2009. június 30., kedd

Az eljegyzés

Leginkább a magam szemszögéből "beszélhetek", de, figyelembe véve, hogy István ma hazajött a munkából, mert aludt el lábon, azt hiszem, nem lesz nagy szentségtörés, ha az ő és a Lányok nevében is megteszem.:)

Azt tartja a mondás, hogy minden jó, ha a vége jó. Hát így volt ez most is. Rengeteg készülődés, futkosás, idegeskedés előzte meg az eljegyzést, aminek egyetlen következménye volt a legnyilvánvalóbb: a fáradtság. Legalábbis nálam. Szerencsére azért a vasárnapot egészen jól bírtam és még táncra is volt energiám!;)

Csütörtökön este későn érkeztünk Édesanyámékhoz, mire lepakoltunk, vacsoráztunk és lefeküdtünk, majdnem éjfél volt. Boró valamivel hamarabb kidőlt, de Krisztát végül már alig lehetett lelőni. Még szerencse, hogy vittük magunkkal az utazóágyat így Kicsikém abban aludt, én pedig csak Krisztával. István hazajött még akkor este.
Pénteken reggel 7 után mindenki talpon volt, és tekintve a késői lefekvést, nyilvánvaló, hogy nem voltunk a legpihentebbek. Ez a délelőtt még szerencsére nem a hajráról szólt, így azért nem volt vészes. 11-kor volt jelenésem Régenben a fodrásznál, ahol röpke majdnem 3 óra alatt varázsolta Ildikó újjá a fejemet: levágott a hajamból és bedauerolta. A végeredmány jó lett, nem mondom, de jobban is el tudtam volna képzelni. Főleg a hosszát. Megkérdezte, hogy ennyit vághat-e belőle? És mutatta, hogy mennyit. Kb. 3-4 centi volt, végül pedig volt, ahol 10-et is lekaszabolt. Nem mintha olyan nagy baj lenne, de csak majd augusztus után szerettem volna levágatni a hajamat igazából. Most már ez van. De azt hiszem, fodrászt váltok, mert nem ez az első alkalom, hogy nem az lesz a végeredmény, amit elképzelek és elmondok, illetve már unom is a stílusát. Jaj, és nem utolsó sorban már nagyon elszállt az árakkal. Az esküvőkor Ildikó amúgysem lesz itthon, ezért már elő is jegyeztettem magam annál a lánynál, aki most Aninak csinálta meg a frizuráját. Abszolút ügyes, modern, fiatalos mégis ünnepi hajkoronát varázsolt a fejére. Az én frizurám árának feléért. No jó, de igen leragadtam a fodrászatnál! :)

A pénteki nap ezzel telt: én fodrászoltam, Édesanyámék Anival vásároltak, majd takarítottunk otthon. A lányok ezalatt élték az életet: szaladgáltak (ez nagy hiánycikk itthon a szabad tér hiánya miatt), kutyáztak, macskáztak, lovaztak, még náha ettek és sírtak is:), no meg aludtak. Míg senki sem volt itthon közülünk, Szidi vigyázott rájuk, a korai ébredés miatt pedig jót aludtak is azalatt. Ezen az estén nem maradtunk fenn későig, úgyhogy, ha Borót nem kínozta volna az utolsó szemfoga, ami nagyon elő akar azóta isbújni, jót lehetett volna pihenni is. De így, majdnem két órát voltunk ébren, legalábbis ennyi időbe telt, mire ismét mélyen visszaaludt a kis drágám.

Szombaton korán keltünk, volt még tennivaló, mielőtt a szakácsnők megjöttek! Aztán egész nap az ételeket készítettük elő. Főleg a húsokat pácoltuk, de az előétel hozzávalóiból szinte mindent megcsináltunk. Ezen a napon olyan keveset töltöttem, foglalkoztam a lányokkal, hogy estére már teljes lelkiismeretfurdallásom volt. Nem volt baj, szegénykékkel, bírták a strapát, Borónak még a programja sem borult fel, sőt, délre hatalmasat aludt, de Kriszta semmit sem. Enni nagyon jól ettek, meglátszott az egészséges levegő jótékony hatása! Megkeserítette kicsit a napunkat az, hogy állandóan el-eleredt az eső, és egy idő után már képtelenség volt Borót visszatartani, főleg, hogy a nagyok (Kriszta és Artúr) még az esőben is kinn voltak, de végül már nem is érdekelt a sáros cipő és ruha. Kriszta szavaival élve: hadd el, kimossa a gép!
Estére Kriszta olyan fáradt volt már, hogy enni sem akart. A fürdés is sírva ment, nem beszélve a fogmosásról. Sajnos, a fáradtság rajtam is kiütközött, mert nem jól toleráltam a nyafogását, bizony beindultak az én frekvenciáim is. Aztán hajszárítás közben állandóan kérdezgettem, mit szeretne enni, és végül sikerült meghozni a kedvét hozzá: margarinos kenyeret kért.:O Meg is evett szinte egy egész szeletet, majd miután vizet ivott és pisikált, talán fél perc sem kellett és már horkolt is.:) Én ezután fürdettem meg Borót, majd megszoptattam és lefektettem, utána pedig magamat tettem rendbe. Aniék kb. éjfél körül jöttek haza a teremtől, ahol a dekorálást végezték el és még ezután csinálta meg a tormakrémes sonkatekercseket a másnapi előételhez. Fürdés után már semmihez sem fűlt a fogam, főleg egy éjfél utáni nagyszabású mosogatáshoz nem, úgyhogy inkább lefeküdtem azzal a szándékkal, hogy majd reggel korán kelek és megcsinálom. Így is volt, 6-kor már talpra szökkentem (nemcsak én, hanem a gyerekeken kívül mindenki), gyorsat kávéztam, amíg melegedett a víz és máris nekifogtam a mosogatáshoz. Később Szidi is csatlakozott, és mire Édesapám megérkezett a szakácsnőkkel meg a család egy részével, mi csak éppenhogy végeztünk. Én vasárnap már nem tudtam a teremhez menni, mert otthon is volt elég dolog, de a 3 asszony győzte végülis a munkát. 10 előtt még elruccantam Édesapámmal Régenbe a hazaadós tortácskákért, illetve Aniért, aki a fodrásznál volt, és útközben még virágot is vettem. Hazaérkezve, kezdődhetett a turbó verziós pakolás (hogy mindent betegyünk az autóba, többet ne kelljen visszajönni) és vasalás: először Istvánnak a ruháit tettem rendbe, mert jobbnak láttuk elhozni a ruháit, mintsem abban utazott volna otthonról (ő szombaton kb. hajnali 5-kor kelt, hogy fél 9-re már Kolozsváron lehessen és elkezdjék a zenélést az aznapi esküvőn; hajnali 3-ra érkezett haza), aztán a lányok cuccait készítettem elő, majd végül, Tündivel egymás kezéből ki-kiragadva a vasalót:D, az én kosztümöm is sorrakerült.
A vendégeket déli 1 órára vártuk, csak éppenhogy elkészült mindenki akkorra, István több utat tett meg a ház és a terem között az éppen elkészült emberkékkel: Édesanyám és én voltunk az utolsók. Még egyszer átnéztem a helyiségeket, sehol semmink sem maradt ott. Csak itthon derült ki, hogy a „semmi” egy vasalóból, egy hajszárítóból, egy depilálógépből, egy szoknya-blúz párosból, egy Borócipőből és még ki tudja miből tud állni. :D Jaj, egy pár Edithcipőből is, de az napközben eszembe jutott, így estére már az autóban csücsült.

Ahogy aztán megjöttek a vendégek, mintha elvágták volna a „filmet”: számomra megszűnt az idegeskedés, átadtam magam a napnak. Beszélgettünk, nevetgéltünk, szaladgáltam a lányok után, kémleltem az eget, vajon esni fog-e, morfondíroztam, hogy öltöztessem-e fel őket jobban, nem érdekelt, hogy a sótartókat és hamutartókat elfelejtették kitnni az asztalra, nem érdekelt, hogy a szakácsnők kb. 40 fokos konyhában dolgoznak. Még segítettem feltenni egy-egy tányérka salátát is, nem mondom, de alapjában véve vendég voltam. Istvánnal nem túl sokat, de azért táncoltunk, ha nem lettünk volna annyira fáradtak, szerintem ennek többszörösét is legyúrtuk volna. A lányok jól szórakoztak, volt kisebb és nagyobb gyerektársaság is, tér is volt a szaladgáláshoz, illetve minden percben volt valaki, aki a se...ben legyen és vigyázzon rájuk, figyelje őket. (Ettől függetlenül, már eldöntöttük, hogy a lakodalomban Borókának nincs helye, mert ő mégiscsak igényel engem, és ha lát is, akkor senki más nem jó.) Kisebbikünket többször is próbáltuk többen elaltatni, de nem sikerült. Mielőtt hazaindultunk volna, akkor dőlt aztán ki, egész délután semmit sem aludt, azzal volt, amit dél körül otthon szundikált: kb. másfél órácskát, de azt is szöszmötölés, járkálás, készülődés közepette.

Összességében véve, tehát, mindannyiunknak fárasztó volt, de jól is éreztük magunkat. Én titokban még nosztalgiáztam is picit, hiszen nemrég múlt 7 éve, hogy ugyanebben a forgatókönyvben volt részünk nekünk is. Nemsokára pedig a házassági évfordulónk is következik!

Ani, Csaba, sok szeretettel gratulálunk, szerencsét és boldogságot kívánunk nektek, és azt, hogy ezt a lépéseteket soha meg ne bánjátok!!!:)

2009. június 29., hétfő

2009. június 25., csütörtök

Elmegyünk

Elmegyünk itthonról, mégpedig ma este. És hová? Hát Idecsre, mert készülünk Aninak az "elnézésére", vagyis eljegyzésére.:) Lesz történés, élmény, mindenről beszámolok!

2009. június 23., kedd

Letudtunk még egyet!

Ismét egy újdonság! Egy újabb "első"! Ezúttal piszkos és büdös és mindenösszekenős akció volt: Boróka bilibe kakált. :D (A továbbiakat csak erős gyomrúaknak ajánlom!:P:D)

Tegnap nem volt széklete, ma pedig ésrevettem, amikor erőlködni kezdett. Megkérdeztem, hogy megyünk-e a bilibe kakálni és már indult is. Mire levettem a pelust, egy kis gömb már benne volt, de aztán folytatta. Ezúttal picit lefoglaltam ezzel-azzal, szóval tartottam, hogy eredményesek legyünk, és valóban, még háromszori nekifutásra kijött az egész. Igaz, közben fészkelődött is jócskán, így egy része felkenődött, próbált bele is nyúlni, mint szokása szerint, amikor ráültetem, a blúza is összekenődött, és ugyanúgy, mint amikor pelus van rajta, jól le kellett őt csutakolnom, de egy a lényeg: bilizett. Végül nagy csodálkozva megszemlélte a produktumot, de nem fordított rá további figyelmet. Egyelőre csukott ajtók mögött dobtam ki, majd jól megmostam-fertőtlenítettem a bilit és a tartószékecskéjét.

Ha valaki azt szeretné, hogy olyan szép, selymes, illatos és üde bőre legyen, mint Pindurkámnak, ne késlekedjen alkalmazni a Boró-pakolást. Pontos receptet nem adhatok, de annyit elárulhatok, hogy tej és tojás van benne!:D:D:D

2009. június 20., szombat

Az utolsó könyvek

Múlt héten megkaptuk az utolsó könyveket is. Lilla, az angolos társam hozta őket, a testvére gyerekeitől, Henriettától és Hóvirágtól, illetve az ismerősüktől, Márton Árntontól. Az érdekességük az, hogy A lányok személyesen vehették át őket és Kriszta azóta is úgy beszél róluk, hogy azok a könyvek, amiket az iskolában kaptam.
Így most már 10 könyvünk van összesen.
Henimaci és Hóvirágbaba két könyvet küldött, tőlük van A csigaverseny című és az Arieles kiskönyv, a Hamupipőkét pedig a kisfiútól, Árontól kaptuk.




Gondolom, ezzel véget ért számunkra a játék. Mindenesetre, köszönöm Hajninak, hogy ránk is gondolt, és nekünk is eljuttatott egy levélpéldányt. Kitűnő kezdeményezés volt, jó lenne, ha élelmes édesanyák és óvónők vagy bárkik még kitalálnának ilyen játékokat, hogy gyerekeinkkel már egészen kicsi korban meg tudjuk szerettetni a könyvet, a szépet, jót, az igazi értékeket. Mert sajnos, mindenhonnan ömlik feléjük mindaz, ami nem igazi érték. Akár engedjük és akarjuk mi, akár nem. Persze, a könyvek megszerettetése nem csupán egy ilyen játékon múlik. De úgy vettem észre, hogy a küldemény felfedezése, a bontogatás, a meglepetés, amikor kinyitja a könyvet és meglátja mi van benne, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy még jobban örüljön, még jobban értékelje, mint a saját eddig meglévő könyveit. Egyelőre csak Krisztáról beszélek, mert ő az, aki már értékel. Boróka még mindig a forgatós-széttépős korszakban tart és igyekszünk, hogy ezeket a szép ajándékokat megmentsük előle majd akkorra, amikor ő is igazán örülni tud nekik.

Most felsorolom a könyveket, amiket kaptunk, küldőik nevével együtt (már akinek tudom...):
1. Zelk Zoltán: Mikulás – Tatár Viktóriától
2. Andersen: A rút kiskacsa – Nagy Grétától és Marcelltől
3. Füles téli kuckója - ................. Marcelltől
4. Gyermek mondókák – Mátyás Edittől
5. Cirkusz!Cirkusz!Cirkusz! – Bodoni Ágotától és Koppánytól
6. Limpimpi mesél a barátságról - .................................................
7. Húsvéti kaland – Zatkalik-Peresztegi Juliskától és Rozitól
8. Hamupipőke – Márton Árontól
9. Fási Katalin: A csigaverseny – Henimacitól és Hóvirágbabától
10. A kis hableány – Henimacitól és Hóvirágbabától

Már ideje ennek is!

Nem hagyom... megfogadtam, nem hagyom, hogy elrontsa a kedvemet a reggeli kis intermezzo. Még azért is vidám, szép és jó dolgokról írok. Nem beszélve arról, hogy nagyon régi adósságot törlesztek így.

Ugye, "beneveztünk" még tavaly ősszel a "Könyvkukacok" játékba. Az egész 15 lejembe (kb. 1000 ft.) került úgy, hogy Magyarországra kellett könyvet küldenem. Az igaz, hogy a könyvet, amit éppen Bogárnak és Gertinek kellett küldeni, nem pont erre az alkalomra vásároltam, akkoriban vettem Krisztának, amikor már kezdett érdeklődni a mesék iránt. De gondolom, nem is az volt a lényeg, hogy új könyvet küldjünk, hiszen mi is kaptunk használtat és annak ugyanúgy örvendtünk mint a vadonatújaknak! (Bár alig használtuk a könyvet, végül kiderült, hogy mégsem eléggé érett a csajom a szöveges mesékre, úgyhogy talán kétszer, ha kinyitottuk.)

Elküldtem-átadtam a magam 6 levelét az ismerőseimnek. A lenti szomszédasszony nem fogadta el, mert szerinte úgysem küldözget senki idegeneknek könyveket. Magyarországról is visszakaptam az egyiket. Végül ketten vettek részt benne a 6 közül, és ez a kettő olyan jó embereket választott ki, hogy azok is szinte mindannyian továbbküldték. Mindenesetre, Lilla ismerősei mind a hatan küldtek könyvet, Anita által pedig 4 könyv érkezett. A többi 4, akinek továbbadtam ... hát ez van. Szomorú vagyok. De nem azért, mert mi nem kaptunk több könyvet, hanem mert ők nem kaptak egyet sem így. Én nagyon elégedett vagyok. Azt tudtam, hogy 36 könyv nem fog jönni, nem is ábrándoztam erről. Abban reménykedtem, hogy legalább egyet kapunk, annak a helyébe, amit elküldtem. Már így is érdemesnek tartottam volna a játékot. De így, hogy összesen 10 könyvet kaptunk, akkora hatalmas örömmel tölt el, hogy csuda! Igazán nem számítottam erre, tehát nagyon jóleső érzéssel tölt el.

És akkor az az adósság...
A Húsvét utáni héten kaptuk a 7. könyvet. Éppen akkor vettem ki a postaládából, amikor a sürgősségre indultunk kullancsot kivetetni Borónak a fejéből. Ezért kicsit mellőztük a kibontását "action" utánig, amikor kissé megnyugodtunk. De meglepetésünk és örömünk annál nagyobb volt! És, bár nem szeretném kevésbbé értékesnek minősíteni egyetlen kapott könyvet sem, mégis azt mondom, hogy ez a küldemény volt a legkülönlegesebb. Mert nem mindennapi könyv jött, az biztos. Címe: Húsvéti kaland, az érdekessége pedig, hogy névre szól, benne van Kriszta fotója, címe, neve, minden. És kitől jött? Hát nem mástól, mint a Zatkalik-Peresztegi klán:D két legkisebb sarjától, Juliskától és Rozitól. Ezúttal is nagyon köszönjük nekik és elnézést kérünk az ilyen kései tudósítás miatt.






Rosszul indult...

... ez a nap. Már égnek áll a hajam a sok nyafogás, sírás miatt. Nem keltek túl korán, de fél 8 előtt Boró már felsírt, szopizott és mire visszaaludt volna, kijött Kriszta is. István éppen készülődött, úgyhogy esély sem volt a csendre, visszaalvásra aztán. Még el sem ment István, össze sem dobtam a kávémat, amikor Boróka éktelenül ordítani kezdett és vele egyidőben, de más helyiségben Kriszta is rázendített. Boró becsípte a kezét a konyhaajtóhoz, Kriszta meg elesett. Aztán hosszas öltözködési procedúra következett.

Már azt hittem, rosszabb nem jöhet, de mégis jött. Nem itthonról, szerencsére, hanem kívülről: amikor lementem teríteni, ledöbbentem, mert az este óta valaki elvágta a drótot, amire néhányan a lépcsőházból teríteni szoktunk. Vastag, kemény acéldrót volt, évek óta használjuk, de úgy látszik, valakinek nagyon nem fért a bögyében a dolog. Csak azt nem tudom, kinek, mert gyakorlatilag senkinek sem volt útjában, nem zavarhatott. Mindenesetre, sajnálni tudom szegényt... ha ez szerzett neki örömet, boldogságot, szörnyen sivár élete lehet.

Szóval, jött rosszabb, mert az emberi rosszindulatnál, rosszakarásnál nem sok rosszabb van! Ez minden további rossznak a kiindulópontja.

Most már Boróka alszik, remélem, kialussza magát és utána ismét mosolygós lesz. Addig megyek a balkonra, teríteni.

2009. június 19., péntek

A Ház

Az előző bejegyzés után valahogy "jön", hogy éppen erről írjak: a Házról. Ami nem más, mint Anyuék új otthona. (A félreértések elkerülése végett: anyósomról és apósomról van szó.:)) Nekünk ez már nyilvánvaló és megszoktuk, Kriszta viszont még sokszor mondja úgy: megyünk fel a házhoz. Ő még Sárpatakot is említi...

Tavaly zajlott a hajrá a munkálatokban, de bármennyire is idejében kezdték el, hiszen a megvásárlás óta minden évben csináltak már valamit, sokminden maradt idénre is, illetve néhány dolog elmaradt a beköltözés előtt és csak mostanra lett meg. Mindenesetre, március elseje óta ők már itt laknak. Persze, a földek és az állatok miatt Apu rengeteget ingázik Melindáék és a saját otthona között, de mostanra már ez is mérséklődött. Így Anyu nagyon sokat volt egyedül, de rá viszont nekünk volt szükségünk, mert ő volt az, aki a lányokra vigyázott, ha én angolórára mentem, illetve Ani is - mindig beosztottuk úgy, hogy mindenkinek a legjobb legyen. Nem tudom, Apu hogy van vele, de tudom, hogy Anyu már nagyon megszokta az ittlétet és jól érzi magát az otthonában. Azaz otthona lett a Ház. Az idegen, csúnya, sok helyen ormótlan, idétlen, a munkálatok által pedig még jobban elcsúfított kócerájból egy gyönyörű, félig hagyományos, félig modern lakás lett. Mert a hálószobában megtartotta a saját, régi bútorát, a másik szobába is a már meglévő ebédlőbútort helyezte el, de a konyhával egy légtérben levő nappaliba (és persze, a konyhába is) új, modern bútort csináltatott, ami nagyon jól illik a helyre, illetve a bútorok, a függönyök, szőnyegek színei nagyon jól harmonizálnak egymással.

Ami eleinte elmaradt, de mára az is megvan, az a bejárati rész kicsinosítása. Múlt héten egy csapat a famunkálatokat végezte el (meglett a korlátféleség, illetve az esőelhárító fedél), tegnap pedig a másik "csapat", ami Anyuból állt :D (bár azt hiszem, István fúrt), megcsinálta a szépítést is: a virágok végleges helyükre kerültek. Gyönyörű lett szerintem, öröm nézni és ottlenni.

És, Apu szavaival élve, most már vége az építkezésnek, hiszen végre a fürdőszobába is meglett a szekrény, illetve a kis cipősszekrény is a helyére került. Tényleg, sok mindent már nem kell csinálni abban a lakásban, most csak az kell, hogy élvezzék az ottlétet. Adja Isten, hogy még sok-sok évig örvendhessenek áldásának, legyen nyugodt, szép, boldog nyugdíjas életük!!!

Az idők során készített fotókon látszik, hogy lassan, de biztosan alakultak a dolgok: