2016. július 12., kedd

Amikor a fiatalság nem plusz pont...

Néha szomorú dolog fiatalnak lenni. Például fizioterápián, hátfájás kezelése miatt. S bármennyire is szomorú, azzal vigasztalom magam, hogy nem az a baj, hogy ilyen fiatalon ott kell lennem már (amúgy nem is most vagyok először...), inkább büszke kellene lennem, hogy nem hanyagolom el a problémámat, nem hagyom, hogy teljesen úrrá legyen rajtam a fájdalom, míg kidőlök, vagy míg akkora nem lesz, hogy már nem is lehet segíteni rajta. :P

Persze, tudom, megelőzni kellene. Tornával, elsősorban. És már nemegyszer mondtam teljesen magabiztosan (nem nevezem fogadalomnak, mert nem szoktam soha fogadkozni), hogy mostantól másképp lesz, rászánom az időt, s ha kell, a pénzt is, mégis... Mégis ugyanaz van mindig: ideig-óráig rendszeresen csinálom, majd egynap valamiért kimarad, aztán a következp héten ismét egy nap, majd talán sorban két nap egymás után, és így szépen, lassan, egyre ritkulnak az alkalmak, mígnem teljesen kikopnak. A lelkiismeretem megszólal néha, sokszor berzenkedik is, de sajnos, a körülmények (idő, fizikai állapot-fáratdság, kedv stb.) rendszerint közbeszólnak, és a lelkiismeretem hangja szép csöndben elnémul. Tudom, vannak kitartó emberek, tudom, sokan azt mondanák, hogy hiányzik az akaraterőm, gyenge vagyok, de az igazság az, hogy az ilyen talajtornás gyakorlatok nem az én világom. Sosem szerettem, és azt hiszem, már nem is fogom megszeretni, úgyhogy nincs motiváció. És miután már nem fáj semmi, sajnos a fájdalom sem motivál. Biciklizni szeretek és úszni. De e kettő sem adatik meg mindig, sőt...


Szóval, nem tudom. Azért jó lenne nem a legfiatalabbnak közé tartozni.... 

2016. július 7., csütörtök

Az ember mindig...

... többre vágyik. Több mindent csinálni, többfelé járni, több mindent látni, többet keresni, nagyobb lakásban lakni, jobb munkahelyen dolgozni, több mindent megvenni, több könyvet elolvasni, többet tudni, többet aludni ... és a sor szinte a végtelenségig folytatható lenne...

És úgy gondolom, hogy mindezekkel önmagukban az égvilágon semmi baj nincs. Hiszen a világ előmenetele javarészt annak köszönhető, hogy egyesek egyszerűen nem elégedtek meg azzal, amit tudtak, amennyit láttak, nem hitték el, hogy csupán annyit lehet kihozni valamiből, amennyit az adott időben kihoztak. Így fedeződött fel a világ minden kis szeglete, így fedeződik fel folyamatosan az univerzum, így születtek meg a különféle gyógyszerek különféle betegségekre, így jöttek létre a különféle szerkezetek, gépezetek, amelyek manapság megkönnyítik az életünket. Szóval, úgy gondolom, a többre vágyással nincs is semmi baj mindaddig, amíg megvan annak a maga haszna. Több pénzre vágyni sem szégyen, úgy gondolom (meg aztán a mi országunkban amúgy sincsenek az emberek - a nagyátlagról beszélek - túlzottan elkényeztetve anyagilag), mindaddig, míg az eszköz valamilyen célnak az elérésében: több pénz kell(ene),  hogy felújítsuk a lakást, hogy kicseréljük az autót, hoyg megvehessünk egy évek óta vágyott kávéfőzőt, hogy elmehessünk ide vagy oda... Ez normális, ez az élet rendje - ha közhelyesen akarnék fogalmazni - azért dolgozunk, hogy céljaink, vágyaink, és miért ne - álmaink is legyenek.

Valamikor még én is azt hittem, hogy meg fogom váltani a világot. Hogy senki és semmi sem állhat az utamban, nagy dolgokat fogok véghez vinni, és főleg, hoyg amjdbejárom az egész világot. Sőt, nem is akárhogyan, hanem vitorlással, és olyan tengerész leszek, amilyent "szoknyásban" még nem hordott magán a Föld. Sőt, még arról is szentül meg voltam győződve, hogy van valahol a világon egy olyan kis sziget, hely vagy csücsök, ahová emberi kéz még soha nem tette be a lábát (;)), ami csak arra vár, hogy én fedezzem fel, és én nevezzem el úgy, ahogy akarom... :)

Nos, magam vezette, földet beutazó vitorlásról már régen nem álmodozom, ám a sok utazásról még mindig nem tettem le. Nem panaszkodhatom, sokfelé jártam itthon és külföldön is (velem szemben Istvánnak például még sok külföldi bepótolni valója lenne), ha úgy veszem, bejártam szinte a "fél" Európát (Magyarország, Ausztria, Franciaország, Olaszország, Svájc, Bulgária, Görögország- s ezek csak azok a helyek, ahol többet is maradtam, vagy legalább meglátogattam néhány nevezetességét), mégis úgy vagyok vele, hogy nemcsak ennyit képzeltem... Nem háládatlanságból, hangsúlyozom, egyszerűen csak valahogy nem akarok engedni a vágyamból, az álmomból.

Gyerekkoromban szüleimmel sokat jártunk, kirándultunk erre-arra, persze, itthon, ám a rendszerváltás a mi életünket is megváltoztatta: saját ház építésébe fogtunk, és attól kezdve az utazás, nyaralás nem igazán fért be a keretbe. Igaz, szüleim igyekeztek minden nyáron elengedni valahová (tábor, rokonok, mama), hogy legalább nekünk meglegyen az élmény, de családilag nyaralni sosem voltunk, ez az igazság. Éppen ezért ábrándoztam szerintem én annyit utazásokról, illetve nem véletlen az sem, hogy faltam Jules Verne regényeit, amelyek által a világ minden szegletébe eljuthattam, legalább képzeletben. Tizenévesen "fogadtam meg", hogy márpedig én sokat fogok utazni, és ha majd családom lesz, akkor nem fogjuk kihagyni azt a néhány együtt töltött nyári napot. Néhány muszáj-kivételtől eltekintve pedig többé-kevésbé sikerült is ezt a "fogadalmat" betartani, hiszen szinte minden évben elmentünk valahová nyaralni, mégha csak néhány napra is, vagy ha nem is túlságosan messzire mentünk. Volt néhány év, amikor különféle munkálatok miatt, amiket a lakásban vagy a kertben végeztünk (felújítás, építkezés), egyszerűen nem tudtuk kiszorítani a "hozzávalót" egy nyaraláshoz is, de ez van, néha muszáj alkut is kötni önmagunkkal. Meg ott van a valamit valamiért elve is... Tudjuk, hogy magunknak csináljuk, amit csinálunk, és azért hoyg jobban érezzük magunkat, könnyebb, szebb legyen az életünk.

Tavaly "kirúgtunk a hámból", egy 10 éjszakás Görögországot sikerült beiktatni a nyári programunkba, életünk eddigi leghosszabb - és meg merem kockáztatni - legszebb (legalábbis nekem és Istvánnak) nyaralását. A lányoknak továbbra is a 2013-as Bulgária viszi a pálmát, ez az a nyaralás, amelyikre már mind a ketten jól emlékeznek, és ezen a nyaraláson volt sok-sok medence és csúszda is a tengerparton: :D Kriszta emlékszik még a 2011-es Mamaiára is, de csak foszlányai vannak, és érdekes módon az aquapark nem maradt meg benne annyira.

Hogy idén mi lesz, hogyan lesz, nem tudom... Egyelőre Kriszta már táborozott egyet, és Boró mamáéknál vendégeskedett másfél hétig. Vasárnap pedig mindketten indulnak az oroszhegyi néptánctáborba. István szabadság-terveit keresztülhúzták a körülmények, egyelőre nem tudni, mikor veheti ki. Közös kiruccanás-nyaralás terveink is voltak-vannak, de még majd eldől, hogy mikor, és hova. Annyi biztos, hogy nem külföld lesz, és nem is 10 nap.:)

És bár eredetileg teljesen más gondolatok voltak a fejemben, teljesen másról akartam írni, valahogy mégis ez sikeredett belőle. No, a másik téma majd egy másik bejegyzésben....:)