Június 17-én volt az idei iskolai év utolsó angolórája.
Kb. 15 évvel ezelőtt már igénybe vettem egyszer a Calepinus Alapítvány ( www.calepinus.org – kissé hiányos a weboldaluk) szolgáltatásait, amikor néhány hónapig angolt, illetve két évig franciát tanultam. Akkor viszont, még szinte gyerekfejjel, csak egy plusz nyűg volt a nyakamon az iskolai tanulás mellett, így természetes, hogy nem értékeltem kellőképpen. Az angolt végül már nem is bírtam, azaz, nem fért bele a programomba, ezért abbahagytam. Azért választottam inkább a franciát, mert azt tanultam az iskolában, és érettségikor is abból kellett vizsgáznom. (Mondjuk, meg is érte, mert megkaptam a maximális 10-est!) Aztán jöttek az események és sodortak magukkal, lejárt a középiskola, aztán tanítottam egy évet, majd az egyetemen szintén franciát tanultam két évig. Itt is vizsgáztam belőle, kissé szerényebb eredménnyel (nem tudom már pontosan, hogy mennyivel, de nagyon elégedett voltam vele, hisz csak az első két évben tanultam és két év kimaradás után volt a vizsga!), de mindenesetre, a nyelvvizsga letétele előfeltétele volt a diplomázásnak. Miután végeztem az egyetemmel pedig azt mondtam: jópár évig NEM AKAROK TANULÁSRÓL HALLANI!!!!!
Ez így is volt egy ideig. Dolgoztam, le voltam foglalva, nem éreztem hiányát a további agyterhelésnek. Aztán 5 hónapos pocakos korom óta itthon kellett maradnom, és mire Boróka jött, már nagyon „megviselt” a kizárólagos háztartásvezetés, a szellemi munka majdnem teljes hiánya. Akkor már bántam, hogy nem iratkoztam be 2006-ban mesterizni, 2007-ben pedig nem akartam kezdeni, hiszen az első vizsgaidőszakra még ki sem mentem volna a gyermekágyból! Aztán jött az angolos ötlet. István 2007-ben végzett ugyanitt, elég jó véleménnyel volt az oktatásról, és az ára is elég zsebbarát, tehát én is ide szerettem volna járni. Aztán ősszel, majdnem lemaradtam a kezdésről; szerencsémre, véletlenül épp azon a napon mentem be érdeklődni, amikor még elfogadtak felmérő tesztre (az oktatás már egy héttel előtte elkezdődött) és a dolgok gyors (amolyan Edith-módra) mérlegelése és az Istvánnal való szintén gyors egyeztetés után már mentem is délután a tesztre. Két napra rá pedig ott ültem én is az iskolapadban, talán izgatottabban, mint elsős koromban. Jóleső érzés volt.
Az iskolát 1990-ben alapították és bár szűntek meg időközben kurzusok (pl. a francia), az oktatás továbbra is zajlik, főleg angol- és németórákat tartanak. Egy jó összefoglaló az alapítvány munkájáról és a nyelvoktató iskoláról olvasható a Művelődés egyik tavalyi számában. Bár azóta történtek változások a modulok struktúrájában, így az alapoktatás összesen 4 évessé vált, de amit írnak róla, az mind igaz. Az elmúlt néhány hónapban egy jól átgondolt és felépített, a tanárok által lelkiismeretesen végzett oktatásban volt részem. A felmérő teszt alapján a B.1.3-as szintű csoportba kerültem, ami másodévnek felelt meg és István javaslatára azt a csoportot választottam, amelynek egyik tanára Korodi Éva. Így aztán szeptmbertől júniusig majdnem minden hétfőn és szerdán du./este hattól az angolóra volt az agyam megmunkáltatója, kikapcsolója, feltöltője. Igen, ez így volt. Mert nagyon szerettem járni és szinte sosem esett nehezemre. Lehet, hoyg nem tudtam megírni a házi feladatomat, lehet, hogy csupán egy órát tudtam készülni a fejezetek utáni tesztekre, de, hacsak nyomós okom nem volt rá, sosem hagytam ki az órákat. Nem is kellett sosem tesztet pótolnom, mindig akkor írtam meg, amikor be volt tervezve. El is gondolkodtam a kurzussal kapcsolatos jókedvemen és arra jutottam, hogy kellett is ez a jó tíz évnyi távlat a középiskolától ahhoz, hogy értékelni tudjam ezt a tanulást. Mert én most azzal a szándékkal mentem, hogy igenis megtanulok angolul és le is diplomázok belőle! Volt néhány középiskolás diáktársam is. Az az unottság, nemtörődömség, ami lerítt róluk engem mindig annyira meghökkentett! Szóval látszott rajtuk (legtöbbjükön, bár volt lelkiismeretes is), hogy a szülők küldték őket, és ezt is úgy teljesítik, mint egy kötelező és szükséges rosszat. Persze, azt is tudom, hogy a középiskolások élete nem egyszerű, semmi pénzért nem szeretném újraélni azokat az éveket, a minden napra való készülés engem is kikészített mindig, de látszott, hogy nincsenek tudatában annak, milyen szerencsés helyzetben vannak, mit kapnak szüleiktől és cserében nem kell semmit sem tenniük, csak tanulniuk. Igaz, a 17 éves Orsitól megkaptam egyszer: „Hát neked azért mégiscsak könnyebb, te otthon vagy a két kicsivel, van időd készülni rendesen a tesztekre!”:O Próbáltam egy-két érvet felhozni, de falrahányt borsó volt. Végül csak nevettem és annyit mondtam: Majd meglátod, Orsi, majd meglátod te is!:D
Szóval, ezzel a sok blablával csak annyit akartam mondani, hogy szerencsére, én már tudom azt, amit ők még nem: ez a kurzus sok újat hozhat az életembe, akár meg is változtathatja a további éveimet. Persze, ha sikeresen elvégzem és le is vizsgázok. De én elhatároztam, hogy a végsőkig elmegyek, remélem, hogy az anyagi helyzetünk is lehetővé teszi ezt!
Az év során két rendkívüli tanár oktatta a csoportunkat. Az egyik, a már említett Korodi Éva, akivel a szerdai napokon volt óránk és aki tényleg alaposan és mindent kimerítően végezte munkáját; az eléggé kötött és gyors egymásutánban felvett fejezetek ellenére is addig nem mentünk tovább az anyaggal, amíg úgy látta, hogy nem mindenki érti, tudja. A másik tanár Stuart Ferguson volt, egy amerikai középkorú férfi, aki kedves és szívélyes modorával, tág általános műveltségével, az anyag leadását és számonkérését illetően szigorú, de mégis rugalmas hozzáállásával sikerült lebilincselnie minket. Személy szerint mindig nagyon vártam a hétfőket, és bár az első hetekben beletelt vagy 10-15 percbe, amíg ráhangolódtam a beszédstílusára, kiejtésére (azért teljesen másképp beszél egy oylan valaki, akinek anyanyelve a nyelv), nagyszerűen megértettük egymást. Bár soha senkivel nem tett kivételt, nem részesített senkit kitűntetett figyelemben, viselkedésben, én mégis úgy éreztem, hogy az egyik kedvenc tanítványa vagyok. Órák után sokszor beszélgettünk még néhány percet, amikor érdeklődött a családom vagy pl. a munkahelyem, iskoláim iránt. Persze, ezt másokkal is megtette. Egyszer egy könyvet kaptam tőle kölcsön, egy magyar nyelvű, Erdély történetéről szóló kötetet és amikor vissza szerettem volna adni, nekemajándékozta.:) Nagyon örültem a gesztusnak.
Stuarttal együtt egy másik személyt is kaptunk „ajándékba”, a feleségét, Bethet. Ő nem tanította a mi csoportunkat, csupán egyszer helyettesítette a férjét, de mindegyikünket név szerint ismert és mi is nagyon kedveltük őt. Márciusban történt, hogy meghívtak bennünket (a teljes csoportot, de az összes csoportot is, akiket tanítottak) magukhoz és egy nagyon szép estében volt részünk: eszegettünk-iszogattunk, beszélgettünk, játszottunk, illetve játszva tanultunk és persze, rengeteget nevettünk. Azóta jobban megismertük Beth-et is és igazán mindketten a szívünkhöz nőttek.
Most már hazautaztak, az indulásuk előtti napon, amikor a „bizonyítványomért” mentem be az irodára, még éppen összefutottam velük és el tudtam rendesen búcsúzni tőlük. Egy szép emlékkel jöttem el: egy a szülővárosukról szóló, gyönyörű fotókkal tarkított hatalmas albumkönyvvel, amit viszont, természtesen, vissza kell vinnem az alapítványi könyvtárba, de egész nyáron nálam maradhat. Már belenéztem-olvastam, de még nem jutott időm behatóbban áttanulmányozni.
A bizonyítványom „kitűnő” lett (ezt én állítom róla, mert nagyon elégedett vagyok magammal – angol tudásomnál pedig már csak szerénységem nagyobb :P:P:P). Igaz, dilemmában vagyok, mert nagyon az a gyanúm, hogy a 92,34-es átlag (100 lenne a maximális) csupán a második félévi átlag, nem az összesített, de akár így, akár úgy, én úgyis elégedett vagyok. Bár első félévben nem ment minden annyira jól, hiszen egy alkalommal még 77 pontos tesztem is volt, mindenképpen 90-es körüli lenne az összátlag.
Tehát, lejárt. Elvégeztem. Ejha, most jut eszembe, hogy számon kell kérnem Istvántól a sört, amiben fogadtunk; annakidején azt állította, hogy nem fogom befejezni még ezt az évet sem, nemhogy majd levizsgázzak! És végül kacagott a markába, hogy milyen jó lesz, így is úgy is iszik egy sört, hiszen ha ő nyer, én adom neki, ha meg veszít, akkor is ő issza meg a sörömet! No, ezt lesheti!:D
És végül, de nem utolsó sorban, hatalmas KÖSZÖNET jár Anyunak (anyósom) és Aninak (húgom) (vagy Aninak és Anyunak, a sorrend mindegy, hiszen teljesen egyformán segítettek nekem), hogy lehetővé tették, hogy szinte mindig ott lehettem az órákon. Saját programjaikat lemondva vagy elhalasztva, munkájukat sokszor félbehagyva jöttek, hogy vigyázzanak a Lányokra. Örökké hálás leszek nekik ezért! Természetesen, köszönet illeti Istvánt is, hiszen ő is sokszor vállalta a bébiszitter szerepét, de munkájából adódóan (sokszor napokig nem volt itthon) ő nem tehette meg bármikor.
Az utolsó órán Stuarttal:
Az utolsó órán Évával:
Beth-et épp az iskola kapujában "kaptam el":
Sajnálatos módon szeptembertől nem jönnek vissza Fergusonék a következő tanévre, egyelőre elfogyott a támogatásuk, amit két évig kaptak (a tevékenységük nagyjából önkéntes alapon működött, a bérük nagyon kicsi volt ahhoz, hogy rendesen megélhessenek belőle, ezért az ottani egyházközség támogatta itteni munkájukat), de jövő ősszel nagyon remélem, hogy viszontlátjuk őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése