2013. december 31., kedd

Újévi jókívánságok!

Nem túl dizájnos ez a kép, de tartalmaz mindent, amit kívánhatok nektek! Búék mindenkinek! :)

Fotó INNEN.

2013. december 30., hétfő

... és már el is múlt....

Nem, nem jutott időm arra is, hogy a blogon dokumentáljam az eseményeket, de elmondhatom: idén kísértetiesen hasonlított az adventünk ahhoz a képhez, amit az adventről megálmodtam. Azt nem mondom, hogy abszolút mindennel elkészültem, és hogy az utolsó két napon nem volt egy kicsi lótás-futás, de ami elmaradt, az valójában nem is volt fontos, hiszen, íme, nélküle is lejárt az ünnep mindenféle hiányérzet nélkül, és kétnapnyi lázas készülődés (sütés-főzés, végső takarítás, fadíszítés stb.) nagyon is belefér a karácsonyi előkészületekbe. Azt is be kell vallanom, hogy István hathatós segítsége nélkül nem így álltak volna a dolgok, de ő is állta a sarat, és segített a végsőkig, hogy minden szép legyen, és a lányoknak élmény legyen. Kicsi, de nagyon szép fát sikerült vennie, és bár idén földlabdásat szerettünk volna, hiszen ezután lenne, ahová kivinni "nyaraltatni", mégsem jött össze. De ez a kisi ügyes fácska nagyon tetszett nekem, és évek óta először változtattam egy kicsit a kinézetén: az eddigi ezüst-piros dominancia helyett lila-ezüstbe öltöztettük, kombinálva némi natúr (szalma, mézespogácsa) és fehér (horgolt angyalok) színnel. Úgy gondolom, hogy nagyon sikeres választás volt, jól talált a lányok lila falú, lila függönyös szobájához. :) És úgy döntöttünk, hogy idén még az angyal hozta a fát feldíszítve, de jövőtől csak a fát hozza majd el, és a lányokkal közösen díszítjük fel. Eddig az volt az öröm, amikor a kész fát meglátták, mostantól azonban az lesz az izgalmas, hogy közösen döntjük el, hogyan "öltöztetjük fel".

Az ünnep is csendesen telt: némi utazással, némi itthonüléssel; mi is vendégeskedtünk, nálunk is voltak mások, családtagok. Templomban is voltunk, ahol a lányok elszavalták szép verseiket, és természetesen, az angyaltól ismét csomagot kaptak. Azóta is csendesen telnek napjaink, főleg itthon vagyunk, későn kelünk, mesét-filmet nézünk, néha főzünk is valamit. Tegnap délután korcsolyázni voltunk: a lányok életükben először viseltek jégkorcsolyát, én pedig életemben először korcsolyáztam jégpályán. Legalább 15-20 éve nem volt korcsolya a lábamon, de úgy néz ki, ez is olyan, mint a biciklizés: ha egyszer megtanultál, már nem felejted el, csak ismét bele kell jönni. :)




Most pedig készülünk a szilveszterezésre - a lányok is fenn kívánnak ülni, amíg bírják - , illetve már meghívtunk néhány kispajtást a Boróka szombati szülinapi "partijára", tehát arra is készülődünk, bár még inkább csak fejben. :)

Nos, dióhéjban ennyi.... És ha netalántán nem találok jönni jövőig, akkor kívánok mindenkinek egy NAGYON BOLDOG, SOK-SOK ÖRÖMMEL, SZÉP PILLANATTAL, GAZDAG ÉLMÉNYEKKEL TELI, TARTALMAS ÚJ ÉVET! ÉS MÉG KÍVÁNOM, HOGY MINDANNYIUNKAT KERÜLJÖN EL A ROSSZ, A BÁNAT, DE FŐLEG, HOGY ÉRTÉKELNI TUDJUK AZT, AMI MEGADATOTT, NE LEGYÜNK ELÉGEDETLENEK, ÉS NE VÁGYJUNK ÁLLANDÓAN TÖBBRE, MINT AMENNYIT KÉPESEK VAGYUNK ELFOGADNI, ÉRTÉKELNI!!!

2014-RE!!! 

2013. december 11., szerda

Mindjárt itt a karácsony....

Elöljáróban érdemes lenne meghallgatni ezt a dalt: Még 5 nap....

Nos, tegye fel a kezét, akinél - mégha kissé másképp is - de nem így történnek a dolgok. Úgy általában értem. Mármint, hogy minden utolsó pillanatra marad, sok a tennivaló, aztán kapkodunk, aztán meg átesünk a ló túlsó oldalára, és már minden mindegy alapon semmi sem érdekel. A karácsony meg úgyis lejár, és mindenki boldog. Azon a néhány napon legalábbis. Vagy legalábbis azt hisszük. És aztán visszatér minden a régi kerékvágásba. 

Bevallom, a készülődés részével én eddig mindig úgy jártam: kicsúsztak a gyeplők a kezemből, vagy a föld a lábam alól, vagy összecsaptak a hullámok fölöttem - nevezze ki-ki, ahogy tetszik. Mindig elképzeltem, hogy de jó lenne a nyugis ünnepvárás, amikor csak sütizünk meg kreatívkodunk, és végül főzünk, de úgy sosem volt, hogy ne legyen kapkodás. Olyasmiról meg, hogy különféle programokat beiktatni - na, álmunkban esetleg szó lehetett... Az okokat hiába boncolgatnám... mindenkinek ezernyi a teendője, ilyen-olyan kötelezettsége, akik ismernek, tudják, hogy én sem az a méla, félóránként egyet lépő típus vagyok, hanem állandóan csinálok valamit, benne vagyok valamiben. Ugye, az sem mindegy, hogy miután végzek a munkahelyemen, és hazamegyek, nem biztos, hogy hozzáláthatok az otthoni teendőknek, hiszen egyik-másik főszerkesztő vagy a nyomda készül leharapni a fejemet az anyagok miatt...

Idén azonban valahogy másképp alakultak a dolgok. Legalábbis eddig. És ha ettől arrafelé következne be az előző évek forgatókönyve, már úgysem zavarna, hiszen megvan az elégtétel, hogy eddig másként volt. Mert november közepén végre leadtam a karácsonyi különszám anyagát, azóta meglett a decemberi EK is, illetve idejében, néha határidő előtt leadtam az anyagaimat a többi lapnak is. Van saját kezűleg készített, a lányokkal együtt kreatívkodott adventi koszorúnk - mert Kriszta azt mondta: nem lehet két évben ugyanaz a koszorú!!! -, van aranyos kis ajtókoszorúnk, amit egyedül készítettem meglepetésként a lányoknak, és van - mint eddig még soha - szintén közösen kreatívkodott adventi naptárunk. Tévedés ne essék, adventi naptár eddig is volt, de vagy csak egyszerűen egy piros anyagcsizmába tettem minden reggel valamit a lányoknak, vagy készen vásárolt szarvasos zsebecskékbe potyogtattam - szintén utolsó pillanatban, mielőtt ébresztettem őket - valami apró édességet, csecsebecsét nekik. Nem, egyszerűen sosem érkeztem odáig, hogy előre becsomagoljak mindent, mert még addig sem jutottam el, hogy kigondoljam, mit tehetnék bele, nemhogy megvegyem. Persze, vettem, de nem az összeset egyszerre...Most azonban ezt is megoldottam, és bár semmi egyedi ötlettel nem rukkoltam elő, hanem a már mindenki által ismert papírgurigás szaloncukor-motívumot vetettem be, azért büszke vagyok, hogy megoldottuk. A készítésbe a lányok is besegítettek: én mértem, ők vágták a karácsonyi csomagolópapírokat, majd ők ragasztóztak és vonták be a gurigákat a díszes papírba. Ők írták rá a számokat a színes dekorgumi-szívecskékre, segítettek megkötni a szaloncukrok egyik felét, illetve rögzíteni a számokat a szalagokon. Miután pedig lefeküdtek, elővettem a zacskónyi édességet-miegymást, és becsomagoltam. (Kettejüknek egybe, de ezt így nagyon természetesnek is vették.) Aztán a szaloncukrokat összevissza számozással felkötöztem egy drótra, amit a bejárattal szemben, a pult oldalán húztam végig. Szeretem itt, mert a lányok jól elérik, és ahányszor naponta elmennek mellette, látszik, ahogy örömmel, szeretettel tekintenek rá, és persze, kíváncsisággal, hogy vajon mit is rejtegethet a holnapi. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire türelmesek lesznek, attól tartottam, hogy ha tudják, hogy ott van benne az a bizonyos valami, meg akarják majd előre is bontani. Holott inkább az a baj, hogy 24-ével miért is kell ennek a jó szokásnak lejárnia.....

Az eddigi adventvasárnapok is gyönyörűek voltak. Az elsőt egy különleges helyen töltöttem különleges emberekkel egy abszolút különleges program keretében (bővebben is hátha tudok írni róla), a másodikot pedig itthon a kicsit bővebb családdal. A harmadikot - ha Isten velünk lesz - egy másik "családdal" fogjuk tölteni, Kriszta osztályának nagy családjával - amikor végre az is elkövetkezik, hogy kimenős programban vegyünk részt az ünnep előtt: Kolozsvári Opera - János vitéz. És hogy hab is legyen a tortán, advent negyedik vasárnapjára már rég megvettem a színházjegyeket egy előadásra, amire mi nem tudtunk elmenni az osztállyal együtt, de megígértem a lányoknak, hogy elmegyünk valamikor és megnézzük: Túl a Maszat-hegyen, ez a címe.

És szándékosan a végére hagytam ezt, mert az eddigieknél sokkal prózaibb dologról van szó, a takarításról. Ezzel is jobban állok, mint remélni mertem volna. Persze, még nem vagyok kész mindennel, de nagyot haladtam, és ami hátravan, azt már könnyen meg tudom csinálni.

Szóval, nagyon szerencsésnek érzem most magam. És nem tudom, milyen csodának köszönhető az, hogy idén EDDIG másképp alakultak a dolgok, mint ahogy máskor ebben az időszakban szoktak, illetve - ugyebár - vannak jelek, amik arra mutatnak, hogy az ünnepig hátralévő idő is tartogat olyasmit, amit eddig ilyenkor nem szokott -, de nagyon örülök, és nagyon hálás vagyok érte. Nem készítettem ütemtervet, nem fogadkoztam sem magamban, sem hangosan, hogy idén így, meg úgy, meg amúgy lesz, nem kéri számon senki sem, hogy mennyit haladtam, egyszerűen csak azt szerettem volna, ha így történik. Majd elmesélem, hogy milyen lett végig... :)

És karácsonykor igenis boldog leszek, boldogok leszünk. Nem azért, mert ilyenkor így szokás, hanem azért, mert ilyenkor tényleg boldogok vagyunk!!! Remélem, kívánom, hogy minden családnál így legyen! :)

Fotóm egyelőre csak az ajtókoszorúról van, az is eléggé csámpás, mert akkor éjjel készült, amikor kifüggesztettem:

2013. november 28., csütörtök

Na, ilyen vagyok én!

Ki az, aki szereti, ha nyáron - ha nem is hetekig, de - napokig esik az eső, a hőmérséklet esetleg alig üti meg a 20-at, és vastag ruhákat kell előszedni? Azt hiszem, senki...
És ki az, aki NEM szereti, ha novemberben 20 fok van, és csizma meg nagykabát helyett elegendő az őszeleji öltözet? Azt hiszem, szintén senki. Csak én.

Múlt héten, azt hiszem, csütörtökön változott meg az időjárás. Addig jó volt az idő, kellemes, reggel hűvösebb, de napközben kimondottan meleg, hétágra sütött a nap. Hazafelé jövet, délben Krisztával mindig levetettük a kabátokat, vagy egy-két reggeli réteget a karunkon cipeltünk. A ruhák kinn száradtak a spárgán, és a lányok egész délután még kinn játszottak. Aztán csütörtökön morcos reggelre ébredtünk, és mire beérkeztem az óvodába, már javában esett az eső. De valahogy nem éreztem nyomasztónak, frissnek, üdének éreztem magam is, és jókedvem volt. Amikor a gyerekekkel az aznapi időjárást beszéltük meg, szabályosan örültek neki. :O De tudjátok, miért? Mert végre, az időjárásnaptárba került egy kis változatosság is: megszakítottuk a mosolygós napocskák sorát egy esőcseppes felhővel. És akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen én is ugyanígy örülök neki, ettől a frissesség, ettől a jókedvem. Mert végre a normális kerékvágásba került az időjárás is, összhangban van azzal, amit a naptár mutat: november. Igencsak a vége felé már, de akkor is november. Ködnevelő november, ahogy a gyerekekkel mondjuk minden nap. És mintha csak meg lettem volna kötözve addig, felszabadultam, az energiáim is felszabadultak, és "pillanatok alatt" végeztem olyan munkákkal, amiket ritkán van kedvem elkezdeni. A csinállással már nincs baj, de olyan nehéz, amíg ráveszem magam, hogy megcsináljam... Lejártak a hatalmas határidők és a hatalmas munkák az Erdélyi konyhánál, még van idénre ez-az, de az már csak halvány árnyéka annak, ami az ősz folyamán volt. Idejében leadtam minden anyagot, sőt, határidő előtt is dolgoztam. (Én, aki mindent mindig szinte az utolsó utáni pillanatra hagyok!) És biztos vagyok benne, hogy a többivel is idejében végzek. :) Az itthoni teendőkkel is jól haladok, csak úgy, magamtól, mindenféle ütemterv nélkül, sőt, a jövő heti óvodai munkatervemet már összeállítottam, és el is küldtem a kolléganőmnek. :) Nem ismerek magamra. Valami nagyon be- vagy kikattant nálam, nem tudom... :) :) :)

Amióta a lányok "beszorultak" a házba, kicsit nagyobb a zaj délutánonként, de ügyesen feltalálják magukat. Egy ideje (kb. 2 hete) kiiktattuk a tévézést, és nem, még este sem engedem meg nekik, hogy tévézzenek. Egy-két napig zúgolódtak, és van úgy, hogy amikor belépünk a házba, rohannak megnézni: van-e adás (így mondják:D), de mivel nincs (kikapcsoltuk:P), egy-kettőre találnak más elfoglaltságot. Néha az agyamra mennek a civakodásaikkal, máskor meg hatalmas egyetértésben cinkoskodnak. Legtöbbször leülnek és rajzolnak. Rajzolnak, rajzolnak, és megint csak rajzolnak: ajándékba, csak úgy, illetve pályázatokra. Nem tudom, kire ütöttek, mert rajzkészség szinte senkinek sincs a családban, de ők nagyon szeretnek rajzolni, és mindig elámulok, hogy egy-egy szituációt milyen szépen adnak vissza rajzban: jó térlátással, kreativitással, egyedi ötletekkel. Szeretnék írni bővebben is róluk, külön-külön mindkettőről, és nagyon remélem, hoyg az elkövetkező időben kerül is egy-két csendesebb óra, hogy majd megejtsem.  :)


2013. november 15., péntek

Fény az alagút végén (?????)

Hát nem, még nem látom azt a bizonyos fényt az alagút végén. Még nem lehet hátradőlni, még nem lehet lazsálni, nincs filmnézés, nincs szinte semmi. Még főzés is alig van. (Milyen jó, amikor hazajövök, Édesanyám kiteszi az ételt, és én csak lehuppanok enni! Ilyen luxus is ritkán adatik meg nekem, de annál jobb. :) ) De nemsokára lejár. Most még ráhúzok egy ideig - a különszámmal még 1-2 napig, a többivel még 2-3 hétig, de aztán lejár, és nyugi lesz. És "jutalom" is jár érte - bármennyire is prózai ez a része - mégis jóleső az érzés.
Rengeteg minden történik amúgy velünk, pörgünk-forgunk, hosszúvakációz(t)unk, és várjuk a telet. Ne nevessetek ki, és ne hurrogjatok le. Bármennyire is élveztem az utóbbi idők kellemes melegét, mintha már várnám a hideget, azt, hogy begubózzunk a meleg lakásba, és onnan csak akkor merészkedjünk ki, ha elhalaszthatatlan dolgaink akadnak. Már várom, hogy készülődhessünk. Fogadkozni nem szoktam, de nagyon szeretném, nagyon fogok igyekezni, hogy idén másképp legyen - kevesebb rohanás, kevesebb utolsó pillanati ez-az, több nyugalom, több csend és több magunkból. Hátha sikerül! :)

2013. november 5., kedd

Novemberi mosoly

Vehetitek úgy is, mint egy: Recept Novemberre. Az írás megjelent az Erdélyi konyha idei novemberi lapszámában is. Fogadjátok szeretettel tőlem itt is, ott is!



Novemberi mosoly

November. Már nem szép, kellemes ősz, de még nem is igazi tél. A fák lecsupaszodtak, a nappalok és éjszakák egyaránt hidegek, az eső állandóan esik, és köd van, ha kell, ha nem. Egyszóval: borzalom, ugye? El sem tudjuk képzelni, hogyan lehet túlélni. Pedig az élet novemberben is zajlik! Vastag ruhákba bújunk, ernyőt cipelünk magunk után, begyújtunk, hogy meleg legyen a lakásban, és megy tovább az életünk ugyanúgy mint addig, minden nap: munkába járunk, ügyeket intézünk, elvégezzük otthoni feladatainkat, tanulunk a gyerekekkel, és megannyi apró-cseprő egyéb dolgot művelünk, ami kitölti napjainkat. Mégis, novemberben – a tovább zajló élet ellenére – inkább csak úgy ... vagyunk. Mint amikor vendégek érkezését várjuk, mi meg elkészültünk mindennel a fogadásukra, és lehuppanunk egy fotelbe, csak úgy, szusszanásképpen, de nincs nyugtunk: fel-felugrunk, még elrendezünk ezt-azt, kinézünk az ablakon – nem jönnek-e, ismét visszaülünk, és továbbra sem találjuk helyünket. Nos, befejeztük a kerti munkálatokat, megfőztük a lekvárokat, zakuszkát, eltettük a savanyúságokat, a fagyasztóban is szépen sorakoznak a nyárról télre átmentett finomságok, sőt már a káposztát is elsóztuk a hordókba, úgyhogy leülhetünk, megszusszanhatunk, várhatunk. De mit is várunk? Hát az ünnepeket, persze; a Mikulást, a karácsonyt, a szilvesztert-újévet. Vagy egyszerűen csak a telet, a havat, netán a szabad napokat, amelyek az ünnepekkel járnak...

De bármit is várnánk, most álljunk meg egy kicsit. Úgy huppanjunk le abba a fotelbe, úgy szusszanjunk egyet, hogy közben nem gondolunk „a vendégekre”. Ne ugorjunk fel állandóan, ne kukucskáljunk ki az ablakon, ne igazítgassunk mindig valamit, hanem nézzünk körül, vegyük számba az elvégzett munkát, és örüljünk neki. Hogy elvégeztük, hogy minden a helyén van, hogy minden szép és pontos. Nos, így álljunk meg, és nézzünk körül novemberben is. Ne csak az esőt, a ködöt, a hideget és a hosszú, véget nem érő estéket lássuk meg, hanem nézzünk mögéjük is, sőt megkockáztatnám azt is: lássuk meg ezekben is a szépet. Nehéz, tudom, nagyon nehéz, mert hogyan is örülhetnénk egy fán ragadt, pompás színű falevélnek, amikor fejünk fölött ott lebeg – mint egy bármikor lecsapódható balta – a banki részlet? Mit ér a félnapos napsütés, amikor a fűtésszámlán az érték úgyis az egekig fog rúgni? Pedig attól, hogy nem látjuk meg a körülöttünk lévő apró szépségeket, és nem örülünk nekik, semmivel sem csökken sem a banki részlet, sem a fűtésszámla! Az optimizmusunk, az életkedvünk azonban annál inkább. És ez nem jó sem nekünk, sem a közvetlen családnak, sem másoknak, akikkel érintkezünk. Az örökös rosszkedv, a zsörtölődés, a mindenben hibát találás, a panaszáradat lehet, hogy nekünk pillanatnyilag segít, azt hisszük, kiadtuk magunkból, megkönnyebbültünk, de lehet, hogy éppen másnak a napját rontottuk el vele, átadtuk negatív energiáinkat. Azt mondják: azt kapod vissza, amit adsz, olyan a világ, amilyennek látni akarod. Ha rossznak, esősnek, ködösnek, sárosnak látod, esőt, ködöt és sárt kapsz vissza tőle. Pedig lehet, hogy meleg és napsütés is van benne, de nem látod meg, nem akarod meglátni...

A november arra is jó, hogy elmerengjünk ezeken a dolgokon. Ráérős, hosszú estéken számot vethetünk magunkkal és életünkkel, hogy minden olyan-e, mint ahogyan valaha elképzeltük, ahogyan szeretnénk? És ha nem olyan, akkor vajon, mi lehet az oka? Tehetünk valamit azért, hogy másmilyen legyen? Nem, nem bűnbakot kell keresni, nem másra kell hárítani a felelősségeket, önmagunkat kell megvizsgálni. Biztos ez a maximum, amit tehetünk, amit tenni tudunk saját magunkért, családunkért?
Nézzünk még egyszer körül, hárítsuk el visszahúzó gondolatainkat, nyugtázzuk mosolyogva eddigi haladásunkat, és lendüljünk ismét cselekvésre: vegyünk elő szép színes alapanyagokat, főzzünk finom vacsorát, készítsünk forralt bort vagy forró csokoládét, „üljünk össze” a családtagokkal, társasozzunk vagy csak beszélgessünk, és élvezzük a meleget és mindazt, ami megadatott nekünk. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan a belső melegség is átjárja nemcsak testünket, hanem a lelkünket is.

2013. október 29., kedd

Az ősz pillanatai











 














A természet ereje

Nemrég olvastam egy cikket, amiben arról írtak, hogy egyetlen kempingezéssel töltött hét alatt a kísérletalanyok összhangba kerültek a természettel, alvási szokásaik (álmosodás, ébredés) igazodtak a nappalok és éjszakák váltakozásához: magyarán, ahogy esteledett, elálmosodtak és lefeküdtek, és a napfelkelte körül volt az ébredésük időpontja.

Nos, abszolút alá tudom támasztani a cikkben foglaltakat. Annyi módosítással, hogy nekem egy-két nap is a természetben bőven elegendő ahhoz, hogy kitisztuljak, kisimuljak, és a nappal együtt feküdjek vagy keljek. Az, hogy napközben kipihent vagyok, már nem is kérdés. Nem tör rám már délelőtt az álmosság, hogy el se tudjam képzelni, hogyan telik el a nap hátralevő része, nem akarok délben lefeküdni, este pedig nincs kedvem sokáig fennülni. Ahogy visszatérek a lakásunkba, és ezzel együtt természetesen, a mindennapos élethez, minden megváltozik: késői fekvés, korai kelés, kötelezettségek, határidők, mulasztások, időhiány - és nem kell tovább sorolnom.

Szóval, érzem és tudom, hogy az, amit ma az életünknek nevezünk, messze van attól, amit eredetileg szántak nekünk. Megfordítani, visszafordítani a dolgokat nem tudjuk, lehet nem is akarjuk teljesen. Annyit azonban tehetünk, hogy a lehető legtöbb időt töltjük a természetben sétálva, kerékpározva, vagy éppen munkálkodva, megcsodáljuk szépségeit, beszívjuk friss levegőjét, meghallgatjuk, mit mond minden rezzenése, egyszóval  feltöltekezünk erejével, energiáival. Így mindenképpen jobban bírjuk az egyéb hétköznapokat. :)

2013. október 23., szerda

Már megint dönteni kell

Az eszem egyik fele tudja, hogy nincs értelme. Fölösleges idő- és energiapocsékolás, és végső soron még pénzpocsékolás is. Azt is tudom, hogy nem akarom. Egyetlen porcikám sem kívánja, hogy alávessem magam a több évig tartó tortúrának.

Az eszem másik fele viszont azt is tudja, hogy aki benne van a rendszerben, annak haladnia kell. Az idő telik, jobb lehetőség abszolút nincs kilátásban, fejlődni muszáj. Magyarán, ha elkezdted a táncot, járod kifulladásig.

És eddig végülis rendben is van minden. Az bosszant, hogy egyszerűen elvárják az embertől, hogy olyasmikat tegyen, amit nem akar. Azaz olyasmit is, amit nem akar, és amiből túl sok haszna sincs. Nem konkrét személy várja el, csak úgy általában, a társadalom. Mert hát miért ne tennéd, hát muszáj!!! Meg aztán lehet még magad is bedőlsz ezeknek az elvárásoknak, és lehet arra gondolsz: ha nem teszem meg, azt hiszik félek, vagy nem vagyok képes rá. Leépítéskor kiraknak, ha nincs elég pontszámom, ehh, az idő úgyis telik, ne teljen fölöslegesen... És ott találod magad valami olyasmiben, amit igazából nem is akarsz, amihez nincs kedved, amit nem szeretnél, mert nem törsz ranglétrabeli babérokra, nem törsz semmilyen vezető funkció felé, nem kellenek plusz feladatok és megbizatások, és nem utolsó sorban, amiből nincs még hasznod sem. Mert 40-50 lej pluszban, az nem reális haszon, valljuk be. És nem tudod, mit tegyél: hogy hallgass a saját eszedre, a józanabbikra, a reálisabbikra, szembepisilve ezáltal a széllel, vagy tedd azt, amit elvárnak tőled, mert, ugyebár: muszáj.

*****************************************************************

És döntöttem. Nem csakazértis, de most szembepisilek a széllel. Egy év múlva azonban dönthetek másképp is. Addig még van idő gondolkodni.   

2013. szeptember 27., péntek

Bezzeg...

Termékeny időszakomat élem, legalábbis ami az írást illeti. Számtalan gondolat kavarog bennem, egyrészt "muszájból", mert adott a téma, és meg kell írni, másrészt minden apró töredék gondolatmenetté fejlődik bennem vagy azért, mert amúgyis foglalkoztat a téma, vagy azért mert valamilyen módon éppen aktuális.

Az utóbbi időben valahogy többször botlottam bele az emberek közötti viszonyok kuszaságába. Meg abba, hogy az emberi butaság, no meg az ebből adódó rosszindulat, rosszakarat és irigység mennyire határtalan tud lenni. Személyesen éltem meg egy ilyent úgy két héttel ezelőtt, s bár a dolog nem izgatott fel annyira, hogy ne tudjak továbblépni, sőt, azért értetlenül állok a jelenség előtt, amikor idegen emberek, anélkül, hogy bármit is tudnának egymásról, teljes erejükkel megtámadnak valakit, sértegetik, és olyasmit vágnak a fejéhez, amihez semmi köze. No, de minden ilyen eset tanulságos. Legalábbis számomra. A bejegyzésem címe azonban nem erre utal, bár ugyanúgy kapcsolódik a rosszindulat-rosszakarat-irigység triójához.

Szintén az utóbbi időben volt néhány beszélgetésem jó barátokkal, kedves ismerősökkel, és közösen rávilágítottunk arra, hogy a "mai világban" a boldogtalanság legfőbb oka az elégedetlenség. Meg az, hogy mindig azt hisszük, másnak jobb, mint nekünk. Természetesen, itt egy amolyan ördögi kör is közrejátszik, amibe ha valaki belecsöppent, nem, vagy csak hatalmas erőfeszítések árán tud kiszabadulni. Sok munka -kevés fizetés - anyagi nehézségek - viták, kommunikációhiány a házastárssal - megromlott testi és lelki kontaktus - fizikai és lelki fáradtság - kedvetlenség, örömhiány, és ismét ott vagyunk, hogy a munkánkat nem végezzük örömmel, jókedvvel, "nincs benne köszönet", ahogy mondják, és kezdődik minden elölről. És aki ebbe a csapdába beleesik, már nem sok örömet talál az életben, azt hiszi, hogy "joggal" irigykedhet másokra, akiknek látszólag minden jobban megy, jobban sikerül. Pedig lehet, hogy mások éppen ugyanazt gondolják a saját életükről, hogy nem sokat ér, és szebbnek látják a másét. Vagy esetleg tényleg jobb az életük, de akkor biztos, hogy keményen meg is dolgoznak azért, mert csak úgy, magától semmi sem pottyan az ember ölébe. Még a boldogság sem...

Nemegyszer hallani, bezzeg ... jó neki, mert...; könnyű neki, mert...; ha annyi pénzem/akkora házam/ olyan autóm/stb. lenne, mint neki..., ha ott dolgozhatnék, ahol ő..., ha otthon ülhetnék a gyerekekkel, mint ő..., ha olyan szüleim lennének, mint neki..., ha olyan iskolát végezhettem volna, mint ő..., és a sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni... Szóval, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy másnak minden jobban megy, mint nekünk, és különféle kritériumokhoz, feltételekhez kötjük őket. Pl. az egyik "klasszikus" dolog, amiért minket sokan irigyelnek az az, hogy István zenélni jár, és az irigyek szavaival élve "bezzeg, más szinte egy hónapig gürcöl azért az összegért, amit ők egy éjszaka/nap alatt megkapnak". És igen, ez így igaz, sőt, még én is haragudhatnék emiatt, mert az én fizetésem sem sokkal nagyobb annál. De akik ezt mondják, egyszerűen nicnsenek tudatában annak, amit beszélnek. Mert fogalmuk sincs arról, hogy mielőtt a zenélés a konyhára is kezdett volna egy kicsi pénzt hozni, mekkora befektetések előzték meg, mennyit gürcöltünk (és nemcsak mi, hanem a többiek és családjaik, akik benne vannak), hogy meglegyen a profi felszerelés, ami bizony hatalmas összegekbe került. Évekig csak a befektetett összeg térült meg... Vagy menjünk még tovább. Az éveken át tartó zenetanulás, gyakorlás, amit (amúgy mindketten) más helységben végeztünk, mekkora anyagi befektetést jelentett a szüleinknek, hiszen nemcsak a tanárt kellett fizetni, hanem az ingázás költségeit is állni kellett, illetve a hangszereket is meg kellett venni. És nem utolsó sorban, azalatt, amíg mások mondjuk kinn fociztak vagy tekeregtek, addig István benn görnyedt a zongora fölött, és édesanyja szigorú felügyelete alatt gyakorolt. Szóval, most lehet irigykedni, de akkoriban, bezzeg, senki sem irigykedett rá, csak most, amikor a mindennemű befektetésnek van gyümölcse is... Nos, ez is csak egy kissé hosszúra sikeredett zárójel volt, pedig eredetileg nem is volt tervben, hogy írjak róla, de most csak úgy jött...

A fentebb említett egyik beszélgetés alkalmával, csak úgy, mindenféle panasz-vonzat nélkül elmondtunk egymásnak az illetővel olyan dolgokat is, amikről  az emberek általában hallgatnak, és akkor döbbentem rá arra, amit tulajdonképpen eddig is tudtam, de ennyire tudatosan még sosem gondoltam végig, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, amit magával cipel Az úton. Megvan a maga félni, aggódni, idegeskedni, gyógyítani valója, a maga takargatni, elhallgatni és szégyellni valója, a maga boldogsága vagy boldogtalansága, és mindaddig, amíg nem járunk az ő cipőjében, ne ítéljünk, ne ítélkezzünk. És ne irigykedjünk, mert ha alaposabban megvizsgáljuk az életét, biztos arra a következtetésre jutunk, hogy milyen jó nekünk, nem cserélnénk senkivel az égvilágon. Persze, terveink, céljaink, álmaink kell, hogy legyenek, hiszen azok visznek előre, de a sajátjaink legyenek... És természetesen, néha a telítődég, a kifulladás, a megelégelés, a zsörtölődés vagy a veszekedés is belefér, de az is "a miénk legyen", ne a másé...

Nekem mindenesetre így jó az életem, ahogy van. Igaz, megdolgozom érte. És nem egyedül.

2013. szeptember 22., vasárnap

Esti gondolatok

Meglepetések néha onnan érnek, ahonnan a legkevésbé számítunk rá. Nem rossz vagy jó kategóriáról van szó, inkább a csodálkozós, elképedős fajtáról.

Néha a legegyszerűbbnek kinéző dolgok lesznek a legbonyolultabbak, vagy éppen fordítva, amit nehéznek gondolunk, bizonyul végül egyszerűnek.

Van úgy is, hogy amihez eleinte nincs kedvünk, végül a legjobb választásnak bizonyul, esetleg remekül szórakozunk közben.

Néha éppen le kell küzdenünk félelmeinket, gátlásainkat, és bíznunk kell abban, hogy meg tudjuk tenni, és úgy van jól, ahogy csináljuk, mégha  arról is van szó, hogy  sok ember előtt kell mikrofonba beszélni.

Annak is eljön az ideje, amikor hosszabb távot tesz meg az ember egyedül az autóval. Csak egyszer kell átesni rajta, utána megy magától, mint a karikacsapás. Olyankor meg az a jó, hogy ha azt akarod, egyedül maradhatsz a gondolataiddal, vagy éppen társaloghatsz - akár hangosan is - magaddal.

Néha rájövünk, mennyire relatív az idő: egy kellemes nap elröpül, mintha nem is lett volna, az a néhány másodperc pedig, amíg becsörög a telefon, és a hívott fél felveszi, hogy megnyugtasson, minden a legnagyobb rendben - egy örökkévalóságnak tűnhet.

Az pedig , hogy ember tervez, Isten végez, annyira nyilvánvaló, hogy nem igényel semmiféle plusz kommentárt.




2013. szeptember 19., csütörtök

Már megint ...

Átcsapnak a hullámok a fejem fölött, kezdek elvesztődni... Túl sok munka, túl sok megfelelés, túl sok vállalás, túl sok minden, túl kevés óra, túl kevés kéz, szem, fej, túl kevés én. Túl sok mosni és hajtogatni való, túl kevés főzés, túl sok kávé, túl kevés alvás... Valamiről le kellene mondani, de sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy választhatnék. Csak így együtt "van rendben" számomra minden. Pedig előbb-utóbb kénytelen leszek választani.

2013. szeptember 18., szerda

Jól megaszonta!

Boróka István mellé feküdt, megegyeztek, hogy ott alszik el, én majd átviszem az ágyába. Az imént bemegyek, és így találtam őket:



A fotózás hangjára azonban Boró felkapta a fejét, és vigyorogva mondta, még nem alszik, de a saját ágyába szeretne menni. Útközben viszont hozzátette:
 - Jaj, de jólesett ez az apukálás! :)

2013. szeptember 15., vasárnap

Gasztrobloggergyerek a 21. században

Kicsi (!!!) 5 és fél évesem elhatározta, hogy gyümölcssalátát készít. Élete első önnállóan elkészített "fogása". Ez lett belőle.


Segítségem benne annyi, hogy bevagdostam a narancs héját, hogy könnyebben hámozhassa, illetve levágtam a sárgadinnye héját. Ő darabolt, ő facsart rá citromlevet. Majd hozta:
- Anyu, kérlek fényképezd le, majd tedd fel az internetre, és írd oda, hogy a kislányom készítette. :)


2013. szeptember 3., kedd

Telefon

Az utóbbi időben megtapasztaltam (azaz nemcsak most, inkább most tudatosult igazából a dolog), mekkora hatással van az életünkre, és milyen fontos helyet foglal el benne napjainkban a telefon.

Valamikor hatalmas dolognak számított, és nem volt akárkinek. Persze, városon inkább volt nálunk is, de falun eleinte csupán 1-2 készülék volt a fontosabb helyeken, majd szép lassan terjedt, nőtt a készülékek száma, de inkább az ún. nagygazdák élvezhették csak. Nekünk, azaz mamáéknak (mert akkor még együtt laktunk velük), korán lett telefonunk, alig néhány éves voltam. Emlékszem, egyszer, vagy 5-6 évesen, amikor mindenki a kertben volt, én felhívtam Édesanyámat a kórházban, pedig akkor nem tárcsázós telefonok voltak, hanem a központban vették fel, bemondtad, milyen településen melyik számmal szeretnél beszélni, majd 10-30 perc után ők felhívtak, mire meglett a kapcsolat. És beszéltél. Ha akarták, kihallgatták. Ha akarták, egy idő után egyszerűen kikapcsolták.

Akkoriban még kétjegyű számok voltak, meg A-val ellátott párjaik, azaz minden sima számnak volt egy A-s párja. A mamáéké 77 volt, most is emlékszem, s miután mi elköltöztünk, illetve a szomszédban lemondták az előfizetést, a miénk lett a 77-A. Amikor Istvánt megismertem, még így kommunikáltunk egymással. Nem is olyan rövid ideig. Aztán elkezdődött a modernizáció, először háromszámjegyes félautomata módon, azaz ha a faluban akartunk beszélni valakivel, azt direktben tárcsázhattuk, ha viszont "kifelé" telefonáltunk, tárcsáztuk a központot, és ugyanúgy, mint addig, ők kapcsolták a számot. A másik mamámékkal nem tudtunk beszélni telefonon, ilyen szempontból ők teljesen el voltak zárva a külvilágtól. De végül, az utóbbi tíz évben aztán nagyon felcgyorsultak az események, és a legeldugottabb falucska hegytetején is van már vezetékes telefon.

A mobiltelefonok nálunk abban az időben kezdtek megjelenni, úgy '97-'98-ban, de még istentelen luxusnak számított, és ugyanúgy, mint anno a vezetékes telefonokkal, akkoriban még csak cégvezetők, magyarán pénzes emberek engedhették meg maguknak. Istvánom '99-ben vette meg az első "tégláját", azaz az 5110-es Nokiát. Persze, csak kártyával, nem bérlettel, és mindig nagyon beosztotta az összeget, ami rajta volt (akkoriban, ugyebár nem voltak még a mostani promóciók, nem voltak "ingyen" percek, sms-ek). Nem is emlékszem, mikor váltott végül bérletre, de mindenképpen csak azután, hogy munkahelye, azaz állandó jövedelme lett. Az első mobilomat 2000 karácsonyakor kaptam tőle, és szinte hihetetlen volt számomra. Én is vigyáztam rá, mint a szemem világára, a szüleim pedig szinte már-már féltek tőle. Aztán a következő évben, amikor Svájcba mentem 4 hónapra, megbarátkoztak vele, mert itthon hagytam, hogy hívhassam őket.

Akkor simán nem használtam 4 hónapig, annyira nem volt hozzám nőve, hogy ne tudjam nélkülözni. Azóta viszont nagyot változott minden: azóta minden családban van legalább egy mobiltelefon, bár ez talán ritka, mint a fehér holló, mert most inkább minden családtagnak van telefonja. Persze, pénzbe kerül, de a telefonszolgáltatók is egymást licitálják túl az ajánlatokkal, tehát most elég kis összegért lehet "jót" beszélni. Öregek, fiatalok, mindenki használja. Ma már szinte elképzelhetetlen az élet nélküle. Hozzánk van nőve, és igazából szükségünk is van rá. Vagy legalábbis azt hisszük. ... Mert pillanatok alatt el tudunk intézni dolgokat általa, megspórolunk egy csomó időt, pénzt és energiát, ha előzőleg felhívunk valakit, mintsem vaktában elinduljunk hozzá, és ne legyen otthon, illetve a távol lévő szeretteinket is bármikor elérhetjük, hallhatjuk a hangjukat.  De néha nagyon jó, ha nincs telefonunk. Előfordul, hogy itthon felejtem a készüléket, és bár eleinte ideges vagyok miatta, végül teljes nyugalommá változik ez, hiszen nincs, aki stresszeljen.

Illyében pl. nincs térerő, hiába is visszük, nem vagyunk elérhetőek. Múltkor, este 10 felé hívtam Édesanyámat, mert azelőtt indultunk haza. Kétségbe volt esve, hogy egész nap hívogatott, és egyikünk sem (Ani is velünk volt) jelentkezett. És hiába érveltem azzal, hogy de könyörgöm, 10 évvel ezelőtt lehet hetekig nem beszéltek egymással a családtagok, csak ha találkoztak. És megvoltak, nem feltételeztek egymásról semmiféle históriákat, hogy vajon, mi történhetett velük. Most azonban hívogatják az emberek egymást, ha kell, ha nem. Volt, hogy délután, hullafáradtan azt mondtam, pihenek egy félórácskát. És legalább ketten hívtak azalatt... Volt, hogy dugába dőltek a betervezett munkáim, mert helyette telefonálgatnom kellett ezerfelé. ...

Szóval, a telefon szintén egy olyan dolog, ami luxuscikkből tömegeszközzé vált, és az eredeti hasznosságát - amit azonban mégis megtartott, kissé felülírta a megszokás is. Meg tudunk lenni nélküle időszakosan, de szükség is van rá. És itt most csak és kizárólag a kommunikációs funkciójára gondolok, az "okosságokkal", amiket az utóbbi években aggattak rá a telefonokra nem igazán tudok mit kezdeni. Még szokom az ilyesmit, még fel kell nőnöm a dologhoz. :)



2013. szeptember 2., hétfő

Összegzés - egy kirándulás képekben

Amikor pénteken "összetereltük" a lányokat, hogy indulhassunk, Kriszta bosszúsan mondta: - Már megint kirándulás. Én már unom ezt a sok kirándulást!!!
Ma, amikor indultunk hazafelé, így nyilatkozott: - Hát, ez a kirándulás éppen most, nagyon jólesett! :)

Megsúgom - nekünk is.:) Most már kezdődhetnek a dolgos hétköznapk, bánja a mókus! Kiéltük magunkat... :)

Jó emberekkel, jókor, jó és szép helyen. :) Hegyek, fenyők, kék ég, hűvös reggelek, forró nappalok, jó levegő, séta, gomba, függőágy, finom ételek, römi, játék stb. Kell-e ennél több?

Maroshévíz (Mogyorós), 2013. aug. 30 - szept.1. - időrendi sorrendben... :

Puliszkafőzés - hárman kavartuk...

Bócuj, csamó, avagy juhtúróval töltött puliszkagombóc

Ébredés

Reggeli

Szieszta



Mókuslesen

Szieszta 2.

Látkép

Séta




Vízkészlet feltöltése a csorgónál

Lovacskázás

Gyí, te!!!! 

Vacsora

Römizés