2010. június 30., szerda

Én biztos, hogy nem értem!

Magyarázza meg valaki nekem, miért van az, hogy egy édes, aranyos, szöszi két és fél éves, akire, egy darab - nem sok, de még annyi panasz sincs, amikor valaki más vigyáz rá, aki szó nélkül lefekszik az ágyába délben és pillanatok alatt elalszik, ha apja-nagyanyái-óvónők felügyelete alatt van, sírós-nyafogós-hisztis-kezelhetetlen kisördöggé változik, amikor velem van itthon, és ha leteszem az ágyába, kismillió akármit kitalál, csak hogy felkeljen, kibújjon, sírjon, stb., addig-addig, hogy végül mégis a vállamon köt ki és úgy alszik el.

És magyarázza meg valaki azt is nekem, hogy ugyanez a kisördög, aki délben nem akar magától lefeküdni, hogyan képes eltűrni este azt, hogy betegyem az ágyába, betakargassam, megsimogassam, megpusziljam, lekapcsoljam a villanyt és kijöjjek a szobából úgy, hogy rá sem hederít, hasra és befele fordul, megöleli az éppen aktuális alvópajtást (ha kér ilyet aznap este) és sokszor reggelig meg sem mukkan.

Én, biztos, hogy nem értem!



2010. június 28., hétfő

Vidám bejegyzés :)

A betegségek, szerencsére, nyomtalanul eltűntek, így már nyugodtabban utazhattam el hétvégére (beszámoló később, valamikor...).

Viszont lázadozásunk közepette is nagy élményben volt részünk: újabb blogos ismeretségek váltak személyessé, azaz meglátogattak Ágnesék és Móniék.

Azt hiszem, nem kell mondanom, mennyire izgatott voltam a találkozás előtt, főleg azért izgultam, hogy a láz, az utazásra való készülődés és az Ágnesék-Móniék progamja összeegyeztethető legyen és tényleg összejöjjön a találkozás. És, mint ahogyan már sokszor bebizonyosodott, hogy a hirtelen jött, gyorsan kivitelezett ötletek a legjobbak, úgy történt most is: az eredetileg csütörtökre tervezett látogatást egy telefonhívással keddre tettük, és azt hiszem, így volt a legjobb mindenkinek. Igaz, amikor azt mondtam, hogy o.k., még nem tudtam, hogyan lesz meg addig a napraforgókenyér is, de végül meglett, a látogatók örömére és csodálatára.

Kriszta és Boró alig győzték kivárni a lányok érkezését, egész nap csak azt kérdezgették, mikor jön már Hanna, Eszter, Noémi, Zsófi és Luca, de sorolták a neveket más sorrendben is, némelyiket duplán, másikat pedig kihagyva.:) A vendégek kissé későbbi érkezése ugyan picit rohanóssá változtatta az estét, de az élmény számomra így is hatalmas volt. Amikor végignéztem mindenkin a nappaliban és a gyerekszobában, alig hittem a szememnek, egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy tényleg itt vannak, tényleg megismertem őket. Miután elmentek és még most is sokszor azon tűnödöm: biztos igaz volt? Nemcsak álmodtam?:) De nem, nem volt álom, tanúskodik róla a rengeteg fotó, ami készült (főleg Móni által), és az ajándékok, amiket Mónitól és Ágnestől kaptam, kaptunk. Pöttyös Pannit el sem tettük azóta, a csokis dobozok lassan kezdenek kiürülni, a meglévő gyümölcstartót azóta le is cseréltem az Ágnestől kapottal, a habverőt még nem avattam fel, mert azóta nem volt mikor, a Himalaya-sót viszont már másnaptól használom, és a sótéglákat is bevontam már a sütés-főzésbe, isteni "grillezett" csirkecmbot készítve rajtuk. Köszönet érte Móninak. A kreatívkodós dolgokat sem vettük még elő, mert nem igazán volt alkalom a rohanós múlthéten, de rajzoltam a lányoknak már másnap egy-egy nyuszit, amiknek "igazi" szemeket tettem!:) A borocskák ott várnak a bárszekrényben, és ezúton tolmácsolom Istvánom köszönetét is értük. :) Kár, hogy nem lehetett ő is itthon akkor.

És akkor mit is csináltunk? Hát, azt sem tudtuk, miről beszéljünk, erről is, arról is esett szó, jókat nevettünk, meggyőzödtem arról, hogy Ágnes Zoltánja tényleg egy jópofa, vicces ember, aki állandóan képes megnevettetni a társaságot, napraforgókenyeret ettünk, ami tulajdonképpen nem is kenyér, hanem ezúttal kókuszos kalács volt, ajándékokat vettünk és adtunk át, fényképezkedtünk, végül pedig, majdnem utolsó pillanatban, sor került az általam készített fagyi elnyalogatására is. Közben a lányok jót játszottak a gyerekszobában, ki-ki a kedve szerinti játékot kérte-vette el, én pedig nem győztem gyönyörködni a szebbnél-szebb szőkeségekben. Nevettünk a gondolaton, hogy mi lenne, ha mind a heten egy családhoz tartoznának: gyönyörűek voltak külön-külön és együtt is. A végére az én lányaimon sajnos már kezdtek kiütközni a fáradtság és a betegség jelei, nem igazán akartak búcsúzkodni, de Kriszta elárulta, hogy "azért nem volt jó, hogy jöttek a lányok, mert olyan keveset játszhattak együtt.":D

Én nem is tudom, mit írhatnék még, napokig a találkozás bűvöletében voltam, az események valós voltán töprengtem, majd "elkönyveltem" magamban, hogy mind a kicsi lányok, mind a "nagy lányok" (Móni és Ágnes) ugyanúgy néznek ki a valóságban is, mint a fényképeken, ahogy a blogjaikból megismertem őket: Móni szerényen mosolygós, Ágnes nevetős (mint én). Zoltánban "csalódtam":D kissé, őt egy picivel magasabbnak gondoltam, de most már nem tudnám másként elképzelni, Gábort pedig, bár a parajdi fotókon láttam először, szintén egyből megkedveltem. Remélem, a két pasi is egyből megkedvelte azt a jóféle "fickói forrásvizet" (=házi szivapálinka), amivel megleptem őket!:) A lányok közül ketten, sajnos, ittfelejtették a tőlünk kapott kis ajándékot, de remélem, sikerül minél hamarabb visszajuttatni hozzájuk.
Ágnes és Móni sem jelentkezett amióta hazaérkeztek (legalábbis a blogjukon nem), de, amit én kifelejtettem, ők majd úgyis pótolni fogják, úgyhogy az ő beszámolóikkal lesz teljes a kép a találkozásunkról.
Azóta Ágnes jelentkezett, és a bejegyzését - bár nem a látogatás napjáról szól még - melegen ajánlom, mert egyszerűen félelmetes, mennyire egyszerűen ír mindenről úgy, hogy ötvözi a különféle személyes élményeket a hallott, olvasott tudnivalókkal és az ember csak azt érzi, hogy sosem szeretné befejezni az olvasást!

A bűvöletből végül pénteken kezdtem felocsúdni, amikor egy másik társasággal vártak rám gyönyörű, egyedülálló élmények napokon át.

A három grácia a gasztroblogger konyhájában:

Heten, mint a gonoszok, azaz heten mínusz Boróka:

Egykorúak:

A napraforgókalács és az Erdélyi konyha:

2010. június 23., szerda

Lánc, lánc, eszterlánc...

Sajnos nem jókedvű sorokat írok, bár nem mondhatom azt sem, hogy itt a világ vége! A cím arra vonatkozik, hogy mint a láncban a szemek, úgy akaszkodnak egymásba nálunk is a különféle betegségek, vagy jobban mondva tünetek.

Az én vesegörcsöm szerencsére elég mini volt, bizonyára egy nagyobbacska homokszem szuszakodott át a vesevezetéken, és könnyebben átjutott, mintha már kő lett volna. kb. 3 órát tartott a fájdalom, és bár eléggé fájt, még a közelébe sem ért azoknak, amiket így már átéltem.

Kriszta tegnap reggel még melegecske volt, de többé nem kúszott fel aláza és a torkát sem fájtatja már.

Ellenben Boró ébredt tegnap 38,3-mal, majd napközben kúszott fel jobban, illetve este, mint Krisztának, szintén 39,5-ig ment fel. És neki is a torka a ludas. Este 10 előtt kapott 5 ml Nurofent és éjfélkor!!! még ugyanolyan forró volt, sőt, 39,6-ot mértem. Nem tudtam mit tegyek, de végül, bár nem telt el még a 3 óra, beadtam neki egy Novocalmin kúpot is, ami kb. hajnali 1-re levitte végre a lázát. CSak ekkor mertem lefeküdni, de katasztrofális éjszakánk volt: Boró ébresztett sokszor, hol melege volt, hol vizet kért, hol pedig álmában beszélt, máskor meg Kriszta forgolódott (minden rezzenésére ugrottam, féltem, nehogy ismét kiújult volna a láza) vagy sírt álmában. Negyed hétkor ki kellett vennem Borót, magunk mellé vittem, de muszáj volt elmennem, mert a lányom nem fért. Végül lábtól feküdtem keresztbe az ágyba, majd csak miután IStván elment, kerültem vissza a helyemre. Háromnegyed 9.kor keltem fel kóvályogva, de nemcsak az álmosságtól, fáradtságtól: a gyomrom nem hagyott békén. Sőt, addig háborgott, amíg végül kipakoltam mindent. Hogy jobb legyen, nem sokkal utána a másik végleten is távozás volt.:P Gyomorrontás lehetett, a vacsorára későn megevett csirkecomb lehetett a ludas, mert azóta sem ismétlődtek a reggeli eseméynek, de azért egész nap olyan voltam, mint akit fejbevertek.

Reggel már egyik lány sem volt lázas, délben sem, de Boróka egész délelőtt nyűgös volt, szinte semmi sem volt jó, ahogy volt. De másképp sem. Kettő után aludt el, és most, 3/4 7-kor még alszik. Legalább kialussza magából a betegséget. Kriszta később, csak úgy 3 után aludt el, de még mindig húzza ő is a csendest! Lassan ébresztenem kell őket, ha nem akarom, hoyg éjfélig kukorékoljanak majd! Azért, remélem, péntek reggelig maradéktalanul helyrejönnek, mert különben nem tudnék nyugodt szívvel elutazni, mégha jó kezekben is hagyom!

A következő bejegyzésem viszont tényleg vidám és jókedvű lesz, mert egy nagyszerű dologról szeretnék beszámolni, ami így a rossz dolgok közepette megtörtént velünk. :)

2010. június 21., hétfő

Megint csak találgatás

Kriszta tegnap délutánra belázasodott. Kb. 6 óra volt, mire kezdett gyanússá válni levertsége és aluszékonysága (addig az ébredés utáni lustizásnak tudtam be, de már kezdett sok lenni), és lázmőrőt ragadva beigazolódott a gyanúm: 38,4. Gondoltam, még nem csillapítom, úgyis mindjárt jön az este és mégsem olyan magas láz még, de félórára rá már nem így gondoltam. Addigra már 39,6 lett. Kúpot kapott, mert Gyorsabban hat, és Nurofenem amúgysem volt. A ygógyszertár, amiről úgy tudtam, hoyg vasárnap is este 8-ig tart nyitva, már 1-kor bezárt, úgyhogy azzal kellett boldogulnom, ami akadt itthon: a kúp és sima felnőtt paracetamol. Merthogy este mindkettőt be kellett vetni. A paracetamolt kettétörtem, egy felet jól összetörtem és édes sűrített tejjel összekavarva bevette a kisasszony úgy, hoyg észre sem vette mit kap. Aztán vizet ivott rá és kb. 1 órára rá a kúp együttes hatásval kezdett lemenni a láza. Hajnali 5-kor ismét kúpot kapott, azóta pedig nicns láza. Reggel fél hétkor pedig már ott csicsergett közöttünk az ágyban és apjával ketten próbáltak "lelket verni" belém: 2-kor feküdtem (amikor zenélni van István, mindig megvárom, hoyg hazajöjjön, csak így vagyok nyugodt), 4-kor ellenőriztem, 5-kor ébresztett, 7-kor keltem.

Az egészben a legbosszantóbb az, hogy megint semmi tünete nicns: nem köhög, nem folyik az orra, nem hányik, nem megy a hasa, nem pöttyös, semmi. A torka sem piros, pedig neki alapból pirosabb szokott lenni a torka, de most még az sem. Szóval, egyelőre maradoka lázcsillapításnál és az erősítésnél, remélem, hoyg nem is válik szükségessé semmiféle más gyógyszer!

Update, 9:40
Az egész dolog megspékelődött eddigre egy derült égből vesegörccsel. Nálam, természetesen. Úgy látszik, ez a csapás végigkísér életemem, másfél-kétévenként most már állandóan kiújul. Még hallgatok. Még nem kibírhatatlanul vészes a fájdalom, de sajnos, tudom, mire számíthatok. Semmi jóra.:( Csak abban reménykedem, hogy hamar lejár. Millióegy intéznivalóm lenne, és ahhoz testi épségre van szükségem!

2010. június 19., szombat

Újságírás

Fura dolog ez a címben említett fogalom. Jobban mondva maga az írás, mert nem kell feltétlenül újságban megjelennie valaminek ahhoz, hogy nehéz legyen megírni.

Voltam párszor gondolathiányban, ihlettelenségben, vagy nevezzük nagyképűen akár írói válságnak is, de ekkora felelősség még sosem hárult rám: vezércikket írni a következő havi Erdélyi konyhába. Lehet, ha már megírok néhányat, ez is megy majd, mint a karikacsapás, sőt, ha idővel naponta kérnének egy-egy ilyen írást, biztos, belejönnék abba is, de ez, most, nehéz volt. És főleg azért, mert nem volt témám. Mármint nem volt megadva egy téma, hogy azt járjam körül bármilyen szemszögből tetszik nekem. Iskoláskoromban is, fogalmazás órán, ez volt a "halálom": fogalmazást írni BÁRMIRŐL. Ha megmondták, hogy a nyárról, vagy a karácsonyról, vagy a szomszéd kicsikutyájáról írjak, már nem volt gondom; ha megtaláltam a megfelelő "leütést" az első mondatban, utána jött minden magától. Úgy van ez most is, amikor már nemcsak annyi múlik egy-egy "fogalmazáson", hogy jó jegyet kapok-e vagy gyengébbet: szinte mindig kegyetlenül megvajúdom az első mondatokat még akkor is, ha egy tízsoros tudósításról van szó, hát még ha egy másfél, kétflekkes vezércikket kell írnom!? És bármiről. Annyi adott, hogy gasztronómiai magazinban jelenik meg, júliusban.

Általában először a szöveg szokott kikerekedni bennem, és végül, amikor minden, tetszésem szerint a helyén van, jön a címadás. Most viszont másképp kezdődött. Ahogy elvállaltam a megírását, szinte rögtön kipattant a fejemből egy cím: Uborkaszezon. Hiszen a július tényleg az uborkának és ezzel párhuzamosan minden más zöldségnek-gyümölcsnek a bőség-hónapja, de a július az újságírónak is igazi "uborkaszezont" jelent, amikor a földön heverő témáért nemcsak le kell hajolnia és felszednie, hanem meg is kell keményen dolgoznia, hogy megtalálja imitt-amott szétszórva. Mert a tanügy nagyvakációzik, a színházi előadások, a hangversenyek szünetelnek, és a többi intézményben sem éppen most hozzák meg az év legfőbb döntéseit.
Nem tudtam, miről fogok írni benne, de kb. ez a két dolog közötti párhuzam töltötte volna ki az üres helyet. Végül elkezdtem írni, és bárhogy is igyekeztem, semmi uborkaszezonos gondolat nem akart megszületni. Helyette lett valami más, ami nekem jobban tetszik. Sokkal. És a címét is utólag kapta. Remélem, a főszerkesztőasszony is elégedett lesz; az imént küldtem el neki és félpercenként lesem a mailemet, hogy nem érkezik-e valami válasz vele kapcsolatban?!

Ha kíváncsiak vagytok, hogy végül mit írtam, nincs más hátra, mint megvenni az Erdélyi konyha következő számát és elolvasni nemcsak a vezércikket, hanem elejétől végig!:)

2010. június 16., szerda

Ami kimaradt...

És talán ki is marad a hosszasabb beszámoló:

1. Múlt vasárnap Bözödön voltunk. István horgászott, mi, többiek, versenyeztünk... ki mit tud...:) Aniékkal és CSL-ékkel voltunk. Gyönyörű napsütés, gyönyörű tó és kilátás, finom flekken és miccs, jó duma. Estefelé Krisztával tettem egy sétát próbáltam neki sokmindent megmutatni a természetből, felhívni a figyelmét erre-arra. Egy-egy csokorka mezei virággal tértünk vissza.:)
A tó egyik csücske:

Halacskamustra:


2. Csütörtökön két eseményben volt részünk. Az egyik az óvodaavató ünnepség, ahová hivatalos voltam, mint a csoportunk szülői bizottságának elnöke és mint fotós-videós.:) Izgultam nagyon, ottvolt az összes sajtóorgánumnak a képviselője, kis gépemmel eléggé kisebbségi komplexusom volt!:D De elég jó munkát végeztem (utólag derült ki:P), hamarosan a kis filmecskével is elkészülök, csak még zenei aláfestést kell tennem a képekhez. Kriszta külön büszkeségre adott alkalmat: nemcsak, hogy neki volt a leghosszabb verse (jaj, mintha Édesanyámat hallanám, aki mindig mindennel eldicsekedett és én a föld alá szerettem volna bújni olyankor), hanem ő volt az egyik, akit egy rádiós riporter "meginterjúvolt". A döbbenet számomra inkább az, hoyg erről nem is tudtam, csak hívott hétfőn egy pajtás anyukája, hogy hallottam a lányomat a rádió gyerekműsorában? Hát nem. :(
Az óvoda új neve:

Kriszta versmondás közben:

Kriszta tánc közben:
(Ez a három fotó nem a fényképezőgéppel született, hanem a filmfelvételből vágtam ki.)
3. Csütörtökön délután Zsoltinak a ballagási összejövetelén voltunk. Jó volt ott lenni, jó volt kicsit többet együtt lenni kedves régi szomszédainkkal, mégha ezúttal nemcsak mi voltunk náluk. :) Későn, 10 után érkeztünk haza.
Rég áhított családi kép. Mindkét kisasszony duzzog rajta vagy sír:


4. Pénteken negyed 4-ig maradtam a vendéglőben. 300 személyre zajlottak aznap ballagási ebédek, mindkét váltás dolgozott, tapostuk agyon egymást, annyian voltunk, és még így is akkora volt a strapa, hogy csak bámultam. És persze, nem beszélve a hőgutáról, ami a konyhai meleg nélkül is elviselhetetlen volt...

5. Szombaton lustizós nap volt, estefelé, amikor már hanyatlott a meleg, mentünk el Zitával és Barnival a "messzi játszótérre". :)

6. Vasárnap a Luc partján voltunk, négyesben. István ismét halászott, én meg húst sütöttem, zöldséget pároltam, tálaltam, fotóztam (muszáj volt másnap küldenem a receptet és a fotókat:P), majd a csajokkal pancsoltunk egy kicsit a patakban.
Összességében jó nap volt, de a bosszúság, mint leit-motívum végighúzódott a napon. Ami leginkább felpaprikázott, István kijelentése volt ebéd után, amikor vonult vissza a horgászhelyére: aztán szedegess itt össze egy kicsit! Grrrrrrr.... Aztán, átmentünk a patakon és visszafelé jövet, mert, persze, nem fogadott szót, és elindult, Borónak az egyik papucsát elvitte a víz. Olyan édes volt és előző nap vettük.:( és mindennek tetejébe, mire tényleg pihenhettem volna, és folytathattuk volna a pancsolást a vízben, elkezdett dörögni. Mire kiértünk a mezőről az útra már csorogni is kezdett az eső.

Hmm, nem is lett rövid. :)

2010. június 13., vasárnap

Sütés-főzés, móka

Lejárt hát az ominózus ballagás és előtte a nagy sütés-főzés. (És még sok minden lejárt azóta, de hogy mikor tudom dokumentálni, igazán nem tudom!)
A kedd-szerdánk ráment a hidegtálak készítésére, sőt, a szerdai nap jól belenyúlt a csütörtökibe: hajnali 3 volt, mire hazakerültem és lefekhettem. Csütörtökön aztán izgultam, hogy vajon, milyen lesz a fogadtatása az ételeknek, hogy elfogynak-e, illetve elegendőek lesznek-e. Nos, ez utóbbiért kár volt aggódni, mert végül nagyon soknak bizonyult. Igaz, a rendelés 40 személyre szólt, de Zita szerint max. 30-an, ha voltak, így érthető is! Mindenesetre, ez kicsit levont a büszkeségből, ami amúgy eltöltött a dolog miatt. Mert azért nem kicsit alkottunk! És tekintve, hogy tapasztalatunk mindkettőnknek csupán annyi volt, amennyit egy-egy családi szülinapkor szereztünk vagy pl. én ilyen-olyan családi események alkalmával ellestem a megfogadott szakácsoktól, hát akár vakmerőségnek is lehet nevezni válallásunkat. De helyt álltunk, és ezt mindenféle nagyképűség, önteltség nélkül mondom. És, ha közben, mondjuk, nem kellett volna epret eltennem, főznöm a családra, vacsorához, fektetéshez hazaszaladgálni, méginkább hatékonyabbak lettünk volna, és nem éjszakába nyúlóan végeztünk volna. És, természetesen, meg kell még említenem Zsuzsának, Zita húgának a segítségét, aki szerdán délután 6-tól éjfélig velünk volt és segített: ő vágta rózsává mind az 5 kiló paradicsomot, meghámozta és feldarabolta az uborkát, a felvágottakat szeletelte és rendezte tálra, illetve még sok más aprónak tűnő, de fontos és hasznos dolgot elvégzett.

Az ételek főleg a hagyományos ízvilágot követték, tekintve a társaság össeztételét, de azért, ahol lehetett, csempésztünk egy-egy kis újat is bele!
Így aztán készítettünk: aprófasírtot, rántott húst, párolt szeletet sertésszűzből, csirkecombokat, kolbászos csavart húst (és jóval szebb lett, mint a linkben lévő fotó), tormakrémes sonkatekercseket, fetás-sonkás sajttekercseket, körözöttes paprikacsónakokat, körözöttgolyókat (a maradék masszából, sonka-sajt-dobost, és a biztonság kedvéért, még vettünk kétféle felvágottat is, egy szalámit és egy finom, színhús sonkát. Mint említettem, volt még paradicsom és uborka, ezenkívül fekete és zöld olajbogyó, negyedelt főtt tojás (a megmaradt tojásokat így hasznosítottuk), illetve, köretként, zöldséges-majonézes krumplisaláta és padlizsánkrém.

Kedden elkészítettük az aprófasírtokat és a kolbászos tekercset, bepácoltuk a felszeletelt-kiveregetett húst a bécsi szeletnek, megtisztítottuk és szintén bepácoltuk a csirkecombokat. És közben, amolyan "melléktermékként", született a párolt sertésszűz is, mert végül tényleg túl soknak ítéltük a bécsinek való szeleteket.
Szerdán következett az összes többi munkálat. Legvégül készítettük a majonézes dolgokat, hogy nagyon frissek legyenek, nehogy bárkinek baja legyen tőlük. Ez kiváló alkalom volt annak tesztelésére, hogy hogyan működik a félperces majonéz, ha több tojásból készítem. Kitűnően működött, Zita és Zsuzsa csak lestek, hogy így is lehet majonézt készíteni?! Különben lett volna mit kavargatnunk, vagy hat tojásból készítettünk összesen.

A végtermékek tálrarendezése nagyon sok időt vett igénybe, tanakodtunk, hogyan csoportosítsuk az ételeket, hogy legyen hús- és sajtféle is, no meg mutatós is legyen. Szerintem azért sikerült.

És, amit eddig egyáltalán nem említettem, pedig a címben arról is szó volt, az nem más, mint a jókedv, a móka, ami mindkét napon, de főleg szerdán, jelen volt kis csapatunk körében. Sokat nevettünk: ügyetlenségeinken, félelmeinken, beszédtémáinkon, egymáson, mindenen. Jó volt együtt dolgozni, és érdekes módon, Zitával mindeketten úgy beszéltünk erről az egész kajarendelősdiről, mintha nem utoljára csinálnánk. Semmi konkrétum, természetesen, ez is derült égből hidegtálrendelés volt, de mi már készpénznek vettük, hoyg lesz folytatása is. Pedig nem tudom, hogyan lesz, ha Zita visszamegy. Egyedül nem igazán menne, főleg nagyobb tételben nem.

Összegzés: a "megrendelő" (Zita keresztanyja) nagyon elégedett volt, a vendégek elégedettek voltak, ki-ki kapacitása szerint evett, a hiányzó 10-15 személyt azért mégsem pótolhatták, mi pedig örülünk és büszkék vagyunk, hogy megoldottuk és jól. És még pénzt is kaptunk érte. :)







A tálakról akkor frissiben kevés fotó készült, részint azért, mert hullafáradtak voltunk, de főleg azért nem, mert nem volt rendes fény hozzá. Ami vaku nélkül készült, nem volt jó, amihez vakut használtunk, pedig, rossz lett. A bevonófólia sem tett jót a fotózásnak, úgyhogy néhány halvány kísérletem után, lemondtam a megörökítésükről. Azért nem kell félni, Zita édesapja és Zita is készítettek másnap fényképeket, csak még nem kaptam meg. Azokat viszont a főzősben fogom megmutatni. :)


2010. június 8., kedd

"Szolgálati" közlemény

Eltűntem mostanában ismét. Gép előtt csak akkor ülök, amikor a beküldendő anyagaimat szerkesztem vagy tényleg egy-egy egérfarkincányi bejegyzést kanyarítok ide-oda, esetleg beleolvasok egy-egy naplóba, de őszintén, mostanában ez is megcsappant. Az tény, hoyg eddig sem sűrűn kommenteltem mindenkinél az utóbbi időben, de van úgy, hogy jópár napig-egy hétig most már felétek sem tudok nézni. Nézzétek e nekem. Amikor tudok, úgyis jelentkezem. érdekelne, hoyg mi történik mindenkivel, de amikor nem lehet, nem lehet.

Három (jó)félnapom minden héten kiesik a programból: 1 nap a tanfolyam, 2 nap gyakorlat a vendéglőben (mert igen, elkezdtem a szakácskurzust!:D), mire hazaérek, du.2-3 körül, jó esetben még összedobok egy gyors ebédet, amíg jön István a lányokkal.
Az Erdélyi konyhához határidőim vannak, amiket csak részben tudok mindig tartani.
A Kifőztükhöz mostantól szintén határidőre kell dolgoznom. eddig elég volt utolsó pillanatra, mert a korrektúrát csináltam, de muszáj volt lemondanom, így határidőt kaptam.
És még jönnek az alkalmi dolgok:
Pillanatnyilag 10 kg eper vrja, hoyg átöltözzem és feldolgozzam.
De hamarosan bevésárolni is megyünk Zita szomszédasszonyommal, aki hál'istennek vasárnap este szerencsésen hazaérkezett Németországból, mert nagy fába vágtuk a fejszénket: csütörtökre 40 fős ballagási összejövetelre készítünk tömérdek hidegtálat.
Szintén csütörtökön lesz az óvodában az oviavatás és névadó ünnepség. kriszta táncol és szaval az előadáson.
Csütörtökön délután egy másik ballagási ebédre vagyunk hivatalosak.
Pénteken pedig gyakorlat a vendéglőben késődélutánig, emrt a holnapi alkalmat muszáj lemondanom, hoyg tudjunk a hidegtálakkal elkészülni. Szombattól arra még nem tudom a programot, de biztos kerül munka és mindenféle akkor és utána is.
Drukkoljatok azért, hoyg minden rendben legyen ezen a "fogadáson": hoyg jól kalkuláltuk ki a hozzávalókat és mennyiségeket, hogy minden jó sikerül, hogy szépen tudjuk tálalni, hoyg ízledjen (jé, iylen szót még sosem írtam le, nem is tudom, hogy helyes-e) mindenkinek, és főleg, hoyg mindennel időben elkészüljünk.

Puszilok mindenkit, aki benéz, és aki nem:D vigyázzatok magatokra. Azért jövök, amint lesz egy kis időm, képeket legalábbis muszáj lesz feltöltenem és az elmúlt vasárnapunkróól is szólhatnék egy-két szót!:)

2010. június 5., szombat

Boróka mondta


1. Korgott a gyomra vagy ilyesmi, mindenesetre, valami szólt a hasánál, mire azt mondta: hajjod, Anuti, döjög!:) (Hallod, Anyuci, dörög!)

2. Lépek a konyhába, Boró be van bújva a hűtőbe. Ki is jön rögtön, és mondja szomorúan: "nem tajátam semmi ebédet"!:D (Nem találtam semmi ebédet - a kis éhenkórász! Hogy éheztetem!)

2010. június 4., péntek

Grrrrrrrrrrr......

Ha valaki még azt mondja egyszer nekem, hogy azért hízok - vagy legalábbis azért nem tudok fogyni - mert "olyan finomakat főzöl", nem is tudom, mit csinálok vagy mit mondok neki. Grrrrrrr..... mérges vagyok, amikor ilyeneket hallok. Még sosem hallottam, hogy a finom ételektől hízna valaki. A mennyiség már más kérdés, természetesen, de jól lehet lakni ésszerű határok között is, nemcsak úgy, ha bezabálunk! Aki zabál, magára vessen. És azért úgy gondolom, hogy én távol állok ettől! Ha valaki úgy gondolja, hogy 1-2 szelet sütemény, torta megevése egyenlő a zabálással, az semmit sem tud az ésszerű táplálkozásról.

A hízást mindenki csak az evés számlájára teszi vagy jaj, hát annak az anyja is kövér mondással a génekre keni a hibát, de eszébe sem jut, hogy talán van valami a szervezetben, ami gátolja a fogyást, illetve hízékonyságra hajlamosítja a testet. Pl. a pajzsmirigy-alulműködés. Vagy bármi más. És van akinél a kezelés beválik, de van, akinél nem. És lehetne sorolni. Persze, a gének is szerepet játszhatnak, de tudok nádszál-gyereket kövér anyától-apától. Vagy fordítva.
És akkor jönnek nekem a finomkajás szöveggel.
Kérdem én, jobb lenne, ha szalámis kenyeret ennék egész nap? Biztos lefogyhatnék! Tehát: főzés=hízás, finom étel=hízás, jóízű evés=hízás. Levegővétel nem hízás, véletlenül? Tényleg mérges vagyok!

2010. június 1., kedd

Gyereknap - második fele

Ott maradtam el, hogy Boróka ébredezett. Jókedvűen kelt, enni nem volt hajlandó, de megivott egy kis pohár tejet. Nemsokára indultunk is.

A foglalkozások már rég elkezdődtek, de nem tudom, miért tették éppen alvásidőre; tavaly 4-kor kezdődött minden. És az az igazság, hogy éppen ezért, a helyszínen háromnegyedrészben a romák képviseltették magukat. Utánunk kezdtek mindinkább mások is szállingózni. Boróka eleinte kicsit visszahúzódó volt, de hamar belejött a dolgokba!

Legelőször a "válogatós" asztalhoz volt kedve odaülni: mogyorót és mandulát válogatott külön tányérokra, majd az egészet megkapta egy papírtasakban és a hazaúton megcsemegézte.:) A jutalom egy kis pecsét volt a részvételi lapján.:)

Lepkévé varázsolták nem sokkal ezután, de a kis szégyenlős kisasszony már első perctől kezdve takargatta az arcát, így a festésből is jócskán letörölt!

Aztán a labdadobálás nyerte el tetszését, hévvel és beleéléssel rázogatta az ernyőt.:)

Leghosszasabban a kézügyességfejlesző játékokkal bíbelődött el: pakolgatta egymásba a különféle méretű dobozokat (vagy mik voltak azok) és nagyon elcsodálkozott, amikor az utolsót, a legnagyobbat, nem tudta beletenni a többi kisebbe.:) Az építőkockákkal is szívesen eljátszadozott, együtt építettünk tornyot, majd ő rakta a tetejére az apróságokat mindaddig, amíg fel nem döntötte az egészet.:) Mindezek után még volt türelme puzzle-ozni is. A korának tökéletesen megfelelő puzzle-t is találtunk, két-két részből álló, anyaállatot a kicsinyeivel összepárosítő puzzle-kártyákról volt szó. A kecskével adódtak kissé gondjai, a többi ment, mint a karikacsapás. Egyre ügyesedik az összeillesztő képessége is. Amíg én hajtogatott lufiért álltam sort, ő habtapi-puzzle-ozott és visszament építőkockázni. Utána már lassan indulhattunk is, mert bejelentették, hogy vége az óvodáskorúak foglalkozásainak.

Még mindig nem haza, hanem mamáékhoz mentünk, ahol a kisasszony beszámolt arról, hogy "hojtunk bátimhádban, játtunk, hadás bátit, hajkast és pijoskát. És nadmamát."

Háromnegyed 6-kor hívott Ibolya, az óvónéni, hogy kb. fél-háromnegyed óra múlva megérkeznek. Boróka Anyunál maradt, én pedig elmentem Kriszta után. Alig vártam, hoyg megjöjjön. Másodiknak szállt le a buszról kissé morcosan, kipirult arccal, de rögtön felvidult, ahogy meglátott! Végül kiderült, hogy a hazautat majdnem végigaludta, ezért volt még kissé elkámpicsorodva érkezéskor.:) Anynit tudtam meg tőle, hoyg először voltak egy templomban, majd a bányában, ahol volt ennyi ilyen meg annyi olyan színű csúszda és krumplikát meg husikát ebédeltek.:) Este, amikor Istvánnal beszélt, akkor derültek még ki részletek, mint pl. az, hogy a bányában "csipsszel" mentek. Az óvónéni azt mondta: sorakozó, ők sorba álltak és aztán a csipsz vitte, vitte őket. :D:D:D (Gondolom, a lift volt.:D)
Holnap kikérdezem az óvónőket - mert indul ismét a tanítás -, remélhetőleg többet megtudok, és hátha néhány fotót is tudok szerezni!:)

Felmentünk ismét Anyuékhoz, Boró után, de még amúgyis maradtunk egy kicsit, közben megejtettünk egy hintázást is, visszafelé jövet ismét, majd itthon még pár percnyi biciklizés is megengedtetett nekik.

Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt a jelenetet, ami a szemem előtt játszódott le, amikor a két testvér meglátta egymást: - Jött Kitta! - és Boró már ugrott is. És azt a csodálatot, ami a szemében volt,a mikor nővérére nézett, látni keleltt volna. És azt az örömöt, amivel ölelték, szorongatták egymást hosszú másodperceken át! És elengedték egymást, kissé eltávolodtak, hogy szemrevételezzék a másikat és ismét egymás nyakába boruljanak. Anyuval csak néztünk össze és mosolyogtunk, de tudom, hogy ő is majdnem elptyeredett láttukon. Én is alig bírtam magammal.

Vacsora után már nagyon fáradt volt Boróka, ezért a fektetési cécó eléggé nyávogósra sikerült. Még a kiságyba sem akart befeküdni (különben már napok óta nem szeret elaludni benne), Kriszta mellé kérezett. Gondoltam, hagyom is pár percig, legalább nem sír addig, de tudtam, hogy úgysem alszik el ott, mert együtt inkább viháncolnak. És láss csodát, két percen belül olyan csendben voltak, hogy a legyet is hallani lehetett volna! Nemrég raktam át az ágyába. Így aludtak:

A többi fotót csak holnap teszem föl. Készült néhány.:)

Gyereknap - eleje

Amikor bejelentették az óvónők, hogy június 1-én lesz Krisztáéknak a kirándulása, szomorkodtam egy kicsit, mert sajnáltam, hoyg Kriszta kimarad a gyereknapi programokból. Aztán az orromra koppintottam és beláttam, hogy hát egy kirándulásnál jobb program nem is kell gyereknapra! És legalább Borókának is lesz egy napja csak egyedül, csak velem. Mert István, sajnos, Galacra utazott és csak holnap vagy holnapután jön haza.

Kriszta biztos sok élménnyel tölti meg a magával vitt hátizsákot, sok szép emlékkel a szemét, az eszét és a szívét! Most már csak annyit sajnálok, hogy nem együtt mehettünk. De, mint mindennek, ennek is el keleltt jönnie: hogy nélkülünk megy kirándulni. Nőiesen bevallom, hogy elpityeredtem a reggel, amikor bátran és mosolyogva lépett fel a buszra, amikor boldog-izgatott arcát néztem a buszablakban, amikor láttam rajta, hogy nem tudja, mire számítson, mit hoz számára a mai nap. Szerencsére, Boróka az ölemben volt és a fölöttünk lévő kisernyő jól takarta könnyes szememet a közönség elől.:P És már megint az jutott eszembe: még a minap fordított volt a dolog: én ültem a buszon és édesanyám pityergett lenn...

De nem volt idő mélázásra, miután elindult a busz, mert Boróka olyan heves sírásra zendített rá, amikor tudatosult benne, hogy ő nem megy a "nan buttal", hogy teljes meggyőzőerőmre volt szükség, hogy lecsendesítsem. Azt ígértem neki, hoyg mi is nagy busszal megyünk. Közben meg minibusz jött. No, ekkor tört el ismét a mécses, jó hangosan. De szerencsére hamar el tudtam terelni a figyelmét. :)

Ügyintézéssel kezdtük a napot, hol máshol, mint a munkaügynél, de remélem, utoljára kellett arrafelé mennem! Hamar megírtam a kérvényt és már jöttünk is el. Keresztbe tett a napunknak a csorgó eső. Hol erősebben esett, hol elállt, de gyerekeknek szóló programoknak nyoma sem volt. Azért volt egy ötletem, és gondoltam, megpróbálom.

Még sosem voltam a Deus Providebit Házban megtartott foglalkozásokon, de gondoltam, benézünk, hátha szerencsénk lesz. és volt. Rengeteg kisebb-nagyobb baba gyűlt már össze (a nagyobbak később voltak, de már minket sem eresztettek szélnek), javában folyt a mondókázás, gitározás-éneklés, mi is hamar bekapcsolódtunk. Nemsokára két teremre oszlottunk, egyikben voltak a játékok, a másikban pedig a "tornaszerek": csúszda, ilyen-olyan mászókák, alagutak, stb. Kipróbáltunk mindent, ami az utunkba esett, Borót viszont egy Keljfeljancsi-bohóc varázsolt el. Azon ügyködött jóideig, hoyg lefektesse és az úgy is maradjon. Aztán feladta...:D
Tombolával árult a foglalkozás, azaz inkább egy kis játékcserével. De sokan voltunk, akik nem vittünk magunkkal semmiféle cserejátékot, mégis kaptunk valamit: egy-egy labdát, amit Boróka boldogan szorongatott és állandóan ő akart vinni.

A foglalkozásról a buszmegálló felé vettük az irányt, de útközben betértünk még valahová: bábszínházba! Már elkezdődött az előadás pár perce, de nem sokról maradtunk le. Tulajdonképpen nem is bábszínház volt, hanem színház: egy aranyos kis darabot mutattak be: Piroskát és a farkast. A farkas pedig nem más volt, mint Puskás Győző, a Hahota színtársulat feje-lelke, akinek farkasként is sikerült a gyerekek szívébe lopni magát. A mese végét kicsit átalakítva, teljesen a mai időkbe helyezték a cselekményt, úgyhogy le a kalappal előttük ezért a kellemes félóráért! Boróka végig mosolygott-megijedett-tapsolt-énekelt, ahol kellett, és közben - néha teljesen hallhatóan:D - kommentálta a történteket, mosolyra derítve a hátranéző nézőket. :)

Ismét a megálló felé indultunk, de még mindig nem oda mentünk egyenesen, hanem betértünk egy állatkereskedésbe, ahol Boró áhítattal nézegette az akváriumokat, a papagájokat, cicákat, kutyákat, és természetesen, nehezen akart eljönni onnan. Végül megint nem "nan buttal" mentünk haza, hanem ismét minibusszal, de már el is felejtette a reggeli vágyát. Miután leszálltunk, fagyiztunk egyet és megtudtuk, hogy az itteni programok 1-kor kezdődnek, úgyhogy kicsit módosítottam terveinken és nem mamához mentünk, hanem egyenesen haza, lefeküdni. Most ébredezik a drága, miután eszik, megyünk is az iskola udvarára-tornatermébe. :) És most már fényképezőgépet is viszek magammal!:)