2017. augusztus 28., hétfő

Görögország 2.

Agia Triada strandja; az utolsó képen a háttérben Thessaloniki látható:











2017. augusztus 27., vasárnap

Napi apró: világok.

Csak ott állsz a több ezres tömeg közepén, és az az érzésed, hogy mindenkit ismersz, mindenki a barátod, mindenkivel együvé tartozol.
Egy pillanat múlva meg csak ott állsz a tömeg közepén, és teljesen kívülállónak érezd magad, a tömeget meg nyomasztónak, a csápoló karokat idétlennek. Valami zaj még elhatol a füledig, de a melódiát már nem érzékeled, magadba süppedsz, és szinte azt kérdezed magadtól: mit keresek én itt?
Ilyen az, amikor abból a sok-sok-sok bizonyos kis világból  - ami téged alkot - egy hirtelen összeomlik.



2017. augusztus 26., szombat

Görögország 1.

Most valahogy nincs hangulatom hosszasan, kimerítően írni a nyaralásunkról. És még azt sem írom le, hogy talán idővel pótolom. A lényeg, hogy jó volt - bár Istvánnak nem tetszett annyira, mint a tavalyelőtti ottlétünk, nem volt kibékülve a környékkel, a tájjal - , szerencsésen utaztunk oda-vissza, gyönyörű időt fogtunk ki, sokfelé jártunk, sokat fürödtünk, sok szépet láttunk, és sok-sok emlékezetes élményt gyűjtöttünk. :)

Érkezésünk estéje...
 - délutánra érkeztünk meg, de nem hagyhattuk ki a fürdést... fotó azonban kevés készült....

Aloe vera - nálunk ekkorára nem nő. :P

Hullámzott keményen... nem is volt ilyen a tenger aztán egész héten...

Csak egyszer voltunk itt, akkor, emgérkezésünk délutánján. Voltak szebb, jobb helyek is.

Hosszú volt az út, bizony... hajnali 1-kor indultunk Nagyágról.

Ez volt a kilátás az erkélyről. Nem túl pompás, de ahhoz képest, hogy nem volt szó arról, hogy a tengerre néz a szobánk, szuper volt. :) 



2017. augusztus 13., vasárnap

Cím nélkül

Idén már nem először szembesülök azzal, hogy az igazán fontos dolgok nem tárgyak, nem lehet megvásárolni, és nem könnyű megszerezni vagy megtartani őket. Illetve, hogy amiket pillanatnyilag fontosnak gondolunk, az égvilágon semmit sem jelentenek.
Aki egészséges, az talán magától értetődőnek tartja, aki él, annak is természetes, hogy így van. Pedig csak egy átkozott pillanat szükséges ahhoz, hogy mindez megváltozzék.
Családunkat sujtotta a csapás, és egy hét elteltével még cseppet sem lélegezhetünk fel, még nem tudunk semmi biztatót, pozitívat. Csak a remény, a hit és a szeretet az, amibe kapaszkodhatunk: a hit és a remény, hogy meggyógyul, mert nagyon szeretjük. Nagyon, és sokan. És sokan imádkozunk is érte. Muszáj visszatérnie, muszáj meggyógyulnia!!!

2017. augusztus 4., péntek

Napi apró: "az párkányrúl"

Évekkel ezelőtt kezdődött: a fenti szomszédnak mindig voltak virágai az ablakpárkányon, ami csodás látványt nyújtott lentről, ám annál bosszantóbb volt alsó szomszédként "megélni" a dolgot.
... amikor arra leszel figyelmes este 11-kor, hogy kinn csorog az eső, de kinézve rájössz, hogy csak a felső szomszéd öntözi a virágait...
--- amikor észvesztve rohansz becsukni a kinyitott ablakot, mert a fenti öntözőlé már rég eláztatta a szőnyegedet és a padlódat...
... amikor az ablakpucolás utáni napon látod, hogy kezdheted elölről az egészet, hiszen csupa folt, fröccsentett sár az ablakod alja kb. középig...
A férjnek szóltam egyszer. A kislányra vigyázó néninek többször is szóltam. A takarító fiúnak is néhányszor. Mígnem egyszer, egy vasárnap délelőtt végleg betelt a pohár, felmentem, és becsengettem. A férj nyitott ajtót, és bár feldúlt voltam, igyekeztem a lehető legnyugodtabban, tárgyilagosan megkérni, hogy valahogy oldják már meg a dolgot, tegyenek valami gátlót a párkányra, hosszabbítaák meg a párkányt, hoyg tovább dobja a vizet, vagy egyáltalán ne öntözzék agyon a virágokat. Már majdnem indultam, megbeszélve a dolgot a "zemberrel", amikor előjött a szomszédasszony a szobából, és nagy affektálva megkérdezte, hoyg mi is a problémám? Hogy nem szégyellem magam, hogy még én megyek hozzájuk? Hogy tán irigylem a virágait? Láttam, hogy vele nem lehet a férjével használatos stílusban beszélni, és - vasárnap délelőtt ide vagy oda - a vége egy nagy veszekedés lett. Kb. egymás fejéhez vágtunk minden olyasmit, amit az itt töltött évek alatt (egyszerre költöztünk a lakásokba :D ) láttunk, tapasztaltunk (én az ablakon kirázott abroszt meg a szintén ablakon kiloccsintott mosdótálnyi vizeket többek között, ő szinte csak azt kezdte és végezte, hogy ők sosem szóltak István zenélése miatt). A végére valahogy igyekeztünk békülni, és azóta már rég szent is a béke.

