2009. október 29., csütörtök

Még mindig Boróka

Kicsi lányom ismét felülmúlta önmagát.

Az este én bevittem Krisztát az ágyába és amíg ott voltam, Boró Istvánnal maradt a mi ágyunkban. Amíg Krisztával susputoltunk egy kicsit és puszilkodtunk egy ... sokat:), eltelt néhány perc és meglepődve vettem tudomásul, hogy Boró nem jött utánam, sőt, ordítás sincs a másik szobából. Amikor bementem, hogy vállamra vegyem és elaltassam, ő nyugodtan feküdt a paplan alatt az apja mellett. Csendesen én is mellébújtam és mozdulatlanul feküdtem, amíg ő állandóan a helyét kereste. Kb 10 perc múlva vizet kért és miután ivott és kivittem a poharat, nem mentem vissza, hanem a fürdőbe vonultam. Eleinte hallgatóztam, de semmi furcsa zajt nem hallottam, így hozzáláttam magam lecsutakolásához, fogmosáshoz. Amikor végztem, édesdeden aludt már az ágyunkban. Áttettem az övébe és reggel háromnegyed hétig aludt. Akkor véglegesen fel is kelt.

Ma délben, az imént:
Evésforma, diórágcsálás és vízivás után pisi a bilibe. Kérdés: Hol alszik a baba? Titta - volt a válasz, azaz Kriszta ágyában. Lefektettem, betakartam, kutyust nyomtam a kezébe és szép álmokat kívántam neki. Tudtam, mi következik, már sokszor eljátszottuk: véget nem érő lefektetés, betakarás, ágybólkibújás, sétafika, és kezdhetjük elölről. Kijöttem, ideültem a géphez, hogy csendben maradjak. Kis monologizálás, aztán csend. És megint csend. Még mindig csend. Jé, csak nem aludt el? Dehogynem! Néhány perc után meggyőzödtem róla. Elaludt egyedül a Kriszta ágyán, anélkül, hogy legalább egyszer leszállt volna, anélkül, hogy mellette lettem volna. Nem merem remélni, hogy mindig így lesz, de az ez iránti vágy, természetesen, ott van bennem!
Ügyes vagy, Kicsikém, mint a következőkben is:

Letépi a papírt:


Megvan!:


Megragasztózza:


És odaragasztja:

Boró (régi) új szavai

Ami múltkor kimaradt vagy azóta megtanult:
- ette - este (Minden este történik nálunk: akkor hozta vissza a kutya a didit, akkor megyünk Tim-po nénihez, legújabban az "embe"-t is akkor hallgatjuk:D. )
- há - ház (a bilin van egy lehúzós, amin egy házikó van:))
- ninu - nuni (:D)
- aaaató, néha aaatú - autó
- embe - ember (Ember, ember, december című ének nyomán)
- tita - cica, de csak néha mondja, még mindig inkább háooom
- cin-cin - egérke
- cssssss - ha valaki alszik; ilyenkor az ujját a szája elé emeli.
- megtanult számolni, majdnem önállóan is mondja:
- et, tettő (hány éves vagy kérdésre azt mondja, hogy tettő), hámo, néd, öt/ot, hat, hét, nnnn (ritka, amikor morog valamit a nyolcra), a kilencet még sosem mondta ki, még bár meg sem próbálta, és tííííííízzzz (na, ezt előszeretettel mondogatja).
- be - be
- bemm - benn
- uff - ülsz (ha valahová fel akar ülni)
- te - saját magára érti, de mondja még úgy is, hogy
- én, enn - én

Jól megaszonta!

1. Megbotlottam és leestem, nem tudtam magam után kapni!

2. Hé, támadt egy jó ötletem! Megígérem, hogy hoz a Mikulás.....

3. – Látod, milyen kicsi harisnya ez? A tied is volt!
- Akkor, amikor majd játékbaba voltam?

4. Anyuka, kell kakálni. Már úgy fojtogatja a fenekemet!

2009. október 27., kedd

Sport

Szeretem a sportos napokat. No, nem kell megijedni, nem lettem egyből hivatásos sportoló, de még arról sincs szó, hogy a millióegy meglévő dévédé segítségével rendszeresen megtornáztatom magam. Sajnos, az ilyenszerű sportokat nem nekem találták ki. De ha arról lenne szó, hogy rögtön induljak röplabdázni, netán focizni, 500 km-es sebességgel indulnék. Szóval, a sport terén, mint sok más egyébben is, nem szeretem az elaprózott dolgokat, a sok csecsebecsét.

Bármilyen cikekt olvasnék, ami életmódról, egészségről, esetleg diétáról szól, mindig hangsúlyozzák benne a mozgás fontosságát, amivel teljes mértékben egyetértek, sokszor el is határozom, hogy no, majd ezentúl, de egy idő után akár ilyen, akár olyan okok miatt valahogy mindig abbamarad.

Most viszont megtaláltam azt a "sportot" amit egyszer majd - remélem, nagyon soká - úgyis abbahagyom, de addig képtelenség lenne kiiktatni az életemből/életünkből. És ez nem más, mint a járás, a gyaloglás. Az említett típusú cikkekben mindig ott van a mondat, hogy ha másra nincs lehetőség, akkor legalább sétáljunk egy jó nagyot. És gondolom, az ilyesmit tényleg azok számára írják, akik időhiány, kényelem vagy bármilyen más okból, nem tudnak ezenkívül semmit sem tenni. És persze, kicsit törődnek ugyanezen emberek lelkével is, hiszen, ha gyalogolnak egy keveset, már rögtön jobban érzik magukat, megvan az elégtétel, hogy hát tettek az egészségük érdekében.

Most így vagyok én ezzel, bár korántsem akarok majd ennyinél lecövekelni. De kezdetnek mindenképpen jónak tartom. A fentiek megvilágításában voltak az utóbbi időben kifejezetten sportos napjaim. Mint csütörtökön múlt egy hete, amikor Krisztával a szemészeten voltam, onnan a főtéren át elgyalogoltunk a szerkesztőségbe, majd hazaérkezve Anyuékhoz mentünk Boróhoz csatlakozni, onnan én az óvodába sétáltam szülői bizottsági ülésre, majd angolórára (busszal, igaz), de a megállótól és vissza volt gyaloglás is. Vagy másnap, amikor Kolozsvárra mentünk és keresztül-kasul jártuk a főteret egyik intézménytől a másikig aláírásokat és pecséteket gyűjtögetve Ani diplomájának megszerzése ügyében, majd az egyetemen kóvályogni le és fel a lépcsőkön amíg megtaláltunk minden termet, vagy elgyalogolni a buszállomásra és ott szembesülni azzal, hoyg kb. 5 perce ment el a busz, amjd visszasétálni a vonatállomáshoz, hogy városi buszra üljünk és elvitessük magunkat a város másik végébe stoppolni. Vagy múlthéten, amikor naponta kétszer lementem az oviba Krisztát elvinni és hazahozni, sőt, egyszer plusz utam is volt, mert Boró is ottmaradt, de rövid időn belül hívtak vissza. Vagy akár a tegnapi napom is sportos volt, mert Boróval voltunk csiribirizni (na persze, ide busszal), de rögtön utána mamához sétáltunk, onnan én haza, majd 4-kor Kriszta után oviba, onnan pedig vissza mamához Boró után és végül haza.

Szóval, jólesik a lelkemnek a gyaloglás. Mert ezt megtehetem. Mert úgysem iktathatnám ki és érzem, hogy csakis használok magamnak vele. Persze, pl. Kolozsvár után szakadtak le a lábaim, de akkor is jól éreztem magam. Fogyni még nem fogytam, de azt sem bánnám, ha semmit se fogynék ezen a módon, úgyis a jó közérzet a fontosabb. Bár ahhoz valóban nagyban hozzájárulna, ha ledobhatnám magamról azt a 15 kilós zsákot, amit elosztva, különböző testrészeimen cipelek!

2009. október 26., hétfő

"Kifakadtak"

Hát természetesen, hogy a Lányaimról van szó, kiről másról?

Már tegnap hajnali 5-kor csak úgy volt hajlandó visszaaludni Boróka, hogy megevett két szem apró nápolyi szeletet (csak ez került kezem ügyébe úgy, hogy villanyt se kelljen gyújtani és a legkevesebb cécóval is járjon) amit jóízűen leöblített pár korty teával.

Aztán reggel, az első útja a konyhába vezetett Papaaaa! felkiáltással. A sebtében megsütött és elétett tükörtojást azonnyomban - méghozzá rendeltetésszerűen - eltűntette, azaz tényleg megette, sőt egy fél szelet kenyérrel összebarátkoztatva küldte le, majd rögtön utána, mialatt mi, többiek is reggeliztünk, eltűnt néhány maréknyi káposzta savanyúság is a friss csalamádéból. Ezalatt Kriszta állandóan pörösködött velünk, hogy nem kér rántottát, inkább tükörtojást enne ő is. Egyet sütöttem neki is, majd jóval azután, hogy mindenki felkelt az asztaltól, ő is befejezte a reggelijét: először megette a tükörtojást és anélkül, hogy bárki rávette volna, a rántottát is felfalta - egy falat kivételével.

Ebédnél szintén kellett némi rábeszélés, sőt, egy tortaszelet kilátásba helyezése ahhoz, hogy Kriszta megegye a levesét, de végül jóízűen ette (mint mindig, mindent, csak az elindulás nehéz) és meg si ette mind. Utána egy jókora szelet torta, meg - ha jól emlékszem - István jóvoltából néhány szem dunakavics.
Boróka a saját leveséből csak a borsószemeket halászta ki, de a sajátomnak legalább felét szorgalmasan a szájába kanalaztatta. Ő hajlandó volt a halból is enni, de tortából már csak keveset evett.

Ébredés után Krisztának szintén torta-ehetnéke támadt (nagyon finom aludttejes-gyümölcsös-zselatinos torta volt), és naná, hogy Boró is utánozta őt. Boró maradéka is Kriszta fogai között pusztult el! Nem sokkal ezután vajaskenyeret kívánt a kisasszony. A nagyobbik.

Vacsorára Kriszta nem kért semmit (nem is csodálkoztam, hiszen már majdnem vacsoraidőben ette a vajaskenyeret). Borónak tejbegrízet főztem, Kriszta meg sem akarta kóstolni. Fürdés és lefekvés után viszont kiszólt az ágyából: Anyukám, kérek szépen tejbegrízet! Majd hozzátette: Ha most nem eszem valamit, megbetegszem! Azt hittem, össze-visszaröhögöm magam. És még azt is, hogy csak azért mondja, hogy kibújhasson az ágyból. Végül megegyeztünk, hogy vajas-mézes kenyeret kaphat és legnagyobb csodálkozásomra be is vágta az egészet.

Ma folytatódott az evés: Kriszta az oviban evett, de az óvónők szerint nem volt baj, mindent megevett. Boró pedig már reggel elkezdett "zabálni". Egyszercsak hozta a hűtőből a tegnapról megmaradt sült pisztrángot: megmelegítettem, megettük (a gerince mellőli részt én ettem, mert abban vanank szálkák és azt ne merem nekik adni). Majd szezámmagos kiflit kentem meg lekvárral, mert a lekvárosüveget is előszedte a hűtőből és határozottan kifejezte kívánságát. Végül az egészet lenyomtatta némi káposztával, szintén a csalamádéból és egy pohárka vízzel. A szezámmagos kifli többi részét babatornára menet és onann jövet falta fel. Ebédkor nem evett jól, mamánál voltunk, és csak néhány kanál leves csúszott le meg egy kevés kakaós süti. Hogy vacsoráig evett-e még valamit nem tudom, mert mamánál maradt, de a káposztáslaska (káposztás tészta) sem kellett neki, szintén mamánál. Egy tányér tejbegrízet azért bevágott lefekvés előtt!

Kriszta az oviban az utolsó morzsáig megette az uzsonnára kapott almás rétest, és mamánál szintén jóízűen evett a már említett káposztáslaskából. Mindamellett, a tejbegríz ellen neki sem volt kifogása.

Úgyhogy, tekintve azt, hogy az utóbbi napokban, sőt - már azt hiszem, heteket is mondhatok - eléggé rosszul ettek mindketten, állandóan egyezkedések, könyörgések, no meg finomság-ígérgetések folytak, tegnap megtáltosodtak a Kisasszonyok és annyit ettek, mintha ki lettek volna fakadva. Hogy mitől, nem tudom, de nem is érdekel mindaddig, amíg esznek.

2009. október 22., csütörtök

Interjú

Nem, nem fogom minden megjelent írásomat belinkelni, annál is inkább, hogy egyelőre nincs is kilátásban másik témám, írásom. Hogy ezt most mégis megteszem, azért van, mert úgy gondolom, hogy abszolút közérdekű a dolog.
Biztos mindenki ismeri, de legalábbis hallott a Csiri-biri tornáról, csak esetleg még nem tudta eldönteni, hogy érdemes-e elvinnie a manóját egy-egy foglalkozásra, vagy csak egyszerűen nem volt alkalma eddig. Nos, az interjút azzal a valakivel készítettem, aki itt tartja a tornát, és amelyikre Borókával én is már többször elmentem. Mondanom sem kell, hogy Boró imádja, nincs olyan nap, hogy százszor ne indulna Tim-po (Pintyő) nénihez, hintázni, labdázni, szamarazni.:) Ha van kedvetek olvassátok el, hátha találtok benne új infót és esetleg elmentek ti is a gyerekellel egy ilyen foglalkozásra. (Megjegyzem, nem kapok semmiféle juttatást ezért a "reklámért", csak azért írom, mert tényleg látom Borón is a fejlődést az első két alkalomhoz képest.)

Itt a link: http://www.hhrf.org/nepujsag/frisslap.htm#E14E18 Kiscit még kell gördíteni ahhoz, hoyg a cikkhez jussatok, mert csupán a melléklet főcímének van linkje; a cikk címe: Csiribiri, csiribiri, zabszalma...

2009. október 21., szerda

Miért jó fiatalnak lenni?

A körkérdés a gasztroblogok táján kelt életre, de szerintem érdemes lenne, ha meghaladná köreit, ezért itt is közzéteszem.

„- Hölgyem, megmondaná, hány éves?”
„- Természetesen. Annyi vagyok, amennyinek kinézek. Vagy még pontosabban, amennyinek érzem magam.”

Valamikor fruskakoromban hallottam ezt a mondást és azóta sem tudom elfelejteni. Akkoriban kicsit nonszensz volt számomra a felelet, aztán, ahogy telt az idő, kezdtem mindinkább átérezni igazságát és súlyát. Mert ki a fiatal? A húszéves? Esteleg a harmincasok? Attól függ, honnan nézzük. Tízévesen vénember volt számomra egy negyvenéves, most meg már az ötvenest sem tartom öregnek!

És bár valóban, a húszas korosztályt tartják az igazi fiatalság korának, én mégis úgy gondolom, hogy ez egyénenként változó. Hiába fiatal az Édesanyám (tényleg nagyon fiatal, 17 évesen szült engem), ha a betegségek és a gondok legalább 10-15 évvel többnek mutatják. És legalább 20-szal többnek érzi magát. Én pedig még mindig olyan fiatalnak érzem magam! És szerintem ezt ugyanígy fogom érezni tíz-húsz év múlva is.

Csak egy példa: tavasszal, amikor a tízéves osztálytalálkozónk volt, valahoyg anynira hihetetlen volt, hogy eltelt tíz év az érettségink óta. Nem voltunk mintaosztály, ami az összetartást illeti, megvoltak nálunk is az ellenségek vagy csak egymás iránt semleges személyek, de most mégis ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Ugyanolyan fiatalok, nyughatatlanok és bolondok voltunk, legalábbis olyannak éreztük magunkat, mint 10 évvel ezelőtt még akkor is, ha egy-egy csípő vagy comb szélesebb lett azóta, az arcok kerekebbek és a legtöbbünk már egy vagy két manót hagyott maga mögött otthon.

Azok közé tarozom, akik nem panaszkodhatnak eddigi életükre. Volt gyermekkorom és szép volt, mégha néha meg is keserítette a 9 évvel kisebb húg, illetve a mezei munkák. Volt szép kamaszkorom, amikor semmi más dolgom nem volt, mint tanulni és szórakozni, no meg zenélni, volt szép újfelnőttkorom nagy szerelemmel (első és utolsó nagy szerelmem:D) munkahellyel, önállósággal és az élet első igazi pofoncsapásaival, aztán egyetemista életem diáklapírással, tervezgetésekkel, barátnőkkel, sörözésekkel, majd ifjú házaséletem hosszú mézeshetekkel, néha-néha közbeiktatva némi ürmöt is az örömbe, később anyává váltam, majd dupla anyává és itt vagyok a jelenben. Még mindig fiatalon, még mindig úgy, hogy nyitva áll előttem az élet. Még bármit csinálhatok ezután is, még bármi lehetek – mert nem érzem úgy, hogy teljesen megvalósítottam volna magam – és szándékomban is áll tenni valamit nemcsak magamért, nemcsak szűkebb családomért, hanem a közért, másokért is.

Kép innen:



És nem tudom, mennyire meglepő esetleg, de semmi szín alatt nem szeretném újraélni a különböző korszakaimat. Bármennyire is szívesen gondolok visza a középiskolás évekre, bármennyire is jó volt a maga gondtalanságával mindenféléjével, nem fordítanám vissza az időt. Mint ahogyan nem szeretnék friss házas sem lenni újra, és ahogyan nem cserélném el a (két)gyermekes életet sem a gyermek nélkülire. Ahogy öregednek az évek, igaz, minden kezd nehezebb lenni, több a gond, a megoldásra váró probléma, az összehangolást igénylő dolgok, mind nehezebb sokfelé szakadni úgy, hogy senki és semmi ne szenvedjen hiányt, de állok elébe. Úgy érzem, hogy megvannak az alapok ahhoz, hogy megálljam a helyem, és mivel minden korszakomból kihoztam a maximálisat, nincsenek olyan dolgok, amik miatt bánkódnék vagy visszavágynék (bár igaz, van némi hiányérzetem az utazásokat illetően, de még nincs veszve semmi, bízom benne, hogy egyszer eljön a nagy utazások ideje is), mindig abban a helyzetben, korban érzem jól magam, amelyikben vagyok. És abban érzem magam fiatalnak is. Mindig megvan a cél, amiért küzdeni, dolgozni, élni érdemes, és szerintem ezt csakis optimizmussal, a dolgokhoz való pozitív hozzáállással lehet csinálni még akkor is, ha néha lelki hullámvölgybe zuhanunk, ha néha anyagi, egészségi gondokkal kell megbirkózni, még akkor is, ha rosszindulatú-akaratú emberekbe ütközünk vagy ha úgy érezzük, hogy pillanatnyilag minden és mindenki ellenünk esküdött.

Azt hiszem, ennél jobban nem fogalmazhatnám meg gondolataimat, a bennem kavargó dolgokat jövőben sem, a harmincéves szülinapomon.

A kérdést továbbadom. Ezúttal nem nevezek meg senkit, mert - bevallom - abban reménykedek, hogy minden rendszeres olvasóm elgondolkodik egy kicsit ezen és összeszedve gondolatait, ír is egy bejegyzést. Remélem, szívesen írtok majd róla! Tehát mindenkinek továbbítom!

A kérdést Duende tette fel nekem, nagyon köszönöm neki!!! :)

2009. október 19., hétfő

Tudósítás

Ez igazán nem nagy dolog. De nekem mégis az. És remélem, hogy csekélysége és együgyűsége ellenére is egy új korszak kezdetét jelenti. Csak egy egyszerű kis tudósítás egy olyan helyről, ahol otthonülő anyukaként is megjelenhettem: az óvodából. Nem jelenti azt, hogy állásom van, azt sem, hogy felvesznek majd, de valami mégis elkezdődött, legalábbis úgy érzem, hogy elkezdtem a "visszaszivárgást" az anno elhagyni kényszerült közegbe, a sajtóba. Nemcsak ez a tudósítás mondatja ezt velem: leadtam egy interjút is, ami, ha minden igaz, csütörtökön fog megjelenni. Ha van kedvetek elolvasni a rövidke írást, itt megtehetitek.

Az a NAGY dolog

Látom, nem lehet semmiféle titkot sugalmazni "itt":D, és ha titokról van szó, akkor csakis "AZ" ugrik be mindenkinek! :) Pedig szerintem, ha kisbabáról lenne szó, azt csak úgy - derült égből villámcsapás módon bejelenteném. De nem, nem kisbabáról van szó, legalábbis nem olyanról, aki beférkőzött volna most a pocakomba.:)

Egy másik "kisbabáról" van szó, arról, aki lassan két éve aktív tagja családunknak. Vagyis Borókáról. Aki 1 év, 9 hónap és 8 nap után abbahagyta a szopit!!!!!!!!! Igen, immár 5 napja kimaradt az utolsó mohikán gyanánt megmaradt esti szopi is. És hogy le merem írni már most azt, hogy véget ért? Igen. Mert biztos vagyok benne, hogy most már akkor sem adnám vissza, ha újra kérné.

Hogy hogyan kezdődött? Hát sehogy. Csak történtek a dolgok.
Nemrég olvastam Katánál , hogy Zsófia elválasztódott és még arról regéltem neki a megjegyzéseknél, hogy fogalmam sincs nálunk mikor jön el az a 'majd', de a dolgok állása szerint nem egyhamar - véltem én. És valóban, ha nekem valaki mlt héten azt mondta volna, hogy Boróka egyik napról a másikra lemond a didiről, kinevettem volna.

Annyi előzménye azért mégis volt, hogy egy nehezebb időszak után, amikor éjjelente többször is ébredt és fáradtságom miatt szopival is altattam vissza, elhatároztam, hoyg ez így nem mehet tovább. Aztán jött egy könnyebb időszak, amikor átaludta az éjjeleket vagy csak korareggel ébredt először és ekkor könnyű volt betartani, hogy ne tegyem mellre. Kb. másfél hétig volt az, hogy csakis este szopizott és ezt is hamar lezavarta a kisasszony, több, mint 2-3 percet egyik mellből sem szopott. Nem is aludt el rajta, mint régen, hanem vígan játszadozott volna még utána. Sosem erőltettem vissza, inkább a vállamra véve, énekelgetve altattam el. Ha muszáj volt. Mert van, amikor magától is elalszik.

Aztán arra gondoltam, tovább kellene lépni és az esti szopikat is ritkítani, azaz jó lenne, ha csak minden második este szükségelné a kisasszony az anyai emlőt. gy határoztam, hogy ha Borókám nem kéri, nem említi, egyszerűen este sem kínálom meg. És október 14-én este ez meg is történt. A vállamon aludt el. Másnap este feltétel nélkül adtam volna neki, ha kérte volna. De nem kérte. És a következő estén sem, és a negyediken sem. Tegnap este említette, de hozzá is tette, hogy vaua, azaz elvitte a kutya és én ráhagytam. Megkínáltam vízzel és ő ellenkezés nélkül a vállamra hajtotta a fejét és némi Mókuska éneklése után már aludt is. Reggel 6-ig.

Szóval így történt. Egyik napról a másikra, ahogy nem is mertem volna remélni. És az egészben a legfontosabb az, hogy semmiféle lelkiismeretfurdallásom nincs miatta. Mert eddig bármi is adódott (pl. antibiotikum a mellgyulladásom miatt) vagy azon agyaltam, hogy el kellene választani, mindig olyan rosszul éreztem magam. Valami olyasmi, hogy: de mindez miattam történik, ő nem akarja. Ezért aztán nem hallgattam semmiféle unszolásra, rosszallásra és szoptatási tanácsadóval is konzultálva, rábíztam a dolgot Borókára. Nem tudtam, de éreztem, hogy megtehetem ezt, és bíztam benne, hogy amint eléggé érett lesz rá, elhagyja ezt is, mint ahogyan annak idején Kriszta is elhagyta a cumit. És most is, mint annyiszor, beigazolódott, hogy hiába akarnánk siettetni dolgokat, jobb kivárni az idejét. (Azért az alvástanítást mai napig nem bánom!) És most hiába aggódom azon, hogy hogyan szoktatom majd le a vállon-elalvásról, vagy hogyan szokik le majd a kiságyról, tudom, hogy fölösleges gyötrődés, hiszen eljön mindennek az ideje. És amikor itt az idő, akkor talán könnyebben is megy, mint ahogyan legmerészebb gondolatainkban is elképzeltük.

Magyarázat

Festés. Felfordulás. Mindent elmondtam. Mégsem. Kriszta jól van. Boró köhécsel. És még valami. Valami nagy. Majd máskor.

2009. október 15., csütörtök

Betegség

Nagyon megijesztett Kriszta kedden.

Az előző éjszaka jól telt; az este kapott Nurofen megtette hatását, nem is kúszott fel többet a láza. Reggel majdnem 9 volt, mire mindketten keltek. A csicsergésből ítélve Kriszta sem volt rosszul.

De ahogy felkelt az ágyból és kimentünk a konyhába reggelizni - kimondottan tükörtojás volt a kisasszony óhaja - már ráborult az asztalra és azt mondta, hogy álmos. Szerencsére mind egy szálig bevágta a tojást egy szelet kenyérnek a belével együtt, úgyhogy nagyon örültem. Gyengeségét az előző napi majdnem-koplalásnak is betudtam. Befeküdt a mi ágyunkba, ott szundikált délelőtt, sűrűn megnéztem mi van vele. Kérdeztem, hogy kér-e teát és amikor meglett, két csészével bevágott. Ezután az égvilágon semmit nem akart elfogadni. Koradélután átköltöztettem a saját ágyába kb. 10-15 perces ébrenlét után és ismét elaludt. Délelőtt konzultáltam a doktornővel, és mivel nem volt lázas, nem mentünk sürgősségre, de muszáj volt megvizsgálnia. Háromnegyed 5-kor én ébresztettem, akkor indultunk a doktornőhöz. Már szerencsére teljesen más bőrben ébredt, és (ismét szerencsére:)) eltaláltam a kedvét egy ivó-Danoninóval (még sosem vettem ilyesmit nekik). A doktornőhöz már a régi Krisztával érkeztünk meg.:) A diagnózis nem a legszívderítőbb, de azért nincs nagy baj. Nagyon pirosak és duzzadtak a mandulái, a légzése kissé érdes (ezt a kifejezést használta az orvosnő) az orrából pedig váladék folyik le a torkára. Csodálkozott is, hogy sem az orra nem folyik, se nem köhög. Írt fel antibiotikumot, köptetőt és fújnom kell az orrába is orrspray-jel. Plusz megy tovább a Nurofen. Tegnap is jól volt már, ugyanazzá a kis ugrabugra, cserfes kisasszonnyá változott, aki mindig is szokott lenni. Remélem, a kezelés megteszi a hatását, és nem lesz visszaesés egyhamar.

Most pedig folytatom a pakolászást, szekrénykirámolást (festés egy szobában), majd, ha kelnek a lányok, reggeli után magunkra kapjuk a szekrényekben fellelhető összes ruhánkat (orkán erejű szél süvít már tegnap dél óta), Boró megy mamáékhoz, Krisztával 10:40 -re megyek szemészetre, majd du 4-től egyedül, óvodai gyűlésre (mint a csoport szülői bizottságának elnöke - khm-khm:P), 6-tól pedig angolra- méghozzá tesztet (is) írni. Holnap hajnalban Anival Kolozsvárra, Édesanyám fog vigyázni a lányokra, miközben István a festést intézi.

Nincs is sok dolgom!;):):P

2009. október 14., szerda

Tél

Hihetetlen, de igaz.
Vasárnap még nyár volt, a javából, mint írtam, este 7-kor még 23 fok volt, az éjszaka pedig havazott. Igen, HAVAZOTT!!! Ilyet se értem még, hogy október közepe előtt havazzon. És hideg van, szörnyen hideg. Tegnap még azt hittem, csak azért tűnik ilyen hidegnek, mert nem vagyunk hozzászokva még. És a buszmegállóban, a buszra várva, az autók lámpafényében cikázó cseppek olyanoknak tűntek, mint a hópihék, bár akkor még tényleg nem hó volt. Aztán hajnali fél 5-kor, amikor túlságosan fehérnek tűnt a közeli üzlet teteje, és kibámultam az ablakon, rögtön kiugrott az álom a szememből. Kockáztatva a lefagyást, muszáj volt megörökítenem, mert arra gondoltam, ha esetleg reggelre elmossa az eső, senki sem hiszi el nekem. És amikor elújságoltam Istvánnak a dolgot, rögtön utána, hogy kinyitottam a szemem, azt kérdezte: álmodban?:P
Ki se megyünk ma a házból. Nemcsak a hideg miatt, hanem azért sem, mert Krisztának nem hiányozna a plusz betegség. Hamarosan erről is.

Hajnali fél 5-kor:




Az előbb, a távolabbi dombokon:

2009. október 11., vasárnap

Ősz

Igen, úgy néz ki, megérkezett. Bár ki tudja?
Ma még "hőgutát" lehetett kapni az évszakhoz képest, este 7-kor, amikor Anyuékhoz mentünk, 23 fokot mutatott az autó hőjelzője. Ahogy hazaérkeztünk és kiszálltunk az autóból, rámesett az első csepp. Mire felérkeztünk már jól esett és azóta is egyfolytában hull. Nem öntik dézsából, de a kanyarban a pocsolya már jó nagy. Még nincs hideg. De lehet, hogy reggelre már az lesz. Bármi lehetséges.

Nem szomorkodom miatta, inkább örülök, hogy ilyen sokáig volt részünk szép, nyárias időben. Sőt, már el tudok képzelni egy olyan napot, amikor kinn tombol az eső és a hideg, benn pedig, a jó melegben gyerekzsivaj és vasalásillat terjeng. Esetleg még egy forró csoki is "beleszól".

Mégis szomorú vagyok. Kriszta estére - se szó, se beszéd - belázasodott. Nem is akármennyire, egyből 38,8-at mértem. Igaz, volt úgy napközben is, mintha forrónak éreztem volna a testét, de a homloka-halántéka nem volt az és 36,4-nél tovább a higanyszál sem kúszott fel. Aztán evett rendesen, a viselkedése sem volt más, mint a megszokott. Délre nem aludt, ellenben elaludt késődélután, amiből aztán már lázasan ébredt. Egyelőre kapott kúpot és Nurofent. Nem mertem éjszakára nem csillapítani, főleg, hoyg elég magas volt. Azóta láztalan, semmilyen más tünet még nem jelentkezett, bár a doktornő szerint (akit felhívtam egy röpke gyógyszeradag-konzultáció végett) valamilyen gyomorproblémás járvány van errefelé. Mindenesetre, holnap nem megy oviba, lássuk, hogyan alakul az állapota és annak függvényében dőlnek majd el a következő napok.
Hátha nem lesz semmi baj!

Boró és a beszéd

- Mámá, mámáááá - szalad hozzám és még hozzáteszi: baba.
- Mi történt a babával?
- Hoppá! (azaz leesett)
- És most mit csinál a baba?
- Ü, ü. - vagyis sír.

Ilyen és ehhez hasonló, bármilyen témájú párbeszédek tutcatjával hangzanak el közöttünk nap, mint nap. Mint írtam már, bármit megért és mindent megértet, amit akar. Ha nem tud szót arra, amit szeretne, akkor arc- és testbeszéddel, kézjelekkel, integetéssel úgyis tudtunkra adja. (Lehet, hogy bolondnak tűnök emiatt, de éppen azon "szomorkodom", hogy ha majd megtanul rendesen beszélni, ez az elemi, ösztönös kifejezési módja szép lassan elsorvad. Természetesen, a testbeszéd mindig jelen marad, de ennyire intenzíven, ennyire kifejezően, mint most, aligha.)

Mindenesetre, számomra nagyon érdekes és újszerű tapasztalat Boróka beszéde. Vagy inkább nem-beszéde. Tudom, hogy nincs elkésve semmiről, és az, hogy még nem beszél legalább tőmondatokban, az égvilágon semmit sem jelent. Ezzel tisztában vagyok, nem is kell ilyesmivel vigasztalni. Csak egyszerűen megállapítom, hogy eléggé furcsa számomra ez, ha visszagondolok arra, hogy Kriszta milyen hamar beszélt.

De teljesen különbözőek, amúgyis, hát akkor miért pont ebben hasonlítanának?!

Kisebbik Drágaságom, pl. nem törekszik arra, hogy egy szót teljesen kimondjon, megelégszik általában az első szótagjával is. Természetesen, vannak kivételek.
Ugyanakkor a „Basic English” mintájára megalkotta a maga basic-magyarját, amihez viszont idegenek, de még családtagok számára is szótárra, azaz rám van szükség. Így aztán Boró nyelvezetében: ka – a kanál, a kulcs, a ceruza, kettőzve pedig mindenki tudja, mit jelent, illetve a béka is, de ott hallatszik egy p a végén, azaz: kap.
Bá – a bácsi, a bárány, a lámpa, de még a helikopter is. (Hogy miért, senki se kérdezze!:P)
Tö – a hús, a tojás, a torta, a tó és a pénz is, de az kábé tömm-nek hangzik.
Dzidzi vagy dzsidzsi(s) a bicikli és ha térdelni akar a széken. :O

Ezeken kívül pedig vannak azok a szavak, amiket ki tud ejteni rendesen, illetve azok, amiket mond, de nem ejti jól vagy esetleg ő elnevezett valamit valahogyan. Mint pl. ez a sírás dolog: ü, ü. Bár a fésű is ü.ü.
Azok a szavak, amik eszembe jutnak, most lejegyzem, de a lista korántsem lesz teljes:
- Apu, aputi, ap.ti
- Ana, mámá – én
- Ede - Edit
- Titta, eleinte Csista (Kriszta)
- Ene: Ani
- mama, káká (tata)
- baba, tente baba
- drrrrr - labda
- bvvvv – blúz
- amma – alma, hagyma
- e – barack, és ha valami csíp; illetve, ha keserű, akkor amolyan nyekergős e-e-e
- bu – uborka, répa
- ennő – ernyő
- eddő – erdő
- ó – olló, villa, vessző
- hinta
- csicsis – hajcsat, hajgumi, copfi, itteni babanyelven tulajdonképpen szépet jelent;
- kaka – kaka, pisi, orrváladék
- dííí – víz
- tető – tea
- dell – tej (Érdemes lenne látni, hallani, hogy ezt hogyan ejti ki: nyelve hegyét kidugja, de valahogy át is forgatja a nyelvét a szájában, mindenesetre, leírhatatlan.:))
- didi - mell
- I-hha – Ella (néni)
- Tyim-po – Pintyő néni
- a legtöbb állatot hangutánzó szóval illeti:
- kutya – vava, uaua
- macska – (h)áoooom (szépen, dallamosan, elnyújtva)
- kakas – kaka és úgy csinál, hogy káoooo
- tyúk – ka-ka-ka
- csirke – ci-cici
- kacsa – háp, happ
- bárány – báááá
- tehén – mmmmm
- ló – óóó
- disznó: torokmorgás röviden, szagagtottan
- kígyó – ssszzzzz
- elefánt, oroszlán, tigris, medve – szintén valami morgásszerű hangok

Ezenkívül jelzi, hogy kié valamilyen tárgy. Hangzásban még ritkán fordul elő, inkább csak a „babaje” kifejezésben. Ha másvalakié, akkor csak azt , mondja: aputi, Titta vagy mámá, vagy éppen akié.
Kezdetleges mondatalkotásai is vannak, mert pl. még álmában is tudja mondani, hogy: didi vaua, mármint, hogy a kutya elvitte a didit. Vagy: baba, dííí – vizet kér. Aputi páááá – apuci elment.
Néhány napja még egy változás beállt nála: érdeklődik a mondókák, dalocskák iránt. Maga kéri őket. Természesetesen, még nem mondja a szöveget, de mutogatja bőszen, mert persze, hogy a mutogatós versikék, dalok a legfülbemászóbbak! Az Erdő szélén házikó-t és A tokaji szőlőhegyen címűeket játszaná napestig. Néha még közbeiktatjuk a Pont-pont vesszőcskét vagy az Én is pisze, te is piszét. Az erdő szélén házikót kész kabaré, ahogyan „énekeli”: én elkezdem: erdő, mire ő is mondja: eddő. Folytatom: szélén, majd ő fejezi be a sort hááá-hó (házikó), majd babanyelven mondja „a többit” abbbaba epepepe stb. Aztán egy idő után cinkosan-huncutul elneveti magát, mert tudja, hogy jópofa amit művel. :)

Nos, kb. ennyi jutott eszembe, de biztosan vanank még szavak, dolgok, amik most messze elkerülték gondolataim tájékát.

Művésznő az alkotás lázában:




2009. október 9., péntek

Jól megaszonta!

1. Kriszta kinéz az ablakon:
- Anyukám, jaj, de kékidő van! (Szép kék, felhőtlen volt az ég.:D)

2. - Anyukám, ez te vagy? - mutat egy nőszemélyre egy régi kazettából kivett papíron.
- Dehogyis, kincsem, hát én olyan kövér vagyok? (:P)
- Hmmm, nem.... te csak egy kicsit vagy kövér! (Kösz, tudom.)

3. - Anyukám, te hány kiló vagy? (A két párbeszéd között legalább egy hónap eltelt)
- Jaj, kincsem én nagyon sok, rengeteg.
Felvillanyozva:
- Igeeeen? Akkor boldog szülinapot! :D

4. - Én erősen szeretem Apukámat! Téged kicsit szeretlek. - mondja az este.
- Hát engem miért csak kicsit?
- Mert te kicsi vagy.
- És Apukát miért szereted erősen?
- Mert ő nem olyan kicsi, mint te!

Erre azt mondaná nagyanyám: na, kell gól, Mari?

2009. október 8., csütörtök

Ki az, aki....

... már 1 éves és 9 hónapos, 11 kiló és nyolcvanvalahány centi?
... hajlott kora ellenére is, még mindig imádattal csüng az anyai emlőn, bár úgy vélem, ezen szokása is lassan az utolsókat rúgja?
... olyannyira hozzám nőtt, hogy árnyékként követ, bármit is csinálok?
... az előzőek ellenére is sokszor ügyesen eljátszik egyedül és csak csodálkozom, hogy mi mindent képes már utánozni?
... néha az őrületbe kerget az éjszakai ébredéseivel, máskor pedig (mint az elmúlt éjjel is) estétől reggelig egy hang nélkül alszik?
... imád mindenféle gyümölcsöt, nyers zöldséget, de még a savanyúságot is marékszámra tömi a szájába?
... pufók arcocskája és tisztes pocakja ellenére is mondhatom elég rosszul eszik mostanában?
... nagyon szereti a tejet, mindegy lévén neki, hogy éppen milyen forrásból kapja?
... mostanában csak térdelve hajlandó megülni a széken?
... napközben bugyikában rohangál, szól, ha pisilnie kell és ügyesen bilizik (persze, ha nem szól túl későn)?
... a legnagyobb rablóvezér, a legádázabb zsivány, a leghuncutabb huligán?
... hangosan, csilingelőn nevet, játékra, birkózásra provokál?
... teljesen extázisba esik, ha meghallja apukája és Kriszta hangját, amikor megjönnek a munkából, oviból?
... ennek ellenére testvérével néha nagyon elutasítóan viselkedik, de csak azért, hogy a következő percben ölelkezve boruljanak egymás nyakába?
... néha még mindig úgy vezeti le dühét, hogy földre vágja magát?
... sokáig engem sehogy sem szólított, majd magától elnevezett mámának, mostanában pedig már ana is vagyok? Az anyu sehogy sem jön a szájára.
... apukáját már hónapok óta hívja valahogy? Eleinte pffffu volt, aztán apu, mostanában pedig aputi, ap.ti.
... testvére nevét is kiejti már, eleinte Csista-ként, most pedig egyszerűen Titta-ként?
... nem beszél még, de nincs olyan, amit meg ne értene vagy meg ne tudná értetni magát? Még a reszelőt is odahozta nekem, amikor arra kértem.
... mutogatja a mondókákat, egy-egy szót is felidéz belőlük, legtöbbször ő maga kéri, hogy mondogassuk őket?
... -nek szókincse napról-napra bővül, mindenben állandóan ügyesedik, fejlődik?
... és akiről még rengeteget írhatnék; ez a fenti pár sor még töredékében sem adja vissza őt a maga valójában, egyediségében, utánozhatatlanságában?

Na, vajon ki az?


2009. október 5., hétfő

Még mindig és ismét Vármező

Megunhatatlan ez a falucska, pedig tulajdonképpen semmi különlegessg nincs benne. Hacsak a pisztrángot nem tekintjük annak. Mégis, szeretünk ide járni, a horgászáson kívül mindig más-és más részét felfedezni, megismerni. Most a pisztrángneveldében sétáltuk el az időt, amíg István halászott. Tavaly is sétáltunk itt, viszont idén mintha több mindet láttunk, mintha szebb is lett volna minden. Ezúttal Apu és Anyu (após és anyós) voltak a kísérőink, ismét egy gyönyörűszép délutánban volt részünk. Meleg volt, bár a szél miatt el lehetett bírni a pulóvert is, sütött a nap és az ég kékjén sehol egy felhő sem volt. Bámultuk a lovakat, amik ott legeltek a kis tavacskák között, megszemléltük a szamarat is, ami tavaly még eléggé csikó volt, felfedeztük a kishalacskás tavakat, almát szedtük a fák alól, virágot a tavak partján és csak amúgy gyönyörködtünk a színpompás kilátásban, jóillatú levegőben. Hazaérkezve, Anyu és István intézték a halakat - apropó, Apu tegnap halászott életében először és kifogott egy 1,4 kg-os pisztrángot!!! - én fürdettem a lányokat, majd megsütöttem a halacskákat, végül pedig egy nagy lakomát csaptunk belőlük. Kriszta is, Boró is annyira szeretik a halat, hogy Anyuval ketten alig győztük tömni az ételt a szájukba. Hál'istennek.
Mondanom kell még, hogy nagyon elégedett voltam a tegnapi napunkkal is? Bárcsak ilyen lenne az összes vasárnapunk.