2012. január 30., hétfő

Ez meg az

Gyorsan telnek napjaink. Most van hétfő, most péntek, és máris ismét hétfő. Most "veszekszem" a lányokkal, hogy máskor legyenek szívesek idejében lefeküdni, hogy reggel könnyebben ébredjenek, és máris azon "veszekszem" velük, hogy legyenek szívesek már ágyba bújni... Az is igaz, hogy nem túl minőségiek mostanában a délutánjaink, bár igyekszem mindig, hogy valami apró kis játékot beillesszünk a napokba. Tegnap pl. puzzle-oztunk. Ma szóbeli játékot játszottunk Fejezd be a gondolatom címmel. Én kezdtem a mondatokat, ők meg befejezték. Pl. Boróval: A citrom sárga, a narancs ...; A nadrág ruhadarab, a cipő ...; és Krisztával: Bukarest város, Románia ...; A szörp alkoholmentes, a bor ... és a végtelenségig lehet folytatni. Nagyon büszkék voltak magukra, hogy képesek voltak "kitalálni a gondolataimat":D:D:D És én még büszkébb voltak, hoyg oylan dolgokat is tudtak, amikről nem is álmodtam volna. Pl. hogy Boró tudja, mi a lábbeli, mégha lábravalónak is nevezte.:)


A lányok megcserélték az ágyaikat néhány napja. Boró az emeletes ágy alsó (eddig egyedüli használatban lévő) részében alszik, Kriszta meg a 120 cm-es rácsos babaágyikóban. :O:D A babaágy még itt van, mert egyelőre nem volt kinek odaadnunk (Aninak még nem kell):), kidobni nem is áll szándékunkban, és csak úgy kirakni valami nem túl védett helyre, nem szeretnénk, emrt kár lenne érte. Meg aztán jó szolgálatot is tett: egész nyáron pl. abban voltak a tavaly télen elpakolt vastag ruhák, tehát jó suvasztóhelynek bizonyult. Aztán, amikor elővettük a téli ruhzákat, Boróka nagy lelkesedéssel belekérezkedett. Gondoltam, egy-két napra. De ottragadt. Csak múlt héten kezdte hajtogatni, hogy ő mikor alhat már az emeletes ágyban, méghozzá felül. Felül, mondtuk, még néhány évig nem alhat, de az alsó részére visszatérhet, ha Krisztával kiegyezik. És kiegyeztek :) (UI. Az emeletre egyelőre félünk engedni még Krisztát is. Majd a nyáron felújítjuk a szobát, azaz újrafestjük, és kapnak íróasztalt, mert a többi bútorzata megvan, és akkor "az emelet" is használatba vevődik...:))


Boróka egy új korszakot él. Rajzol, színez, fest. Néha keresem, mert olyan csendben van, ő meg ül az asztalnál, és színez: gyönyörűen, vonalon belül, ha jó a kedve, és kissé fuserálva, ha már fáradt, de már egyáltalán az is nagy szó, hogy egyhelyben ül. Az óvó néni is megjegyezte, hogy alig ismer rá. Néha nem hazudtolja meg régebbi önmagát, máskor viszont nagyon szófogadó, és igényli, hogy valami papíralapú foglalatossága legyen. Nekem is furcsa volt néhányszor, amikor utána mentem, és az asztalnál találtam, de nem uzsonnát majszolva, hanem kifestős fölött "görnyedve".:D


Kriszta továbbra is Kriszta. :D Nap mint nap tanul valami újat, amivel meglep. Mesékből, oviból összeszed egy-egy (számára) különlegesebb szót, majd furcsa szövegkörnyezetbe helyezi, mi Istvánnal meg csak összenézünk, és nevetünk. Vasárnap is volt valami nevetséges mondata, de már nem emlékszem rá.


Hétvégén Anyuéknál lesznek a lányok. Istvánnal kikapcsolódni megyünk, bár sajnos (egyfelől) nem az a lazulós-pancsolós-lustálkodós feltöltődés lesz, hanem csapatos, méghozzá az Erdélyi konyhás munkatársaimmal. Ismét Ivóba megyünk, mint tavaly ilyenkor, bár nem ugyanazokhoz a házigazdákhoz. Állítólag csudaklassz helyen leszünk, és csudaklassz hétvégénk lesz. A környezet mindenképpen lenyűgöző, a program csábító, a társaság meg ... jó na, hülyülős, de azért tudunk komolyak is lenni. :D És most István is jön. Néha ő sem akar kimaradni a jóból. Én meg örülök, mert néha neki is kell a kikapcsolódás.:)


Február 23-án lesz az első szakellenőrzésem a véglegesítőhöz. Tegnap még úgy volt, hogy 16-án lesz, de a módszertanos óvónő mégsem tud jönni akkor, így halasztottunk egy hetet. Mindegy, jobb is így, mert akkor Katival (a kolléganőm) sem keverjük össze a heteinket, és marad minden a normál kerékvágásban. Mindenesetre, a plusz egy hét még jól is jön, hiszen rengeteg készülődnivalóm van a papírmunkától a szervezési ügyeken meg a "protokoll"-részén át a konkrét dolgokig, úgyhogy nem fogok unatkozni az elkövetkező hetekben! Amúgy a népszokások lesz a témánk azon a héten, és valami igazán különlegessel szeretnék készülni, hogy élmény legyen a gyerekeknek. Természetesen, az internetről is dokumentálódtam és kerestem ötleteket, így egy klassz kis hét kezd körvonalazódni akkorra. Még semmi sincs szögbe verve, még minden módosulhat, egyedül a 23-ai tevékenységeket agyaltam ki: fonót fogunk tartani, és ennek keretében fogok mesét mondani nekik, ileltve, természetesen énekelünk. De hogy ne csak "haszontalan" dolgokkal tengessük el a napot, matematikából méricskélni fogunk, méghozzá régi, népi mértékegységekkel, mint a láb, az arasz, a véka vagy a kupa. Persze, barákácsolni is fogunk valamit, de még ki kell találnom, hogy mit. Szóval, elképzelések vannak, lelkesedés is van (még, de remélem, akkorra sem fogok kiégni teljesen a készülődésben), most már csak egészség, idő meg minden más legyen hozzá, hogy tökéletesen sikerüljön. :)

Krisztáéknál ma volt szülői értekezlet, február 15-én lesz a farsangi báljuk. Hamarosan el kell döntenie(ük), hogy mi(k) szeretnének lenni a maszkabálon, hogy tudjunk előkészülni a jelmezzel.

2012. január 25., szerda

REND - régen és ma

Előző bejegyzésemben írtam, hogy a régi nagybetűs REND ma már semmiben sem található meg. Az időjárásban főleg nem.

Még december elején, egyik délben mesét kerestem a gyerekeknek. Lapozgattam egy könyvet, és egyszercsak megakadt a szemem ezen a címen:  "Öreg fiú, December". Tamási Áron írta. No, gondoltam, ha ő írta, ez csak jó lehet, bár még nem sejtettem a tartalmát. Aztán, nagy lelkesedéssel olvasni kezdtem, ahogy pedig haladtam előre az olvasásban, egyre alább hagyott a jókedvem (legalábbis belsőleg), mert borzasztó igazságokat írt le a természet rendjéről és törvényeiről. Ez minden, csak nem mese - gondoltam, és bántam, hogy ezt olvastam fel a gyerekeknek. Persze, az íze, zamata tényleg amolyan tamásiáronos volt a novellának, de az üzenete sajnos szomorú. Nagyon szomorú. Mert mindaz, amin ő néhány évtizeddel ezelőtt szörnyen megbotránkozott, sőt, egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is megtörténhessen, mára szomorú valósággá változott. Mert ugye, királyok, kormányok, rendszerek jöttek-mentek mindig, aki ma fenn volt, az holnap lehet már lenn csücsült, de a természet törvényei azok mindig örökérvényűek és változatlanok voltak.

Egy idézet a novellából, de a teljes írás is megtalálható: ITT.

"Egyszerűen December vagyok most is, mint tavaly s mint a megelőző években is, véges végig visszafelé, amióta csak vagyok. A felfogásom nem módosult, s megtartottam a régi szokásaimat is. Hideg a természetem, de a becsületből nem engedek, s a szívem forrón dobog a karácsonyi örömben. Szeretek havazni, s minden lehetőt elkövetek, hogy éjjelenként a csillagok ragyogni tudjanak. A kedvem fénylik néha, s máskor elborulok, de eme váltogató hullámzás mögött mindig egyforma és változatlan vagyok. S az is maradok örökké. S így van ez rendjén, tessék elhinni. Mert aki igaz ok nélkül megváltoztatja magát, az végül a napokkal és az éjszakával, az órával és a perccel együtt fog változni. Így jön aztán a rend helyébe a rendetlenség, amikor senki sem tudja, hogy valójában hol van az ő helye, és mi legyen a dolga.
- Némi igazság van a dologban - jegyeztem meg.
- Némi?! - folytatta December. - Merőben igaz, mert hiszen az értelem mellett erre tanít a tapasztalat is, amiből szereztem már éppen eleget. És a példa, kedves barátom! Az is erre tanít, ama számtalan példa, amelyek közül most csak egyet akarok említeni. Mégpedig azt az egyet, amelyet a mi családunk mutat. Ugyanis, amint tetszik tudni, mi tizenketten vagyunk testvérek, de valahányan más-más természetűek vagyunk. Ennek folytán mi okosan és megértéssel úgy osztottuk be egymás között a munkát, hogy közülünk mindegyik azt végezhesse, amit a természete szerint ezen a földön legjobban végezni tud. Január öcsémnek, például, marasztalni kell a havat, vagy mindenképpen szerezni a felhőkből, ha nincs. Februárnak meg kell törnie a jeget, és reményt sejtetni a világgal. Aztán Március felébreszti a földet, és rábeszéli a napot, hogy a reménység ígéretét fényes diadalra vigye. Április megküzd a mulandósággal, mint egy szeles és vad kölyök. Május már a győzelmet hirdeti, és annak tiszta mámorában a szíveket szerelemre összeszerzi. Utána Június harsány kedvében elöl jár, amikor a föld minden lényei énekelnek. Július aztán áldásba borítja az országok földjét; Augusztus pedig busásan fizet annak, aki dolgozik. Szeptember iskolába küldi a gyermekeket, a fákat pedig és a növényeket bölcs megnyugvásra tanítja. Október megcsinálja a szüretet, hogy bánatban és örömben egyaránt kéznél legyen a bor. November pedig meggyászolja a bajba jutott világot, melyet én már csak mesével tudok hitben megtartani, de én megtartom őt a hitben, egészen addig a napig, amíg eljön a Messiás a földre.
Meghatottan néztem Decemberre.
- Nagy szerencsének mondható - szóltam megnyugvással -, hogy legalább az Esztendő fiai így gondolkoznak.
- Szerencse bizony - hagyta helyben December. - Talán az emberiség legnagyobb szerencséje. De a sors őrizze is meg az embereket attól, hogy az Esztendő fiai között is felboruljon a rend, és kitörjön a testvéri háborúság! Az ég óvja meg a világot attól, hogy például Január öcsém, irigységből és hatalomvágyból, Július helyére törjön. Mert ez az egyetlen törvényszegés is pusztává tenné a földet!"

Még az én gyermekkoromban (pedig úgy érzem, csak most volt) sem lehetett olyan eretnekségre gondolni, hogy karácsonykor ne legyen hó, sőt, a Mikulás is szinte mindig szánon, szánkón jött már! Vagy hogy januárban eső essék, netán dörögjön és villám szelje át az eget! Talán meg is égették volna azt, aki ilyesmikről csak ábrándozott is volna! És ma mi van? Összevisszaság, zűrzavar, "magyarán" nagybetűs KÁOSZ. Hogy a politikában az van, az már senkit sem lep meg, de sajnos abban is csalódtunk, amit változatlannak, örökérvényűnek hittünk: a természet rendjében. Télen tavasz van, esik az eső, néha rügyeznek a fák, nyáron meg hosszú hetekig őszies az idő,hogy június végén be kell gyújtani, különben lefagyunk! Lassan mifelénk a hó is tiszta kuriózum lesz. Amióta gyerekeim vannak, még alig-alig mondhatom, hogy volt alkalmunk egy tisztességes szánkózásra! Egyik nap havazik, másnap esik az eső, harmadnap csattogó fagy van, hogy a kutya majd' kettétörik a kanyarban azért, hogy rá két napra ismét eső csorogjon, és február-márciusi legyen az idő.

Szóval, kedves Tamási Áron, jó neked, hogy nem kellett ezt megérned!:) Persze, elfogadjuk, mert mi mást tehetünk; alkalmazkodunk, mert mi mást tehetnénk; ellene viszont semmit sem tudunk tenni. Legfeljebb mesélünk a gyerekeinknek, és jó esetben néhány régi megsárgult fényképet mutatunk, ahol térdig érő hóban szánkóztunk,  vagy csak éppen hócsatáztunk.

(UI. Természetesen, mifelénk is, a hegyekben van hó, sőt, nem is kicsi, és azzal az eső sem bánik el úgy, mint azzal az egy-két ujjnyival, ami éjjelente lehull. De mi például egyáltalán nem vagyunk egy "téli"család, iylenkor sosem kerekedünk fel, hogy elmenjünk valahová "lefagyni", ezért örülnék, ha helyben lenne lehetőség a szánkózásra, a téli örömök kiaknázására.)

2012. január 22., vasárnap

Tél

Most tél van. Igazi tél. Olyan, mint gyerekkoromban volt, de hogy meddig lesz így, az már egyáltalán nem annyira biztos, mint gyerekkoromban...:(

Szerdán rengeteget havazott, csütörtökön már enyhébb volt az idő, pénteken egész nap csorgott az eső, szombaton este már -10 fok volt, ma pedig gyönyörű téli nap: hideg, de mégis kellemes, pont szánkózni való. Azt is tettük délután. :))

*********

Update jan.23: Ma ismét esik az eső. Sajnos, a régi REND már a múlté. :(

2012. január 17., kedd

Visszafordulós nap

1. Reggel, az oviban a földszintről visszamentem a második emeletre, mert eszembe jutott, hogy a táskámban maradt az a kisblúz, amit István még karácsony előtt hazahozott véletlenül, mert azt hitte, hogy a miénk.

2. Nem sokkal dél előtt, amikor a kórházba indultam Édesapámat meglátogatni, visszafordultam az autóhoz, mert rájöttem, hogy ottmaradt a telefonom. Anélkül meg nem mehettem be a kórházba, mert ha véletlenül nem engedtek volna fel a szobájába, muszáj lett volna megcsengetnem. No, de feljutottam, bár telefonáltam is...

3. Du. 5 előtt néhány perccel, mielőtt hazaindultam volna az óvodából, alaposan körülnéztem a kis raktárszobánkban, hogy nem marad-e semmi sem ott. Bezártam az ajtaját, lekapcsoltam a villanyt. Fölvettem a kabátomat, hátamra kaptam a táskám, és akkor látom, hogy papucsban vagyok. Vissza, csizmát húzni.:)

4. Este, fél 6 után. Hazaérkezem, de mivel havazik, úgy határozok, hogy felmegyek, hozok egy lepedőt, és letakarom a szélvédőt. Boróka a lelkemre köti, hogy hozzam fel a kispóniját. Letakarom az ablakot, és felmegyek. Ahogy belépek, Borókával egyszerre mondtuk ki: a póni!? Visszamegyek, hátrahajtom a szék támláját, elveszem a kispónit, majd mégis visszarakom az anyósülésre, hogy kutakodjak: a másik nem bújt el ott valahol? A támlát nem hajtom hátra, felkapom a nedves törlőrongyot az ülés mellől (azzal törülgettem ma egész nap az ablakot), és mint aki jól végezte dolgát, fölmegyek. Boróka már méltán hisztizni kezd: hol a kispónim???!!! Végül lementem, és felhoztam neki.:D

5. Este kb. 7 körül. Majdnem kész a grillcsirke, készíeném a salátát mellé. Észreveszem, hogy a sárgarépa elfogyott. Előveszem a pénztárcámat, hogy elszaladjak az üzletbe. A lányoktól kérdezem, mit hozzak nekik. Borókának az volt az óhaja, hogy joghurtot és körtét. Kriszta meg egyetértett vele. Elindulok, elmegyek majdnem az üzletig, és amikor már odáig jutottam morfondírozásomban, hogy jó lenne szaporáznom a lépteimet, különben lefagy a vékony benti nadrágom, egyszercsak bevillan, hogy a pénztárca otthon maradt. Visszafordultam, fölcsengettem, István pedig ledobta nekem.
Az üzletben joghurtot veszek, majd a zöldségesnél körtét, almát, paradicsomot (mert éppen nagyon szép - és kiderült eléggé finom - paradicsomjai voltak, aprók, szinte beillettek koktélparadicsomnak) és aszalt vörösáfonyát. Hazamegyek, készíteném a salátát, és észreveszem, hogy a sárgarépa elfogyott... Már nem fordultam vissza érte....

2012. január 11., szerda

Vezetés, avagy szabadság és orrakoppintás

Azóta készülök ezt a bejegyzést megírni, amióta megszereztem a jogosítványomat, csak valamiért mindig elmaradt. És most, hogy zárt ajtók mögött vagyunk, végre azt is leírhatom, ami néhány hete "nyomja a lelkemet", és nagyon kikívánkozik belőlem.

Miután kézhez kaptam a jogsit, máris vezettem. Persze, csak úgy, ahogy a kezdők szoktak. Félve - mert ugye, már csak magamra voltam utalva, és az autóis ismeretlen volt még számomra; néha butaságokat elkövetve, és aggódva mindenféle változtatás miatt: jujj, mi lesz majd a stopnál, jujj, hogyan fogok leparkolni, jujj, mi lesz, ha hegyen felfele kell indulnom, jujj így, jujj úgy. Aztán kb. egy héttel később Istvánnal és anyósommal "hosszú útra" indultunk. Kb. 150 km oda-vissza. Hiába mondta az oktatóm, hogy senkit se engedjek magam mellé, akárkit is ül az autóban, az hátul üljön, mert István úgysem akart hátra ülni. És az az út olyan is volt. Én a legjobbat próbáltam kihozni magamból, de úgyis az lett a vége, hoyg István állandóan beleszólt, én meg csupa stressz voltam mire hazaérkeztünk. Végigbőgtem azt az estét, és már-már azon voltam, hogy megfogadom: soha többé nem vezetek.:D:D:D Nem is vezettem. Másnapig. Amikor ki kellett vinnem az autót a piacra.

Aztán úgy hozta a sors, hogy István két napra rá elutazott a Deltába, én meg magamra maradtam. És akkor azt mondtam: most vagy soha. És beültem, és elmentem dolgozni. Másnap is. És másnap is. A jujj-ok természetesen, megvoltak, bár minden egyes nappal kevesebbet gondoltam rájuk. Ha bakit követtem el, akkor nekem kellett korrigálnom, nem harapta le senki a fejemet érte, és ment tovább az élet. Hétvégén már elmentem Krisztával a piacra, és a sok egyirányú utca miatt összekóricáltuk a fél várost... A következő héten is minden nap autóval voltam dolgozni, a rákövetkező hétvégén pedig sikerült eladni az autót.:( (Meli, éppen Udvarhelyre vitték!:))

Nem sokáig voltam autó nélkül, tudjátok, rá egy hétre megkaptam az ajándékautómat, a kis Ford Fiestát. A bökkenő csak az volt, hogy nem járhattam vele, amíg át nem irattuk. Több, mint egy hónap telt el, mire minden irat meglett (köztük új személyi is, nekünk), és végre megkaptuk a végleges rendszámot: MS 11 SKB (azaz MaroS megye, (20)11 Sütő Kriszta Boróka. A másik autónak is ugyanez a rendszáma azzal a különbséggel, hogy a szám: 06, mert Kriszta 2006-ban született. A 08, amikor Boró született sajnos már foglalt volt. :)) (Apropó, leírná nekem valaki a magyarországiak közül, hogy ott mi szerint rendszámozzák az autókat?)

Nos, volt jogsim, lett autóm (persze, előtte kiváltottunk egy ideiglenes rendszámot és forgalmit, és már használtam), lehetett autókázni. Kezdtem elölről mindent: az ismerkedést, a tanulást és a ... parát. Emlékszem, még úgy 1 hónap után is, remegtek a lábaim és gyomoridegem volt - MIUTÁN - kiszálltam az autóból. Tehát nem vezetés közben, akkor semmi ilyesmit nem tapasztaltam; a feszültség akkor jött elő, amikor már kiszálltam a volán mögül. Azt hittem, sosem múlik el. Míg egyszercsak azon kaptam magam, hogy abszolút élvezettel vezetek, nem remegnek a lábaim, nincs gyomoridegem utána sem, és elindulok bármilyen útvonalon, mégha nem is ismerem. Megy az oldalparkolás, megy a hátraparkolás, nem idegeskedem, ha éppen én vagyok az első a stopnál, sőt, ha valamilyen oknál fogva (azért most már nagyon ritkán fordul ez elő) véletlenül lefullasztom a motort, akkor sem kezd a szívem kiugrani a helyéről, és ha ledudálnak, hát inkább beintek egyet, mintsem idegeskedjek és tökéletlenkedjek.:D

Eleinte alig hittem, hogy tényleg én vagyok. Hogy valóban én vezetek, és akkor indulok útnak, amikor akarok. Ha eszembe jut, hogy vásárolni kellene valamit, nem kell megvárnom Istvánt, hogy hazajöjjön, és esetleg rábeszélni a "kiruccanásra", ha mégsincs kedve a vásárláshoz; el tudok ugrani a lányokkal a sürgősségre, ha sürgősen menni kell; nem kell félórákat várnom a buszmegállóban; ha István kiszálláson van, nem kell gyalog vinnem a lányokat oviba az esőben, vagy reggel 7-kor Apunak nem kell vigyázzban állnia az ajtónk előtt, hogy elvigyen bennünket, és stb. meg stb.: fel sem lehet mindent sorolni. Hihetetlenül szabadnak éreztem és érzem magam, és hihetetlenül könnyebb lett az életünk ezáltal. Tudom, hogy a környezetvédők azt mondják, használjuk a tömegközlekedést, mert így meg úgy, de sajna nem nekik kell úgy beosztaniuk az idejüket, hogy mindenhová idejében eljussanak, hanem nekem. És nem ők fizetik a buszjegyet sem, ami itt Vásárhelyen rengeteg: 6 lej lenne oda-vissza, ez több, mint 1 l üzemanyag, és én nem fogyasztok egy 1 liternyit naponta. Jó, még van néha a parkolójegy is, de nem mindig, attól függően, hogy hol találok parkolóhelyet. És, hogy a környezetvédők se méltatlankodjanak túlságosan, elárulom, hogy azokon a heteken, amikor délelőttös vagyok, és István is itthon van, nem külön autóval megyek, hanem Istvánnal, és busszal jövök haza.:)

Aki évek, évtizedek óta vezet, annak bizonyára nevetséges, vagy legalábbis vicces ez az elragadtatásom a vezetés iránt, de én tényleg most úgy érzem magam, mint az elítélt, aki visszakapta a szabadságát, vagy mintha szárnyakat kaptam volna, hiszen eddig ismeretlen lehetőségeket fedezek fel és aknázok ki. És nagyon hiányzik, ha rövidebb-hosszabb ideig nem vezethetek.

És az utóbbi hetekben keveset vezettem. két okból is. Az egyik, hogy éppen vakáció van, nem járok dolgozni, illetve az ünnepeken bárhová mentünk, a "nagy" autóval mentünk, azt pedig, legalább addig, amíg le nem jár a tanulóévem, nem akarom vezetni, a másik pedig egy kicsi, de számomra annál tanulságosabb balesetecske, amit sajna, én okoztam. Ez van. Szégyellem, sőt nagyon, mert abszolút elkerülhető lett volna, de nagyon jó volt orrakoppintásnak. Utólag visszatekintve (mert én oylan vagyok, hogy állandóan újra- és újraanalizálom a tetteimet, szavaimat) azt mondom: megérdemeltem, mert kicsit kezdett a fejembe szállni a dicsőség.

