2009. július 31., péntek

Hazajöttünk!!!

Ismét. Hál'Istennek!
Épen, egészségesen, némileg lebarnulva (pirulva), tele élményekkel, fotókkal és rengeteg szennyessel.

Tudom, hogy sok időbe telik majd, amíg minden napot megírok, de ahogy magamat ismerem, nagyon fogok igyekezni, márcsak azért is, mert most még friss minden, és nagyobb az esélye annak, hogy részletesebb leszek!

2009. július 23., csütörtök

Semmi különös

Semmi különös nem történik velünk, éljük a megszokott mindennapokat.

Nem tudom, mi volt ma, de a Lányok nem aludtak rendesen. Boróka 1!!! órát aludt délben, Kriszta el sem aludt. Már eleve féltem a délutántól, estétől, figyelmeztettem is Istvánt, amikor hazajött. Erre meg egész délután oylan angyalkák voltak a kisasszonyok, mintha soha semmi rosszat nem tennének, soha nem lenne hiszti, veszekedés. Tudtuk végezni a dolgunkat.

Belevágtam egy nagytakarításfélébe. Az előzetes tervek szerint Ani elvitte volna Krisztát, Boró pedig Anyunál lett volna reggeltől estig néhány napig. Igenám, de a lagzira készülve van éppen elég teendő Idecsen most, Anyunak pedig szintén megvan a maga dolga, úgyhogy nincs mire várnunk: nem sózhatjuk mindig rá valakire a csajokat, csak hogy mi végezhessük a munkánkat! Ma meglettünk két szobával. Én a Kicsikét takarítottam ki (játékmustrát, szortírozást is tartottam, amit csak tudtam elhúzogattam, a szőnyeget is jól kikeféltem azonkívül hogy vagy 3x felporszívóztam), István pedig a nappaliban ügyeskedett. (Megsúgom, olyan minden, mintha én csináltam volna!) Holnapra maradt a kisszoba és a konyha, remélem, hogy délig-koradélutánig ezeket is befejezzük!

Közben készülődünk (igaz, még többynire csak lélekben, de azért már külsőségekben is) a nyaralásunkra. Anyuval már megcsináltuk a listát, hogy miket főzünk ebédre(amit csak lehet már itthon és lefagyasztjuk), miket eszünk reggelire-vacsorára, és nagyjából megvan a bevásárlólista is. Holnap délután, miután a Lányok felkelnek, megyünk is vásárolni. István szombaton zenél (éppen Szovátán), mi pedig Anyuval (de ki-ki a saját konyháján) sütünk-főzünk, már be is osztottuk, hogy ki mit készít el. ÉS a pakolás. Igaz, hyog csak 5 napra megyünk el, de mindig attól félek, hogy nem lesz elég a ruhánk vagy éhenhalunk. Pedig nem is a világ végére megyünk!

István már előkészítette a saját cuccait, felszerelését. Hétfőn megjött a csónak, amit rendelt Konstancáról, megvannak hozzá az evezők, ma pedig állandóan azon mesterkedett a nappali közepén felfújt csónakban, hogy valami "kabinfélét", árnyéktartót szereljen rá. Persze, levehetőt. Aztán tegnap kimosta/mosatta a halásztáskáit és a vízhatlan dolgokat, átnézte a dobozkáit , horgait, meg fene tudja még mik vannak ott neki, megragasztotta a kétszemélyes felfújhatós matracágyat (egyszer beleállt egy bambusznyárs), ma azt hiszem megragasztotta a vízi matracokat is (a sarkoknál állandóan kikopnak), szóval most már minden, ami kellhet ott várakozik ügyesen a nappali egyik sarkában. Nagyon remélem, hogy ez a kis nyaralásunk a várakozásunknak megfelelő lesz, nem történik semmi roszz, kellemetlen, ami beárnyékolja majd az ottlétünket. És főleg, hogy nem fog állandóan esni az eső, mint tavaly.

A csajok edzenek:


2009. július 21., kedd

Ilyen sem volt még!

Késésben voltam (uborkaeltevés miatt), készítettem az ebédet, a lányok már bármikor ébredhettek.
Borókát már hallottam is hangicsálni. Még jobban siettem, kavartam a tökfasírt masszáját. Hallom, hogy hátracsapódik a gyerekszoba ajtaja. Még gondolom magamban: a kis huncut, úgy elsettenkedett itt a konyha előtt, hogy észre sem vettem! Indultam a szoba felé, de közben még belestem a nappaliba: Kriszta mozdulatlanul alszika z ágyon.:O:O:O Akkor hogy nyílott ki az ajtó???? És mire megijedtem volna, hogy szellemek járnak a házban, Boróka már jött velem szemben, ó-gatva, és a mellkasát mutogatva.

Szóval kimászott az ágyából és megnyomta a mellkasát, az fájt neki, azért ó-gatott.
Nem tudom, hogyan tovább. Kriszta sosem tudott kimászni az ágyából. Az egy olyan hely volt, ahol biztonságban tudtam. Ezek szerint Boró ezt is "megcáfolta". Tűz és víz ez a két Szőkeség! Sokszor én ámulok a legjobban!

Megint eszik:



Júl. 22.

Ma megismételte a mutatványt. Mire bementem hozzá - pedig az első hangra ott termettem - már jajgatott. Aztán még be is mutatta, hoygan teszi. Hát így:

2009. július 20., hétfő

Pihenés

Jaj, kérem, ez a világ egyik legrelatívabb fogalma! Mert, ugye, hányszor ébredtetek Ti is annakidején (= i.e., azaz gyerekes korszak előtt) 7-8 óra folytonos alvás után holtfáradtan? Mert én sokszor, és mennyire sanyarúnak tartottam a sorsomat, hogy sosem tudom kipihenni magam!:P

Aztán eljöttek az időszámitásunk szerinti idők, és mit nem adtam volna 7-8 óra folytonos alvásért! De kezdjük csak apránként, a 7-8 óráig, óráért időnek kell eltelnie, dolgozni kell érte!:D

Krisztámmal nem volt baj. Megvoltak a nemalvós éjszakái, időszakai, természetesen, ki is borultam rendesen, amikor éjszaka néhányszor ébresztett, de aztán mindig kibújt a fogacska vagy elmúlt az a valami más, ami miatt nem aludt és ismét jót aludtunk. Eleinte akkor is több részletben aludtam le az éjjeleket, de akkoriban még szégyelltem berzenkedni ellene.

Aztán jött Boróka. Vele alvás szempontjából is új és különös fejezet kezdődött az életünkben, azaz, amit nem „adott meg” Kriszta, megkaptuk tőle: sétálgatás vállontartva, ringatás, már egészen picin, sokszori éjszakai ébredés, de napközben mindig olyan vidám, mosolygós, tündéri volt és főleg akkorákat aludt, hogy öröm volt nézni, hová haragudni rá az éjszakák miatt?! Hol voltak már a 7-8 óra alvás utáni fáradtságok? Örültem, ha az éjszakát 2 vagy három részletben tudtam átaludni és nem 5-ben, hatban kellett! És mit nem adtam volna 3-4 óra egyhuzamban való alvásért! Aztán eljött ennek is az ideje, a mércét magasabbra állítottam, de még mindig szerény voltam: 5 órát kívántam csak. És fene tudja, hogy és mikor, de egyszercsak mégis megtörtént ez is. Majd, valamikor későősszel, vészesen közeledve az első szülinaphoz, megtörtént a nagy áttörés is: egyik éjszaka Boróka estétől reggelig egyhuzamban aludt. A következő ilyen már csak szilveszterkor történt meg és attól kezdve az lett az általános, hogy estétől aludt hajnali 5-6-ig. Annyira szerencsés nem votlam, hogy én is ugyananyit aludjak, de legalább megnyugodtam, hogy nem kell orvoshoz vinnem, mert, ha megembereli magát, tud ő is jól aludni. Egy idő után valahogy ismét „elromlott” a kisasszony, de utána már nem törődtem annyira a dologgal, gépiesen cselekedtem: keltem, felvettem, ringattam, itattam, fogínyt kentem, ha kellett szoptattam, és aludtunk tovább. Mostanra pedig felemásak a dolgok. Vannak kitűnő éjszakáink (amikor reggelig, hajnalig alszik egyhuzamban), vannak kimondottan jó éjszakáink (amikor felsír, de nem kell felkelni hozzá), jó éjszakák (egyszer ébreszt) és vannak pocsékok (ennél rosszabbak). De persze, mindezek az elnevezések, szintén nagyon relatívak, hiszen mostanra az összeset kitűnővel fémjelezhetném mondjuk ... tavaly ilyenkorhoz képest.

Tegnapelőtt későn (10 után) aludtak el, még összeszedtem utána a konyhát és fürödtem. Mire István majdnem fél 1-kor hazajött, csak éppenhogy végeztem a fürdéssel és ültem a gép előtt, várva, hogy kicsit száradjon a hajam (utálom a hajszárítót, csakis végszükség esetén használom). Olyan feldobódva, jókedvűen jött haza, hogy nem mondhattam ellent kívánságának: megnéztük a fotókat és videófelvételt, amit készített. Utána mondta, hogy hozott egy filmet is: Hippolit, a lakáj-t. Mondtam, hogy láttuk, de nem emlékezett rá. Betette a lejátszóba és .... megnéztük. Olyan jólesett! Ennyit egyfolytában rég nem nevettem! Igenám, de mire lekapcsoltuk a villanyt, fél 3 volt és természetesen, nem volt pardon a felkelést illetően sem: 6-kor Boró kisasszony szopizni óhajtott! Visszaaludt még, igaz, de én már nem feküdtem vissza. Nem éreztem fáradtnak magam, jobbnak láttam , tehát, nem visszafeküdni, hogy aztán ólomfejjel keljek 8-kor. Mire felkeltek, a leves már majdnem kész volt, és a húst is előkszítettem. 11-től templomba mentünk, majd ebéd után, amikor mindkét lányt lefektettem, akkora álmosság tört rám, hogy hagytam csapot-papot és lefeküdtem Kriszta mellé. Negyed 3 volt. István nem ígérte, hogy felébreszt fél 4-kor, ezért inkább beállítottam a telefont, hogy csörögjön. Nem tette meg az sem. Magamhoz tértem valamikor, de nem volt annyi erőm, hogy lenyúljak a telefonért és megnézzem, hány óra. Akkor is megébredtem, amikor István mellénkbújt, de még mindig nem voltam képes felkelni. Egyszercsak felpattantak a szemeim. Nagyon későnek tűnt az idő, de még csend volt a lakásban. Hány óra lehet, hoyg Boró még mindig alszik- gondoltam- és meglepetten láttam, hogy háromnegyed 6 volt. Egész délután és este azon tűnődtem, hogy tudtam délután 3 és fél órát aludni! Nem szoktam és nem is szeretek du. szundikálni, mert aztán hajnali mittomhányig számolom a báránykákat. Érthető, hogy féltem is az estétől. De szerencsére, fölöslegesen. Fél 11-kor már lefeküdtem és el is aludtam. Igenám, de a „bűnt” meg kell bűnhödni: fél 12-kor Kriszta volt szomjas, fél 2-kor Boró sírdogált és az este elmaradt szopit (!!! Igen, elfelejtette és magától aludt el a kicsiágyban!!!) kicsit bepótolta (muszáj volt, mert nagyon feszültek a melleim, foltos volt már a pólóm is, hiába fejtem este egy keveset), fél 3 után 10 perccel Kriszta hívott reményvesztetten, és mire jóllakott vízzel és megköszönte, hogy bementem hozzá (!!!:D:D:D), háromnegyedkor Boróka tartott létszámellenőrzést és kért ő is vizet. Amekkora meleg volt, nem is csodálkozom, pedig még az ablakukat is megpattintva hagytam, szokásom ellenére. Pár perc után szerencsére már mindenki aludt, beleértve magamat is. Reggel István ébresztésére keltem, 7-kor.

Szóval, pihenés. Úgy van jól, ahogy van, és annyi elég amennyi megadatott belőle. De mit is akarok én? Hiszen múltkor, kiruccanásunkkor, 7 órát aludtam egyhuzamban, amire még ráhúztam 3-at utólag, sőt, nem gyereksírásra ébredtem közben. Kell-e ennél több ... évente egyszer?

Mézeskaláccsal:



Nem kell megijedni, nem vertük be a fejét, csak meggyszósz "folyik" belőle:

2009. július 17., péntek

Játék a kertben

Tegnap itt volt Ani, és amíg én az édes szemeket sütöttem, ő levitte a csajokat játszani egy kicsit. Csak itt maradtak a kertben, a konyhaablak alatt és ha már a fényképezőgép amúgyis kéznél volt, készítettem róluk néhány felvételt:







2009. július 16., csütörtök

Ételízesítő házilag

Ide is beteszem, hátha érdekel valakit, és különben elkerülné a figyelmét. A teljes cikk azonban ITT olvasható.

Eredeti elképzelésem az volt, hogy a meghámozott zöldségeket a hámozóval nagyon vékonyra szeletelem, illetve, amit nem lehet ezzel, simán késsel szeletelek, és szárítás után ledarálom, de letettem róla, amikor elolvastam Jó kaja oldalán ezt a bejegyzést. Sokkal egyszerűbbnek és praktikusabbnak tűnt így a dolog és most, utólag el is ismerem, hogy így van. Igaz, eléggé nehéz volt nekem a szárítás, mivel a sütőm hője nem állítható, és a legkisebb fokozaton ( csak éppenhogy égett a láng), teljesen nyitott sütőajtóval szárítottam, mégis voltak részek, ahol - magyarán - megsült a zöldségkeverék. De végülis nem volt baj, mert ezeket a részeket könnyedén el tudtam távolítani. Persze, ha nagyon meleg van és főleg udvara is van valakinek, napon is megoldhatja a szárítást, szerintem úgy sokkal jobb is, de nekem nem volt lehetőségem. Amiben viszont eltértem a Jó kaja által leírtaktól az az, hogy szárítás után én nem daráltam porrá a hozzávalókat, hanem amennyire csak tudtam szétmorzsoltam és jól záródó üvegbe tettem. Amikor ételekbe teszem, úgyis szétmennek a nagyobb „morzsák” is.



Én leírom azt is, hogy miből mennyit használtam, de szerintem ez nem mérvadó és nem kell tartani az arányokat. Mindenki annyit tegyen valamiből, amennyit szeretne, illetve amennyije éppen van otthon.

Hozzávalók: 30 dkg hagyma, 70 dkg sárgarépa, 20 dkg petrezselyemgyökér, 20 dkg karalábé, zeller (de nekem nem volt), néhány cikk fokhagyma, 35 dkg paradicsom, jó sok petrezselyemzöld, zellerzöld, kapor és lestyán (a két utóbbiból kevés, hogy nehogy uralkodjon az ízűk), kb. 35 dkg só. Ezeken kívül tetszés szerint bármi mehet.

A zöldségeket megmostam, meghámoztam (amit kelett) és nagyobb darabokra vágtam. A répát pl. kb. 2 centis karikákra, a hagymát, paradicsomot normál szeletekre, és besóztam. Úgy 1 óra múlva összevegyítettem az apróra vágott vagy ledarált zöldfűszerekkel és együtt jó apróra szacskáztam a robotgépben (de darálni is lehet). Amikor megvolt az összes, jól összekevertem és sütőpapírral bélelt tepsikbe terítettem. Nekem három nagy tepsivel lett. Majd az egészet beraktam a sütőbe (nem légkeveréses, de így is spóroltam időt) és mint írtam, csak éppenhogy égett a láng és még az ajtót is teljesen nyitva hagytam, hogy inkább aszalódjon. Közben a tepsik helyét időnként megcseréltem, hogy egyenletesen száradhassanak. Én kb. 3 napig csináltam ezt, de úgy, hogy hagytam sokszor kihűlni, majd ismét bekapcsoltam a sütőt rövid időre, hogy jól kiszáradhassanak. Azért tettem így, mert míg kihűltek, úgy vettem észre, hogy megereszkedtek kissé, azaz mégiscsak volt nedvességtartalmuk, hiába voltak szárazak melegen, és így, a többszöri hűtéssel-szárítással csontszárazak lettek mégis. Aki úgy akarja, kávédarálóval tovább poríthatja, én nem találtam szükségesnek. Jól záródó, ha lehet, inkább sötét üvegben kell tárolni. Amint Jó kaja is írta, 1 evőkanálnyi ilyenből akár egy finom és gyors „húslevest” is lehet fabrikálni.

2009. július 15., szerda

Már megint

Már megint a biliről írok.
Borókám úgy belehúzott, hogy tegnap vagy háromszor is bilibe pisikált. A hajnalban feltett pelus (amit álmában cseréltem ki, mert annyit aludt hason, hogy már kifolyt belőle) csak este cseréltem le tisztára, délutáni ébredés után még tiszta száraz volt. Lefekvés előtt is pisilt és utána, amikor kivettem az ágyából, még mindig száraz volt, ezért bilire ültettem. Ügyesen belecsorgatott.:)

Tegnapelőtt szintén hasonló volt a menet, annyi különbséggel, hogy kétszer maga jelezte. Eredmény: egy pisi, egy kaki a bilibe.:O
Babázott és egyszercsak nyögdécselni kezdett,így szokta jelezni a "kakát". De már indult is a fürdő felé, bemenve pedig a babát először a vécére, majd a bilire "ültette". A nyomában voltam és gyorsan cikáztak a gondolataim: mit tegyek? Már jó félperc eltelt, amióta először nyögött, mire a nadrágját lenyomom, a bodyt kibontom és pelust leveszem, eltelik még egy annyi. No, de nem szabad futni hagyni a pillanatot alapon, megtettem és ráültettem. És pisilt. Kb. egy óra múlva pedig megismételte ugyanezt a kakival.

Azt az örömöt az arcán, amikor érzi, hogy elindult a "valami" és kezdi megtapsolni magát, látni kellene! Senki másnak nem engedi meg, hogy hozzányúljon a bilihez, a Krisztától ellesett módon ő maga akarja kiüríteni. Egyelőre kis- és nagydolog nála egyremegy, mindkettőt kaka névvel illeti. Hamar kezdte, hamar igénye van rá, bár gondolom, a példa, amit lát, nagyban meghatározza ezt. Nem sürgetem, de örülök neki nagyon!!! :)

Rácsodálkozott az ajándékba kapott bólogató zebrára:

2009. július 13., hétfő

Kicsi, de hmmm... 4.

(avagy, egy igazi wellness&spa hétvége)

Az este
Legelőször a ping-pong asztalt ostromoltuk meg; régóta ábrándoztam arról, hogy egy jót ping-pongozzak, Svájc óta (lassan 8 éve) még ütőt sem láttam, nemhogy játsszak. Eleinte bódogtalankodtunk eleget, amíg belejöttünk, de utána „véres” meccseket játszottunk nagyokat nevetve közben.:) Amikor meguntuk a ping-pongot még billiárdoztunk, illetve „fitnesseztünk” egy kicsit, de darts-ban is próbára tettük magunkat. :P Így telt a koraeste, laza, nevetgélős hangulatban: jól éreztük magunkat.

Mire már mindent meguntunk, szóltak, hogy kész a víz, mehetünk pezsgőfürdőzni. Bár eleinte nagyon forrónak éreztem, végül megszokta a testem és hatalmasat lubickoltunk. Fürdés közben azért többször kiszálltam és lemostam az arcomat hideg vízzel, de még így is eléggé hosszasnak tűnt a félóra. Az ugyancsak félóra szaunát pedig ki sem bírtuk, két-három perc lett volna még, de kijöttünk. Azért élveztük nagyon!
Ciki vagy sem, de még sosem pezsgőfürdőztem és nem szaunáztam eddig, most viszont mindkettőt egycsapásra kipróbáltam. Hááááát, nem mondom, hogy nem szeretném, ha rendszeresen lehetne részem benne! De meglehet, akkor nem volna annyira érdekes már!
Mindenesetre, alig bírtam vonszolni magam, és a testemet szörnyen nehéznek éreztem ezek után. Még felhívtam Anit, hogy lássam, minden rendben volt-e a fektetésnél-elalvásnál, majd a szobába felérkezve, egyikünknek sem kellett ringatás. 11 óra volt.

A reggel
6-kor pattantak fel a szemeim, bár sokkal öregebbnek hittem az időt. Pár perc alatt enyhítettem egy kicsit feszülő melleimen, ittam néhány korty narancslevet és arra gondoltam, fel kellene kelni megjárni magamat a hűvös hajnalban. Aztán mégis visszabújtam az ágyba, mert már hallani is véltem Férjecskémet: bezzeg, amikor alhatsz, pihenhetsz, felkelsz járkálni! Hát én úgy visszaaludtam, mint a bunda és arra ébredtem, hogy I. széthúzza a sötétítőket, kinyitja az ablakot, majd felkiált: hűha, 9 óra van! Gyorsan mosakodtunk, rendbeszedtük magunkat, öltöztünk és már mentünk is reggelizni (előző napi elejtett szavakból kiderítettük, hogy nagyon szeretik itt a pontosságot). Már töltötték is a forró teát csészéinkbe. Kettőnkért nem terítettek svédasztalt, de egy roskadásig teli tálcát tettek az asztal közepére: szalámik, kolbász, sonkák, párizsik, sajtok voltak rajta, mellettük pedig, külön tálkában feldarabolt paprika, paradicsom és uborka, illetve a tányérainkon kis vajkockák. Mondanom sem kell, hogy ismét úgy jóllaktunk, hogy alig bírtunk moccanni. Pedig jócskán maradt még mindenből a tálon, két Lánykánk még bőven jóllakhatott volna a maradékból!
Kávéinkat már kinn, a hintán ülve kortyolgattuk el, miközben Mónika is letelepedett és egy jót beszélgettünk. Utána még lementünk és ping-pongoztunk néhány játszmát, ismét szégyent vallottam, de legalább nem 4-1 arányban, mint előző este, hanem csak 3-2-ben.:P Ezután pedig összepakoltunk és elindultunk. Nem tudom addig miért nem néztem meg, de amikor felmentünk a szobánkba láttam, hogy éppen a 7-es számút választottuk ki: 7-es szobában a (ma) 7 éves házasok! Jóleső érzéssel hagytuk hátra a villát és gondnokait, nagyon sok szívélyességben, kedvességben, pompás ételekben, kellemes élményekben és kényelemben volt itt részünk, jó lenne, ha legalább évente egyszer vissza tudnánk jönni.

A hazaút
A visszafelé útra sem voltak abszolút konkrét terveink, bár kilátásba helyeztük, hogy ha szép a hely, megmártózunk a szejkefürdői strandon vagy visszamegyünk Szovátára fürdeni. Végül egyikből sem lett semmi.
Szejkefürdőn megálltunk, de nem tetszett szemeinknek, amit láttunk a strandon (eléggé lerobbant állapotban volt), no meg, éppen akkor zajlott mellette valami rockfesztivál, úgyhogy megkíméltük magunkat a sok bőrgatyós-halálfejespólós emberke látványától és a „zene” fülbemászó muzsikájától. Azért a székelykapukat és Orbán balázs sírját meg szerettük volna nézni és szerencsére akadálya sem volt ennek. Kaptunk egy ideiglenes belépő feliratú nyakbaakasztót és már mehettünk is. Bár zavarta a szemünket a sok-sok sátor és néhol a szemét, aminek közepén a „művészek” ültek és gitároztak, de azért megcsodáltuk a sokévtizedes faragott kapukat, elolvastuk felirataikat, készítőik, illetve most már gondozóik nevét. Akadt közöttük olyan kapu is, amelyiket 1839-ben állíttatták, sőt, egy 1818-ast is felfedeztünk. Voltak „újabbak” is, az 1800-as évek végéről illetve a XX. század közepéről, a legújabb pedig 2000-ből származik. Az egyiken érdekes feliratot tekintettünk meg:


„Szíves vendéglátó e kapu gazdája, de a gonosz embert furkosbottal várja!”, az utolsó kapu pedig, ami a sírhoz a legközelebb van, maga Orbán Balázs székelykapuja volt.



Orbán Balázs síremléke most:



... és 18 évvel ezelőtt, amikor először jártam itt. Hááát, a háttérben levő bokrok jól megnőttek azóta, no meg én is, aki ott középen, a tanárnő mögött állok, kicsit "megnőttem":




Sok időt nem töltöttünk ott fenn, készítettünk néhány fotót, majd ereszkedtünk vissza. Majdnem az utolsó kapunál voltunk, amikor megpillantottunk egy szembejövő bácsikát. Felénk tartott és hamiskás mosollyal egy kérdést szegezett nekünk:
- Tudják-e, hogy miből készül a székelykapu?
- ???
- Hát, fiaim, Isten segedelméből és lopott cserefából! – jött a felvilágosító válasz.
Jót nevettünk a nem várt feleleten, majd mindenki ment dolgára.

Farkaslakánál felhívtam M.-t, hogy lássuk, otthon vannak-e, de sajnos nem voltak, így nem találkoztunk velük. Igaz, csupán beugrottunk volna, hogy szóljunk: itt jártunk, benéztünk és már mentünk is volna tovább. Fél 12 körül volt... A szovátai fürdőzésről úgy döntöttünk, lemondunk, hiszen 1 előtt már nehezen érkeztünk volna oda és 3 órát nem szívesen vártuk volna meg. Már mindkettőnknek égett a feneke, hogy lássuk a Csajokat. Még megálltunk Korondon vizet és fagyit, illetve a Lányoknak valami ajándék-csecsebecsét venni és innen már egyenesen hazafelé tartottunk. Azaz még tettünk egy-két vargabetűt, mire ténylegesen hazaérkeztünk: Zsoltékhoz mentünk ki, majd Anyuékhoz. Visszaadtuk a fürdőköpenyeket és megbeszéltük a két hét múlva esedékes kirándulást: szegény „öregek” köpni-nyelni nem tudtak a meglepetéstől, hogy mi azt akarjuk, hogy ők is kiránduljanak, végül Aput nem is sikerült rábeszélni. Azaz menne ő is szívesen, de most még rengeteg a tennivalója, még egy hétre is nehezen szakadhatna el. Helyette felajánlotta, hogy vigyük inkább Benit és Dávidkát magunkkal, a két Srácnak nagyobb szüksége van az igazi kikapcsolódásra és talán még jobban is örülnének neki! Így aztán, ha a Jóisten is úgy akarja, júl. 26-án, heten, mint a gonoszok, felkerekedünk ismét, hogy majdnem egy hétig a Kőfenyő panzió egyik apartmanjában pihenjünk, kikapcsolódjunk, feltöltődjünk a következő évre, no meg persze, hogy fürödjünk, csónakázzunk, halásszunk a tóban! Úgy legyen!:)


Kicsi, de hmmm... 3.

(avagy, egy igazi wellness&spa hétvége)

Az evés
Éppencsakhogy lemostuk magunkról az út porát és valami más ruhába bújtunk, máris mehettünk enni. A panzióban csak mi ketten voltunk ezúttal vendégek, senkihez sem kellett alkalmazkodnunk, mondhattuk nyugodtan: miénk itt a tér! :) A fiatal gondnoknő kedves, barátságos, közvetlen és beszédes volt, ottlétünk alatt sokszor beszélgettünk vele. Kértük, hogy kinn terítsen a kertben. A friss levegőn valóban jólesett az étel. Az előre megrendelt húsgombóclevest és a fatányérost kaptuk.
A leves egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek vártam vagy amilyennek én szoktam készíteni, de annyira finom volt, hogy szégyen vagy sem, két-két tányérkával ettünk.



Sok-sok apró húsgombóc benne, nagyon apróra vágott zöldségek (sárgarépa, zeller, krumpli, káposzta-ezeket ismertem fel), paradicsomos lé és a tetején apróra vágott lestyán... hmmm, nagyon finom volt! Férjecskémnek is ízlett; csak a végén kérdeztem meg, hogy tudja-e mi volt a zöld a tetején és csodák csodájára tudta, hogy lestyán, mégis megette; szóval, nem is éppen olyan rossz ez a „zőccség”. Amíg sültek a húsok a kinti grillezőn, mi hintáztunk egyet a kerti hintán és élveztük a jó levegőt, a csendet, no meg Anita (a gondnokék 5 éves kislánya) csicsergését! Ismét az járt az eszünkben, hogy K.-val milyen jól eljátszadoztak volna!:)

Amikor megláttuk a főfogásadagjainkat, csak összenéztünk és szavak nélkül is tudtuk a kérdést: ezt mind meg kell ennünk?



Egy hatalmas flekken tarjából, egy csirkecomb és egy miccs, mellette pedig szalmakrumpli és savanyú uborka, illetve paradicsom volt a tányéron, ami éppenséggel most nem fából volt, de attól semmit sem veszített értékéből. Minden finom volt, a tarja sem véres, sem cipőtalp, csak pontosan jó volt, a miccs is, egyedül a csirkecomb sülhetett volna még 2 percet, de ez nem rontotta az összhatást. Szóval, isteni volt, de nem tudtam mind megenni. Evés után még így is úgy nyúltunk el a hintán, mint valami békák, és élveztük a hátunkat melengető utolsó napsugarakat, mielőtt lebuktak volna a túlsó oldalon lévő erdők mögé. Amikor Mónika ismét megjelent két tányérral a kezében, már szóhoz sem jutottunk. A baracklekváros palacsintát éppenhogy megkóstoltam, de nem tudtam élvezni finomságát. I. megemberelte magát és leküldte az adagját, de jajgatott is neki eleget! Ezután már tényleg csak arra volt energiánk egy ideig, hogy bámuljunk ki a fejünkből és vigyorogjunk, ép, értelmes gondolatra, szóra nem tellett tőlünk. Végül mégiscsak felkerekedtünk élvezni a panzió nyújtotta lehetőségeket.

Kicsi, de hmmm...2.

(avagy, egy igazi wellness&spa hétvége)

A délután
Nem sokkal 2 után hagytuk el a Határpatakot, 3 előtt pedig már kinn voltunk Zeteváralján. István, már jártasként a vidéken:D, mutogatta messziről, hogy merre van a Deság, merre a Nagylak-házikók, hol a Hét vezér–komplexum (olyan helyek, amiket kinéztek a családi nyaraláshoz), én csak kapkodtam a fejem. Igazából nem éppen ilyennek képzeltem a vidéket, de ez nem azt jelenti, hogy csalódtam. Csupán elhagyatottabbnak, természetközelibbnek gondoltam, no, de azért volt/van itt természet éppen elég!
3 óra állt rendelkezésünkre felfedezni a tavat és a vidéket. Egyből ki is mentünk a víztározóhoz. Kempingezők, horgászok és fürdőzők voltak ott, de persze, nem tumultusban. Szép volt a látvány: a hatalmas víz, az erdők, a változatos felhőkkel csipkézett ég, a tiszta levegő, a sokhangú madárcsicsergés olyan békét árasztott, hogy órákig ott tudtam volna ülni és semmit csinálni!



A tó körül végig műút vezet, a forgalom zaja mégsem hatolt le a partig, vagy ha mégis, hát nagyon szűrve, mintha csak távoli mennydörgés moraja lett volna. Feltérképeztük ezt az oldalt: ellenőriztük a víz hőmérsékletét (kézzel, na, nem hőmérővel) és elég jónak tűnt fürdéshez is; beszélgettünk horgászokkal, István ki-kikérdezte őket a fortélyokról;); sétáltunk, leültünk, fényképeztünk, beszélgettünk, kávéztunk (otthonról hozott kávéból), tervezgettünk – hogyan is lenne a legjobb csinálni következő alkalommal, majd visszatérve a kiindulóponthoz, átkeltünk a kis patakon és ellenkező irányban is megnézegettük a partot. Jócskán eltelt itt az idő, de mielőtt a szállásunkra mentünk volna, meg szerettük volna nézni a tisztást a másik parton.



A gáton megálltunk, fényképeztünk és fényképezkedtünk, virágot szedtem és gyönyörködtem a tájban. Végül továbbmentünk, de a tisztást már nem értük el. A túlsó partról sokat néztük a szemközti oldalt, ahol kis villák, faházikók, vendégházak emelkedtek ki imitt-amott a fák lombjai közül.



Láttunk egy olyan épületegyüttest is, amiknek egyforma tetőzetéből sejtettük, hogy együvé tartoznak. Szerettünk volna szétnézni errefelé is. Végül, véletlenül is, éppen az 5 egyforma házikónál lyukadtunk ki, a Kőfenyő panzióhoz. A kedves gondnokházaspár szívélyesen fogadott, és miközben megmutatták az egyik apartmant, kiderült, hogy ők is éppen Vásárhelyiek, a házikók pedig a leányuké. Itt úgy eltelt az idő a lakásnézéssel, beszélgetéssel, bodzaléivással, hogy csak éppen pontosan, 6 előtt néhány perccel futottunk be a Deság villához, vacsorára.

2009. július 12., vasárnap

Kicsi, de hmmm...

(avagy, egy igazi wellness&spa hétvége)

Pontosan így jellemezhetném röpke kiruccanásunkat. Rövid volt, de velős. Sok mindenben (helyben, élményben) volt részünk, nagyon, de nagyon jól éreztük magunkat. Persze, mindenki azt szeretné, ha a jó sokáig tartana, nem mondom, hogy megártott volna még vagy 2-3 nap nekünk sem, de mégis... szombaton már mindketten csak hazagondoltunk. Addig is, sokszor a kicsik jártak a fejemben, sokszor odaképzeltem őket magunk mellé, hogy milyen jól szaladgálnának, hintáznának, de aztán szántszándékkal próbáltam másra gondolni. Volt, amikor ment, volt, amikor nem. Azt sem mondom, hogy lelkiismeretfurdallásom volt e hosszú, nélkülük töltött nap miatt, de azért jóleső érzés számomra az, hogy két hét múlva visszamegyünk velük együtt. Nem ugyanarra a szállásra, mert ez a panzió nem igazán ideális családi nyaralásokhoz, de ugyanabba a faluba megyünk.

A kezdet
Körülményesen indult (hát hogyan is lehetett volna másképp?) a tervezgetés. Mint kiderült, ezen az egyedüli szabad hétvégéjén (mármint, hogy nincs zenélni való esküvő) István belement egy félórás fellépésbe a Sárpataki Napokon. Semmi ifogásom nem lett volna ellene, hacsak nem szombaton este 6-tól lett volna. Éppen kettétörte a hétvégét. Ó, csak kicsit voltam mérges!!! Aztán úgy döntöttünk, hogy lejár a „koncert” és mi szépen felkerekedünk. Szobát kerestünk, foglaltunk (egy István által ismert panzióban, Szentegyházán), majd jött a telefonhívás, hogy este 8-ra tették a fellépést. Felejtsd el – csak ennyit mondtam Istvánnak, lemondóan. És bármennyire mérges voltam, mégis be kellett látnom, hogy Férjecském legújabb ötlete, miszerint induljunk pénteken reggel (ha már amúgyis kényszerszabadságosak a péntekek) és szombaton délutánra jöjjünk haza, zseniális. Most már igazán lehetett tervezgetni. István a munkahelyén elkotyogta valakinek, hogy merre készülünk kirándulni, képeket mutatott a helyről a neten, majd az illető lázas szálláskeresgélésbe kezdett a családi nyaralásukhoz. Ennek köszönetően történt, hogy szerdán, autóba ülve, kiruccantak a helyszínre, körülkémkedni. Addigra már lemondtuk mi is a szentegyházi szállásunkat (minek maradjunk a főút mellett, amikor sokkal szebb környezetben is kikapcsolódhatunk?-alapon) és a zeteváraljai Deság Villában (http://www.desagvilla.ro/ ) foglaltunk szobát. Szerdán István ide is elment, hogy megbizonyosodjék róla: nem lesz rossz a választásunk.

A közben eltelt idő...
... tele volt izgalommal. Annyira furcsa és hihetetlen volt, hogy kettesben megyünk el valahová és nemcsak két óráról lesz szó, hogy nagyon féltem és izgultam, nehogy ne legyen belőle semmi. Előzetes tárgyalások alapján megegyeztünk Anival, hogy mindkét Lánykát viszi Idecsre; arra gondoltunk, ha együtt lesznek, mégis könnyebben kezelhetőek, főleg Boróka. Végül majdnem a terv szerint volt minden, azzal a különbséggel, hogy Ani jött hozzánk, nem mentek el.

Az indulás
Pénteken a hajnali szopi után még pakolgattam, próbáltam rendben hagyni itthon a dolgokat, mire a Lányok felkeltek pedig, indulásra készen álltunk. Megpuszilgattuk-ölelgettük őket jó sokszor és jó hosszasan, majd, nem sokkal 8 után felkerekedtünk. Még felmentünk Anyuhoz is, elköszönni, illetve fürdőköpenyt kölcsönkérni :P, és utána már tényleg indultunk. A nap hétágra sütött, már ilyen korán jó meleg volt, gyönyörű napnak ígérkezett.

A délelőtt
Konkrét tervünk a napot illetően nem volt. Du. 6-ra kellett érkezni a villába, akkor volt a vacsora, az addigi időt pedig ki kellett tölteni valahogy. A legeslegelső útitervünket, miszerint Parajdnál eltérünk és a Bucsinon átkelve, ellenkező irányból közelítjük meg Zeteváralját és a víztározót, elvetettük, mert fölöslegesnek tartottuk a sok plusz kilométert csupán azért, hogy erdőn utazzunk végig. Biztos szép lett volna azért a táj, de igazán kimagasló látnivalót nem jegyeznek a térképek, útikönyvek. (Igen, aki sízni tud, annak télen paradicsom a Bucsin-tető!)
Amint róttuk a kilométereket és mindinkább távolodtunk az otthontól, az én „ötlettelen és fantáziátlan” Férjecském egyszercsak brilliáns ötlettel rukkolt elő: menjünk Szovátára és fürödjünk egyet a Medve-tóban! Rögtön helyeseltem, hiszen ennél jobb kezdetet elképzelni sem lehetett, no meg, pironkodva jegyeztem meg neki: amúgysem fürödtem még a Medve-tóban.( http://www.kihagy6atlan.hu/temak/termeszeticsoda/medvetoszovata/ )



A képet innen vettem. Mi nem fényképeztünk, mert a gépet nem vittük be magunkkal a strandra, utána pedig már nem találtunk parkolóhelyet a tó közelében.

Parkolás után rögtön a bejárathoz indultunk, ahol hatalmas tömeg várakozott, illetve nyomult előre: éppen akkor nyitották meg a kapukat. Még véletlenül is épp jókor érkeztünk. Jegyeket váltottunk, majd bent letelepedtünk. Kicsit napoztunk, majd bementünk a vízbe egy félórácskányit. A víz nagyon jó volt; a parkolós fiú beszólása kissé elriasztott, azt hittem, vészesen hideg lesz majd, de kellemesen csalódtam; sóssága révén pedig nagyon jól lehetett lubickolni benne: fenntartott a felszínen. Pontosan, mint otthon, a sósvízű strandon! Ismét egy kis napozás következett, majd újra bementünka vízbe, de kb. 12-kor már letusoltunk és a kijárathoz indultunk. El szerettük volna kerülni ugyanis az egyórai tumultust: 13 és 15 óra között a tóban nem szabad fürödni, ezért sokan el is hagyják a strand területét, hogy ebédelhessenek azalatt.

Már a mi hasunk is jelezte, hogy szívesen venné, ha valamit beletuszkolnánk. Elvetettük az udvarhelyi szendvicsvásárlást, inkább a városon kissé kívül fekvő, Határpatak nevű panzióban ettünk egy-egy finom salátát. Megsúgom, akkora adag volt, hogy bőven jóllaktunk és csupán 7,5 lejt fizettünk érte adagonként. Simán kibírtuk vele 6-ig, a vacsoráig.

Folytatás következik...

Hazajöttünk

Csodálatos kétnapban volt részünk. Egy kis ízelítő:

A Zetelaki víztározó - a gátról


Mezei virágos rét a gát túloldalán:





Szálláshelyünkön, a Deság panzió udvarán:




Színek:


Zabálás:


Szejkefürdői székelykapuk:



Orbán balázs sírja:



Még jönnek részletek!

2009. július 9., csütörtök

Zeteváralja

Erre vesszük az irányt holnap reggel Istvánnal, KETTESBEN!!! Szombaton jövünk haza.

A Zetelaki víztározó:

2009. július 8., szerda

Lejárt egy év angol

Kissé elmúlta feltétlen aktualitását ez a bejegyzés, de nem tudtam hamarabb megírni.

Június 17-én volt az idei iskolai év utolsó angolórája.

Kb. 15 évvel ezelőtt már igénybe vettem egyszer a Calepinus Alapítvány ( www.calepinus.org – kissé hiányos a weboldaluk) szolgáltatásait, amikor néhány hónapig angolt, illetve két évig franciát tanultam. Akkor viszont, még szinte gyerekfejjel, csak egy plusz nyűg volt a nyakamon az iskolai tanulás mellett, így természetes, hogy nem értékeltem kellőképpen. Az angolt végül már nem is bírtam, azaz, nem fért bele a programomba, ezért abbahagytam. Azért választottam inkább a franciát, mert azt tanultam az iskolában, és érettségikor is abból kellett vizsgáznom. (Mondjuk, meg is érte, mert megkaptam a maximális 10-est!) Aztán jöttek az események és sodortak magukkal, lejárt a középiskola, aztán tanítottam egy évet, majd az egyetemen szintén franciát tanultam két évig. Itt is vizsgáztam belőle, kissé szerényebb eredménnyel (nem tudom már pontosan, hogy mennyivel, de nagyon elégedett voltam vele, hisz csak az első két évben tanultam és két év kimaradás után volt a vizsga!), de mindenesetre, a nyelvvizsga letétele előfeltétele volt a diplomázásnak. Miután végeztem az egyetemmel pedig azt mondtam: jópár évig NEM AKAROK TANULÁSRÓL HALLANI!!!!!

Ez így is volt egy ideig. Dolgoztam, le voltam foglalva, nem éreztem hiányát a további agyterhelésnek. Aztán 5 hónapos pocakos korom óta itthon kellett maradnom, és mire Boróka jött, már nagyon „megviselt” a kizárólagos háztartásvezetés, a szellemi munka majdnem teljes hiánya. Akkor már bántam, hogy nem iratkoztam be 2006-ban mesterizni, 2007-ben pedig nem akartam kezdeni, hiszen az első vizsgaidőszakra még ki sem mentem volna a gyermekágyból! Aztán jött az angolos ötlet. István 2007-ben végzett ugyanitt, elég jó véleménnyel volt az oktatásról, és az ára is elég zsebbarát, tehát én is ide szerettem volna járni. Aztán ősszel, majdnem lemaradtam a kezdésről; szerencsémre, véletlenül épp azon a napon mentem be érdeklődni, amikor még elfogadtak felmérő tesztre (az oktatás már egy héttel előtte elkezdődött) és a dolgok gyors (amolyan Edith-módra) mérlegelése és az Istvánnal való szintén gyors egyeztetés után már mentem is délután a tesztre. Két napra rá pedig ott ültem én is az iskolapadban, talán izgatottabban, mint elsős koromban. Jóleső érzés volt.

