Bár az utóbbi években az olvasás mindinkább háttérbe szorult, azért voltak időszakok, amikor könyv közelébe "szabadultam", és akkor addig nem tudtam nyugodni, míg az adott kötetet ki nem olvastam. És ehhez - ugyanúgy, mint régen, amikor kapálás helyett elbújtam a kukoricás végében egy-két plusz oldalt kiolvasni - képes voltam egyéb (nem ordítóan fontos) feladatokról lemondani, jobban mondva kivonni magamat alóluk. Szégyen? Talán. De mit számít? Úgyis én végeztem el a feladataimat, mégha utólag is... Nos, ez csak egy kis zárójel volt. Most, hogy egyedül vagyok itthon, szintén olvasok. Is. És alig tudom letenni. És mit olvasok? Novellákat.
Mindig abban a hitben voltam, hogy a novellák csak írni nem egészen jól tudó írók szüleménye, olyanoké, akik "nem képesek" egy-egy tisztességes regényt írni, hát írogatnak valamit, oszt' írónak nevezik magukat. De teljesen más dolog tizenévesként novellát olvasni, és más dolog felnőtt fejjel tenni ugyanezt.
Most már látom, tudom, hogy egy-egy novella megírásához olykor sokkal több tehetség kell, mint egy regényéhez. Sokkal pontosabb, tömörebb kifejezésmód, és úgy megválasztott téma, hogy azt csupán néhány oldalban is kerek egésszé lehessen kovácsolni. Hogy értelme, mondanivalója legyen. Olvasok egy-egy írást, látom a következő oldalon a végét, és azon gondolkodom ... "könyörgöm, még csak ennyi van belőle, hogyan lehet ebből kihozni is valamit?" És a "csak ennyi" bőven elegendő terjedelem a "valami" kihozására. Csodálatos. Ilyet - most már úyg gondolom - csak az igazán nagy írók tudnak írni.
Azért mentem a könyvtárba, hogy Krisztának vegyek ki könyveket. Aztán átmentem a másik részlegre is, és csak úgy őgyelegtem a polcok között, semmilyen konkrét elképzeléssel. Tóth Mária nevénél elakadtam egy kicsit, és bár láttam, hoyg novelláskötet, a címe "Még a fákat is lelőtték", illetve a bevezető néhány mondata nem hagyta, hogy ott hagyjam. És még egy másik novelláskötetet is kivettem melléje. Még az elsőnél tartok, de már nincs sok belőle. Csodásan ír arról a Romániáról, amit már nagyjából én is megértem, mégis annyira távoli és idegen...
Tóth Máriától már olvastam egy regényt néhány évvel ezelőtt, A cukor ízét, az is megfogott. Nagyon jól ír, kár, hogy talán eléggé kevesen ismerik munkásságát. Most már azon vagyok, hoyg behozzam én is ezt a hiányosságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése