2015. augusztus 23., vasárnap

Panteleimonas

Hazaindulásunk előtti utolsóelőtti napon eléggé faramucira sikeredett a délután. István már nem bírta a napot, állandóan kipirosodott a bőre, ezért nem volt kedve lejönni a partra, inkább fenn lustálkodott-aludt, emiatt nekem nem volt túl jó a kedvem, majd mondta is, hogy hát ő már unja egy kicsit, és legszívesebben indulna haza. Pont ettől féltem. Ilyen még nem volt, hogy 10 éjszakásra tervezzük a nyaralásunkat, bár - mosom kezeim - nem én döntöttem így, hanem kedvenc férjecském - hirtelen felindulásból. Azt mondta, ha lúd, legyen kövér. Hát nagyon reménykedtem benne, hogy sikerül olyan esemény- és élménydússá kovácsolni ezt a hosszú időszakot mindamellett, hogy pihenésre és lustálkodásra is jusson idő - hogy ne unjuk meg. És - leszámítva azt a kis faramuci délutánt - , bizony, egy panaszhangom sem lehet. :)

Istvánt egyszerűen nem tudtam rávenni, hogy meglátogassuk Diont, a romvárost. Nem, és nem, ő nem akar köveket nézni, még akor sem, ha ókoriak. Pedig csak ott volt 14 kilométerre a szállásunktól, néhány perc alatt ott lettünk volna... Azon a délutánon is indítványoztam, de olyan makacs volt, mint az öszvér. A környéken bejártunk minden olyan helyet, amit max. egynapos úttal beérhettünk, sétáltunk a partokon és a környező városokban, voltunk étteremben, piacokon, mindenfelé, már semmi más látnivaló, látványosság, megnézni- és bejárnivaló nem volt, amit beiktathattunk volna. Mégis. Azt mondtam azon az estén, ha a fene fenét eszik is,úgyis találok valamit, ahová elmehetnénk. Nem fogom az utolsó napunkat unatkozással, morgolódással eltölteni. És este, miután mindenki lefeküdt, én leültem a géphez, és keresgélni kezdtem. Magyarul, románul és angolul is néztem, hátha szembe jön velem valami...

És lőn... Egyszercsak egy blogra tévedtem: Barbie világa. S ott hamarosan elmélyültem Barbi görögországi beszámolóiban. Szomorúan vettem tudomásul, hogy hát Sarti - Halkidiki félsziget - illetve egyéb helyek nem megfelelő úticélok nekünk, amikor fölfedeztem, hogy a nyaralásuk a "mi vidékünkön" folytatódott. És így bukkantam rá a kis hegyi falucskáról, (a régi) Panteleimonasról szóló leírására. Ahogy megláttam a kis kőházakról, kövekkel kirakott utcácskákról azt a néhány képet, azonnal tudtam, hogy ez lesz a mi úticélunk annál is inkább, hogy szintén közel volt, mintegy kb. 20 km-re.

És lőn. István eleinte még morgolódott, hogy ismét milyen utakon vagyunk, ahol hajtűkanyar hajtűkanyart ér, és hatalmas a szintkülönbség akár néhány méteren is, de ahogy fölértünk a falucska aljába, és "kinyílt előttünk a világ", minden bosszúsága elpárolgott, és csak gyönyörködött ő is. A lányok - főleg Boró - nyafogásával itt még vívtuk a harcot, ugyanis ő(k) az egész napot a strandon képzelte tölteni, de ahogy megjelent egy cica a láthatáron, rögtön elfelejtette minden búját-bánatát. S attól kezdve türelmesen, jókedvűen sétáltunk a falucska sikátoraiban, gyönyörködtünk a házakban, a sok kis eredeti apróságban, amit egy-egy portán láttunk, megbámultuk a szuvenírboltok kínálatát (persze, fölösleges dolgokra nem adtunk pénzt), hallgattuk azt a szűnni nem akaró hangot, ami itt is elkísért (talán tücsökmadár lehetett), és persze, nagyokat szippantottunk a friss hegyi levegőből. Hazafelé menet megálltunk Paralia Panteleimonos-on strandolni, majd útba ejtettük a gyroszozó helyünket is Leptokárián, végül vásároltunk némi ezt-azt (ajándékba is), és hazamentünk. Vacsorakészítéssel és pakolással ütöttük el az idő többi részét, de én és a lányok nem nyugodtunk bele, hoyg nem lesz több strandolás, ezért este, nem sokkal napnyugta előtt még lementünk a partra és lubickoltunk egy jó nagyot. Már eléggé késő, szürkület volt, mire "kifulladva", kellemesen elkámpicsorodva a napi élményektől fölmentünk a szobánkba, és eltettük magunkat másnapra - az induláshoz.
























Na, most merre induljunk? 

"Légi" felvétel Platamonas váráról

A vár tövében

Hullámok lovasai

Már olyan távolinak tűnik Görögország, mintha legalábbis tavaly lettünk volna ott. A mostani hűvösebb időben (igaz, én nem hiányoltam, felőlem maradhatott volna továbbra is a 30-35 fok, max. egy kicsi esőnek éreztem szükségét, hogy lemossa a sok lerakódott port... no meg, hogy a kertben is nőjön a termés...) jólesik visszagondolni az ott töltött napokra, a strandolásra, a jó melegre, a langyos estékre.

Sokfelé strandoltunk - bár ezt már írtam: "otthon", Leptokárián, Nei Poriban és Paralia Panteleimonos-on is. Mindig ott, ahol a legkézenfekvőbb volt: ha bevásárolni voltunk, Leptokária déli részén álltunk meg, amikor a Meteoráktól jöttünk, Nei Pori volt a strandmegálló. Az Olimposz után Leptokária Olimpian Bay strandján voltunk, Panteleimonasból hazafelé jövet pedig Platamonas vára tövében, Panteleimonos strandján lubickoltunk. Reggelente meg estefelé pedig otthon, Plakán lovagoltuk a hullámokat. Már amikor voltak hullámok, persze, hiszen sokszor olyan volt a tenger, mint egy pocsolya. No nem olyan piszkos vagy büdös, dehogyis, csak olyan nyugodt. :)

A két kisasszony hozta megszokott formáját: Borót alig lehetett "kiráncigálni" a vízből, a sokadik repetára is repetát kért, úszott, búvárkodott, ugrált - mikor velem, mikor Istvánnal -, Kriszta pedig szerényebb, csendesebb természetéhez híven lubickolgatott, megpróbálkozott az ugrással, de nagyon félt. Amikor nagy hullámo voltak, azt ő is élvezte, és maximálisan kihasználta, ellenben ugyanolyan szívesen elszöszölt a parton is kagylóhéjat, csigát, kavicsot - kincset - gyűjtögetve.



















2015. augusztus 19., szerda


Ma egy éve. :( Sosem felejtünk el, drága mama! :(

2015. augusztus 3., hétfő

A piac, egy város lelke és tükre

Kétszer voltunk piacon, egyszer Nei Poriban - véletlenül kaptuk el a piac farkát -, majd Litóchoróban: ide kimentünk idejében. A továbbiakban azt a szöveget másolom be, amit az augusztusi Erdélyi konyhába írtam főleg a litóchorói piacról:

A piac, egy város lelke és tükre

Nem véletlenül adtam ezt a címet: meggyőződésem, hogy egy piacon megismerhető, milyen az a város, milyenek a lakosai, jól esik-e oda menni, vagy inkább menekülnénk. Mert ott, ahol mindenki lökdösödik, ha mindenki morcos, ha nem beszélnek szépen a vásárlóval, ha nincs alkudozási lehetőség – oda nem szívesen megyünk. Ellenben ha ránk mosolyognak, ismeretlenül is beszédbe elegyednek velünk, ahol lesik a vásárló kívánságát, ráadásként még a kezünkbe is nyomnak egy-két apróságot, amolyan ajándékként, ott szeretünk lenni, és jól érezzük magunkat. És akkor tudjuk, hogyha kimennénk a városba ugyanezzel találkoznánk szembe. Mert ezt tapasztaltam múlt hónapban, amikor görögországi utunk során többször tévedtünk egy-egy helyi piacra. Csodálatos helyek voltak, elvarázsolt a szép színes áruk sokasága, forrt a levegő nemcsak a hőségtől, hanem az emberek és illatok kavalkádjától is. Hangulatos, hangos piacok voltak, az áruk egy része olyasmi volt, ami nálunk is megtalálható ebben az időszakban, de láttam olyasmit is, ami nálunk nincs, vagy legalábbis nem ilyen formában, kivitelezésben történik. Az eladók közvetlenek voltak, ha tanácstalanok voltunk, pl. halvásárlásnál, szívesen felvilágosítottak, a legjobb portékát árulták, és mindig kaptunk ráadást is a kimért, kifizetett adagra. Ha egyebet nem is, de két hagymát, egy fél csokor petrezselyemzöldet meg egy kis nyuszisimogatást mindenképpen!


Az Olimposz hegység lábánál, ahol az Enipeasz folyó kitör a sziklák fogságából, és mintegy felszusszanva folytatja rövid útját a tenger felé, ott fekszik Litóchoro városkája. A mintegy 7000 lelket számláló városka nemcsak nyáron kedvelt turistaközpont, mert a hegyek szerelmesei főszezonon kívül is látogatják. A hozzá tartozó Plaka vagy Plaka Litochorou nevű falucska által tengerparti strandja is van. A hegy lábánál megbúvó város teljesen mediterrán hangulatú szűk, kövezett utcácskáival, sikátoraival, gyönyörű kilátásával az Égei- tengerre és az Istenek hegyeként is ismert Olimposzra egyaránt. Lakosai nyugodtak, nem láttam siető, lótó-futó embereket, a pillanatnyilag rájuk nehezedő nehézségek közepette is megőrizték a derűt, a mosolyt arcaikon. Előzékenyek, a sofőrök nem dudálnak idegesen a tétovázó idegen rendszámra, s ha valamit nem találunk, vagy bármiért megszólítjuk őket, szívesen válaszolnak, útbaigazítanak. A piacon ugyanezzel találkoztunk; a hőség ellenére is nagyon jó volt ott sétálni, bámészkodni, fényképezni, csodálkozni, azaz a lüktető görög élet részesévé lenni. 

Nei Pori: 











Litóchoro:















Az görög piaci árakról (de az áruházakra is érvényes): nagy általánosságban azt mondhatom, hogy kb. annyi, mint nálunk. De volt, ami jóval olcsóbb volt, és volt, ami jóval drágább. A gond csak az, hogy ők 800-1000 euróból kell, hogy gazdálkodjanak, mi pedig 200-300-ből fizetünk ugyanannyit egy-egy termékért... :S