Szinte alig hiszem el, hogy több, mint 3 hónapja nem írtam már. Lejárt a nyaralás, lejárt a "jólét", utána azonnal vissza kellett rázódni az itthoni létbe, és elvégezni mindazt, amit még kellett a nyáron, aztán meg elkezdődött a munka, és így tovább.
Néha nagy késztetést érzek az írásra, de szinte mindig a legrosszabb pillanatokban. Aztán meg elfelejtem a témát, ami abban a pillanatban olyan jónak, olyan megírandónak tűnt. Aztán meg legyintek, és megy tovább az élet. Anélkül, hogy bármit is írtam volna, írnék a naplóba. Durva, nem? És szomorú. Nincs mentség. De ez van. Közhely. De akkor is ez van.
Most örülök a novembernek. Igen, ennek a morcos-nyákos-ködös-hideg novembernek. Végre, úgy érzem, a helyére került az élet a rendes kerékvágásba. Mert bár jólesett néha rövidujjú pólóban leugrani valamiért, azért mégiscsak pusztultam meg, hogy novemberben huszonannyi fokok vannak. De elmúltak. És olyan jólesik kifelé bámulni a melegből. És nem, nem vagyok depis miatta - de biztos én vagyok fordítva kódolva az emberek nagy többségéhez képest...
Elkezdtem a nagytakarítást. Megcsináltam egy részét annak, amit meg lehet ennyivel korábban is csinálni. Idén feltett szándékom, hogy nem lesz rohanás, nem lesz hajnalig sütés és szentestébe nyúlóan főzés. Helyette kellemesen, nyugiban töltjük az időt. Legszívesebben egyszer azt is kipróbálnám, milyen bezárni magad mögött az ajtót, és valahol a nagyvilágban karácsonyozni. Az viszont nem most lesz. De ami késik, nem múlik...
Jól vagyunk. Éljük a hol rohanósabb, hol nyugisabb hétköznapokat. Iskola, munka. Itthon, máshol. Együtt, és néha messze egymástól. Békésen, néha meg kiabálva. Fáradtan, máskor meg kipihenten. Jól vagyunk. Élünk: :)
