Kicsi, de hmmm... 3.

(avagy, egy igazi wellness&spa hétvége)

Az evés
Éppencsakhogy lemostuk magunkról az út porát és valami más ruhába bújtunk, máris mehettünk enni. A panzióban csak mi ketten voltunk ezúttal vendégek, senkihez sem kellett alkalmazkodnunk, mondhattuk nyugodtan: miénk itt a tér! :) A fiatal gondnoknő kedves, barátságos, közvetlen és beszédes volt, ottlétünk alatt sokszor beszélgettünk vele. Kértük, hogy kinn terítsen a kertben. A friss levegőn valóban jólesett az étel. Az előre megrendelt húsgombóclevest és a fatányérost kaptuk.
A leves egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek vártam vagy amilyennek én szoktam készíteni, de annyira finom volt, hogy szégyen vagy sem, két-két tányérkával ettünk.



Sok-sok apró húsgombóc benne, nagyon apróra vágott zöldségek (sárgarépa, zeller, krumpli, káposzta-ezeket ismertem fel), paradicsomos lé és a tetején apróra vágott lestyán... hmmm, nagyon finom volt! Férjecskémnek is ízlett; csak a végén kérdeztem meg, hogy tudja-e mi volt a zöld a tetején és csodák csodájára tudta, hogy lestyán, mégis megette; szóval, nem is éppen olyan rossz ez a „zőccség”. Amíg sültek a húsok a kinti grillezőn, mi hintáztunk egyet a kerti hintán és élveztük a jó levegőt, a csendet, no meg Anita (a gondnokék 5 éves kislánya) csicsergését! Ismét az járt az eszünkben, hogy K.-val milyen jól eljátszadoztak volna!:)

Amikor megláttuk a főfogásadagjainkat, csak összenéztünk és szavak nélkül is tudtuk a kérdést: ezt mind meg kell ennünk?



Egy hatalmas flekken tarjából, egy csirkecomb és egy miccs, mellette pedig szalmakrumpli és savanyú uborka, illetve paradicsom volt a tányéron, ami éppenséggel most nem fából volt, de attól semmit sem veszített értékéből. Minden finom volt, a tarja sem véres, sem cipőtalp, csak pontosan jó volt, a miccs is, egyedül a csirkecomb sülhetett volna még 2 percet, de ez nem rontotta az összhatást. Szóval, isteni volt, de nem tudtam mind megenni. Evés után még így is úgy nyúltunk el a hintán, mint valami békák, és élveztük a hátunkat melengető utolsó napsugarakat, mielőtt lebuktak volna a túlsó oldalon lévő erdők mögé. Amikor Mónika ismét megjelent két tányérral a kezében, már szóhoz sem jutottunk. A baracklekváros palacsintát éppenhogy megkóstoltam, de nem tudtam élvezni finomságát. I. megemberelte magát és leküldte az adagját, de jajgatott is neki eleget! Ezután már tényleg csak arra volt energiánk egy ideig, hogy bámuljunk ki a fejünkből és vigyorogjunk, ép, értelmes gondolatra, szóra nem tellett tőlünk. Végül mégiscsak felkerekedtünk élvezni a panzió nyújtotta lehetőségeket.