2010. január 27., szerda

Most már együtt...

... boldogítanak itthon. :)
Azonkívül, hogy az Anna és Petiből "kiszakadt" vagy két lap, még nem nagyon volt nézeteltérés közöttünk. Kriszta éppen kártyázik, az este vettem egy pakli Hófehérkés kártyát, amiken mesefigurás rajzok vannak és azokat párosítja. Előtte untuk meg a Hideg-meleg-forró játékot, amit most játszottunk először, de Kriszta szörnyen gyorsan rákapott a lényegére. Teljesen szakszerűen irányított engem miután kétszer ő keresett valamit! Boró most tejet eszik mézeskaláccsal (még karácsonyi maradék).

Hogy miért vannak mind a ketten itthon? Hát, mert reggel Kriszta is köhécselt párat és gondoltam, jobb lesz nekünk hármasban. Tegnapból kiindulva. Megjegyzem, már fel volt öltöztetve reggel és nagyon rosszul esett neki, hogy végül mégsem megy oviba. De mégis jobb így, mert ha picit legyengült most a szervezete, könnyebben összeszedhet valamit! Jövő hétig kikúrálom őket, remélem, akor már mehetnek, de talán még hamarabb is!:)

Vacsorázás - disznóságok puliszkával, káposztalével.:)


2010. január 26., kedd

Nem jó egyedül...

Nőnek sem férfi nélkül, férfinak sem nő nélkül, de Borókának sem Kriszta nélkül.

Lányaim a tipikus "se veled, se nélküled" jegyeit mutatják. Ha együtt vannak, játszogatnak, nem mondom, de sok a nyafogás, nyávogás, civakodás, sírás is. Sokszor kell békíteni, igazságot tenni, esetleg büntetni. Vagy kettejük közös cinkossága ellen fellépni, hiszen már az sem ritka, hogy összefognak ellenünk.:D

No, de ha csak az egyik van itthon, akkor vész a világ! Krisztával még hagyján, jól le lehet foglalni, de Borókát sokkal nehezebb. Nincs olyan tevékenység, amivel 5 percnél tovább le tudom foglalni. Ó, ha valamivel 10 percet játszik-játszunk, az már hatalmas haladás! Így volt ez ma délelőtt is. Kicsikém itthon maradt, mert jobban kezdett folyni az orra, nem engedtem oviba. De akkor kelt, amikor máskor is szokott, 7 tájékán. Miután 8 előtt a "banda" elhúzott, mi átöltöztünk, felöltöztünk és 8 óra 5 perckor már nayfoghatnékja támadt. Akkor Anna és Petiztünk. Majd Katikáját bugyolálgattuk, végül kitalálta, hogy kocsikáztatja. Aztán reggeliztettem. Ovis módra, de itthon nem vált be. A tea azért elfogyott. Építőkockázott, míg összeszedtem a lakást, épített egy "na tono", vagyis egy nagy tornyot - tényleg nagy volt, ahhoz képest, hogy eddig mik sültek ki a keze alól - és a további építőkockázási indítványomat derékbe törte. Bámultuk a konyhaablakból a hóban játszadozó kutyákat. Énekelni, mondókázni nem volt kedve. Aztán beszélt mamával telefonon. A kezében hagytam a telefont, hogy majd mama úgyis lezárja, egyszercsak hallom, hogy valaki nagyon hallózgat: Alízt hívta fel.:) Miután pár percet végül beszéltem vele, megjött mama, nagy volt az öröm, mert hozott "dann"-t (mandarint). Mikor már kávéztunk volna, elkezdett nyafogni. Már így sem úgy sem volt jó. A nagy, ugrálós labda néhány másodpercre még le-lefoglalta, de nem hosszasan. Ebédeltetni akartam: pár falat leves, több a földön, mint a szájában. Felvettem a vállamra és miközben kijelentette, hogy "Bojoka nem ámmosz" szépen elcsendesedett, lehunyta a szemeit és 12 órakor már aludt is.
Kíváncsi vagyok, mikor és milyen kedvvel ébred!:)

2010. január 25., hétfő

Kicsit az alvásról...

Előrebocsátom: nem panaszkodni akarok.:) Csak megörökítenék pár sort a jövőnek a mostani helyzetről.

Tegnap éjjel érdekes dolog történt: valamikor az éjszaka közepén Kriszta átsétált hozzánk, bebújt közénk és ottaludt reggelig. Ilyen még sosem volt. Nem azért jött, hogy pisilnie kell (ilyen sokszor volt) és más baja sem volt, csak lefeküdt közénk. Nagyon kábult lehettem, amikor jött! Egyszer magamoz tértem és hirtelen bevillant, mintha Kriszta átjött volna... vajon, csak álmodtam? És nem. Meglepően jól aludtam azért, máskor, ha közénk vettük valamiért, mindig elzsibbadtam, emrt nem fértem, nem mertem mozgolódni, forgolódni.

Már el is felejtettem, milyen az, amikor egy éjszaka 5x-6x kell kelni. Vannak éjjelek, hogy sír Boróka, illetve hív, ha vizet kér vagy csak engem akar, de általában hamar megnyugszik és hamar visszaalszik. Éppen ezért voltam hulla tegnap egész nap: éjfélig háromszor felsírt, akkor - István zenélni lévén - magam mellé vettem, és 4-ig, amíg István jött, ott aludt, de ott is fel-felsírt néha. Aztán fél 5 után megint, fél hatkor ismét szirénázott. Ekkor viszont úgy elaludt, hogy 8 után kelt fel. El nem tudom képzelni, mi lehetett a baj, valami fog a mélyben, vagy csak rossz álom? Mindegy, a tegnap éjjel má egyhuzamban átaludta.

Amúgy érdekesen alakul az esti elalvása is. Már nem stresszelem magam amiatt, hogy a vállamat szokta előnyben részesíteni. És csodálatos módon, most már nem is ragaszkodik annyira hozzá. Kriszta ágyába szeret kérezni, de oda hiába tezsem, kettem egymás mellett nem alszanak el, csak játszanak, civakodnak. Így aztán Krisztát lefektetem, lekapcsolom a villanyokat, őt meg a vállamra veszem, általában Micimackó vagy Édi-maci társaságában. Egy-két perc múlva, mire elhelyezkedik, megnyugszik, elcsendesedik, megkérdezem, hogy megy-e a kicsi ágyába? Ha igen, akkor teszem is le, még simogatom egy kicsit, majd kijövök (néha vissza kell mennem), ha pedig nem, akkor nem erőltetem. Lehet kis idő múlva megint megkérdezem, de van, hoyg ő maga kérezik bele, illetve: apuka ádá, azaz apuka ágyába. Szombaton este a mi ágyunkban aludt el, teljesen egyedül, ma este pedig itt a számítógépes szobában, szintén egyedül, jobban mondva Micimackóval. Kimentem a fürdőbe és mire jöttem, aludtak. Szóval, tényleg, nála az a megoldás: kivárni mindent, amíg eljön az ideje, mint a szalmakalapnak!




Ez is, az is

Cudar idő van. Nem, nem esik, nem is havazik, sőt, gyönyörűen süt a nap, de olyan hideg van, hogy még a macskát sem jó kitenni a házból!:P De inkább így, mintsem eső, sár, lucsok legyen! Csak már elszoktunk tőle.

Az este Anival és a két lánnyal felsétáltunk Anyuékhoz (apropó, Kati, ti hogyan szólítjátok akkor az anyóst?), belaktunk töltött káposztával, vittünk citromos képviselőfánkot, beszélgettünk; menet és jövet is lecsúsztak a lányok az iskola dombján. Ani ment velük, nagyon élvezték, alig tudtuk őket hazacsalogatni. Még egy óra múlva is olyan szép piros volt az arcocskájuk! Azért én ezekben a -10-15 fokokban nem merek sokat kinnmaradni velük, félóra-óra a maximum. Taknyoskodnak is az utóbbi időben, ezért is félek. Semmi vészes, csak éppen kell törölgetni, reggel-este szívni az orrukat. Egyelőre semmi gyógyszer, hiszen nincs bajuk, de kapják a szokásosat: Oscillococcinum, Echinacea, C-vitamin, pluszba vascseppek, néha Stodal.

Péntek óta nem kapcsoltuk be a tévét. Nem mondhatom, hogy sok mesét néztek, annál is inkább, hogy tévéadók továbbra sincsenek bekötve, tehát csak dvd-ről néznek mesét, ha néznek, de Borókám nagyon függőség-jeleket kezdett produkálni: kérte a mesét, ha lekapcsoltuk, hisztizett (pedig lehet, már rég nem nézte), stb. Azt mondtam: vége. Egyelőre nincs mese. Legalábbis a tévében. Azóta egyetlenegyet tettem fel nekik, a 101 kiskutyát, de a számítógépen, mert a dvd-lejátszó azt nem viszi. Így is lefoglalják magukat. Vagy találunk közös időtöltést. Vacsorakészítés idején jól jönne, de megoldjuk. Nem akarom, hogy a tévének állandóan mennie kelljen, ha nézik, ha nem, nem akarom, hogy csak bambuló, gondolkodásmentes emberek legyenek. Azt akarom, hogy tudják: a tévé egy hasznos eszköz, sokoldalúan fel lehet használni, tanulásra, informálódásra, kikapcsolódásra, de akkor is csak egy eszköz, ami az alárendeltjük. Nem engedem, hogy rabjává váljanak! Nem azt jelenti, hogy sosem néznek majd mesét, dehogynem, csak éppen nem ez lesz az első, ahogy beteszik a lábukat az ajtón. Tudom, Krisztával is voltak ilyen időszakaink, amikor állandóan újra és újra kellett tenni a meséjét, de aztán leszokta. Ehhez azonban az kellett először, hogy egyáltalán ne nézzen és csak fokozatosan visszaszokni. Mostanra már Boróka is elfogadja, hogy "téjé hommo" - a tévé elromlott. És folytatja a gondolatmenetet: toti nem hommo (a kocsi nem romlott el), apuka nem hommo, anuka nem hommo. :D :D :D (Hozzáteszem: még nem, szerencsére!:D)

A kisasszony beszéde:
Mostanra már azt állíthatom, hogy beszél. Persze, csak úgy, mint egy kétéves, aki most tanul tulajdonképpen beszélni.
de már nem tudnék egy listát írni a szavakról, hiszen mindent mond vagy legalábbis megpróbál mondani, kiejteni. Vannak szavak, amiket jobban, érthetőbben ejt, másokban meg még én sem fedezem fel az eredetit. Vannak hangok, amiket tisztán ki tud ejteni, de attól függően, hoyg mivel kapcsolja össze, teljesen más hang lesz belőle. Pl. a K. Semmi gondja vele, ha kakát mond, de Kati baba már Tati baba vagy TatiKa. Vagy a J. Bojóka mondja magára (mostanában fuserál is, sokszor béka vagy bika lesz:P), de a jön-t már hön-nek mondja.
Amúgy mond teljes, 4-5 szavas mondatokat. Csak éppen ragokat, jeleket, igeragozást nem használ (na, ez úgy jött ki, mintha elvárnám tőle, pedig csak meg akarom valahoyg fogalmazni a beszédstílusát).
Pl. Bojoka mej, mej attó oji. (Boróka megy autóval oviba.)
Ononéni monta tüssz, Bojoka. (Óvónéni mondta: csüccs, Boróka)
És stb. meg stb. Sokszor elámulok, hogy milyen nagyot ugrott a beszédfejlődése, karácsonykor még távolról sem mondatozott, max. 2 szót, ha összekapcsolt.
Azért mégis vannak érdekes szavai, amiket megemlítek:
- háom - továbbra is cica, pedig olyan szépen ki tudja mondani: cicus;
- vaua - kutya, pedig kuta is lehetne, ha nagyon akarná;
- cstttt - alszik;
- ámi - zsákimáki, azaz hálózsák;
- Mana - Malacka
- Pipő vagy Pipű - Micimackó (ne kérdezzétek, honnan)
- Hebi - Zsebibaba (még szokta úgy is, hogy zssss-hebi)

Most ennyi fért az "adásidőbe"...:)

2010. január 22., péntek

Óvoda - duplán


Az utóbbi hetek talán legfontosabb eseménye az, hogy Boróka is óvodába jár. Már írtam, hogy azért az ovit választottuk, mert ez itt van helyben, a két lányt egy helyre kell vinni, egy csoportban vannak, és főleg, hoyg még fel is vették. De miért is ne vették volna fel? Pelusa napközben nincs (bár alváshoz még tesznek neki, de még sosem volt értelme:D), eszik egyedül, nincs cumi, cumisüveg, (vannak nála nagyobbak, akiknek kell vinni ilyesmit) szóval, csak éppen nem beszél folyékonyan és kicsi korából kifolyólag nem tud effektíve bekapcsolódni a foglalkozásokba. De ez egyelőre még úgysem hátrány, jövőtől már biztos belejön ő is a házirendbe.

Sokat morfondíroztam, mi legyen vele: válasszuk tényleg az ovit, vagy fogadjunk mellé valakit. Végül az elsőnél maradtunk, több okból is. Az egyik és legfontosabb, az anyagi oldala. Kb. háromszorosát fizethetnénk egy néninek, aki vigyáz rá. Akkor meg nem lett volna értelme dolgozni mennem. (Akkor még azt hittem, hogy mostanra sikerül munkát találni.) Egy másik oka, hogy Krisztával most együtt vannak, mégiscsak sokat jelent - az óvónők szerint is - hogy ott van a nővérkéje, ha kell. A harmadik pedig, és nekem ez is nagyon fontos, nem tudnám elképzelni, hogy egy idegen állandóan bejárjon hozzánk, tudja mi van a házunkban, mikor van rend és mikor nincs, mi van a szekrényekben, stb. Valahogy állandóan csak stresszelne a háttérből. Persze, mindezek olyan dolgok, amelyek inkább a magunk, felnőttek szemponjait helyezik előtérbe. Hogy Borókának melyik lett volna jobb, nem tudom. Most meg már mindegy is, hiszen az ovi mellett döntöttünk. És biztos vagyok benne, hogy nem rossz helyen van.

Mert ha rossz lenne neki ott, sírna, nem enne, nem aludna, megváltozott volna a viselkedése, és fáradtan, kimerülten, a sírás nyomaival magán jönne haza. Ehelyett viszont egy jókedvű, mosolygós, a maga módján mesélős kiscsajszit hoz haza István minden délután. Aki, ha megkérdezem tőle, mit evett, azt válaszolja, hogy "hemmi", de a blúza jócskán ételpecsétes, vagy ha arról érdeklődöm, hogy mit csinált, kivel játszott, szintén a "hemmi" vagy mérges "nem" választ kapom, de pár perc múlva már neveket hallok, vagy Krisztával "nagy egyetértésben" az óvodai élményeket taglalják, mesélik.

A beszoktatásnál itt nincs nagy ceremónia. Még tavaly, amikor ottmaradt egy délelőttre, de másnap már telefonáltak, hogy menjek utána, bebizonyosodott számomra is, hoyg nem jó, ha én ott vagyok. Mert első nap maradtam egy ideig, amit második nap nagyon hiányolt a kisasszony. Csak annyi volt a baja, hogy én is ott legyek az oviban. Hazafelé végig sírt akkor, állandóan azt hajtogatta oji, oji, baba, anaka, oji. Most viszont elvittük és szépen ottmaradt. Sírt, természetesen, és én egész délelőtt azt vártam, mikor fognak hívni, hogy menjek utána. Ehelyett délután, amikor hármasban jöttek haza, nyoma sem volt annak, hogy a napot átsírta volna! Néhány nap múlva egyedül vittem őket. Miután bementek a terembe - persze, hatalmas krokodilkönnyeket ejtve - ráértem és vártam még egy kicsit. Kíváncsi voltam, hogy tényleg mennyi ideig sír, valóban csak nagyon keveset, ahogy mondják? És igen, kerek 4 perc után elhallgatott és még további kb. 10 percig egy hangja sem volt. Azután eljöttem. A második héten, szerdán pedig, csodák csodájára, minden sírás nélkül ment be a terembe. Nekem puszit adott, továbbra is biztosítottam arról, hogy Apuka utánajön és hazaviszi, aztán Krisztával kézenfogva vígan mentek befele. Pénteken és hétfőn nem voltak egy kis taknyosság miatt, de kedden már újra vittük. Féltem, mi lesz a kiesés után. És mi lett? Mintha nem is hiányzott volna. Alig bírtam levetkőztetni, úgy sietett. Meg sem várta, hogy Krisztával is végezzek! Tegnap pedig arról "panaszkodott" István, hogy alig tudta kicsalogatni, hogy felöltöztesse és hazajöjjenek. Az óvónők, dadus nénik állandóan csak dicsérik, milyen kicsi és milyen ügyes, kevesebb baj van vele, mint néhány nagyobb gyerekkel, ha vécére kell mennie, hangosan szól: ononéni, pippi!!!, eszik jól (nem hagyja sem, hogy etessék, sem hogy előkét tegyenek), alszik is, igaz, ha foglalkozás van, még sokszor megzavarja a többieket, de idővel ez is ki fog alakulni.

Szóval, számomra nem kétséges, hogy jól választottunk, hogy jó helyen van, ahol tényleg foglalkoznak, törődnek a gyerekekkel, és most már semmiképpen nem szakítjuk meg az oviba járást (persze, betegséget kivéve, kopp-kopp) hogy majd újra kelljen kezdeni mindent, ha időközben én is meghatározott programú munkába állok.

Ami rejtély számomra, és mindig elfelejtem megkérdezni az az, hogy hogyan altatják el.:) De szerintem sehogy, elalszik ő magától, a jó példa ragadós alapon! No, majd megtudom!:)

Hallottátok a viccet a két lisztes ... ööö... akarom mondani a lisztes Boróról?


2010. január 21., csütörtök

11111

A napló számlálója ezt a számot mutatta ma reggel: összesen ennyien olvastak eddig. Hálásan köszönöm mindenkinek, aki rendszeresen vagy néha-néha benéz, de azoknak is, akik valamilyen módon véletlenül érkeznek hozzám és esetleg leragadnak egy-két bejegyzés erejéig. :)
Fogadja mindenki ezt szeretettel tőlem:

Kép innen.

Nagyon sok mindenről szeretnék írni, amúgy csapongva, hogy minden benne legyen, ami az utóbbi időben történt velünk. Megpróbálom, aztán meglátom, mi sül ki belőle.:)

Kezdem rögtön a legaktuálisabb dologgal: ismét két napig megállás nélkül hullt a hó. Mára már leállt, most nagyon hideg van, a reggel -14-et mondtak a városban. De süt a nap és olyan gyönyörű, sziporkázó minden. Kész csoda, hogy januárban is megadatott a tél. Valahogy azt érzem, és már akkor is mondtam Istvánnak, hogy ezt érdemeljük: Karácsony előtt gyönyörű tél volt, az Ünnepen viszont eső, sár és latyak, borús, ködös idő. Ezt érdemeltük. A Karácsony, az az igazi, valahol elveszett a karácsonyfa, az ajándékok és a nagy készülődés között. Jó lenne, ha mindenki ráébredne, hogy először belül kell Karácsonynak lennie, és utána jöhetnek a külső dolgok is. És bár most eszem ágában sem volt írni a Karácsonyról, mégis, hozzáteszek még néhány gondolatot. Most, közel egyhónapnyi távlatból is úgy érzem, hogy az elmúlt ünnep az utóbbi évek egyik legszebb ünnepe, ünneplése volt. Sok mindent megtanultam, sok mindenre ráébredtem néhány nap alatt, sok minden változott és sok minden változhatott volna, nagy volt a tanulság: Valaki vigyáz ránk és az ő tudta nélkül egy hajunk szála sem görbülhet. Én hiszek és bízom Benne!

Visszatérve a kiindulóponthoz, a havazásra... Tegnapelőtt este, már elég késő volt, nagyed kilenc, amikor hirtelen öltöztetni kezdtem a csajokat. Az egész délutánt és addigi estét átnyafogták, hisztizték, veszekedték, eszük ágában sem volt hogy engedelmesen vacsorázzanak. Vastag ruha jócskán és irány a hó. Szánkóztattam őket néhány percig, majd letelepedtünk: hógolyóztunk, mini-hóembert készítettünk (volna, ha Boró egyetlen láblendítéssel nem tette volna tönkre:D), és sokat-sokat hóangyalkáztunk. Még engem is rávettek: anyu, most te is - mondta az egyik; anaka, anaka, hóóó - mondta a másik. Nem volt pardon.:D Ők kipirult arccal, én lefagyott kezekkel mentünk fel, persze, nagy sírás közepette és úgy, hogy egyszer egyiket vittem fel, majd leszaladtam Kriszta után is, akinek még esze ágában sem volt feljönni.
Azért feljutottunk valahogy és most már a vacsora is csúszott. Különös altatás sem kellett, mi több, amíg Borót lefektettem, Kriszta is elaludt magában: belebújt a hálózsákjába harisnyástól, vastag nadrágostól. Volt aztán drága dolgom, míg lerángattam az állandóan összecsukló kisasszonyról a dolgokat és még meg is pisiltettem. (Azt írjam le, hogy Istvánra nagyon mérges voltam, mert az ő dolga lett volna Kriszta lefektetése, de nagyon foglalt volt a próbájával? Grrrr...)

Decemberi szánkózós képek:







Egyelőre ennyire futja az időmből...

2010. január 18., hétfő

Megkönnyebbülés

Az elmúlt napokban, illetve egész hétvégén volt egy irritáló idegesség bennem. Semmi kézzel fogható, semmi konkrétum, de mégis éreztem, hogy nem én vagyok.
Nos, mindez megszűnt a délelőtt folyamán, pontosabban már reggel, néhány perccel azután, hogy elhagytam a cég épületét. Bementem ma az irodába, de csupán néhány percre: amíg megmondtam, hogy nem vállalom ezt a munkát. Persze, hogy semmi kommentelni valójuk nem lehetett, de azért mégiscsak ideges voltam. Normálisan megbeszéltük a dolgokat, elbúcsúztam az irodatársaktól és már jöttem is el. Egy darabig még gyomoridegem volt, mintha lelkiismeretfurdallást éreztem volna, pedig szerintem nagyonis tisztességes volt részemről, hogy inkább most hagytam abba, amikor a szülési szabadságra készülő nő még idejében felkészíthet valakit, mintsem valamikor ezután. Aztán bementem a Népújság szerkesztőségébe és bár Gyöngyi nénivel nem találkoztam (túl korán volt), de összefutottam ismerősökkel, váltottunk néhány szót és így egy-kettőre elterelődött a figyelmem.

Döntöttem. Hogy jól vagy rosszul, azt nem tudhatom. Nap, mint nap döntünk fontos vagy kevésbé fontos dolgok felől, de sosem tudhatjuk előre, hogy melyik változat lenne a jobb. Ez most fontos kérdés volt. Talán egyesek felelőtlenségnek tartják, hogy csak úgy hagytam elúszni egy munkahelyet a mai világban, a mostani helyzetben. Igen, talán még megisszuk ennek a levét. De egyszerűen most, amíg ilyen kicsik a lányok nem tehettem másképp. Szerintem, és természetesen István szerint is, inkább feleségre és anyára van szüksége most a családunknak, mintsem plusz pénzre és egy idegroncsra. És végülis pénzt is szerzek, mert kapnám a munkanélküli pótlékot (jó, kevés, de valami), kapnám a cikkdíjat az Erdélyi konyhától, ami szintén nem jaj, de milyen sok, de a kettőből már lassan kijön egy minimálbér, és ha beindulna a menet a reklámokkal, akkor már egészen jól állnának a dolgok.

2010. január 16., szombat

Jól megaszonta!

A legújabb, pár másodperccel ezelőttről:

- Anyukám, ezek zongorák.
- Nem kincsem, ezek mind orgonák, a zongora az más, nagyobb.
- De Mickey mouse is ilyen zongorát kapott ajándékba!!!
- Áááá, kincsem, az pianinó volt.
- De ezek is PINAMIÓK!!!! :D:D:D:D

2010. január 14., csütörtök

Munkahely

Csak rövid leszek: ki vagyok nyiffanva. Ma este 7-kor estem haza. És ez így lenne minden hétfőn és csütörtökön. Sőt, ha majd egyedül lennék, talán csak 7-kor végeznék. És ha István éppen kiszálláson lenne, ilyenkor ki venné ki a gyerekeket? Vagy ha neadjisten a lányok közül valamelyik lebetegedne? Amilyen hajtás van, nem is maradhatnék itthon velük! Vagy mikor lehetnék együtt a lányaimmal? És a nagy kérdés: mindezt mennyi pénzért kellene csinálnom????
Holnap, remélem, kiderül. Bár, tudja fene... azt hiszem, már úgyis döntöttem!:-S

Plusz még egy fontos valami: Édesapámat 28-án fektetik be a kórházba, a rákövetkező napok valamelyikén pedig műtik. Annyira aggódom. Félek.

2010. január 12., kedd

Jól megaszonta!

1. - Anyukám, a másik lábamat ki kell dugnom a takaró alól!!!
- De minek?
- Azért, hogy szellőzzön rá a levegő a lábamra!

2. Boró megharapta Krisztának a mellkasát. (No komment.:-S)
Kriszta: - Anyukám, Boró megharapta a szívemet!

3. – Édes Istened!

4. – Jaj, anyukám, esek le. Én mindenhol csak döglök meg. (Honnan szedi? Nem tudom. )

És még egy:

5. Én a szép piros ruhámat kérem, mert Hófehérke akarok lenni!!!:D:D:D
(Mondjuk ennek annyi a magyarázata, hoyg valamikor istván letöltött egy kabaréjelenetet, amiben hűfehérkét próbálják eljátszani egy rádióstúdióban, ott pedig piros ruhája van "hófehérkének".:) De amíg rájöttünk, jót kacagtunk.:))

Egy nő két arca:



2010. január 11., hétfő

Hogyan tovább?

Rögtön a lényegre térek: nem tudom, mi lesz ezután, hogyan alakulnak a dolgaink, az életünk. Nagy választási lehetőségeim nincsenek, tehát el kell fogadnom azt, ami éppen van.

Pénteken voltam az ún. állásinterjún, ami tulajdonképpen inkább egy egyszerű kis beszélgetés volt, ismertették pár szóban a céget, mivel foglalkozik, milyen termékeik vannak, néhány kérdést tettek fel velem kapcsolatban és végül megegyeztünk, hogy holnap reggeltől bemegyek pár napra "dolgozni". Semmi konkrétumról nem tárgyaltunk, egyelőre lesz ez a kis próbaidő, és utána majd eldől, hogy maradok (mármint felvesznek-e) vagy sem. Nagyon örülnék, ha lenne munkahelyem, de ha mégsem engem választanak, nem fogok búskomorságba esni.

Amúgy elgondolkodtam: fene a szüfrazsettjeit! Nem volt jó nekik otthon, kellett nekik emancipáció! Munkahelyet akartak és zavarta őket, hogy kinyitják előttük az ajtót! Mert csak az lett az eredménye, hogy a nők állandóan és abszolút túlvállalják magukat és nem csoda, hogy így szinte mindig van valaki/valami, aki/ szenved: vagy a gyerek, vagy a munka, vagy a háztartás, neadjisten a párkapcsolat.
Persze, ne menjünk bele mélyen a témába, hiszen rengeteg pozitívuma van annak, hogy ők harcoltak, és nem kívánnám az azelőtti időket élni, de most már annyira emancipálódtunk, hogy lassan meg lehetne állni.

Nem, el nem tudnám képzelni úgy az életemet, hogy állandóan itthon üljek és gyermeket neveljek, háztartást vezessek, pedig ez lenne a természetes, a normális. De én is azok közé tartozom, akiknek feláll a szőr a hátán, amikor azt hallja: ez női munka! Amikor egy férfi "méltóságán alulinak" érzi, hogy elmosogasson, hogy a helyére dobja a szennyest vagy kiteregesse a ruhákat. Pedig piszkolni, enni, rendetleníteni mindegyik szokott! Nem Istvánról beszélek itt, mert ő sokszor szokott segíteni a házi munkákban, bár neki is megvan az "ez női munka"- alapfelfogása.

(Több, mint félórája állandóan telefonálok és ezalatt minden gondolat kiment a fejemből. Most, hogy így kizökkentem, egyszerűen fogalmam sincs, mit írjak, hogyan folytassam, pedig biztos vagyok benne, hogy még voltak dolgok, amiket le szerettem volna írni.)

2010. január 8., péntek

A szülinapozás

Inkább képriport lesz ez, ugyanis nincs sokat, mit mondanom. A szokásosan telt, evéssel-ivással, tortázással, beszélgetéssel, jó hangulatban. Igen, a tortákat magam készítettem, hajnali ötig bütyköltem őket, de nem bánom: a meglepett arcuk, önfeledt mosolyuk mindent elárult. Én meg majd kipihenem magam. Igazából már meg is tettem. :)

Ajándékmustra:


Puszi a keresztaputól:


A csaj épít...


A pasi főz.


Újabb ajándék:


Hallottátok? Beszél is, sír is, nevet is.... rögtön elhallgattatom!


Tortára várva:


És már jön is:


A másik is ...


Nem tudjuk elfújnííííí...


Ezt én megkaparintom, lesz, ami lesz!


Megpróbálom én is, hátha nekem sikerül:


Testvéries munkamegosztás:


Itt is...


Mamával - Édesanyámmal:


Sanyival és Dalmával, keresztszülőkkel:


Melindával és Zolival, szintén keresztszülők:


Anival, aki ugyancsak keresztanyja:


Nem voltak jelen néhányan, különféle okok miatt: Anyu és Apu csak estére jöttek, miután Melindáék hazaérkeztek; Édesapám sajnos eléggé rosszul volt, így nem kockáztatta sem a vezetést, sem a vonatozást, Csaba pedig dolgozott.

Sanyikáéktól Boró kapott egy hatalmas zacskó építőkockát és egy kutyusos, nagyon meleg nadrág-pulcsi-szettet, Aniéktól kapta a babát (nababa, azaz nagy baba:)) és egy sínes-vagonos-mozdonyos Thomas-szettet, Édesanyáméktól jön a háromkerekű bicikli, Anyuéktól és Melindáéktól pedig pénzt kapott, amire majd mi vásárolunk neki. A kész ajándékokból úgyis kijutott az utóbbi időben!:P

2010. január 6., szerda

A visszatérés

Amikor 2005. november 10-én nem mentem dolgozni, mert visszaestem az előzőleg már egyszer kikezelt vizeletfertőzésbe, s az orvosom betegszabadságra küldött (vagy ha úgy tetszik, kiírt táppénzre), nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú időre maradok itthon. Azt pedig már végképp nem gondoltam volna, hogy ez a hosszú idő ilyen rövid lesz. Legalábbis így, visszapillantva. Még mindig elevenen él bennem, mennyire "irigyeltek" a szomszédék és István, hogy 2 évig és kb. 4 hónapig nem fogok dolgozni menni. Ehhez képest majdnem 4 évet és 2 hónapot töltöttem itthon úgy, hogy nem kellett munkahelyre járnom. És alig hiszem el, hogy lejárt.

Igaz, ez csak jelképesen járt le, úgymond hivatalosan, mert az a helyzet, hogy egyelőre továbbra is itthon maradok. Munkanélküli leszek. És még azt mondhatom, hogy örülök neki. Egyrészt, mert fedve van még néhány hónapom, ami alatt biztos vagyok benne, hogy valamilyen munkát úgyis találok, másrészt, hogy ha nem is hatalmas összeget, de mégis kapok valamit ebben az időben, harmadrészt pedig örülök, hogy nem kell járnom egy olyan helyre, ahol nem szívesen fogadnak és talán nem is maradna annyi pénzem a fizetésből (nagyon meszse van, több buszt kellene cserélnem, hogy bejárjak), mintha a munkanélküli pótlékra lennék utalva.
Ne higgye bárki is, hogy én most karba tett kézzel fogom várni a postást minden hónapban, hogy ideadja azt az összeget és majd siránkozni fogok, hogy milyen nehéz az élet! Eszem ágában sincs. A sajtóban egyelőre nem sok esélyt látok állást találni, de talán ezalatt a néhány hónap alatt mégiscsak lesz valami változás és kerül valami. Persze, egyéb munkalehetőséget sem zárok ki, most nem tehetem meg, hogy csakis a sajtóra vadásszak. És a véletlen úgy hozta, hogy pénteken de. 10-kor már megyek is egy interjúfélére. Nem élem bele magam, nem fűzök hatalmas reményeket, de ... azért hátha, na.

És még mielőtt felhördülne bárki is, hogy mi a szösz, nem tehetnek ki, nem bánhatnak így el velem, stb. biztosítom róla, hogy nem ejtettek fejre. Kötelesek visszavenni, igen, meg is teszik, éppen a visszatérési kérésemet adtam le ma, mert ez hozzátartozik a hivatalos procedúrához, de nem kötelesek megtartani. Bújtam eleget a törvényeket az utóbbi időben, érdeklődtem több helyen és idegeskedtem is sokat a dolgok állása miatt, de sajnos a munkatörvénykönyv úgy van megszerkesztve, hogy szinte mindenütt lehet találni valami kiskaput, ami még véletlenül sem az alkalmazottnak, hanem a munkáltatónak kedvez, neki biztosít cselekvési szabadságot, sumákolási lehetőségeket, miközben, természetesen, minden legálisan zajlik. Szóval, örülök, ha munkanélküli leszek. Igaz, köteles lenne 20 napos előzetes értesítésben részesíteni, amely időszakot normálisan fizetnie kellene, sőt, még egy egyhavi fizetésnek megfelelő összeget is kellene fizetnie kárpótlásul, de ez már nem érdekel. Inkább tekintsenek hülyének, mintsem további pénzt, időt, energiát pazaroljak el miatta.

Azért nekem fontos az, hogy tulajdonképpen jó viszonyban, hangulatban váltunk el és semmiért nem haragszom senkire.

A kis Kincs

Maszatosan, narancsevés közben, Csaba szülinapján. :)

Ha Borókámra gondolok, sok minden eszembe jut. Csak amúgy cikáznak a gondolatok; hol a terhesség eleje jut eszembe, amikor olyan álmos voltam, hogy állandóan szundikáltam, míg Kriszta egyedül játszott, vagy hogy egy darabig semmi mást nem tudtam enni reggelire, mint hideg tejfölös kenyeret, aztán rögtön hallom csilingelő nevetését, amikor megcsiklandozom; a csiklandozásról rögtön az első mozdulataira gondolok, amikor először csiklandozott meg belülről és nem tudtam eldönteni, hogy ő-e vagy csak képzelődöm, és hogy mennyire "félt" Istvántól, mert még nagyon hosszú ideig nem akart moccanni, ahogy ő rátette a kezét a hasamra. Vagy látom magam előtt, amikor pontosan egy évvel ezelőtt teljesen önállóan megindult és én - álnokul - videózása közben állandóan csalogattam a kamera fényével. Olyasmi is beugrik, hogy a kis szája lefele görbül vagy torz arccal magából kikelve sír, de rögtön elfedi ezeket az a kép, ami akkor készült róla, amikor a kis gyógyfülbevalóit belövettük.
Arra is sokszor visszaemlékszem, hogy mennyire nem hittem a szememnek, amikor már az első próbálkozásunk előtt:D kétcsíkos lett a teszt, illetve, hogy mennyire elbizonytalanodtam ezután. Nem lehet elfelejteni azt a napot, amikor hófehér ruhájában kis keresztyénné vált, mint ahogy azt sem, amikor Ani eljegyzésén állandóan a nyakába emelgette a ruháját, mutogatva pelusát. És azt sem hagyhatom ki, amikor félévesen, a nyaraláskor, úgy ette a görögdinnyét, hogy teljesen belemerült a nagy szelet szopogatásába, alig látszott ki mögüle. Vagy azt, amikor a tavalyi nyaraláskor annyira élvezte a vizet a tóban.

Szóval, annyi minden eszembe jut, annyi mindent jelent nekem, nekünk ez a gyönyörű leányzó! Leírhatatlan. Én úgy érzem, nagyon kellett ő nekünk. Szükségünk volt rá, hogy teljesek legyünk mind családilag, mind szülőileg, mind pedig emberileg. Vele egy új ember jött a családba, egy új jellem, egy új egyéniség, akit meg kellett ismerni, tanulni és meg kellett szokni, és aki nagyon sok mindent tanított nekünk a maga puszta jelenlétével is. Szinte mindent hozott, amit Kriszta nem: rossz alvást, hisztit, akaratosságot, erőszakosságot, de ugyancsak vele éltük át a szoptatás hosszú és áldásos időszakát, vele értünk el a jó alvás megközelítéséig, ő az, aki minimális sírással, már másidk napja óvódában van úgy, hogy ott is alszik.

Sok minden nem adatott meg neki abból kifolyólag, hogy ő a másodszülött, nem tudtam annyi időt csak egyedül vele tölteni, mint nővérével, de úgy érzem, hogy amit mégiscsak sikerült, az minőségi idő volt. Legjobb tudásom szerint tanítottam és tanítom, irányítom, vezetem; remélem, jó talajba fog hullani a mag és látszatja lesz mindannak, amit most még csak szórok, vetek.

Sok mindent írhatnék még, talán valamikor még tudok is írni, most viszont muszáj befejeznem, mert holnap reggel jelenésem van a munkahelyemen. Vajon ilyesmit érezhet egy tulok is, amikor a vágóhíd felé viszik?

2010. január 5., kedd

Boróka kétéves lett!!!

Ma reggel 6 óra 20 perckor lett kétéves az én NAGY kicsi lányom. :) A nap folyamán remélem, meg tudom írni az "éves beszámolót" róla. Addig viszont csak egyszerűen: Isten éltessen kicsi angyalkám, adjon neked egészséget, és légy mindig legalább olyan boldog, mint amennyire mi vagyunk, amióta Te is velünk vagy!!!!
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!!!:)

Ma reggel 6:20-kor:


Születése napján:


1 évesen:


2 évesen:

2010. január 4., hétfő

Szilveszterünk

Úgy telt, ahogy - gondolom - még sok családnál lenni szokott: csendesen, finom falatokkal, koccintással, gyermekkacajjal, tévézéssel, tűzijátékbámulással, stb.

Már nagyon vágytunk egy ilyen szilveszterre. Leszámítva azt, amikor Borókával pocakosan, betegen, az ágyat nyomva és minden pillanatban a szülést várva, egyedül töltöttem a szilvesztert, az utóbbi években mindig valamilyen vendéglőben vártuk az új évet. No nem mintha ennyire bulizós kedvünkben lennénk, illetve annyi pénzünk lenne, sőt, a másik oldalon álltunk: István dolgozott olyankor. De a tavalyi ingyenzenéléskor én is ő is kijelentettük, hogy az volt az utolsó olyan. És akkor idén inkább itthon ültünk ingyért. :) De nem adnám semmiért!

Nyugodtan elkészültem az ételekkel, István a lakás rendbetételében segített és a lányokat fürdette, megjegyzem úgy, hogy Boróka egy zokszó nélkül tűrte az egész ceremóniát, majd vacsoráztunk.




Utána István intenzív telefonálásba kezdett, köszöntött mindenkit a családból, illetve a barátokat, ismerősöket hívta fel, tekintve, hogy éjfél után még jóideig szinte lehetetlenség felhívni bárkit is a zsúfolt hálozatok miatt. A lányok közben csúszdáztak a lábain:):




Utána lekapcsoltuk a villanyokat és csillagszórót gyújtottunk. (Gyermekkoromban ez volt a szilveszteri "tűzijáték": meggyújtottuk és elhajítottuk. Csodáltuk a fényét, majd rohantunk, hogy újra felkapjuk, ha úgy sikerült, hogy még nem aludt el a láng a nagy hóban.) A lányok megbabonázva nézték a szikrákat, érdekes módon egyikük sem félt kézbe venni őket.






Kb. 11 órakor aludtak el; ha bírták volna, hagytam volna, hogy éjfélig is fennüljenek, de már nagyon álmosak voltak, így lefektettük őket. Édesdeden aludtak reggelig, abszolút nem zavarták őket a nagy éjféli durrantások.
Éjfélkor Iatvánnal koccintottunk a vacsorához megkezdett rozé borral, majd visszabújtunk az ágyba és tovább néztük a más megkezdett filmet. A film után István elaludt, én egy másikat is megnéztem, így történt, hogy majdnem fél 4 volt, mire lefeküdtem. Érdekes módon fáradt sem voltam, amikor pár perccel 7 után kénytelen voltam a karácsonyfa fényeit bámulni Borókával.:)