk. És ettől kezdve a fantáziája még jobban beindult, mert a rakéta orrán torta van tűzijátékkal, és az űrutazási alkalmatosság elhalad egy-két gitárbolygó, illetve szívbolygó mellett is. Végül csak délután fejezte be, jóval azután, hogy István hazajött, de annyira meglepetésnek szánta, annyira titokban dolgozott rajta, hogy egy adott pillanatban azt mondta: - Anyu, nem is tudom, mit kellene csinálj, hogy egy kicsit feltartsd apukát!:)



Azonban mire hazajött István, mégiscsak meglepte egy ajándékkal: rajzzal, persze. Elvonult, és fogalmam sem volt, mit csinál. S egyszercsak előáll, és mutatja a lapját:



Szabályosan a padlóról szedegettem fel az államat, mert igen, a lányom egy aranyérmet rajzolt az apjának- természetesen piros-fehér-zöld szalaggal rajta (miért kérdésemre azt válaszolta kategorikusan: hát mert magyarok vagyunk, nem???), és ráírta, hogy a legjobb apukának szánja. Ekkora kreativitás mind témaválasztásban, mind pedig kivitelezésben szerintem szabályosan csodálatos egy 6 éves kislánytól. (Erről különben is szeretnék írni, de még "gyűjtögetek" hozzá.)

Igazából a napunk nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, mert meg akartam lepni Istvánt és a lányokat is egy strandolós délutánnal, de sajnos Murphy bácsi közbelépett, és 2-3 hétnyi kánikula után éppen mára küldött borús, mondjuk úgy, hogy nem éppen strandoláshoz való időt. Majd bepótoljuk.:):P

Isten éltessen sokáig, Tatuskám!:)

2012. augusztus 5., vasárnap

Jelentés és kérés

Jelentem, hazaérkeztem! Majdnem éjfélkor, de szerencsésen megjártam Csíkszeredát, a legeslegkisebb gubanc nélkül.:) Hazafele jövet Idecsen még eltöltöttem vagy két órát, ezért indultam olyan későn. Tényleg jó volt minden, és nagyon élveztem az utat. Ani az elején még nem annyira, amikor, hogy úgy mondjam "még nem vettem fel a ritmust":D, és azt hitte, délre sem érkezünk meg. Erre fel már a tervezett időpont előtt megérkeztünk::) Jaj, és persze, NYERTÜNK IS!!!!:) Méghozzá ELSŐK lettünk a sült ételek kategóriában!!!!

Ezenkívül egy kérést szeretnék intézni mindenkihez, aki olvassa a blogomat: részt veszek egy versenyben, ahol egy nagyon klassz kuktát lehet nyerni. Ha 10-éig minden nap nyomnátok egy lájkot a receptemre, nagyon örülnék, és nagyon hálás lennék. Sajnos, igazán a végén kullogok, először nem is akartam írni semmit, de rájöttem, hogy ezek a lájkolós "versenyek" nem arról szólnak, hogy kinek milyen a receptje vagy a fotója, hanem  arról, hogy ki hogyan tudja mozgósítani az ismeretségi körét. Úgyhogy, most én is félreteszem ellenérzéseimet, és megkérlek benneteket, hogy lájkoljatok. Köszönöm előre is mindenkinek. Itt tehetitek meg: http://gatestesanatos.ro/Cu-clatita-la-control/clatite-integrale-cu-crema-caramel-si-fructe-asortate.html

2012. augusztus 2., csütörtök

Hosszú út

Szombaton lesz Csíkszeredában a Pityókafesztivál, amin az Erdélyi konyhával testületileg részt veszünk, természetesen, versenyben. Most csak úgy tudok eljutni, hogy megyek-és-jövök, nem szánhatom rá a hétvégét a kiruccanásra. Mivel vonattal, busszal nem jó az összeköttetés, vagy csak egyszerűen túl hosszú időbe telik, hát ... autóval kell mennem. És valljam be? Eléggé félek. Igaz, nem egyedül utazom, hanem Anival ketten megyünk (őt hívtam, hogy tényleg ne egy szál magamban kelljen ilyen hosszú útra indulnom), de akkor is. Ilyen hosszú utat még nem tettem meg, nem vezettem egyhuzamban ennyit, főleg nem úgy, hogy egy tapasztalt sofőr ne lenne mellettem. De sajnos, István zenél, Csaba dolgozik, Édesapám kórházban, más pedig nem is jöhet most szóba.
Tudja fene, nem a vezetéssel van bajom, mert az hál'Istennek, jól megy, meg aztán nagyvárosokat sem érintek az útvonalon, amik megizzasztanának, amíg kikecmergek belőlük, de megriaszt az út hosszúsága, meg az, hogy - bár tudatosan nem gondolok rá - ha egy defektet kapnék véletlenül, azt sem tudnám, honnan fogjak neki.

Szóval, szombaton hosszú út vár rám, drukkoljatok, hogy szerencsésen megjárjam, megjárjuk. Jaj, és az Erdélyi konyhának is lehet drukkolni!;):)