2013. június 24., hétfő

Egy ilyen mindent megér

A napokban került a kezembe... véletlenül, pedig nekem írta, amíga  kórházban voltunk, de aztán nem adta ide. Azt hiszem, minden plusz kommentár fölösleges lenne.


Azért a büszke (és talán elfogult) anya annyit még hozzátenne, hogy érdemes megfigyelni a helyesírását. Sok felnőtt megirigyelhetné, pedig ő csak elsőt végzett.

2013. június 21., péntek

Premierek (2.)

Ha már írni nem tudok róla - hiszen már több, mint 1 hónapja volt - és a hiteles krónikázáshoz szükséges lenne a kellő hangulat, hogy vissza tudjuk adni mindazt, amit azokban a pillanatokban gondoltunk, éreztünk, láttunk, legalább néhány fotó örökítse meg az osztály marovécsi kiruccanását. Mint írtam, múlt hónapban jártam először a Kemények marosvécsi várkastélyánál, holott szülőfalum "tőszomszédja" Marosvécsnek. De úgy látszik, ennek a pillanatnak most kellett eljönnie, amikor 15 másik szülővel együtt elkísértük gyerekeinket a Marosvécsen megrendezett Hagyományőrző Fesztiválra. Szívet melengető volt látni azt a sok ügyes diákot és pedagógust, aki jelenlétével megtisztelte a rendezvényt, és aki egytől-egyig igyekezett a legjobbat kihozni magából. S bár természetes, hogy mindenkinek a sajátja felé hajlik a szíve, és azt mondom, számunkra a mieink voltak a legjobbak, legszebbek, legügyesebbek (különben nem volt rangsorolás), el kell ismernem, hogy rengeteg ügyes, tehetséges gyerek volt még ott.

A mi osztályunk, a Harmatcsepp,
amúgyis különlegeset produkált, olyat, amit kicsik-és nagyok sem gyakran látnak: 10-en a gyerekek közül citerán játszottak mindenki ámulatára. És 16-an ropták-járták aztán a táncot verselgetve, énekelve, kurjantgatva közben. Nagyon büszkék voltunk rájuk. :)











2013. június 20., csütörtök

Ez is megvolt...

Nincs erőm, nincs kedvem írni. Azaz írni IDE IS. Néha fellángol bennem valami, hogy na, erről írni kell, meg is fogalmazom a dolgok lényegét magamban egy-két mondattal, de ennyivel maradok. Sosem találom meg a rá szánni való időt. Mostanában legalábbis nem.

Nincs nap, hogy ne történne valami, mégis, az utóbbi év blogbejegyzései még töredékükben sem tükrözik ezt. Bár, az eseményeket még csak-csak tartalmazzák valamennyire, de az érzéseket, a benyomásokat, a talán megélt, mégis láthatatlan dolgokat már nem annyira. Talán elmúlik ez, és visszatérek. De a régi már úgysem leszek. Most ilyen idők járnak....

Az elmúlt napokban olyasminak voltunk részesei, aminek még sosem, amióta gyerekeink vannak: kórházban voltunk, Boróka és én. Hirtelen jött, és kegyetlenül lecsapott ránk - bár természetesen, betegségre sosem lehet mondani, hogy számítottunk rá - mégha nem is kell túl rosszra gondolni. Múlt szerdán délután Boró belázasodott, de úgy, hogy elsőre 39,6-ot mértem. Lement, felkúszott. Magasabbra. Lement, majd csütörtökön délután ismét fölkúszott, ezúttal negyvenre. Majd péntek reggel teljesen láztalanul ébredt. Már fájt a torka. Este észrevettem, hogy mindkét mandulája tele van fehér pöttyökkel-foltokkal. A nyelve csúnyán lepedékes, a vállán és a hátán apró pici rózsaszín pöttyök: skarlát. Telefonálás a doktornéninek, hosszas konzultálás, mit tegyünk. A sürgősség a legbiztosabb, nem hinné, hogy benn tartanának, hiszen jó az általános állapota, de legalább kizárhatják, ha nem az. - mondta. Nos, ehhez képest kizárni csak 4 nap után tudták, mire meglett a garat- és véreredmény, addig pedig szépen benn csücsültünk a fertőző kórházban. Mondjuk, nem telt rosszul, mert első perctől kezdve virgonc, jókedvű volt a kisasszony, néha alig lehetett lelőni annál is inkább, hogy nagyjából egykorú gyerekekkel voltunk egy szobában (3-an voltak, 2 fiú és ő), de engem még most is elfog az irtózat a fertőző kórház gondolatára. Hogy mi minden lehetett ott, és megeshetett volna, hogy még betegebben jöjjünk ki onnan. Bár ez is érdekes, mert amikor benn voltunk, nem volt annyira visszataszító semmi, tiszta volt, szerintem eléggé frissen felújítva, nekünk külön fürdő-vécénk volt (más szobákban nem jártam), a személyzet meg eléggé normális - orvosok, nővérek kedvesek, a gyerekekkel némelyik játékos is - , egyedül az étel volt olyan, hogy inkább a hányinger ért utol a láttán, mint az éhség. Persze, nem sokat ettünk belőle, mert vagy vettem valamit, vagy kaptunk otthonról finom ebédet, de pl. az ottani tejbegríz nagyon ízlett Borónak.

Öt napig maradtunk benn, Penicillines intravénás kezeléssel. Ha beigazolódott volna a skarlát, nem úsztuk volna meg ennyivel. Én csupán annak örülök, hogy már lejárt. Eleinte próbálkoztam azzal, hogy ne fektessenek be, mert itthon kikezeljük, de aztán megijedtem, hogy mi van mégis, ha súlyosabbá válik, esetleg komplikációk lépnek fel, s ha tényleg skarlát, akkor úgyis be kell vonulnunk a kórházba, és később szabadulunk, majd mi lesz, ha Kriszta is soron következik, meg.... Huhh, nem szerettem volna, ha tönkremenne a még rendesen el sem kezdődött nyarunk, vakációnk.

Vasárnapra Kriszta is szépen belázasodott, fájt a torka, megvizsgálták: vírusos mandulagyulladás. Na, ekkor ment fel a cukrom: jó, hogy az egyikkel szinte erővel benn tartanak, mert skarlátos, a másiknál meg 2 perc alatt, mintegy ránézésre megállapítják, hogy vírusos mandulagyulladás??? Természetesen, örültem, hogy hazamehet, de nagyon mérges voltam. Aztán lehiggadtam, és hétfőn, amikor bejött a mi orvosunk (minden szobának megvan a maga orvosa, ez addig szabadságon volt), szépen kikérdezett töviről hegyére, és mondta, hozzuk be Krisztát, hogy vizsgálja meg. Kedden megvizsgálta alaposan, és ő is hazaengedte. Ekkor már tudtuk, hogy Boróka sem "kókuszt" nyalt be, de az orvos javaslatára még maradtunk egy napot, hogy meglegyen az 5 nap injekciós kezelése. Most itthon folytatjuk, gyógyszerrel, még néhány napig.

Úgyhogy, számunkra kurtán-s-furcsán ért véget az idei tanév: Boróka nem mehetett el a mai évzáró ünnepségére, Kriszta nem volt a hétfői osztálykiránduláson, sőt a "szabadságukat" is időnap előtt kivették: Boró múlt csütörtöktől, Kriszta pedig hétfőtől. Pénteken reggel azért elmegyünk az iskolai évzáróra, mert Krisztáék táncolnak, és ha ő nem megy, a párja társ nélkül marad, de az már amúgyis az utolsó nap.

Bezzeg, én holnap már ismét megyek munkába. :P