Sport

Szeretem a sportos napokat. No, nem kell megijedni, nem lettem egyből hivatásos sportoló, de még arról sincs szó, hogy a millióegy meglévő dévédé segítségével rendszeresen megtornáztatom magam. Sajnos, az ilyenszerű sportokat nem nekem találták ki. De ha arról lenne szó, hogy rögtön induljak röplabdázni, netán focizni, 500 km-es sebességgel indulnék. Szóval, a sport terén, mint sok más egyébben is, nem szeretem az elaprózott dolgokat, a sok csecsebecsét.

Bármilyen cikekt olvasnék, ami életmódról, egészségről, esetleg diétáról szól, mindig hangsúlyozzák benne a mozgás fontosságát, amivel teljes mértékben egyetértek, sokszor el is határozom, hogy no, majd ezentúl, de egy idő után akár ilyen, akár olyan okok miatt valahogy mindig abbamarad.

Most viszont megtaláltam azt a "sportot" amit egyszer majd - remélem, nagyon soká - úgyis abbahagyom, de addig képtelenség lenne kiiktatni az életemből/életünkből. És ez nem más, mint a járás, a gyaloglás. Az említett típusú cikkekben mindig ott van a mondat, hogy ha másra nincs lehetőség, akkor legalább sétáljunk egy jó nagyot. És gondolom, az ilyesmit tényleg azok számára írják, akik időhiány, kényelem vagy bármilyen más okból, nem tudnak ezenkívül semmit sem tenni. És persze, kicsit törődnek ugyanezen emberek lelkével is, hiszen, ha gyalogolnak egy keveset, már rögtön jobban érzik magukat, megvan az elégtétel, hogy hát tettek az egészségük érdekében.

Most így vagyok én ezzel, bár korántsem akarok majd ennyinél lecövekelni. De kezdetnek mindenképpen jónak tartom. A fentiek megvilágításában voltak az utóbbi időben kifejezetten sportos napjaim. Mint csütörtökön múlt egy hete, amikor Krisztával a szemészeten voltam, onnan a főtéren át elgyalogoltunk a szerkesztőségbe, majd hazaérkezve Anyuékhoz mentünk Boróhoz csatlakozni, onnan én az óvodába sétáltam szülői bizottsági ülésre, majd angolórára (busszal, igaz), de a megállótól és vissza volt gyaloglás is. Vagy másnap, amikor Kolozsvárra mentünk és keresztül-kasul jártuk a főteret egyik intézménytől a másikig aláírásokat és pecséteket gyűjtögetve Ani diplomájának megszerzése ügyében, majd az egyetemen kóvályogni le és fel a lépcsőkön amíg megtaláltunk minden termet, vagy elgyalogolni a buszállomásra és ott szembesülni azzal, hoyg kb. 5 perce ment el a busz, amjd visszasétálni a vonatállomáshoz, hogy városi buszra üljünk és elvitessük magunkat a város másik végébe stoppolni. Vagy múlthéten, amikor naponta kétszer lementem az oviba Krisztát elvinni és hazahozni, sőt, egyszer plusz utam is volt, mert Boró is ottmaradt, de rövid időn belül hívtak vissza. Vagy akár a tegnapi napom is sportos volt, mert Boróval voltunk csiribirizni (na persze, ide busszal), de rögtön utána mamához sétáltunk, onnan én haza, majd 4-kor Kriszta után oviba, onnan pedig vissza mamához Boró után és végül haza.

Szóval, jólesik a lelkemnek a gyaloglás. Mert ezt megtehetem. Mert úgysem iktathatnám ki és érzem, hogy csakis használok magamnak vele. Persze, pl. Kolozsvár után szakadtak le a lábaim, de akkor is jól éreztem magam. Fogyni még nem fogytam, de azt sem bánnám, ha semmit se fogynék ezen a módon, úgyis a jó közérzet a fontosabb. Bár ahhoz valóban nagyban hozzájárulna, ha ledobhatnám magamról azt a 15 kilós zsákot, amit elosztva, különböző testrészeimen cipelek!