2016. augusztus 29., hétfő

Napsugár gyermektábor

Amikor Kriszta és másik 2 osztálytársa megnyerték Nagyváradon az első díjat a Barangolás az EU-ban elnevezésű versenyen, egy ajándék táborozást is nyertek. Eleinte kicsit bosszankodtak, hogy bezzeg, a második-harmadik és még sokadik helyezettek valamilyen magyarországi kirándulást, látogatást, gyermeknapozást kaptak ajándékba (és nem is lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy mi, felnőttek ezen nem csodálkoztunk), és az első díj "csak" egy itthoni táborozás volt, de utólag azt mondom, a lehető legjobb és legyszebb díjat kapták, mert egy szuper, sőt inkább SZUPER, élményekkel teli táborozásban volt részük, méghozzá olyan csodás környezetben, mint az illyefalvi vár. A helyszín vadregényes, igazi középkori várban képzelhették a gyerekek magukat, a bástyákban aludtak, tábori zászlójuk volt meg indulójuk, és a tábor tevékenységei is mind-mind ennek a tematikának voltak alárendelve. Minden este királyt választottak, volt sok-sok kézműves tevékenység, kirándultak, varánap pedig naaaagy, nagy kirakodóvásárvolt a várudvaron, amelyre tallérokat kaptak, és azokat beválthatták erre-arra. 
Nagy élmény volt Krisztámnak, vonattal utazott az osztálytársakkal és a tanító nénivel, rengeteg élményben volt része, nagyon sokat mesélt közben és utána is, szóval, megérte megnyerni azt a bizonyos első díjat. Köszönet a Napsugár gyermeklapnak a nyereményért, az odaadásért, amit a szervezők tanúsítottak a tábor lebonyolítása közben, és a sok-sok érékes percért, élményért, amiben a gyerekeknek részük volt! :) 
Fotó nincs sok, csak néhányat töltöttem le a honlapról, azokból mutatok egyet-kettőt. Amik akkor készültek, amikor Krisztáért mentem, még a telefonomon vannak, onnan most nem tudom letölteni. 





2016. augusztus 25., csütörtök

Házikó a kertben

Még nincs teljesen kész, zajlanak a munkálatok, dolog is van bőven, de a változás és a haladás hatalmas. Már nincs dzsungel, nincs bozót, nincs vadregényes báj, de van helyette emberi kéz alkotta szépség. Ígérem, megörökítem majd azt a pillanatot is, amikor minden a helyére kerül, nem lesz semmi bazár, ami az összhangot megtörje, elcsúfítsa, csak előbb be kell ahhoz fejezni mindent. :)
És ami a legfontosabb: a munkálatok 70-80%-a István keze munkáját dicséri. Volt néha segítsége, hiszen az alap megtervezéséhez-kivitelezéséhez a szakember barátot hívta el, a házikót Benivel (keresztfiunk, sógornőm fia), most, a teraszt pedig Zolival (sógorom) építették fel, az ásásnál is igénybe vette Beni segítségét, hiszen ezek olyan munkálatok, amiket egyedül semmiképpen sem lehet csinálni. Anyu is rengeteget segített neki, mert tavalyelőtt ketten marták ki a kapuhoz szükséges deszkákat, a házat nagyrészt Anyu kente le festékkel, illetve a többi deszkázatot is (mind a kapuhoz, mind a teraszhoz) szinte mind Anyu festette meg. De ezek ritkább alkalmak voltak, hónapok elteltével egymás között, ezenkívül azonban bármilyen egyéb munkálat adódott, egyedül végezte kezdve azzal, hogy számítógépen mindent a legutolsó milliméterig pontosan megtervezett, az asztalosoknak a rajzok és méretek szerint csak simán ki kellett vágniuk a faanyagot, majd ásott, követ hordott, járdalapot fektetett, kaput összerakott, villanyt vezetett (már benn a házikónál értem), vízszerelést csinált, és minden egyebet, ami még elképzelhető. Vagy sem. :) Annyira büszke vagyok rá!!! Hogy én mit csináltam eközben? Hát mindenki nyugodt lehet, hogy én sem ölbetett kézzel üldögéltem, és bámultam, más hogyan dolgozik, hiszen én is aktívan kivettem a részem a munkálatokból, mégha csak sokkal kisebb dolgokban is, ám volt egy másik fontos feladat, amit "rám bíztak" mindeközben: a főzés. :D Mily meglepő, ugyebár! :D És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a lányok segítsége sem elhanyagolandó, mert ők is nagyon ügyesen dolgoztak, végezték azt, amit rájuk bíztak, vagy csak egyszerűen annyira érdekes volt, hogy nekik is muszáj volt ott lábatlankodni iskipróbálni egyet-mást. Ám mondhatom, sokszor hatalmas segítséget jelentettek Istvánnak, és megkönnyítettek, gördülékenyebbé tettek egy-egy munkálatot. Pl. most a terasz fedésénél Boró folyamatosan segített neki: a tegolalemezeket adta István keze alá úgy, hogy közben le is húzta a szurkos részt védő fóliát.
Annyira büszke vagyok mindenkire! :)

2013




2014










2016
















2015-ben nem készültek képek erről a "területről". 2015-ben más helyeken történtek munkálatok, máshol volt dúlás, majd szépítés. Rendre mindent összeszedek, hogy mi is bármikor megnézhessük és csodálkozzunk, gyönyörködjünk a változásokban. :)

2016. augusztus 21., vasárnap

Vakáció

Azt hinné az ember, hogy a vakációban több ideje lesz mindenre, és hogy a blogírás is gyakrabban fér majd bele a napi programba. S annak ellenére, hogy sokszor rámtört az írhatnék, az mindig olyan pillanatban tört rám, hogy muszáj volt lehűtenem magamat, mert mindig sürgősebb-fontosabb-muszájabb feladatok vártak megoldásra, elvégzésre. Blogírás helyett megelégedtem azzal, hogy gyorsan feljegyeztem azokat a témákat, egyszerű gondolatokat, amiket aztán... egyszer... majd... alkalomadtán esetleg ki is fejthetek, le is írhatok. Mert annyi mindent és mindenről írhatnék! A lányok táborozásairól, az egyszerű itthoni és kertben töltött nyári napjainkról, a különféle dolgokról, eseményekről, amelyeknek a nyár folyamán részesei voltunk, vagy csak egyszerűen azokról a gondolatokról, érzésekről, témákról, amelyek mostanában foglalkoztatnak.

És mindjárt lejárt a vakáció. A lányoknak még van jó 3 hét, de nekem most már végérvényesen lejárt, 1-én visszaállok a ringbe. Például ez is megér egy misét, az én egy éves szabadságom utáni visszatérés. Merthogy várom, az igaz, de hogy rosszul esik, hogy lejárt, az is igaz...

A lányoknak még hátravan egy mini-tábor, egy péntektől vasárnapig tartó néptánctábor, a helyi önkormányzat jóvoltából. Szintén a polgármesteri hivatalnak köszönhetően tanulhatnak népi táncokat ingyenesen, és ugyanilyen ajándékként kapják a kis, szeptember első hétvégéjén esedékes táborozást is. A két lány kétféle módon fogadta a lehetőséget, Boró nagyon várta, és első perctől akart menni, Kriszta inkább csak egy kis győzködés után adta be a derekát.

Ha minden igaz, még hátravan a kis családi kiruccanásunk is, merthogy anem igazi nyár a nyár egy kis kirándulás nélkül. Tenger nem lesz, de szerencsére csodálatos Erdélyünk annyi sok gyönyörű helyet tud felmutatni, hogy nem fogjuk érezni a hullámok hiányát.

Hátravan még a terasz megépítése is a kertben. Ennek hétfőn fogunk hozzá, reméljük az idő is kegyes lesz, és sikerül az elképzelések szerinti időben elvégezni.

Szóval, eddig is tartalmas volt a nyár mindegyikünk számára, de ezután sem panaszkodhatunk, mert nem unatkozunk.


2016. július 12., kedd

Amikor a fiatalság nem plusz pont...

Néha szomorú dolog fiatalnak lenni. Például fizioterápián, hátfájás kezelése miatt. S bármennyire is szomorú, azzal vigasztalom magam, hogy nem az a baj, hogy ilyen fiatalon ott kell lennem már (amúgy nem is most vagyok először...), inkább büszke kellene lennem, hogy nem hanyagolom el a problémámat, nem hagyom, hogy teljesen úrrá legyen rajtam a fájdalom, míg kidőlök, vagy míg akkora nem lesz, hogy már nem is lehet segíteni rajta. :P

Persze, tudom, megelőzni kellene. Tornával, elsősorban. És már nemegyszer mondtam teljesen magabiztosan (nem nevezem fogadalomnak, mert nem szoktam soha fogadkozni), hogy mostantól másképp lesz, rászánom az időt, s ha kell, a pénzt is, mégis... Mégis ugyanaz van mindig: ideig-óráig rendszeresen csinálom, majd egynap valamiért kimarad, aztán a következp héten ismét egy nap, majd talán sorban két nap egymás után, és így szépen, lassan, egyre ritkulnak az alkalmak, mígnem teljesen kikopnak. A lelkiismeretem megszólal néha, sokszor berzenkedik is, de sajnos, a körülmények (idő, fizikai állapot-fáratdság, kedv stb.) rendszerint közbeszólnak, és a lelkiismeretem hangja szép csöndben elnémul. Tudom, vannak kitartó emberek, tudom, sokan azt mondanák, hogy hiányzik az akaraterőm, gyenge vagyok, de az igazság az, hogy az ilyen talajtornás gyakorlatok nem az én világom. Sosem szerettem, és azt hiszem, már nem is fogom megszeretni, úgyhogy nincs motiváció. És miután már nem fáj semmi, sajnos a fájdalom sem motivál. Biciklizni szeretek és úszni. De e kettő sem adatik meg mindig, sőt...


Szóval, nem tudom. Azért jó lenne nem a legfiatalabbnak közé tartozni.... 

2016. július 7., csütörtök

Az ember mindig...

... többre vágyik. Több mindent csinálni, többfelé járni, több mindent látni, többet keresni, nagyobb lakásban lakni, jobb munkahelyen dolgozni, több mindent megvenni, több könyvet elolvasni, többet tudni, többet aludni ... és a sor szinte a végtelenségig folytatható lenne...

És úgy gondolom, hogy mindezekkel önmagukban az égvilágon semmi baj nincs. Hiszen a világ előmenetele javarészt annak köszönhető, hogy egyesek egyszerűen nem elégedtek meg azzal, amit tudtak, amennyit láttak, nem hitték el, hogy csupán annyit lehet kihozni valamiből, amennyit az adott időben kihoztak. Így fedeződött fel a világ minden kis szeglete, így fedeződik fel folyamatosan az univerzum, így születtek meg a különféle gyógyszerek különféle betegségekre, így jöttek létre a különféle szerkezetek, gépezetek, amelyek manapság megkönnyítik az életünket. Szóval, úgy gondolom, a többre vágyással nincs is semmi baj mindaddig, amíg megvan annak a maga haszna. Több pénzre vágyni sem szégyen, úgy gondolom (meg aztán a mi országunkban amúgy sincsenek az emberek - a nagyátlagról beszélek - túlzottan elkényeztetve anyagilag), mindaddig, míg az eszköz valamilyen célnak az elérésében: több pénz kell(ene),  hogy felújítsuk a lakást, hogy kicseréljük az autót, hoyg megvehessünk egy évek óta vágyott kávéfőzőt, hogy elmehessünk ide vagy oda... Ez normális, ez az élet rendje - ha közhelyesen akarnék fogalmazni - azért dolgozunk, hogy céljaink, vágyaink, és miért ne - álmaink is legyenek.

Valamikor még én is azt hittem, hogy meg fogom váltani a világot. Hogy senki és semmi sem állhat az utamban, nagy dolgokat fogok véghez vinni, és főleg, hoyg amjdbejárom az egész világot. Sőt, nem is akárhogyan, hanem vitorlással, és olyan tengerész leszek, amilyent "szoknyásban" még nem hordott magán a Föld. Sőt, még arról is szentül meg voltam győződve, hogy van valahol a világon egy olyan kis sziget, hely vagy csücsök, ahová emberi kéz még soha nem tette be a lábát (;)), ami csak arra vár, hogy én fedezzem fel, és én nevezzem el úgy, ahogy akarom... :)

Nos, magam vezette, földet beutazó vitorlásról már régen nem álmodozom, ám a sok utazásról még mindig nem tettem le. Nem panaszkodhatom, sokfelé jártam itthon és külföldön is (velem szemben Istvánnak például még sok külföldi bepótolni valója lenne), ha úgy veszem, bejártam szinte a "fél" Európát (Magyarország, Ausztria, Franciaország, Olaszország, Svájc, Bulgária, Görögország- s ezek csak azok a helyek, ahol többet is maradtam, vagy legalább meglátogattam néhány nevezetességét), mégis úgy vagyok vele, hogy nemcsak ennyit képzeltem... Nem háládatlanságból, hangsúlyozom, egyszerűen csak valahogy nem akarok engedni a vágyamból, az álmomból.

Gyerekkoromban szüleimmel sokat jártunk, kirándultunk erre-arra, persze, itthon, ám a rendszerváltás a mi életünket is megváltoztatta: saját ház építésébe fogtunk, és attól kezdve az utazás, nyaralás nem igazán fért be a keretbe. Igaz, szüleim igyekeztek minden nyáron elengedni valahová (tábor, rokonok, mama), hogy legalább nekünk meglegyen az élmény, de családilag nyaralni sosem voltunk, ez az igazság. Éppen ezért ábrándoztam szerintem én annyit utazásokról, illetve nem véletlen az sem, hogy faltam Jules Verne regényeit, amelyek által a világ minden szegletébe eljuthattam, legalább képzeletben. Tizenévesen "fogadtam meg", hogy márpedig én sokat fogok utazni, és ha majd családom lesz, akkor nem fogjuk kihagyni azt a néhány együtt töltött nyári napot. Néhány muszáj-kivételtől eltekintve pedig többé-kevésbé sikerült is ezt a "fogadalmat" betartani, hiszen szinte minden évben elmentünk valahová nyaralni, mégha csak néhány napra is, vagy ha nem is túlságosan messzire mentünk. Volt néhány év, amikor különféle munkálatok miatt, amiket a lakásban vagy a kertben végeztünk (felújítás, építkezés), egyszerűen nem tudtuk kiszorítani a "hozzávalót" egy nyaraláshoz is, de ez van, néha muszáj alkut is kötni önmagunkkal. Meg ott van a valamit valamiért elve is... Tudjuk, hogy magunknak csináljuk, amit csinálunk, és azért hoyg jobban érezzük magunkat, könnyebb, szebb legyen az életünk.

Tavaly "kirúgtunk a hámból", egy 10 éjszakás Görögországot sikerült beiktatni a nyári programunkba, életünk eddigi leghosszabb - és meg merem kockáztatni - legszebb (legalábbis nekem és Istvánnak) nyaralását. A lányoknak továbbra is a 2013-as Bulgária viszi a pálmát, ez az a nyaralás, amelyikre már mind a ketten jól emlékeznek, és ezen a nyaraláson volt sok-sok medence és csúszda is a tengerparton: :D Kriszta emlékszik még a 2011-es Mamaiára is, de csak foszlányai vannak, és érdekes módon az aquapark nem maradt meg benne annyira.

Hogy idén mi lesz, hogyan lesz, nem tudom... Egyelőre Kriszta már táborozott egyet, és Boró mamáéknál vendégeskedett másfél hétig. Vasárnap pedig mindketten indulnak az oroszhegyi néptánctáborba. István szabadság-terveit keresztülhúzták a körülmények, egyelőre nem tudni, mikor veheti ki. Közös kiruccanás-nyaralás terveink is voltak-vannak, de még majd eldől, hogy mikor, és hova. Annyi biztos, hogy nem külföld lesz, és nem is 10 nap.:)

És bár eredetileg teljesen más gondolatok voltak a fejemben, teljesen másról akartam írni, valahogy mégis ez sikeredett belőle. No, a másik téma majd egy másik bejegyzésben....:)

2016. június 29., szerda

Outward Bound! - 2016. május 27-28.

Hát van itt Szovátán ez az Outward Bound ifjúsági központ... Ami egy szuper "találmány", hiszen ott úgy töltöd el az idődet keményen dolgozva-fárasztva magad, hogy mégis kisimultan, kipihenve érkezel haza. Jaj, hogy másnap a karjaidat nem bírod mozdítani, de még a lábaidat is alig, az mind mellékes: az élmény mindenért kárpótol. A tavalyi tanév folyamán Kriszta kétszer volt az osztályával ilyen csapatépítő táborban, egyszer én is elkísértem, idén pedig Boróék osztálya vett részt. És én is voltam, persze. Első alkalommal, és most is nagyon örültem az ottlétnek, és mindkétszer szuper időtöltésben, élményekben volt részem, részünk. A gyerekekkel külön foglalkoznak az oktatók, a felnőttekkel külön, ám mindig úgy állítják össze a gyakorlatokat, hogy vannak közös programok is.

A mostani táborozás közös ismerkedéssel indult, minden családnak be kellett mutatkoznia egy állaton keresztül. Vagyis minden család választott egy állatot, hang nélkül el kellett játszania, hogyan viselkedik, mit csinál, majd  ha a többiek kitalálták, melyik állatról van szó, akkor szóban elmondta, miért éppen azt az állatot választotta.
Volt közös labdás játék, és közös világ körüli utazás is. Ez utóbbi gyakorlat egy komplex feladatsorból állt, és szuperszenzációs volt. Éppen ezért el is mesélem, hoyg majdtudjunk részletesen is emlékezni rá. A csapatok úgy álltak össze, hogy mindenki húzott egy-egy cetlit, azokon valamilyen állat képe volt rajta, majd anélkül, hogy bárki egy szót szólt volna, csupán mutogatással, utánzással az egyfora állatoknbak meg kellett találniuk egymást. Minden csapatban 6-7 ember volt, felnőttek és gyerekek egyaránt. És ritkán fordult elő, hogy a gyerek és szülője ugyanabba a csapatba essen. És miután megvoltak a csapatok, különféle próbákon kellett átesni, azaz kb. 8 országon keresztülutazni ahhoz, hogy megkapjuk a "vízumot", és a pecsétek begyűjtése után a csapatunk saját, különbejáratú térképrészletét, mely térkép, a csapatok darabjainak összeillesztése után majd elvezet a kincshez. Így aztán jártunk a hunoknál, ahol íjászkodtunk, majd Japánban paszulyt köpködtünk :D, Mongóliában citeráztunk, egyéb hangszereken játszottunk és énekeltünk, Angliában, "Stonehenge"-nél memória-feladványt oldottunk meg, Kínában a Nagy falat másztuk, Skóciában a Loch Ness-i szörnyet kerestük  csónakázás közben, Indiában a dzsungel fölött "repültünk" "liánokon", hogy a vadállatok el ne kapjanak, Székelyföldön, a Hargitán pedig síeltünk. És miután mindegyk akadályt sikeresen vettük, hát megkaptuk minden országban az átutazási vízumot. Persze, a kisebb malőrök belefértek, ugyanis pl. én az első nyílvesszőmet nem a szalmabálába, hanem a háztető cserepei közé küldtem, vagy egy másik csapat még közelebbről akarta megvizsgálni azt a tavi szörnyet, úgyhogy jobbnak látta belefordulni a vízbe ennek érdekében :D (ruhástól, persze, a nem éppen strandolós időben, de nem lett baja senkinek), néhány gumicsizma is megtelt vízzel ezalatt. Miután megkaptuk a kincsestérkép-darabkáinkat, összeraktuk, és elindultunk megkeresni a kincset. Föl, a kicsi kápolnához. Volt sár elég, vizes volt a fű is, de ezzel senki sem törődött, a jókedvet, -hangulatot semmi sem befolyásolta. Sőt, hegyre menet még javában énekeltünk is.
És ezzel a feladattal eltelt jónéhány órácska, mire visszaérkeztünk a táborba már vacsoraidő volt. Evés után szabad program következett, tábortűzzel, szalonnasütéssel, viccelődéssel és sok-sok énekléssel. Hajnali 1 körül tértünk nyugovóra, mert szökség volt az erőnkre másnap a kötélkerti próbákhoz... Amíg a  felnőttek kinn mulattak, a gyerekek a szobáikban hancúroztak, ki-ki úgy, ahogy neki tetszett. Végül, önmagukhoz képest, persze, hogy szintén későn, szép csendesen kidőltek. Olyan is volt közöttük, aki a fejlámpával a homlokán aludt el... :)

Másnap a kötélkerti tevékenységek következtek. Bevallom, vártam is meg nem is. Tavaly májusban felemás volt a sikerélményem, mert a trapézos feladatot bár végrehajtottam, és szuper érzés volt (fölmászni egy oszlopra a ráerősített létrafokokon, majd az oszlop tetejére úgy felállni több méteres magasságban, hogy semmibe sem tudsz fogódzni, kapaszkodni. És miután mindkét lábaddal ott állsz az oszlop tetején, vesd el magad, kapd el a levegőben lógó trapézt - igen, olyasmi, mint amilyenen a cirkuszban hintáznak - és himbálózzál, amíg a kezeid bírják, vagy amíg szeretnéd. Ezután elengeded, és a társaid, akik biztosítanak, szépen leengednek.), a másik feladatnál (Jákob lajtorjája) nem tudtam helytállni. Így aztán most aggasztott, hogy ha ismét szembesülök a feladattal, akkor vajon, újabb csalódás ér? De nem ért. Idén, ennek a csoportnak nem volt Jákob lajtorjája betervezve, most másik feladat volt helyette. A trapéz szintén volt, és bár eleinte féltem attól, hogy lehet most nem leszek képes megcsinálni, meglepő módon sokkal könnyebben ment, mint tavaly. És nem is tűnt olyan nehéznek, mint tavaly. Ám a másik feladat, na, az jól próbára tette mindenünket: testünket, lelkünket, szellemünket. Egy másik osztálytárs apukájával kerültem össze, ketten kellett végrehajtanunk a feladatot. Volt két "párhuzamosan" elhelyezkedő gerenda/rúd, amire fel kellett másznunk, egyik egyikre, másik a másikra. Szemben állva össze kellett akaszkodnunk, azaz vállunkat vagy karjainkat fogjuk, és szépen, oldalasan végigaraszolnunk ezen a két gerendán. Miközben, persze, a gerendák csupán két-két acélsodronyon függtek, a két végüknél, azaz előre-hátra himbálóztak. Nem féltem, annyit tudtam, hogy úgyis megcsináljuk, ám azért ott a magasban, amellett hogy jut eszébe az embernek számtalan, szebbnél-szebb gondolat, nem minden cselekedetünket tudjuk kontrollálni. Szerintem én annyira szorítottam a társam karját, hogy másnapra biztos kék-lila foltjai keletkeztek. És az arckifejezésem sem lehetett valami túl nyugodt állapotra utaló. De megtettük, és ha újból megyünk, újból ki szeretném próbálni. Csak abban reménykedem, hogy egy következő alkalommal már István is részt tud venni, mert ő eddig kimaradt.

E feladatok pontosan arra vannak kitalálva, hogy csapatmunkára biztassa a résztvevőket. És persze, hoyg igazi csapatmunka, hiszen a két mászón kívül minden ilyen akcióban további 6 ember vesz részt: azok, akik biztosítanak, és feszült figyelemmel kísérik minden mozdulatodat, felkészülve minden eshetőségre, hiszen az életed van a kezükben. A feltétel nélküli bizalom próbája is egy-egy ilyen gyakorlat, hiszen bizalom nélkül nem tudod megtenni. Bevallom - és ezt utólag a megbeszélésekkor is bevallottam, plénumban -, amikor a trapézra kezdtem mászni, és az egyik anyuka felajánlotta, hogy ő majd biztosít, kissé megijedtem. Féltem, mert sokkal vékonyabb, mint én, és nem volta benne biztos, hogy esés esetén képes lenne-e megtartani. De csak amolyan pillanatnyi megtorpanás volt, jól elszégyelltem magam, és már kezdte is mászni. Azért megnyugtatott, és örültem, hogy egy jól megtermett apuka állt be a hátához, horgonynak, de a továbbiakban szinte minden alkalommal ugyanaz az anyuka biztosított engem, de már a kételkedés és félelem szikrája sem volt bennem.

Azalatt, amíg a  szülők másztak, a gyerekek is a kötélkertben tartózkodtak, az ő szintjüknek megfelelő gyakorlatokat végeztek. Mászófalon másztak, és Borókámnak hatalmas élmény volt, hogy végre megcsengethette a fal tetején lévő csengőt, ami azt jelentette, ugyebár, hogy megmászta teljesen a falat (no, nekem a mászófal a mumus, de mégcsakazértis mindig meg szoktam próbálni). Utána pedig tiroliztak, aminek az az érdekessége, hogy együttes erővel kell fülhúzniuk minden egyes társukat a tiroli kiindulási pontjához. Kicsi kezük nagyon el szokott fáradni (a vége felé a felnőttek is be szoktak segíteni), de így tanulják meg ők is azt, hogy együttesen,ugyanazon cél felé haladva sokkal könnyebben el lehet érni valamit, mint külön-külön.

Még az a jó ebben a táborban, hogy a feladatok lejárta után mindig van egy közös megbeszélés. Felnőtteknek és gyerekeknek külön-külön, mindenkinek a maga szintjén: a gyerekek játszanak, rajzolnak, a felnőttek pedig játszva beszélgetnek. És ezek a megbeszélések nagyon jók és szükségesek ahhoz, hoyg az élmények, a félelmek, az örömök és a sikerek egyaránt a helyükre kerüljenek...

Csakis dicsérő szavakat mondhatok erről a táborról, de ha már ennél jobban dicsérném, talán túlzott reklámozással lehetnék vádolható, pedig nem áll szándékomban. Megmondom őszintén, az ára nem túl alacsony ennek a "szolgáltatásnak", de úgy éri meg, ahogy van. Éppen ezért megyünk mindannyiszor olyan szívesen, ahányszor csak alkalmunk adódik rá. Reméljük, még sokszor részt vehetünk.












Én, már majdnem az oszlop tetején. Innen már csak egy lépés, azaz egy ugrás és egy kicsi a trapéz. :) Köszönet a képért Aberle Ákosnak

2016. június 27., hétfő

Barangolás az EU-ban, avagy országos elsők

Május első hétvégéje nagy izgalmakat tartogatott számunkra, ugyanis Krisztával és két másik osztálytársával, illetve édesanyáikkal Nagyváradra utaztunk egy versenyre. Az izgalom nemcsak a verseny miatt volt, illetve amiatt, hogy vajon, sikerült-e felkészülni mindenből, hanem a vonatozás is fokozta azt. Az én lányaim (és úgy általában a mai gyerekek) elég keveset szoktak vonatozni, így az külön élmény. És a vonat mellett döntöttünk, mert mégis ez volt a legkényelmesebb módja annak, hogy 6 ember ilyen hosszú távon utazzon. Lehetett még hegy alatt abrakolni ;) :P (a rajzfilmhősöket a vonaton vettük át, és nagyon jól tettük: a mieink tudták a legtöbbet beazonosítani :) ), beszélgetni, kütyüzni, kártyázni, vagy csak egyszerűen kifelé bámulni, alagútnak örülni. A versenyt megörökítettem egy cikkben is a Népújságban is, most azt másolom ide be, mert jól összefoglalja az utazásunk egyik részét: 


"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis csapat, amely – az osztály hagyományaihoz híven – a Cimborák nevet kapta. Ennek a csapatnak három tagja volt: Farkas Hegyi Boldizsár, Sütő Kriszta Viola és Székely Orsolya Izabella, akik a marosvásárhelyi Európa Gimnázium IV. D osztályos tanulói. Tanító nénijük, Szilágyi Hajnal tanárnő pedig benevezte őket egy versenyre, amelynek első és második fordulójában a szülőknek is aktívan részt kellett venni, így aztán gyermekeinknek segítve, őket irányítva együtt készítettünk plakátot Magyarországról, szórólapot Marosvásárhelyről, illetve sok egyéb apróságot.

Majd jött a nagy hír: csapatunk lett a Maros megyei első helyezett, és részt vesz májusban Nagyváradon az országos döntőn. Ám ez a hír ugyanakkor azt is jelentette, hogy gyermekeinknek több mint egy hónapig a napi leckék, tanulás mellett egy másfajta tanulást is le kell „bonyolítaniuk”, vagyis a lehető legtöbbet kell megtanulniuk az Európai Unió országairól, minden területről. Nagy teher és nagy felelősség volt ez kis vállukon, hiszen az információdömping, amivel szembesültek, felnőttek képességeit, memóriáját is próbára tette volna (bizony, a mi képességeink, memóriánk határait is már nagyon feszegette). Ám ők nagyon jól vették az akadályokat, tanultak, amennyit csak tudtak és bírtak, illetve amennyit a „kínzóosztag” ki tudott „préselni” belőlük. De semmi sem volt hiába, hiszen a végső eredményen mindez meglátszott, ugyanis hazahozták az országos első díjat, amit az elért legnagyobb pontszámnak köszönhettek, nagy-nagy örömöt szerezve ezáltal szülőknek tanítónak egyaránt, illetve jó hírnevet az osztálynak meg az iskolának is.

Gyakorlatilag el sem tudtuk képzelni, milyenszerű feladatokat kapnak majd, milyen próbákat kell kiállniuk, hogyan fog zajlani a verseny. Ám a szervezők, akik már látszik, hogy rutinosak, a legnagyobb dicséretet érdemlik mind a versenyfeladatok összeállításáért, mind pedig a vetélkedő lebonyolításáért: mindenre gondoltak, és abszolút a gyerekek szintjének megfelelő volt az összes feladatsor. Fővárost kellett totózni, komoly- és könnyűzenei részletekből, illetve egyéb jellemzőkből kellett kitalálni, melyik országra vonatkoznak, népek táncait, kutyafajtáit kellett fölismerni, megmondani, melyik rajzfilm/mesehős melyik országhoz tartozik, autójelzéseket, zászlókat, különféle nevezetes épületeket, turisztikai látványosságokat felismerni-megnevezni, és nem utolsó sorban „magyaros” dolgokat is tudniuk kellett, mint pl. azt, hogy ki írta a magyar himnusz szövegét, vagy ki szerezte a zenéjét. Mindamellett, hogy – felnőttfejjel nézve – a gyerekek hatalmas sztressznek voltak kitéve, ők könnyedén, lazán vették az akadályokat, és hála a jó, gördülékeny szervezésnek, nem érezték a nyomást, ami rájuk nehezedett, hanem egy kedves, jó hangulatú vetélkedőn vettek részt, amelyet a szervezők értékes városnézéssel is megfűszereztek.


Kedves Cimboráink pedig ügyességük-okosságuk-rátermettségük jutalmául a díj mellé egy illyefalvinyári táborozást is nyertek a Napsugár folyóirat jóvoltából. Reméljük, nagyon jól fogják ott érezni magukat, és élményekkel feltöltődve jönnek majd haza. Itt a vége, fuss el véle, csapjon meg az ostor vége!"
Eddig tart a cikk. :) 

Ezenkívül megérkezésünk estéjén Hajnalka kolléganőmet látogattuk meg, ahol másik Hajnalka (Hajni) kolléganőnkkel is találkoztunk, egy kellemes hangulatú, beszélgetős vacsora alatt. A hazataxizás kalandosra sikeredett, ugyanis a Hajnalkánál felejtett fotómasina jól megsétáltatott minket a váradi éjszakában, de sebaj, legalább négyszer láttuk a város gyönyörűen kivilágított főterét. 

Másnap este, a verseny után közösen "ünnepeltünk", beültünk egy klassz kis vendéglőbe (teljesen véletenül botlottunk bele egy magyar lokálba), ahol finom pizzákat ettünk, és jó volt a hangulat, majd a gyerekek az egyik anyukával hazataxiztak (a "haza" ebben az esetben a szálláshelyünkül szolgáló Góbé csárda volt), s míg én a másik anyukával jókat dumálva hazasétáltunk a langyos májusi estében, ők egy jó nevetős vígjátékot kezdtek el nézni. 

A vasárnap reggel nyugis volt, már nem kellett korán kelni, sietni, volt idő nyugodtan megreggelizni, összepakolni, és idejében kiérni a vonatállomásra. A hazautazás eseménytelen volt, kissé fáradtan érkeztünk meg a több, mint 6 órás út után. De az, hogy az állomáson mindenkit várt a családja, és a tanító néni meg a férje is kint volt, és a gyerekeket egy-egy gyönyörű szál sárga rózsával várták-köszöntötték, könnyekig hatotta az egész társaságot. 

Az a bizonyos nyári tábor pedig éppen holnap kezdődik. Holnap délben kis "barangolóink" ismét útra kelnek, vonatra ülnek, de ezúttal a tanító néni társaságában utaznak Sepsiszengyörgyre, és onnan A mesés szépségű Illyefalvára. 

Főváros-totó

Összedugták a fejüket, igazi csapatmunka

A Nagyboldogasszonynak szentelt római katolikus székesegyház, ami a legnagyobb, barokk stílusban épült templom Romániában.

Kriszta tanulmányozza az oltárok feliratait. Mindegyiket alaposan megfigyelte, és mindent elolvasott róluk.

A feladatok
 
Az eredmények

Eredményhirdetés

Már lehetett lazítani... 1

Már lehetett lazítani... 2

Már lehetett lazítani... 3

Már lehetett lazítani... 4

Már lehetett lazítani... 5

Már lehetett lazítani... 6

Már lehetett lazítani... 7

... és bohóckodni... :) 

A kutyust itt is megtalálta