December 20-a volt, az óvodai ünnepségünk napja, az utolsó tanítási héten. István már szabadságon volt, ezért a magam autójával mentem. Aznap esett le az eslő hó, de szerencsésen beérkeztem a munkahelyre, megjártam a fodrászt a város másik fertályában, és haza is érkeztem. Büszkén újságoltam, hoyg átestem a hókeresztségen. Otthon gyors készülődés, átöltözés, lányok öltöztetése, és máris indultunk vissza a városba, fényképet készíteni. Két autóval mentünk, mert én onnan a szerepre mentem. Fotózás után "könnyes" búcsút vettünk egymástól, és kb. 6 perc után hívtam Istvánt, hogy ha még ott van, jöjjön, mert összeütköztem valakivel.:(
Egyirányú utcában parkoltam bal oldalon, és legalább 2 percig vártam, hogy elmenjenek az autók, és tudjak besorolni a forgalomba. Vártam volna én még két percig is, sőt még többet is, de egyszercsak nem jött egyetlen autó sem, én indultam, és pufff. Azt hittem, infarktust kapok. Nagyot szólt, de szerencsére nagyobb volt a hang, mint maga a baj. Azért beletelt egy órába, mire kitöltöttük a hivatalos iratokat, és megbeszéltük a továbbiakat a másik sofőrrel (Az is egy nő volt. És bár rendes volt, azért muszáj volt belémdöfnie azzal, hogy ő már 10 éve vezet és még sosem okozott balesetet!). Nagyon ideges voltam, hiszen 4-kor már ott kellett volna lennem az ünnepség termében, erre meg 5 előtt néhány perccel épphogy bezuhantam az öltözőbe, levetköztem, és indultunk a színpadra énekelni és mosolyogni.:(((((((( Nagyon rossz volt, de szerencsére végül sikerült ráhangolódnom a kis bemutatott darabra, és ha csak egy órára is, de elfelejteni, ami történt.
Másnap szintén autóval mentem munkába, de azt hittem, sosem érkezem meg. Az autót mégiscsak megviselte a koccanás, mert a kormány tekeredett ki a kezemből. Fel is hívtam Istvánt, hogy én hazafelé nem vezetem. Jöjjön be, és ő vigye haza, mert nem merek beleülni ismét. Elállítódott a futószög valamennyire, ezért lett nagyon instabil, de sajnos a szerelőnk épp aznap zárta be a műhelyét, és nem nyitott csak 9-én. Máshová is elvittük a két ünnep között, de szóba sem akartak állni. Így aztán az autó szinte tegnapelőttig pihent, csupán 30-án mentem vele: akkor kaptunk időpontot a biztosítónál. És az érdekesség csupán annyi, hogy a kedves sofőrtársam, aki már 10 éve vezet, annyira sietett a biztosítóhoz, hogy hátulról belerohant egy taxiba. Nem örültem, amikor ezt elmondta, mert tudom, mit érezhetett, hiszen én is benne voltam. De attól a pillanattól kezdve megszűnt a bűntudatom, a lelkiismeretfurdallásom, és végre elhittem, amivel mindenki vigasztalt: hadd el, megesik ez bárkivel, csak éppen ennél nagyobb "baleseteid" ne legyenek!

És most, hogy leírtam mindezt, egy újabb nagy kő gördült le a szívemről, mert most már nem kell "hazugságban élnem":D:D:D

2012. január 6., péntek

Cím nélkül

Előfordult már, hogy ideig-óráig lezártam a blogomat, és előfordul már az is, hogy azt hittem, végleges a döntésem. Aztán mások meggyőztek arról, hogy mégiscsak nyilvánosan érdemes folytatni. És hittem nekik.:) Nem is bántam meg. Azóta sem, most sem.

Mégis...

Mégis, most úgy érzem, hogy teljesen nyilvánosan, úgy, hogy az égadta világon mindenki olvashatja, hogy mi történik velünk, mit gondolok, mit érzek, kire vagyok mérges, már nem megy. És erre nem egyik napról a másikra jöttem rá, hanem úgy a teljes ősz, és az eddigi tél folyamán. Amikor nagyon elfoglalt voltam, és csak néha, egy-egy kis, rövid, lehet semmitmondó bejegyzés erejéig ültem le a bloghoz, mindig lelkiismeretfurdallásom volt, mert mindig lett volna valami fontos vagy komoly, amiről írhattam volna, vagy éppen bővebben kifejthettem volna amiről éppen írtam. Majd, ha eltelt bizonyos idő, már nem is éreztem késztetést a megírására, vagy jöttek újabb dolgok, és akkor már sok minden feledésbe merült. (Mint Boró "szemüvegesedésének" esete.) Vagy van olyan is, amit egyszerűen nem szívesen mondanék el mindenkinek: nem  intim dolog, mégis egy kicsit szégyellem, egy kicsit mérges vagyok miatta.

És egy másik dolog, ami nagyon sokat nyom a latba... tudom, hogy olvasnak néhányan a nem feltétlenül közvetlen környezetemből, én pedig nem szeretném, ha minden velünk megesett akármiről értesülnének. Ezért vagy azért.

Szóval, ekkora bevezető gondolom, éppen elégséges döntésem indoklására. Mert úgy döntöttem, hogy zárt kapuk mögött folytatom az írást. Aki eddig követett, és továbbra is olvasni szeretné a blogot, de persze, ismernem kell az illetőt valamennyire, az küldjön egy elérhetőséget a nyilvános emailcímemre (edithreceptjei kukac gmail pont com), és szívesen küldök neki meghívót. Tudom, hogy ezentúl a blogom új bejegyzései nem jelennek meg majd az irányítópulton, tehát lesznek sokan, akik egy-egy jó ideig nem néznek majd erre, mint ahogyan velem is elő szokott ez fordulni, de nem baj, vállalom.
Ez a bejegyzés holnapig lesz olvasható, holnap lezárom a blogot. Azért remélem, az eddigi abszolút hűséges olvasóim továbbra is megmaradnak!:)

Köszönöm mindenkinek aki eddig követett, olvasott, hogy velünk tartott, megélte családommal együtt a kellemes és a nem túl rózsás perceinket, hogy drukkolt, hogy bátorított, tanácsot adott, ha kellett, hogy osztozott örömünkben és bánatunkban. Remélem, továbbra is így lesz.:)

2012. január 5., csütörtök

A négyévesünk

Szép, szőke, angyali, okos, értelmes, talpraesett, makacs, bűbájos, simuló, mosolygó, nagyhangú, kiabálós, robbanékony, lobbanékony, kitartó, önfejű, szenvedélyes, érzékeny, szeretetre méltó, pukkancs, mérgelődő, puha, illatos, babás. Egy egyéniség. Ő BORÓKA. És JÚLIA.:) Legújabb becenevén: Póni- és lóőrült. :D

4 éves lett!!!


2012. január 3., kedd

Új év, új kezdet, régi "szokások"

Minden új év számomra egy új kezdetet is jelent. Úgy gondolom, hogy minden új évnek megvan a maga célja, haszna, harca és hangulata. Legtöbbször olyan, amilyenné tesszük. Ezt mára már "hiszem és vallom", ahogy mondani szokás. Azt kapjuk, amit várunk. Ha borúsak, pesszimisták vagyunk, és csak a rosszra koncentrálunk, istenbizony, csakis a rosszat, a negatívumot fogjuk felfedezni mindenben. De ha a jóra és a szépre vagyunk felkészülve, akkor az történik velünk.
Igen, néha a rossz is elkerülhetetlen, de néha talán azt is megérdemeljük. Vagy ha nem is "érdem" kérdése a dolog, akkor szerintem szükségesség. Mert különben túlságosan elbizakodnánk, elszállna velünk a ló. Vagy másért is jó a rossz: ha megéljük, talán jobban értékeljük, jobban megbecsüljük a jót akkor is, ha minimális, vagy csak egyszerűen nem annyira nagy, ahogyan szeretnénk. A rosszat csak egy kötelezően meglépni szükséges lépcsőfoknak tekintem, ami viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy a jóban zökkenőmentesen haladjunk; hogy tanuljunk, építkezzünk belőle. 

A lezárt 2011-et egy szuper évnek mondhatom. Az egészségünkkel minden rendben volt, ha leszámítjuk a kisebb-nagyobb  "szokásos" betegségeket;


Istvánnak és nekem is bőven volt munkánk egész évben, aminek köszönhetően az anyagiak is elég jól alakultak;


a lányok minden nap minden percében sok-sok örömöt, vidám percet szereztek nekünk, no meg - természetesen - néhány ősz hajszálat is, mégha egyelőre nem is  látszanak;


fejlődtek, ügyesedtek, okosodtak, változtak főleg jó irányban; Kriszta megtanult olvasni, Boróka pedig eljutott oda, hogy az óvodában ügyesen részt vesz a tevékenységekben és nem mellesleg szépen, hangosan elmondta a versét is a karácsonyi ünnepségen;
Fotó lesz, ha majd kapok
nyáron csodás hetet töltöttünk a Fekete-tenger partján barátainkkal;

Istvánnal több alkalommal is sikerült kettesben eltölteni némi időt;

és még sorolhatnám a jókat, amik a 2011-et szuperré tették.
Biztos volt rossz is, de már nem emlékszem rá. Nem is akarok.

Az év vége és az új év eleje pedig számunkra a szokásosan telik: karácsony,
szülinap,
szilveszter,

szülinap,

szülinap és ismét szülinap. Tele vagyunk ünnepekkel, ami főleg azért jó, mert így sokszor és sokat találkozunk a nagyobb családdal, és még több örömteli időt tölthetünk egymás társaságában. Holnap és holnapután éppen Borókánk születésnapjára készülök.