2013. szeptember 27., péntek

Bezzeg...

Termékeny időszakomat élem, legalábbis ami az írást illeti. Számtalan gondolat kavarog bennem, egyrészt "muszájból", mert adott a téma, és meg kell írni, másrészt minden apró töredék gondolatmenetté fejlődik bennem vagy azért, mert amúgyis foglalkoztat a téma, vagy azért mert valamilyen módon éppen aktuális.

Az utóbbi időben valahogy többször botlottam bele az emberek közötti viszonyok kuszaságába. Meg abba, hogy az emberi butaság, no meg az ebből adódó rosszindulat, rosszakarat és irigység mennyire határtalan tud lenni. Személyesen éltem meg egy ilyent úgy két héttel ezelőtt, s bár a dolog nem izgatott fel annyira, hogy ne tudjak továbblépni, sőt, azért értetlenül állok a jelenség előtt, amikor idegen emberek, anélkül, hogy bármit is tudnának egymásról, teljes erejükkel megtámadnak valakit, sértegetik, és olyasmit vágnak a fejéhez, amihez semmi köze. No, de minden ilyen eset tanulságos. Legalábbis számomra. A bejegyzésem címe azonban nem erre utal, bár ugyanúgy kapcsolódik a rosszindulat-rosszakarat-irigység triójához.

Szintén az utóbbi időben volt néhány beszélgetésem jó barátokkal, kedves ismerősökkel, és közösen rávilágítottunk arra, hogy a "mai világban" a boldogtalanság legfőbb oka az elégedetlenség. Meg az, hogy mindig azt hisszük, másnak jobb, mint nekünk. Természetesen, itt egy amolyan ördögi kör is közrejátszik, amibe ha valaki belecsöppent, nem, vagy csak hatalmas erőfeszítések árán tud kiszabadulni. Sok munka -kevés fizetés - anyagi nehézségek - viták, kommunikációhiány a házastárssal - megromlott testi és lelki kontaktus - fizikai és lelki fáradtság - kedvetlenség, örömhiány, és ismét ott vagyunk, hogy a munkánkat nem végezzük örömmel, jókedvvel, "nincs benne köszönet", ahogy mondják, és kezdődik minden elölről. És aki ebbe a csapdába beleesik, már nem sok örömet talál az életben, azt hiszi, hogy "joggal" irigykedhet másokra, akiknek látszólag minden jobban megy, jobban sikerül. Pedig lehet, hogy mások éppen ugyanazt gondolják a saját életükről, hogy nem sokat ér, és szebbnek látják a másét. Vagy esetleg tényleg jobb az életük, de akkor biztos, hogy keményen meg is dolgoznak azért, mert csak úgy, magától semmi sem pottyan az ember ölébe. Még a boldogság sem...

Nemegyszer hallani, bezzeg ... jó neki, mert...; könnyű neki, mert...; ha annyi pénzem/akkora házam/ olyan autóm/stb. lenne, mint neki..., ha ott dolgozhatnék, ahol ő..., ha otthon ülhetnék a gyerekekkel, mint ő..., ha olyan szüleim lennének, mint neki..., ha olyan iskolát végezhettem volna, mint ő..., és a sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni... Szóval, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy másnak minden jobban megy, mint nekünk, és különféle kritériumokhoz, feltételekhez kötjük őket. Pl. az egyik "klasszikus" dolog, amiért minket sokan irigyelnek az az, hogy István zenélni jár, és az irigyek szavaival élve "bezzeg, más szinte egy hónapig gürcöl azért az összegért, amit ők egy éjszaka/nap alatt megkapnak". És igen, ez így igaz, sőt, még én is haragudhatnék emiatt, mert az én fizetésem sem sokkal nagyobb annál. De akik ezt mondják, egyszerűen nicnsenek tudatában annak, amit beszélnek. Mert fogalmuk sincs arról, hogy mielőtt a zenélés a konyhára is kezdett volna egy kicsi pénzt hozni, mekkora befektetések előzték meg, mennyit gürcöltünk (és nemcsak mi, hanem a többiek és családjaik, akik benne vannak), hogy meglegyen a profi felszerelés, ami bizony hatalmas összegekbe került. Évekig csak a befektetett összeg térült meg... Vagy menjünk még tovább. Az éveken át tartó zenetanulás, gyakorlás, amit (amúgy mindketten) más helységben végeztünk, mekkora anyagi befektetést jelentett a szüleinknek, hiszen nemcsak a tanárt kellett fizetni, hanem az ingázás költségeit is állni kellett, illetve a hangszereket is meg kellett venni. És nem utolsó sorban, azalatt, amíg mások mondjuk kinn fociztak vagy tekeregtek, addig István benn görnyedt a zongora fölött, és édesanyja szigorú felügyelete alatt gyakorolt. Szóval, most lehet irigykedni, de akkoriban, bezzeg, senki sem irigykedett rá, csak most, amikor a mindennemű befektetésnek van gyümölcse is... Nos, ez is csak egy kissé hosszúra sikeredett zárójel volt, pedig eredetileg nem is volt tervben, hogy írjak róla, de most csak úgy jött...

A fentebb említett egyik beszélgetés alkalmával, csak úgy, mindenféle panasz-vonzat nélkül elmondtunk egymásnak az illetővel olyan dolgokat is, amikről  az emberek általában hallgatnak, és akkor döbbentem rá arra, amit tulajdonképpen eddig is tudtam, de ennyire tudatosan még sosem gondoltam végig, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, amit magával cipel Az úton. Megvan a maga félni, aggódni, idegeskedni, gyógyítani valója, a maga takargatni, elhallgatni és szégyellni valója, a maga boldogsága vagy boldogtalansága, és mindaddig, amíg nem járunk az ő cipőjében, ne ítéljünk, ne ítélkezzünk. És ne irigykedjünk, mert ha alaposabban megvizsgáljuk az életét, biztos arra a következtetésre jutunk, hogy milyen jó nekünk, nem cserélnénk senkivel az égvilágon. Persze, terveink, céljaink, álmaink kell, hogy legyenek, hiszen azok visznek előre, de a sajátjaink legyenek... És természetesen, néha a telítődég, a kifulladás, a megelégelés, a zsörtölődés vagy a veszekedés is belefér, de az is "a miénk legyen", ne a másé...

Nekem mindenesetre így jó az életem, ahogy van. Igaz, megdolgozom érte. És nem egyedül.

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Figyu! Teljesen igazad van! Ám a haladással, zenéléssel kapcsolatban azt szeretném még hozzátenni, ha szabad, hogy vannak olyan esetek amikor igen is van olyan, hogy ha! Mert ha pl a szüleinek nem lett volna anyagilag megoldható, nem tudtak volna neki se tanárt, se utiköltséget fizetni! Ez az a kategória ami ma létezik! Anyagilag sem tudom, hogy állnak, vádaskodni nem szeretnék, csak példaként hoztam fel én!

Szóval van akinek hiába van valamihez tehetsége, ha anyagilag nem tudja megoldani! Egy kis faluban élek, vakon, anyukámmal, aki rokkant, alig tud menni! Munkát nem kapunk, hiába is megyünk! Ezer miliárdszór próbálkoztunk, de a kora is ott van már, és az egészségünk is rossz! Így nehéz bármit magunknak elérni! És ja, ha olyan rokonaim lennének....

Virág írta...

:) Hogy is van? Ha egy közös kalapba dobnánk mindenkinek a problémáját, mindenki kapna a sajátja után... :) Jó régen jártam erre. Tök jó, hogy ennyi szép helyre eljutottatok! :) Még olvaslak! :)

sedith írta...

Kedves Névtelen, neked is igazad van bizonyos mértékig, mert tényleg, nincs mindenkinek anyagi lehetősége sok mindenre. Az ő és az én szüleim is egy-egy kis faluban éltek/élnek, és városra járattak/hordtak iskolába (mondjuk ez nekünk, itt Erdélyben szükségszerű volt a megmaradáshoz, különben mostanra lehet már el is felejtettünk volna magyarul), illetve különórára. Néha csak erre jutott pénz, mert erre akarták, hogy jusson. Nem a pénz az abszolút lényeg, a mentalitás is legalább olyan fontos. Pl. az én szüleim teljesen egyszerű falusi emberek, 10 osztállyal (tehát érettségi nélkül), de nekik fontos volt, hogy a gyerekeik többre jussanak, mint ők. És minden követ megmozgattak ezért.

Sajnálom az egészségi problémáitokat, biztos nagyon nehéz így boldogulni, érvényesülni, mert, mint írod, egyszerűen szóba sem jöhettek potenciális munkaerőként. Ami pedig a rokonokat illeti, ha lennének is "olyanok", lehet nem az lenne az érdekük, hogy a rászoruló rokonon segítsenek. Ki tudja...

Szóval, még mindig azt mondom, bármennyire nehéz legyen valakinek, akkor se kívánkozzon más helyébe, mert sosem lehet tudni, hogy mástól mit vett el a Jóisten, illetve mivel kárpótolja a valakit a nehézségekért cserébe. Minden jót, jó egészséget kívánok neked és édesanyádnak is! :)

Névtelen írta...

Szia! Miért nem írsz?

sedith írta...

Szia, Névtelen!
Köszönöm a hiányolást, de az a helyzet, hogy nem éppen időmilliomos időszakomat élem (bár mikor is volt nekem ilyen?:D), úgyhogy erre nem igazán jut idő. De most éppen írtam. Még épp, mielőtt elolvastam a kommentedet. :) Sajnos, nem éppen élvezhető sorokat róttam, de muszáj volt kiírnom magamból...