Az iskolát 1990-ben alapították és bár szűntek meg időközben kurzusok (pl. a francia), az oktatás továbbra is zajlik, főleg angol- és németórákat tartanak. Egy jó összefoglaló az alapítvány munkájáról és a nyelvoktató iskoláról olvasható a Művelődés egyik tavalyi számában. Bár azóta történtek változások a modulok struktúrájában, így az alapoktatás összesen 4 évessé vált, de amit írnak róla, az mind igaz. Az elmúlt néhány hónapban egy jól átgondolt és felépített, a tanárok által lelkiismeretesen végzett oktatásban volt részem. A felmérő teszt alapján a B.1.3-as szintű csoportba kerültem, ami másodévnek felelt meg és István javaslatára azt a csoportot választottam, amelynek egyik tanára Korodi Éva. Így aztán szeptmbertől júniusig majdnem minden hétfőn és szerdán du./este hattól az angolóra volt az agyam megmunkáltatója, kikapcsolója, feltöltője. Igen, ez így volt. Mert nagyon szerettem járni és szinte sosem esett nehezemre. Lehet, hoyg nem tudtam megírni a házi feladatomat, lehet, hogy csupán egy órát tudtam készülni a fejezetek utáni tesztekre, de, hacsak nyomós okom nem volt rá, sosem hagytam ki az órákat. Nem is kellett sosem tesztet pótolnom, mindig akkor írtam meg, amikor be volt tervezve. El is gondolkodtam a kurzussal kapcsolatos jókedvemen és arra jutottam, hogy kellett is ez a jó tíz évnyi távlat a középiskolától ahhoz, hogy értékelni tudjam ezt a tanulást. Mert én most azzal a szándékkal mentem, hogy igenis megtanulok angolul és le is diplomázok belőle! Volt néhány középiskolás diáktársam is. Az az unottság, nemtörődömség, ami lerítt róluk engem mindig annyira meghökkentett! Szóval látszott rajtuk (legtöbbjükön, bár volt lelkiismeretes is), hogy a szülők küldték őket, és ezt is úgy teljesítik, mint egy kötelező és szükséges rosszat. Persze, azt is tudom, hogy a középiskolások élete nem egyszerű, semmi pénzért nem szeretném újraélni azokat az éveket, a minden napra való készülés engem is kikészített mindig, de látszott, hogy nincsenek tudatában annak, milyen szerencsés helyzetben vannak, mit kapnak szüleiktől és cserében nem kell semmit sem tenniük, csak tanulniuk. Igaz, a 17 éves Orsitól megkaptam egyszer: „Hát neked azért mégiscsak könnyebb, te otthon vagy a két kicsivel, van időd készülni rendesen a tesztekre!”:O Próbáltam egy-két érvet felhozni, de falrahányt borsó volt. Végül csak nevettem és annyit mondtam: Majd meglátod, Orsi, majd meglátod te is!:D
Szóval, ezzel a sok blablával csak annyit akartam mondani, hogy szerencsére, én már tudom azt, amit ők még nem: ez a kurzus sok újat hozhat az életembe, akár meg is változtathatja a további éveimet. Persze, ha sikeresen elvégzem és le is vizsgázok. De én elhatároztam, hogy a végsőkig elmegyek, remélem, hogy az anyagi helyzetünk is lehetővé teszi ezt!

Az év során két rendkívüli tanár oktatta a csoportunkat. Az egyik, a már említett Korodi Éva, akivel a szerdai napokon volt óránk és aki tényleg alaposan és mindent kimerítően végezte munkáját; az eléggé kötött és gyors egymásutánban felvett fejezetek ellenére is addig nem mentünk tovább az anyaggal, amíg úgy látta, hogy nem mindenki érti, tudja. A másik tanár Stuart Ferguson volt, egy amerikai középkorú férfi, aki kedves és szívélyes modorával, tág általános műveltségével, az anyag leadását és számonkérését illetően szigorú, de mégis rugalmas hozzáállásával sikerült lebilincselnie minket. Személy szerint mindig nagyon vártam a hétfőket, és bár az első hetekben beletelt vagy 10-15 percbe, amíg ráhangolódtam a beszédstílusára, kiejtésére (azért teljesen másképp beszél egy oylan valaki, akinek anyanyelve a nyelv), nagyszerűen megértettük egymást. Bár soha senkivel nem tett kivételt, nem részesített senkit kitűntetett figyelemben, viselkedésben, én mégis úgy éreztem, hogy az egyik kedvenc tanítványa vagyok. Órák után sokszor beszélgettünk még néhány percet, amikor érdeklődött a családom vagy pl. a munkahelyem, iskoláim iránt. Persze, ezt másokkal is megtette. Egyszer egy könyvet kaptam tőle kölcsön, egy magyar nyelvű, Erdély történetéről szóló kötetet és amikor vissza szerettem volna adni, nekemajándékozta.:) Nagyon örültem a gesztusnak.
Stuarttal együtt egy másik személyt is kaptunk „ajándékba”, a feleségét, Bethet. Ő nem tanította a mi csoportunkat, csupán egyszer helyettesítette a férjét, de mindegyikünket név szerint ismert és mi is nagyon kedveltük őt. Márciusban történt, hogy meghívtak bennünket (a teljes csoportot, de az összes csoportot is, akiket tanítottak) magukhoz és egy nagyon szép estében volt részünk: eszegettünk-iszogattunk, beszélgettünk, játszottunk, illetve játszva tanultunk és persze, rengeteget nevettünk. Azóta jobban megismertük Beth-et is és igazán mindketten a szívünkhöz nőttek.

Most már hazautaztak, az indulásuk előtti napon, amikor a „bizonyítványomért” mentem be az irodára, még éppen összefutottam velük és el tudtam rendesen búcsúzni tőlük. Egy szép emlékkel jöttem el: egy a szülővárosukról szóló, gyönyörű fotókkal tarkított hatalmas albumkönyvvel, amit viszont, természtesen, vissza kell vinnem az alapítványi könyvtárba, de egész nyáron nálam maradhat. Már belenéztem-olvastam, de még nem jutott időm behatóbban áttanulmányozni.

A bizonyítványom „kitűnő” lett (ezt én állítom róla, mert nagyon elégedett vagyok magammal – angol tudásomnál pedig már csak szerénységem nagyobb :P:P:P). Igaz, dilemmában vagyok, mert nagyon az a gyanúm, hogy a 92,34-es átlag (100 lenne a maximális) csupán a második félévi átlag, nem az összesített, de akár így, akár úgy, én úgyis elégedett vagyok. Bár első félévben nem ment minden annyira jól, hiszen egy alkalommal még 77 pontos tesztem is volt, mindenképpen 90-es körüli lenne az összátlag.

Tehát, lejárt. Elvégeztem. Ejha, most jut eszembe, hogy számon kell kérnem Istvántól a sört, amiben fogadtunk; annakidején azt állította, hogy nem fogom befejezni még ezt az évet sem, nemhogy majd levizsgázzak! És végül kacagott a markába, hogy milyen jó lesz, így is úgy is iszik egy sört, hiszen ha ő nyer, én adom neki, ha meg veszít, akkor is ő issza meg a sörömet! No, ezt lesheti!:D

És végül, de nem utolsó sorban, hatalmas KÖSZÖNET jár Anyunak (anyósom) és Aninak (húgom) (vagy Aninak és Anyunak, a sorrend mindegy, hiszen teljesen egyformán segítettek nekem), hogy lehetővé tették, hogy szinte mindig ott lehettem az órákon. Saját programjaikat lemondva vagy elhalasztva, munkájukat sokszor félbehagyva jöttek, hogy vigyázzanak a Lányokra. Örökké hálás leszek nekik ezért! Természetesen, köszönet illeti Istvánt is, hiszen ő is sokszor vállalta a bébiszitter szerepét, de munkájából adódóan (sokszor napokig nem volt itthon) ő nem tehette meg bármikor.

Az utolsó órán Stuarttal:


Az utolsó órán Évával:


Beth-et épp az iskola kapujában "kaptam el":



Sajnálatos módon szeptembertől nem jönnek vissza Fergusonék a következő tanévre, egyelőre elfogyott a támogatásuk, amit két évig kaptak (a tevékenységük nagyjából önkéntes alapon működött, a bérük nagyon kicsi volt ahhoz, hogy rendesen megélhessenek belőle, ezért az ottani egyházközség támogatta itteni munkájukat), de jövő ősszel nagyon remélem, hogy viszontlátjuk őket.

2009. július 6., hétfő

Hogy repül az idő!!!










Hogy repül az idő!!!

Gondolom, mindenkinek teljesen újat mondtam a címmel!:D:D:D

Borókánk, drága Kicsünk, kisebbik Csillagunk vagy nevezhetjük bárminek, ma másfél éves lett. Erről és még néhány apróságról szól ez a bejegyzés...

Kicsi lányunk teljesen normálisan, átlagosan fejlődött eddig mind testi, mind szellemi, lelki téren. Az elmúlt félévben tartotta a súlyát (amit magamról, sajnos, nem tudok elmondani:P) úgyanúgy 10 kiló most is, mint egyévesen. Persze, grammokat nem tudok, de plusz-mínusz 20 dekánál többet nem tévedek. Igaz, tekintve azt, hogy az utóbbi kb. 3 hónapban, evési sztrájkot tartott: sokszor csupán annyit evett, amennyit saját magának sikerült véletlenül a szájába juttatnia, és persze, azt, hogy ebben az időszakban tanulta-fejlesztette a járást, szaladást, egyáltalán nem meglepő a súlytartás. Én azon csodálkozom, hogy nem fogyott! Magasságban (érdekes, hogy már nem hosszúságról beszélünk) viszont nagyon ráhúzott. Míg ezelőtt egy hónappal 80 centinek mértem (meglehet, hogy nem volt pontos), mostanra a konyhaablak alja – ami 83 centire van a földtől - jól súrolja fejét, ha nem akarja, hogy koppanjon, be kell húznia a nyakát!:)
Arcocskája továbbra is kis pufók, pocakja előreugrik:D, kezei, lábai jellegzetes babatestrészek, lábmérete 20-21-es. Haja nagyot nőtt mostanában, gyönyörűen kunkorodik, és szőkébb, mint valaha!:)

Az utóbbi hetekben-napokban szorgalmasan jegyzeteltem, le-leírtam egy-egy tulajdonságát, tudományát, hogy a beszámolókor ne felejtsek el semmit. De azért abszolút nem törekszem a teljességre!

Az utóbbi idők legnagyobb vívmányai közé tartozik, és természetesen a további életét megváltoztatja, hogy megtanult egyedül enni. Nemcsak a falatkákat eszi egyedül, azt már rég tudja, hanem a készételeket is. A szilárd dolgokat most már eléggé magabiztosan kanalazza-villázza (mert természetesen, ha mi villávaleszünk, neki is az kell), de a levesféléket is megeszi kisebb-nagyobb pancsolással, szemeteléssel körülötte. Ehhez kapcsolódik, hogy most már nem (feltétlenül) utasítja el, ha én is szeretném etetni. Mert azért a leveseket szívesebben adom én a szájába! Szóval, úgy látszik, meg kellett tanulnia önállóan enni, hogy elfogadhassa mástól is az ételt. :D Ahogy gyakorlottabb lett az egyedülevésben és ahogy rendre több és több foga bújt ki, úgy kezdett visszatérni az étvágya is; most már mondhatom: normálisan eszik. Mindene a gyümölcsök: jöhet bármi, bármekkora mennyiségben, bármilyen formában. „Amma” számára minden gyümölcs. Szerintem képes lenne csak ezeken eléldegélni. Aztán nagy kedvenc még a paradicsom. A friss uborka már nem csúszik annyira, de a savanyúuborka bizony igen! Ha véletlenül nyitvamarad a kamraajtó, máris otterem és ütögeti az uborkásüveget: (u)búúú, (u)búúú. Addig sír, amíg adok neki belőle. A kenyér továbbra sem a kedvenc eledel, de ha megkenem valamivel, azért lecsúszik. Most már szívesen eszi, pl. a vajaskenyeret, eddig ez nem volt étel számára! Vagy ha ketchupot öntök a tányérra, akkor ügyesen kimártogatja kenyérkockákkal. A tejbegríz a bármikor bevethető Jolly Joker, persze, a gyümölcsökön kívül. A főtt ételekből, mondhatom, mindent megeszik, de ez azért függ a pillanatnyi éhességtől, hangulattól. Pl. a tökfőzeléket nagyon szereti, sokszor megette, legutóbb viszont csak 2-3 falatot volt hajlandó lenyelni.
Nos, evés után inni is szokás, ezzel Borókám is így van. Méghozzá egyedül (is) megteszi ezt. Egyelőre csak néha bízom rá a poharat, mert ha nem iszik tbbet, rögtön kilocsolja, de tud és nagyon szépen iszik egyedül is. Csőröst már alig használunk. Szinte csak olyankor, ha Krisztának eszébe jut csőrösözni és akkor Persze, hoyg Borónak is az kell! Ha esetleg evés közben is megszomjazik, akkor a pár hónaposan megtanult és azóta is használt sűrű felbólogatással adja tudtomra. Pedig valami dzsííí-szerűséget is tud mondani a vízre, de ezt nem használja. Természetesen, az itóka a víz. Szívesen issza, aminek nagyon örülök. Ezenkívül viszont szereti a tejet és a teát is. Tea, igaz, ritkán van, de a tejivásnak is nagyon örülök. Sőt, „ördögi” tervem van, amiben a tejnek nagy szerepe lenne.
Mostanában néha adtam neki bodzaszörpöt és meggyszörpöt, hát normális, hogy ízlettek neki, de olyan aranyos volt, amikor rájött, hogy a pohárban nem víz van. Rácuppant, kortyolt nagyokat, majd meglepetten, de elégedetten felnézett, mintha azt mondaná: jé, de finomat adtál nekem!:)

Most írom, mert pl. ilyenkor kimutatja: ha úgy jön ki a lépés, hogy Kriszta kap először innivalót, Boró nagyon rossznéven veszi. Azt se szereti, ha meg kell osztania az itókáját (ételét, játékát) nővérkéjével. Az ilyen jogtalan elvárásoknak szinte sosem teszek eleget, legtöbbször elmagyarázom, hogy néha türelmesnek kell lenni, várni kell, illetve igyekszem, hogy egyszer egyik, máskor a másik legyen az első.

Bár teljesen más dolog, mégis az evés-ivás szerves velejárója a fogmosás, ami, sajnos, nagy mumus nálunk. Meglehet, hogy a fogbújás miatt sokkal érzékenyebb volt mostanában az ínye, de nem engedte, hogy megmossam neki. Természetesen, odaadom a kezébe, sőt, soron kívül is sokszor kéri, rágcsálgatja, de ez nem elég. Főleg a hátsó fogakon látok már sötétebb lepedéket. Időnként „elkapom” és, amennyire csak tudom, óvatosan megdörzsölgetem őket, de egy állandóan vergődő gyerekkel ez nem könnyű feladat. Hát, ennek még meg kell találjuk a kivitelezési módját.

A lépcsőkön angyon ügyesen közlekedik. A korlátba kapaszkodva le- és felmegy, ha nem vagyok elég figyelmes és gyors. Bár sokszor már nagyon jól is jön! Ha a kezét fogom, felfele már váltott lábbal megy a lépcsőzés, lefelé viszont még bizonytalan. Ahová csak tud (és nem tud) mindenhová felmászik/felmászna. Amióta rájött, hogy a kisszékkel jól megtoldhatja magasságát, ki is használja: a magasabban levő polcokon, fiókokban kutat, felmászik az asztalra, stb. Szaladni is tud, bár ez még nem az az igazi szaladgálás, inkább csak nagyon gyorsan szedi a lábait. Hátrafelé simán megy. Kezdi felfedezni a labdát. Hogy azt gurítani, rúgni lehet. És persze, rá is lehet ülni, majd nagyot borulni, ahogy kigurul a feneke alól. :D

Tud sírni, de nagyon. Mindazonáltal nem mondható sírósnak. Ha nincs baja, akkor nem sír, ha pedig igen, akkor biztos, hogy annak oka van. Akkor sem sír, ha csak egyszerűen elesik, más dolog, ha megüti, beveri valamijét. A játszótéren sokszor elcsodálkoznak (és tudom, hogy sokszor meg is botránkoznak) az anyukák, hogy elesik, felkel és megy tovább, én pedig nem ugrok rögtön, hogy agyondédelgessem emiatt. Ha nagyot esik vagy látom, hogy megütötte magát, természetesen, ottermek, sőt, sokszor már a mozdulat elején megiramodok, más kérdés viszont, hogy sikerül is elkapni.
Hisztizni is tud a kisasszony. Bár, becsületére legyen mondva, régi jó szokásával, a fejfalbaveréssel szerencsére felhagyott. Sőt, a földönfetrengés sem túl gyakori, helyette inkább az van, hogy inkább óvatosan, mint hirtelen hasrafekszik, és a behajlított karjára teszi a fejét, miközben a popsi a levegőben „úszkál”. Aztán meg csak amúgy kukucskál a hónalja alatt, és lesi hogy én hogyan reagálok. Legtöbbször nevethetnékem támad, olyan vicces a pozíciója, de persze, a reakcióm attól függ, hogy miről van szó.
Azt is megfigyeltem néhányszor, hogy féltékeny. Eddig azt hittem, hoyg véletlen a dolog, de az este nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a figyelmemet próbálja elvonni, hoyg ne Krisztával foglalkozzak. Ha egyedül fektetem őket, akkor legtöbbször úgy szokott lenni, hogy Boró csak azután szopizik, hogy Krisztát ágyba dugtam, de Kriszta lefektetése azért igénybe vesz néhány percet. Nos, az este pedig, ezalatt a pár perc alatt Boróka állandóan csak próbálkozott: dobálta az ágyra a kispárnákat, a plüssállatokat, ott nyafogott az ágy szélénél, miközben megpróbálta meghúzni Krisztának a haját, visított egyet-egyet, szóval csupa olyan dolgokat művelt, amivel azt próbálta elérni, hogy csak vele foglalkozzak. A fektetési rituálé azért nem maradt abba, egy idő után pedig felfedezte Krisztának a szandálját és az érdekesebbnek bizonyult.

A tegnapi történetben leírtam, hogyan viselkedett, amikor Kriszta meg szerette volna ölelni. Durcáskodott. Ezt már sokszor művelte, és olyan édes, ahogy csücsörít meg összehúzza a szemöldökét! Az pedig, hogy a kezével amolyan hessegető mozdulatokat tesz, mintha még azzal is el akarná űzni a személyt vagy gondolatot, egyenesen jópofává teszi. Számomra meg olyan érdekes és meglepő, hogy egy ilyen kisember már ennyi és ennyiféle érzelmet képes kimutatni! Tegnap történt még egy nagyon aranyos eset. Kriszta szépen felöltözve várta anyósomat, amikor megjött Barnika. De a fiú hamar megunta a nálunklétet (tulajdonképpen két perc után már hazament, utólag derült fény az okára), Kriszta pedig zokon vette a dolgot és sírt utána. Az előszobaban térdelt, Boróka meg mellette ücsörgött. Egyszercsak hallom: dede, és Boró az ölébe húzta Kriszta fejét és simogatta.:) Hát azt hittem, nem látok jól.

Ha írtam a sírásról, írnom kell az éneklésről is. Már sokszor írtam, hogy dúdolgat a kisasszony, mostanában sincs ez másképp. Nagyon érzékeny a zenére, ahogy meghallja, rögtön „énekel” és ütemesen mozog rá. A hangszerek is nagyon izgatják a fantáziáját.

Az alvása mostanában, azt mondhatom, nagyon jó. Legalábbis ahhoz képest, hoyg milyen volt még hónapokkal ezelőtt. Most már az sem ritka, hogy több éjszakát egymás után átalszik, bár van, hogy néha megébred. De ez az ébredés is többnyire valamikor hajnali 5 körül szokott lenni. Az éjszaka pl. este 10-től reggel 7-ig aludt, de akkor már fel is kelt teljesen. Olyan is van viszont, hogy megébred 7 után, szopizik és még alszik 1-2 órácskát.
Még mindig rendszeresen szopizik. Általában reggel és este, de ha megébred éjszaka, legtöbbször olyankor is megszoptatom. De ha szopik 5-kor, a reggeli ébredés után már nem kínálom. Szóval, átlag két szopi van napközben; szeretném, ha már nem lenne, de egyelőre még mindig rábízom a dolgot. Az említett „ördög terv”, ami a leszoktatásra irányulna, még csak gondolatban kezd érlelődni, konkrétan még semmit sem tettem érdekében. Tulajdonképpen úgy vagyok, hogy egyelőre még hagyom magam sodorni az árral azzal az állandó reménnyel, hogy egyszercsak magától abbahagyja. Nyílt titok, hogy főleg azért szeretném így, mert akkor talán kisebb lenne a lelkiismeretfurdallásom.

A bilivel szerintem kitűnően állunk. Érzi, jelzi, ha valami van a pelusban. Természetesen, hogy csak utólag, de ez már jó jel: tudja, hogy ott valami történik, előbb-utóbb pedig úgyis megérti az ok-okozati összefüggéseket is. Nem is várom el tőle, hogy másfél évesen kisakkozza magának: jé, valami indul, hoppá, mindjárt kint van, szólni kéne, hogy a biliben a helye! De nagyon érdeklődik a bili iránt. Szívesen ráül mind ruhástól, mind ruha nélkül, és ha épp úgy adódik, talán pisi is kerül bele. Nem mondom, tisztábatevéskor, lefekvések előtt, mindig mgkérdezem, hogy akar-e a bilibe pisilni és ráültetem, aztán ha lesz eredmény lesz, ha nem, nem. Ha látom, hogy erőlködik, olyankor is lekapom róla a pelust, került már így kaka is a bilibe. Különben olyan édesen mondja, kaka (esetleg kaga, gaga) és mutatja a bilit, hogy jön, hogy megegyem olyankor. Múlt héten, Idecsen tanulta meg ezt a szót.

És akkor a beszéd. Hát, nem valami bőbeszédű a csajszim, egyelőre még nem nő a javából! Pedig olyan tisztán és érthetően ejti ki: nő. (Úgy tanulta meg, hogy Barnikának fájt az ujja, és mondta, hogy lehull a körme, de majd „nől” helyette másik. Kriszta kijavította, hogy nem nől, hanem nő. Többször is elismételte, mire Boróka is kezdte bőszen mondogatni. :D)
Amúgy mindent ért és abszolút megérteti magát. Egy-két szó, pici hangutánzás, néhány mozdulat és elmesél egy-egy „történetet”, elmond egy-egy mondatot. Pl. Pfffu (apu), kitárt kezek, tenyerek felfelé (azaz: nincs), integet (vagyis: elment), majd brrrrrrr (mármint: autóval). 
Ennek ellenére viszont, az utóbbi időben mégiscsak meglódult a nyelve, az eredeti baba, mama, néni, pfffu (apu), hintte (hinta) mellett most már mondja az említett amma (alma), kaka, nő, (u)búúú (uborka), bu (blúz), bóóó (gomb), bá (bácsi) szavakat és legújabban az „ü ü”-t valami zöngével kitöltve a kettő közötti helyet, és ami nem más, mint a fésű, illetve a dűzsű (gyűrű) szót. A labda nála drrrrr, a bicikli pedig dzíídzííí. A kutya uauau lett az eddigi cicci után, a cica, ami szintén cicci volt, pedig áááájjjjj. Továbbra is nagy kedvenc az óóóó, vagyis a ló, illetve ugyancsak óóóó a kés is. Rájöttem, mitől "óbégat": hát az ollóból jön az ó, és így minden vágóeszköz az óóó gyűjtőnevet viseli. :D Egyszer pedig a cukornak azt mondta, hogy toko, de ezt nem tudom, hogy véletlen volt-e vagy valóban tudja. Szóval, mint nyilvánvaló, Borókám nem tartozik még a nagy beszédesek közé, de mégis állandóan mond és dumál. Számomra teljesen új ez a dolog, és újdonság maga a beszédstílusa is, és ha jól sejtem, nála lesz használatban babanyelv is. Mindenesetre, most már nap mint nap tanul új szavakat vagy régieket tökéletesít.
Ne nézzen senki se hülyének, de már angolul is mond két szót :O: mummy és daddy, ami nála mámmá és dedde-ként hangzik. A Magyic Englishből hallja és észrevétlenül is belopóztak a szókincsébe. Erről az angolozásról amúgyis szeretnék írni bővebben, Krisztával kapcsolatban.:)

Ezenkívül még mit írhatnék? Pl. azt, hogy szeret öltözködni, nadrágra bugyit húzni és a fejére nadrágot; szeret cipőkbe bújni, főleg a nagyokéba, az sem baj, ha kissé kacsára áll a lábán; szeret mókázni, talpat csiklandozni, hasat fújni, szaladgálni, olvasni, építőzni, kockabedobózni, főzőcskézni és mindezek mellett ő a világ legnagyobb huncutkája, mosolygósa, nevetőse. És mindennek tetejébe ő a mi kis gyönyörűségünk, akiért hálásak vagyunk az Égnek.