2015. július 31., péntek

Lények - Isten teremtményei

Nem, nem földönkívüliek, csak ezzel a gyűjtőszóval illetem a teremtett világ számunkra szokványos és fura, mindennapi és ritka élőlényeit, amelyeket volt szerencsénk Görögországban látni. Utolsó hetünk egyik délutánját teljesen spontán módon a tenger part melletti világának tanulmányozásával töltöttük. Fürdés közben és után, kagyló- és egyéb kincsek gyűjtögetése közepette ránktört a családi búvárkodhatnék. De mivel csak két szemüvegünk és két pipánk volt, hát megosztottuk a tevékenységeket: senkinek sem kellett békétlenkedni, mindenkire sor került mindenben.

Számomra hihetetlen volt, hogy ott, ahol lépkedtünk befele a tengerbe, tulajdonképpen halak tömkelege úszkált. Nem mondhatom, hogy zavartalanul, mert ahogy közeledtünk, természetesen, szétrebbentek, de félméterrel odébb már mások voltak az utunkban. Csíkosak, homokszínűek, tenyérnyi-arasznyi hosszúak, fura szájúak, féloldalasan közlekedőek, volt ott minden.
A kagylótelepek is ott voltak a lábunk alatt, nagyobb kövekre, szikladarabokra tapadva.
A homokozólapát és -gereblye segítségével megnéztük magunknak a szelídgesztenyéhez hasonlatos tengeri sünöket is, s bár érdekesnek bizonyultak, kijelentettük, hogy igazán meglettünk volna nélkülük is. :P
A parti köveken és sekélyesben - ahol néha, amikor a tenger annyira csendes volt, hogy pocsolyának is beillett:P, olyan volt a víz, mint amikor egy kis hegyi patakocska csordogál - kis tarsznyarákok hada tanyázott, és pillanatok alatt tűntek el a legkisebb mozdulásunkra, közeledésünkre. Azért egy sebesült példány (hiányzott az egyik ollója) szépen fotómodellt állt, miközben farkas-, akarom mondani tarisznyarákszemet néztünk egymással...
A remeterákokkal is némileg meggyűlt a bajunk, mert rendszerint ugyanazokat a szép csigaházakat szemeltük ki: ők is, mi is - ők lakásul, mi hazahozandó kincsül. Úgyhogy boldog örömünk nemegyszer éles sikításban csúcsosodott ki, amikor a felfedezett csigaházat éppen "repülni tanítottuk" a kikászálódni próbáló kis rákocska miatt ahhoz, hogy majd nevetésben törjünk ki mindannyian: nevetve egymáson, önmagunkon.
A csúcsot viszont mindannyiunk számára a tintahal jelentette. Kétszer is láttunk tintahalat, s második este annyira "rosszak voltunk", hogy a már említett lapát-gereblye kombó segítségével sikerült a part felé irányítani, és néhány másodperc erejéig "kiküldeni" őt a kövekre, amíg kissé megszemléltük, megcsodáltuk s megborzongtunk láttán. Természetesen, fél perc után sem már vígan úszott visszafele a tengerbe, biztos örülvén, hogy megúszta ezt a fura lényekkel való kis találkozást. Amit előző este láttunk, azt nem sikerült "kihajtani" a partra, csak a vízben csodáltuk szép, összehangolt mozdulatait, mígnem egyszercsak eltűnt a fekete tintájával megfestett vízben.
Delfineket is láttunk, méghozzá kétszer, de azt már csak emlékünkben őrizzük.
S ezenkívül, hogy ne csak a vízi lényeket említsem, a Meteorákhoz vezető úton találkoztunk egy kecskenyájjal, ami szép komótosan sétált az úttesten, nem zavartatva magát az autók miatt.

Mindenesetre, azt mondom, hogy ez a búvárkodósdi hatalmas ajándék volt: ha éppen valahová máshová kerültünk volna, hát ebben az élményben nem lett volna részünk. Nagyobb méretű, profi felszereléses, esetleg szervezett búvárakcióra úgysem lett volna lehetőségünk. De nekünk ez így, ahogy volt: szuper volt! :)

Búvárkodás

Megunhatatlan

Kincskeresés - főleg Kriszta az, akit az ilyesmi érdekel...

... azért néha Boró is benne volt a mókában...

Valami stratégiai megbeszélés...

A csíkos...

Az egyik remeterák

"Gesztenyesünik"

Kis kagylótelep

Rákok menekülése

Pompázatos tintahal

Itt is - próbál elillanni, elbújni

Millió icipici hal

Sünik

Tanulmányalany - remeterák
Beható tanulmányozás - várják, hogy a rákocska kibújjon a csigaházból


Különleges kincsek egy része

2015. július 30., csütörtök

A hely

Hazajöttünk. Rég hazajöttünk. Túl rég hazajöttünk ahhoz hogy gondolatban még ott lehessek. Túlságosan más világba csöppentünk, szinte azonnal a hazaérkezésünk után. De olyan világba, amit nagyon szeretünk, amiben nagyon jól érezzük magunkat (A Kertbe. - merthogy nekem valahogy így maradt meg: a Kert. )

Mégis, olyan jólesik visszanézni a képeket, elmélázni egy-egy felvételen és lepergetni az emlékeket....

A kenyeres autót vártam egy nap - mindhiába, persze, mert már elment - s hogy ne legyen unalmas a várakozás, fényképezőgépet is vittem magammal. Lefotztam a szálláshelyünket innen is, onnan is, ezt a zegét, azt a zugát is. Hogy maradjon meg így is. :)
Harilaos Beach. Ez volt a neve a háznak, s bár első perctől terveztem, sőt, ott is sokszor eszembe jutott, végül mégsem kérdeztem meg Iannistól, a házigazdától, hogy mit is jelent. Feltevésem szerint egy név, és azt jelentheti-: Harilaosnak a strandja. És hagyjatok meg ebben a hitben, nekem ez így megfelel. :D

Plaka Litochorou egy csendes kis falucska az Olimposz lábánál, itt volt a szállásunk. Lézeng néhány turista a parton, de nem az a fajta hely, ahol lépkedni sem tudsz tőlük. Vannak hotelek, panziók, kiadó apartmanok (mint amilyenben mi is voltunk), de a helyieknek is vannak nyaralóik. És gyakorlatilag ott élnek a turisták szeme előtt: a terasz a kapuban, vagy még kapu, kerítés sincs, a gyerekek későestig fociznak az utcán, a part tele van a helyiek kis halászcsónakjaival, majd odébb, hogy azért a turisták is "megéljenek", van egy beach-bár is, nádfedeles napernyőkkel, nyugágyakkal, mindennel, ami kell. A báron túli part is a faluhoz tartozott, de ott már inkább a turistás vonalat képviselték.

A mi házunkat 30 méterre hirdették a parttól. Nos, ha nem is éppen 30 méterre volt (bár az alsó kijáratától, amit viszont nem lehetett használni, lehet, hoyg nem volt több ennyinél), de mindenképpen 50 méternél kevesebbet kellett menni a vízig. S bár ezerszer is megnéztük a képeket róla, és street-wiew-vel is sokszor meglátogattuk indulás előtt, mégis teljesen új volt minden, amikor "teljes életnagyságban" láttuk meg. Ismerős volt minden, s mégis új, mindenestől. :)

Hamar kiismertük magunkat, hamar köszönt mindenki az úton. :) A szálláshelyünkön is minden a legnagyobb rendben volt. A foglalás körül minden simán zajlott (bár most foglaltunk életünkben először booking-on), be voltunk jegyezve, minden stimmelt, s még a házigazdánk is nagyon jól tudott angolul, így könynen értekeztünk. A kis apartmanunk is olyan volt, mint amilyennek a képeken látszott. Persze, nem tudtuk, éppen melyikbe kerülünk - a lányok fájlalták is egy kicsit az emeletes ágyat - de nagyon szuper szobát kaptunk. Az erkélye a ház oldalán volt, így balra volt a tenger, előttünk a falu az épületekkel és buja növényzettel meg a ház szépen ápolt kertje, meg a szőlő- és kivilugasai, és pálmafái, meg olajfái, meg minden, jobbra pedig az Olimposz magaslott. (Mennyivel gazdagabb, nagyszerűbb kilátás egy turistákkal teli part látványához képest!) Nem tudtam betelni vele. Ahányszor kiléptem, mindannyiszor más volt valami: vagy a víz színe, vagy a kristálytisztán látszó, vagy a ködbe burkolózó hegyek, vagy a szellő, vagy az illat, amit hozott magával, szóval: nem lehetett (volna) megunni.

A kis konyha - nos, tényleg kicsi volt, de tökéletesen megfelelt a célnak - eléggé alapjáraton volt fölszerelve (ami számonra először kissé csalódás és bosszúság volt). Látszik, hogy nem igazán főznek ott a vendégek, nem arra rendezkedtek be. Mi viszont főztünk, bármilyen szokásaik is lennének másoknak. Nekünk csak így ütötte a széle a hosszát. És igen, megtanul az ember boldogulni 1 lábossal, 1 serpenyővel meg 1 tésztaszűrővel is. Sőt, kétfogásos ebédet is főz már ennyi edénnyel! :) Na jó, azért a villanysütő tepsije is jó szolgálatot tett kétszer szalmakrumpliügyben! És fakanalat meg egy nagyobb kést is beszereztem magamnak az ott-tartózkodásunkra. Lapítóra (ti. vágódeszka) már sajnáltam kiadni az 5 ejurót, boldogultam ezügyben a lapos tányérral is!;) Az első napon szörnyen dühös voltam, hogy hagytam magam lebeszélni a vízforraló magunkkal viteléről - mert kávéfőző nem volt, így aztán neszkávét ittam, amikor "otthon" kávéztam - de szerencsére kellemes csalódásomra a villanyrezsó is olyan pillanatok alatt fölforrósította a vizet, hogy végül már nem volt kedvem zsörtölődni a vízforraló miatt. De mindent összevetve nem szenvedtünk hiányt semmiben (tányérok, tálkák, poharak, csészék, evőeszközök voltak): végülis kérhettem volna, s biztos adtak is volna, de tudomisén? - valahogy nem volt kedvem "kekeckedni" velük. Olyan aranyosak voltak! :)

És végül a part. Nos, hát láttuk a képeken, hogy köves. De ez nem tántorított el a helytől. Azt mondtuk: jó lesz, s ha nagyon megkívánjuk a homokos partot, majd elmegyünk máshová. És így is lett. Sokfelé voltunk, mindenhol jó volt tulajdonképpen, de azt, amit Plakán kaptunk, azt máshol nem kaphattuk volna meg: a csendes helyet, az autentikus görög "halászfalut", a sok-sok kagyló-kincset, amit gyűjtöttünk, és persze, hazahoztunk, az "értelemmel" megtöltött búvárkodást, hiszen annyi csodában volt részünk általa, hogy jómagam is úgy örültem, mint a gyerekek, s mégis, mégha a prttól 10-15 méternyire is, de megkaptuk a homokos tengert is, ahol kitűnően lehetett úszkálni, ugrálni, hancúrozni. S - bár ez mindenhol érvényes volt: annyira tiszta volt a víz, hogy nem is hittem volna, hoyg tenger lehet ennyire tiszta, átlátszó. Még a nyakig érő vízben is lehetett látni a köveket.

És a fentiek ellenére sem láttam/látom rózsaszínben a világot. Jobban mondva a görög világot. Nem. Megmondom őszintén - és ezt nemcsak a mi kis falunkból ítélve, hanem mindabból, amit láttunk, ahol jártunk: ugyanúgy, mint nálunk (vagy Bulgáriában) ami a valakié, az szép, rendezett, gondozott, ami a senkié viszont.... gazos, szemetes, igénytelen. Egy-egy üres telek tele volt szeméttel, a füvet nem kaszálták, a parton is volt oda nem illő dolog épp elég. De ez cseppet sem zavarta az ott lakókat, jóízűen ettek, beszélgettek, miközben a parton, a telkük előtt eldobott flakon feküdt, vagy a kerítés tövében egy-egy ott hagyott, teli szemeteszsák díszelgett. Balkán - mondjuk. Igaz is. Szerencsére, volt egyéb - sok minden - ami elvonta az ilyesmiről a figyelmet, és sok-sok-sok-sok-sokszorosan kárpótolt helyette. :)

Balra a tenger.....

Előttünk a falu meg a buja növényzet...

Jobbra a hegyek, tisztán kirajzolódva ...

... és ködbe burkolózva.

Iannis felesége (az asztalok és székek mögött látszik a feje) és sógornője naponta legalább egyszer lemosták az udvart, járdákat, de volt, hogy reggel és este is megtették.

A kert egy kis része az erkélyünkről látva: ott az autós bejárat

Udvarfront: középen, fönt a mi erkélyünk

Tenger felőli része

Sok szintű volt; a földszintre is sok lépcsőn kellett fölmenni; ezek a lépcsők a földszintre vivő lépcsőkhöz vittek :) 

Az Olimposz a kertből kihajló pálmafákkal. (És középen jól látszik, amiről az utolsó bekezdésben írtam...)

Kert, bejárat, utca, tenger: mediterránea és kontinens :)

A "berendezés" egy része: Mali, a barátságos, játékos kutya, akit még én is kedveltem és simogattam. A lányokról nem is beszélve. Azóta is sokszor emlegetik. :) 

A hátsó kert, ami egyben privát parkolóként is szolgált. Az autók jól el tudtak bújni a fák árnyékában. A nagy hőség és szárazság miatt ez már nem zöldellt olyan szépen, mint az első kert, amit rendszeresen öntöztek...

Udvarfront - más szögből

És itt érkeztünk le a Vízhez...

Ha balra néztünk.....
... s ha meg jobbra... 

... s ha egy kicsit tovább mentünk jobbra ... itt fizettünk legelső este 37 eurót négyünk vacsorájáért ... no comment. :P 

...s ha még egy kicsit tovább mentünk... 

Itt vettük a legjobb és legolcsóbb fagyit. Szinte minden este kimentünk fagyizni. 



2015. július 20., hétfő

Lebegni ég és föld között

Merthogy a Meteora tulajdonképpen azt jelenti: levegőben függő, ég és föld között lebegő.

Bár mintegy 150 km-re voltunk a görögországi Meteoráktól, fel sem merült, hogy ne látogassuk meg. Elképzelés szerint sem az első, sem az utolsó napokban nem akartunk utazni, így a nyaralásunk középső napjaira iktattuk a különféle kiruccanásokat. Valahogy természetesen, abszolút magától értetődően jött, hogy a vasárnap lesz a Meteoráké.

Nem túl korán, de idejében fölkerekedtünk, és jó hangulatban utaztuk le a távot. Megérkezve pedig még a lélegzetünk is elállt a látványtól. Egyszerűen leírhatatlan, hogy mit lát, mit érez az ember, mert nincsenek szavak rá: a hideg futkos a hátán a borzalomtól a hatalmas mélységek láttán, de ugyanabban az időben a szíve, lelke csordultig telik. Hogy mivel? Nem tudom, és nem is tudom megfogalmazni: a szépség, a vadság, a veszély, a félelem, a szabadságérzet, a hála - hogy láthatta, a csodálat - valahogy mind-mind benne van abban az érzésben, jól összekeveredve, szétválaszthatatlanul. Mert csodálatosat alkotott az Úr - ismét megbizonyosodtunk efelől, és csodálatosat toldott hozzá az ember - szinte elképzelhetetlen módon: mert minduntalan felmerülnek a kérdések, jó, de hogyan jutottak föl oda az első emberek?, hogyan építettek oda falakat?, hogyan juttatták föl a szükséges alapanyagokat? stb. Persze, leírások, elképzelések és fotók is vannak ezeket a kérdéseket megválaszolandó, mégis ott rejlik a dologban a megfoghatatlan, a csoda, ami által - úgy érzem - ez az egész megteremtődött.

Boró az elején unta, és nem keveset nyafogott, meg indultatott haza minket, de szerintem csak az lehetett a baja, hogy éhes volt, mert evés után minden addigi baja elpárolgott. :) A sziklacsúcsokra épült kolostorokból - ha jól tudom - 5 látogatható, mi a Varlaam kolostort néztük meg egyrészt, mert 3 euró a belépő fejenként (a lányoknak nem kellett fizetni), másrészt az az igazság, hogy nem igazán vágytunk az ortodox templomok belsőinek tüzetes megvizsgálására, harmadrészt pedig a 36 fokos melegben éppen elegendő volt egy kolostor lépcsőinek megmászása. Ez az egy is azonban feledhetetlen élmény volt, új távlatokból láttuk a sziklákat és szakadékokat, és betekintést nyertünk abba is, hogy milyen egy ilyen kis kolostorváros élete. Persze, a "településeknek" csupán kicsi része látogatható, a privát szektorba nem engednek bemenni. És szerzetesekkel (vagy apácákkal?) sem találkoztunk, mert mindenhol világi emberek tevékenykedtek (jegypénztár, ikonbolt, templom stb.) Bár gondolom, ez férfiak kolostora lehetett, hiszen ha női lett volna, nem férfiak lettek volna az említett világi emberek.

Egy érdekes sztorim is van erről a napról. Biztos, mindenkinek ismerős az a - bennünk - keserű szájízt hagyó, amolyan "fekete humorú" vicc-kérdés, hogy: - Mikor lesz a székelyből román? S a válasz: Ha átmegy Magyarországra. Nos, valami ilyesmi volt itt is - bár ez már inkább a vicces kategóriába esik, csak a kérdést úgy kell feltennem: - Mikor lesz az erdélyi magyarból orosz? S a válasz: Ha elmegy Görögországba. :P
Előfordult már addig is, hogy a vendéglőben megkérdezték, hogy ne orosz étlapot adjanak, s amikor a kolostorba mászás előtt megálltunk a képeslapárusnál szétnézni, ő is oroszul szólt hozzánk. Jobban mondva oroszul köszönte meg, hoyg képeslapot vásároltunk. Én is megköszöntem, angolul neki. Lejövetkor szintén visszamentünk oda, mert Borónak föltétlenül olyan képeslap kellett a Meteorákról, ami télen készült, vagyis havas képet akart. Fönt, egy másik kolostornál láttunk olyat, de lent, ennél, nem találtunk, s gondoltuk, szétnézünk tüzetesebben. S amikor a bácsi ismét oroszul szólt hozzánk, szánom-bánom, kissé nyersen-élesen kérdeztem meg, hogy mégis miért beszél velünk állandóan oroszul, miből veszi, hogy azok lennénk?! Meglepődött szegény, a magyarra végképp nem gondolt volna, s bár végül már viccelődösre vettük a figurát, én nagyon hülyén éreztem magam a "kirohanásom" miatt. Aztán találtunk nála havas téli képet, és még kinéztünk egy másikat is, és mindkettőt ajándékba adta nekünk. Restelkedve fogadtam el, jó lecke volt. :(

A visszaúton megálltunk egy útmenti kis boltnál, ahol finom frappét ittunk és fagyit vettünk, majd "hazaérkezve", azaz a környékre, megálltunk Nei Poriban strandolni. A strandon nem készültek fotók, nem vittem ki magammal a gépet. A továbbiakban azonban beszéljenek a képek: