2018 decemberében végigmenni a kivilágítatlan, szinte koromsötét utcán, mondhatom, priceless. A szinte is csak azért, mert a tömbház mellett végighaladva a lakásokból rávetődött némi fény az aszfaltra, de a pocsolyákat, gödröket észrevenni már túl gyenge volt. De még szerencse, hogy a 21. században élünk, és mire hazafelé jöttem a boltból, már észbekaptam, és elővettem a mobilomat, amit elemlámpa gyanánt használhattam.
Önkéntelenül is a kommunizmus éveire gondoltam, amikor esténként mindig koromsötét volt az utcákon, talán egy-két oszlopon, ha éppen világított lámpa, az is csak a főbb épületek előtt. És hogy, hogy nem, ezen belül is egy bizonyos este jutott eszembe.
1987 volt, én meg már 7 éves múlt nagylány. Bizonyos napokon lehetett kenyeret venni a faluban: ha nem mentünk pont akkor, bizony, a következő kenyeres napig nem tudtunk kenyeret vásárolni. Már fogalmam sincs, miféle mozgatórugók álltak a háttérben - bizonyára az, hogy tovább lehettem kinn, és az utcabeli gyerekek társaságában -, de hosszas győzködés után rávettem édesanyámat, hogy a többi gyerekhez hasonlóan és velük együtt én is el tudom hozni a családunknak megengedett "kenyérlétszámot", ha jól emlékszem, mamáékat is beleszámítva, 4 kenyeret. Már szürkület volt, de én felvillanyozva indultam el betérve a szomszédokhoz, ahol gyerekek laktak, hogy lássam, ki az, akinek szintén menni kell kenyérért, vagy esetleg ki az, aki eljönne velem csak úgy. És hogy, hogy nem, aznap este senki sem ért rá, és senkinek sem kellett kenyérért mennie. Nagy kínban voltam. Most mégsem mehettem haza, hogy pü-pü nem járja, egyedül félek elmenni a falu másik felébe, és tisztán emlékszem az elhatározásra meg az elszántságra, ami csak úgy rámtört, és kemény léptekkel elindultam "lefelé", ahogy mondani szoktuk akkoriban. Hogy Varga János bácsi - az elmaradhatatlan khakizöld hátizsákjával - szintén éppen akkoriban indult a kenyérért, a Jóisten gondviselése lehetett; miután utolért, talán a megkönnyebbüléstől, hogy mégsem egyedül kell végigmennem az immár eléggé besötétedett falun, boldogan csacsogtam neki végig az úton, és még magamnak sem vallottam be, hogy azért nem féltem, mert ő is ott volt mellettem.
Mindenesetre, attól az estétől kezdve számítottam magamat már bátor nagylánynak, mert többé tényleg nem féltem akár este is elmenni a faluba. Még úgy sem, hogy egy-egy gyenge utcai lámpa csak a kollektív, a milícia és a szövetkezeti bolt előtt világította meg a sötét utcát.
2 megjegyzés:
Ez úgy tetszett, Edith! <3
Köszönöm, Szilvi! Örülök, hogy benéztél, és elolvastad! :)
Megjegyzés küldése