Hogy mi lett utána a virágokkal, az öntözéssel és a párkányommal-ablakommal? Ugyanaz. De már nem szóltam semmit. Igyekeztem nem tágra nyitni az ablakokat, csak bukóra, s gyakrabban megpucoltam. Azt mondtam, ha ez a jószomszédi viszony ára, ám legyen.

Idén - végre-valahára - nekünk is lett virágunk a párkányokra. Hogy-hogy nem, eddig sosem vettem észre, hoyg lecsorgott volna az alsó szomszédék párkányára. És hogy-hogy nem, de fentről sem csorog a víz, mint eddig.

Csak a konyhánál csepeg naphosszat, főleg most a kánikulában: a legfelső emeleten lakó szomszédék légkondijának a kondenzvize.

2017. augusztus 3., csütörtök

Napi apró: novellásdi

Bár az utóbbi években az olvasás mindinkább háttérbe szorult, azért voltak időszakok, amikor könyv közelébe "szabadultam", és akkor addig nem tudtam nyugodni, míg az adott kötetet ki nem olvastam. És ehhez - ugyanúgy, mint régen, amikor kapálás helyett elbújtam a kukoricás végében egy-két plusz oldalt kiolvasni - képes voltam egyéb (nem ordítóan fontos) feladatokról lemondani, jobban mondva kivonni magamat alóluk. Szégyen? Talán. De mit számít? Úgyis én végeztem el a feladataimat, mégha utólag is... Nos, ez csak egy kis zárójel volt. Most, hogy egyedül vagyok itthon, szintén olvasok. Is. És alig tudom letenni. És mit olvasok? Novellákat.

Mindig abban a hitben voltam, hogy a novellák csak írni nem egészen jól tudó írók szüleménye, olyanoké, akik "nem képesek" egy-egy tisztességes regényt írni, hát írogatnak valamit, oszt' írónak nevezik magukat. De teljesen más dolog tizenévesként novellát olvasni, és más dolog felnőtt fejjel tenni ugyanezt.
Most már látom, tudom, hogy egy-egy novella megírásához olykor sokkal több tehetség kell, mint egy regényéhez. Sokkal pontosabb, tömörebb kifejezésmód, és úgy megválasztott téma, hogy azt csupán néhány oldalban is kerek egésszé lehessen kovácsolni. Hogy értelme, mondanivalója legyen. Olvasok egy-egy írást, látom a következő oldalon a végét, és azon gondolkodom ... "könyörgöm, még csak ennyi van belőle, hogyan lehet ebből kihozni is valamit?" És a "csak ennyi" bőven elegendő terjedelem a "valami" kihozására. Csodálatos. Ilyet - most már úyg gondolom - csak az igazán nagy írók tudnak írni.

Azért mentem a könyvtárba, hogy Krisztának vegyek ki könyveket. Aztán átmentem a másik részlegre is, és csak úgy őgyelegtem a polcok között, semmilyen konkrét elképzeléssel. Tóth Mária nevénél elakadtam egy kicsit, és bár láttam, hoyg novelláskötet, a címe "Még a fákat is lelőtték", illetve a bevezető néhány mondata nem hagyta, hogy ott hagyjam. És még egy másik novelláskötetet is kivettem melléje. Még az elsőnél tartok, de már nincs sok belőle. Csodásan ír arról a Romániáról, amit már nagyjából én is megértem, mégis annyira távoli és idegen...
Tóth Máriától már olvastam egy regényt néhány évvel ezelőtt, A cukor ízét, az is megfogott. Nagyon jól ír, kár, hogy talán eléggé kevesen ismerik munkásságát. Most már azon vagyok, hoyg behozzam én is ezt a hiányosságot.

Napi apró: nyelvelős

Még ő állt az erdő felől - bosszúsan fordult hátra kollégájához, és ecsetelte: "...szólok hozzá románul, nem érti... megkérdezem magyarul... nem érti. Mégis még milyen nyelven kellett volna megkérdeznem?!"
...
Talán angolul, vagy netán németül... de ő ezt úgysem fogta fel. Szinte személyes sértésként élte meg, hogy bár két nyelven szól egy illetőhöz, az még annyit sem hajlandó/képes megérteni. És a hiba még véletlenül sem az ő készülékében van... :(

Erről a rendőrös vicc jut eszembe....  Jaj, apu, láttad, miylen sok nyelvet ismert az illető? Igen, fiam, s mire ment vele?

2017. július 29., szombat

Nyaralás kitérővel, avagy ismét Nagyágon

A nyaralásunk 7-én kezdődött. Miután itthon rendet raktam a lakásban, miután mindent bepakoltunk (még jó, hoyg megtaláltam a tavalyelőtt írt listát), és miután még megálltunk egy kisebb bevásárlásra. Az elképzelt "koradéli" indulás helyett fél 5-kor hagytuk el Vásárhelyt véglegesen, és kb. fél 8 - 8-ra érkeztünk meg Nagyágra, az idei Erdélyi Konyhás találkozóra. Kevesen voltunk a csapatból, de annyál jobb kedvet vittünk, és bár mi korábban eljöttünk, velő másfél napban volt ott részünk. Főztünk - merthát ez nálunk logikus -, de csak annyit, amennyi t képesek voltunk el is fogyasztani, beszélgettünk - hiszen olyan ritkán találkozunk személyesen is, és persze ismét, mint mindig sokat viccelődtünk és nevettünk. Mert csak így van értelme az egésznek, nemde? :)

A lányok, mintha ott sem lettek volna. Lefoglalta őket Brutus, a gyönyörűszép, fekete féléves cane corso, akivel nem győztek betelni. Még én is szerettem időnként megdögönyözni. Tényleg aranyos "dög" volt. :) Ezenkívül medencéztek egy kicsit, bár tényleg nem sokat, mert nem volt túl meleg a víz.

A jó hangulat részben a vendégeknek is köszönhető volt, akik közül az egyik a poénokért volt felelős, a másik pedig, a már régről ismert Sörapu, finom kézműves fóti sörével járult hozzá a hangulat oldásához, megteremtéséhez.

Sajnáltuk, hogy korán el kellett vonulnunk - már ha éjféli fél 12-t koránnak lehet mondani -, főleg, hogy István hajnali 1-re tervezte az indulást. Én később akartam, de beláttam, hogy igaza van, és valóban jó döntésnek bizonyult. Reggel 7-kor már Bulgáriában vadásztuk a benzinkutat, ahol  megvásárolhatjuk a vignette-et.






Munka közben: még hárman segítettek.- ketten a hátteret fogták, a harmadik derített. :D 

Itt a munka tárgya is látszik egy kicsit, a felállás ugyanaz. :) 

A táj pedg ugyanolyan gyönyörű, mint az évek során nindig! :)






2017. július 27., csütörtök

Napi apró: a tábor kapcsán

Olyan lelkesen, izgalommal teli ment. Teljesen feldobódott volt, amikor megpillantotta a helyszínt, és lendülettel vetette bele magát a felfedezésébe. 15-20 perc után már csak tessékelt minket: menjetek már, menjetek már. Aztán jöttek az sms-ek, hogy nagyon klassz, és imádja ott.
Majd tegnap este pityergősen mondta, hogy nagyon hiányzunk. Kiderült szörnyen fáradtak voltak, és a cipő is kissé feltörte a lábát a hosszú túra alatt. Ma este egy kicsit jobb volt, de miután beszéltünk jött az sms, hogy haza szeretne már jönni.
Valahogy ki kell bírnom szombat koradélutánig, amikor indulhatok utána!!!
(De tudom, hogy jó helyen és jó kezekben van, gazdag, szuper programmal, és sok-sok élménnyel, emlékkel jön haza. És muszáj edződni is. :) )





2017. július 13., csütörtök

Most...

Csak most volt... Kb. tegnap? Igen, valahogy úgy... csakis tegnap lehetett...  :D








2017. július 5., szerda

Napi apró: Itthon és máshol

Az a szomorú, hogy bárhová is akarnál itthon menni, ugynannyit vagy - nagyon sok esetben - sokkal többet kell fizetned, mint külföldön. Egy romániai szállásért 1 éjszakára annyit vagy többet elkérnek, mint pl. Görögországban. Értem én, hogy mondjuk Székelyföldön nem az erdélyi turisták tartják el a vendéglátóegységeket, de olyan árak mellett (pl. 50 euró egy éjszakára egy apartmanházért) nem is lehet elvárni, hogy őket válasszuk. De így van ez az ország más szegleteiben is, nem kivétel sem a tengerpart, sem a hegyvidék. Hát így hogyan tudnánk támogatni a hazai turizmust? Nem beszélve arról, hogy az itthoni vendégnek sok helyen (tisztelet a kivételnek) nem is jár ki az a minőség, figyelem, mint a külföldieknek.
Sajnálom, nagyon sajnálom.

2017. július 1., szombat

Outward Bound 2017 (május 19-20.)

Nem írok hosszasan erről, a tavaly megtettem egy nagyon részletes beszámolóban, és sok mindenben csak ismételni tudnám magamat.

Annyit elmondanék azonban, hogy ismét Borónak az osztályával voltunk, de ezúttal hárman, mert Kriszta is jött velünk. Sajnos, Istvánnak most sem nyílt alkalma jönni, próbáltam rábeszélni, de sehogy sem jött össze (mi pénteken reggel indultunk, ő csak este érkezett haza egy hármonapos kiszállásról), illetve mire szombaton este mi hazajöttünk, ő már rég a lagziban zenélt.

Idén teljesen más feladatokban és élményekben volt részünk. Az eddigiekhez hasonlóan volt külön felnőtt "munka" és gyerekjáték, illetve voltak közös programok is. Különféle "bemelegítő" gyakorlatok, játékok után kezdődött az a több órás tevékenység, ami alatt a gyerekek sokfélét játszottak, mi, felnőttek pedig, csapatokra osztva tutajt építettünk.




Ez volt az a pontja a tábornak, amit egyszerűen elképzelni sem tudtam. Mármint hogy mi olyan valamit fogunk készíteni, ami megáll a vízen, és még 6-8 személyt is elbír? Bevallom, erőst kételkedtem benne. De... természetesen... megcsináltuk.








 

Másnap megint voltunk fenn a kápolnánál, de egyáltalán nem volt unalmas, menet közben és helyben is nagyon sok játékot iktattak be az oktatók. Utána a kötélkerti tevékenységekkor azonban rámtört a kétségbeesés. Hogy miért? Mert a tavalyelőtti próba lett ismét beiktatva, a Jákob lajtorjája. AmMint neve is mutatja, ez egy létra, csupán annyi a bibi vele, hogy óriási. Tulajdonképpen 5 gerenda, amelyeket a két végén acélsodrony tart össze, de ezenkívül minden irányban imbolyognak. Nos, és ennek a létrának a legtetejébe (5 foka van) kell felmászni úgy, hogy csakis a veled együtt mászó társadra számíthatsz, támaszkodhatsz és kapaszkodhatsz. Gondoltam, nem fogok mászni. Mert nem lesz kivel (azért eléggé számít a jó kondi, de eléggé a súlykategória is :P ), és úgysem fog sikerülni. :( De végül került ismét egy apuka, akivel megpróbáltuk, és feljutottunk együtt a harmadik létrafokra. Innen nem tudtunk tovább menni, mire az apuka leszállt, de nekem nem akaródzott. Ezt látván, egy másik apuka, aki már egyszer megmászta a létrát a feleségével, utánam jött, és addig-addig biztatott és segített, amíg végül felértem. A legeslegtetejébe. 8 méter magasan van az. Hihetetlen volt. Tényleg, azt mondhatom, hogy semmivel sem összehasonlítható az érzés. Szuper volt. És bár kellett az a második apuka, hoy megtehessem, de kellettem én is. ;)  Most is jóleső érzéssel tölt el rá gondolni.












A gyerekeknek a miénkhez hasonló élményekben-érzésekben-helyzetekben volt részük. Ők is párosban másztak, nekik is egymásra kellett támaszkodn, egymást segíteni, az instabilitás pedig ugyanaz volt, mint nálunk, mégha ők sörösládából épített toronyra másztak is fel.

Boró: