2010. szeptember 30., csütörtök

Egyedül maradtunk

Nem kell megijedni, senki sem hagyott el, csupáncsak egy időre. Méghozzá István az, aki kirándul ezúttal. Egyedül. :) Nem bánt, nem zavar, hogy elment, rám meg sokkal több minden hárul így, inkább örülök, mert legalább kikapcsolódik egy kicsit. Az, hogy közben szenvedélyének, a horgászatnak hódolhat, az már csak hab a tortán. Vagy hal a tortán? :)

A Duna-Deltába ment. Már jópár hete készülődik erre az alkalomra, szabályosan ugyanúgy, mint a gyerekek. Csak épp meg nem kérdezte az utóbbi időben, hogy jaj, hányat kell még aludni szerdáig?!:) De pont úgy viselkedett. A deltával kelt és azzal feküdt, vásárolt magának ruhákat meg némi felszerelést és zajlottak az egyeztetések Lacival. Engem is akart vinni, mentem is volna, de sehogy sem fért be az időmbe éppen most, így aztán inkább lemondtam az útról. Tegnap du. 2-kor indult el itthonról és valamikor az éjszaka közepén érkeztek meg Tulcea-ra (kb.550 km). Azért mentek így, hogy még pihenhessenek is valamit éjszaka, ne egy éjjeli vezetés-utazás után érkezzenek meg és egész nap talpon legyenek, de elmondása szerint mindössze 1 órát, ha aludtak, annyira izgatottak voltak. Reggel már várta őket a vadőr fia és már a szállásukhoz vezető úton is halásztak. Elújságolta, hogy legelsőnek egy rákot fogott, majd egy szép csuka is a horgára akadt. Dél óta nem beszéltünk, majd hív, ha végeztek mára a horgászással.:)

Elromlott az idő, tegnap esősre váltott. Ennek - vagy minek - köszönhetően ma szörnyen fáradt, nyomott voltam, a gyerekekre is jól rányomta bélyegét, mert le voltak vadulva, úgyhogy most mosott rongyhoz hasonlítok. Krisztám az éjjel belázasodott, ma nem volt oviban (szerencsére ma semmi baja sem volt, nem lázasodott be újra), Anyu vigyázott rá, Boró viszont volt, de későn aludt el délben és morcosan kelt, úgyhogy most nagyon zsémbes. Még mindig rengeteg a papírmunkám, még mindig van külső munkám is épp elég. De hogy egyik se haragudjon meg, hogy miért nem éppen vele foglalkozom, inkább úgy döntöttem: a blogba írok.:)

2010. szeptember 23., csütörtök

Már megint mérgesít ez a Blogger!

Múltkor a Tervezés-sel ment az agyamra, amikor kétszázharmincöt lépsbe telt, amíg pl. az elrendezéshez jutottam, most meg a régi meg új szerkesztő problematikája állt elő. Minek a francnak kell valami jól működőt elrontani???? Mert ok, hogy újítunk, és igen, a haladás híve vagyok én is, de csak akkor, ha az az új valami több, jobb a réginél. De nem, ma már bevett szokás, hogy hamar, piacra dobunk akármit, nem számít, hogy még vannak benne szépséghibák, hadd lássa a bunkó nép, milyen fenegyerekek vagyunk!
Már múltkor is láttam kiírva, hogy a régi szerkesztő hamarosan emgszűnik. Jóhiszeműen már akkor kipróbáltam az újat, de úgy emlékszem, hogy a 10-es Operámmal voltak dolgok, amik nem működtek vele. És most ismét kipróbáltam, hiszen a figyelmeztetés már itt áll az új bejegyzés ablaka fölött is! És ugyanaz a baj: képet pl. egyszerűen nem tudok feltölteni, holott: "jobb képelhelyezési és -méretezési funkciót ... tartalmaz."

Lehet, hoyg hülyének néztek, de én eddig nem az Írás módban írtam/írom a bejegyzéseimet, hanem a Html-kód szerkesztésében. Egyszerűbb így, nem válik linkké egy-egy teljes bekezdés a szövegből egy már nem is tudom milyen kattintásra, a képet oda teszem ahová akarom (ami nekem Írásban nem működött) és még sok apróság volt, ami nem ment jól ezért nem tetszett. Megtanultam kezelni a Html-kódos részt és jól meg si szoktam. Most viszont onnan sok funkciót kivettek. Pl. a fotófeltöltését. Írásban pedig, mint írtam, nem engedi feltölteni. Megjelenik egy ablak két opcióval, de kereső, hogy kiválasszam a képet, nincs.
És, biztos, hogy állnak még elő "ínyencségek". Csak sajnos, nem az egyes emberek dötenek, és egy-egy ilyen bejegyzés úgysem jut el a Bloggerhez. Mert persze, ahhoz, hogy jelentsd, hogy valami nem jól működik, angol nyelvű site-on kell regisztrálni és társai, amire nekem se időm, se idegem nincs.

2010. szeptember 22., szerda

500!!!!!

Ez az ötszázadik bejegyzés! (Ahhoz képest elég sok van már!:))

Hát itt vagyok! Igaz, fogalmam sincs, hogy mit írjak, honnan kezdjem, de majd kijön valami ebből a billentyűzetből!:)

Felfordult az életünk. Már semmi sem olyan, mint azelőtt, jobban meg kell szervezni mindent, kevesebb helye van mindennapjainkban a spontaneitásnak. De jól van ez most így. Úgyis jön a tél, kevesebbet mozdulunk ki és tavaszra már egészen belerázódunk az új felállásba.

Sokszor kész stratégiajáték amit "játszunk", hiszen alkalmazkodnunk kell az István, az én és a lányok programjához. Apu és Anyu nélkül (hála Istennek, hoyg itt vannak a közelünkben és számíthatunk a segítségükre) sokszor lehetetlen lenne megoldani a dolgokat. Én egyik héten délelőtt (fél 8-tól 12-fél 1-ig), másik héten délután (12-től 5-ig) dolgozom. Így is jó, úgy is jó a magam szempontjából. Olyankor, ha István "itthon" van, azaz csak a munkahelyére kell mennie és nem kiszállásra, akkor nincs is semmiféle bonyodalom, függetlenül attól, hogy én éppen miylen "műszakos" vagyok, de ha elutazik, akkor mindent jól ki kell centizni.

Amikor délelőttös vagyok, akkor reggel max. 7 óra 10 perckor indulunk mindannyian. A lányokat fél 7-kor ébresztem (úgy sajnálom szegénykéket, de ez van:(), 30-40 perc a készülődés, 7:10-kor indulunk, majd kb. 7:20-kor már lépünk ki az óvoda kapuján. Én ilyenkor kb. 1-fél2-re érek haza és elvégzek egy-két sürgős házimunkát (pl. teregetés, mert a gép kimosta délelőtt a ruhákat) és leülök Erdélyi konyhás-kalendáriumos teendőimhez. Esetleg befejezem az ebédkészítést, ha elmaradt előző napról. Miután a lányok jönnek Istvánnal, végzem a házimunkát, illetve csajozom.:) HA IStván nincs itthon, akkor én sétálok el a lányok után és szintén gyalog, hazajövünk. A többi ugyanaz.
Ha délutános vagyok, kissé átalakul a program, elég ha 7-kor kelnek a lányok és így kb. 3/4 8-kor lépnek ki a lakásból Istvánnal. Összedobom a lakást, ebédet főzök és szintén netezek (ebben benne van minden, amit sz-gépen végzek: munka, blog, email, minden), fél 12 körül indulok. A hazajövetel attól függ, mikor viszik el az utolsó gyereket. Ma pl. 3/4 5-kor már eljöhettem. Ilyenkor István már rég itthon van a lányokkal, és hatalmas az öröm, szinte letepernek, amikor belépek az ajtón.:D

Eddig minden szép és jó. De, ha István nincs itthon és én délelőttös vagyok, akkor Apu jön le 7-re, hogy elvigyen az oviig, onnan meg én buszra ülök és úgy megyek munkába. Muszáj jönnie szegnynek, mert ha még egy 20 perces sétát is be kellene iktatni hajnalban, akkor talán 6-kor is késő lenne, ha ébreszteném őket. Délután iylenkor nincs gond, mert én megyek utánuk.
A másik esetben, ha délután megyek, és István nincs, akkor szintén nem kell túl korán kelniük, viszont akkor délután kell kivenni őket, amit Apuék nélkül egyszerűen képtelenség lenne kivitelezni. Erre az esetre még nem volt példa, hiszen ez az első délutános hetem és eddig István még minden nap itthon volt, de majd biztos lesz ilyen is.

És hoyg miért így vannak a dolgok? Azaz, hogy a lányok miért maradtak a régi óvodában és miért nem viszem magammal? Hát éppen azért, mert abban az óvodában ők már "régiek". Ismerik őket és ismernek mindenkit. A régi pajtásaik között lehetnek. Szépen rendbetett, jól felszerelt óvoda jó szakemberekkel, amit én nagyon fontosnak tartok. A gondozásos része is jól pontra van téve, törődnek a gyerekekkel, tisztességesen gondjukat viselik. Így stabil programjuk van, délben pontos időben esznek, alszanak, míg ha a magam ovijába vinném őket, állandóan hurcolnom kellene magam után. Hol délben jó fáradtan, hol délután szintén fáradtan. Mindig eltolódna az ebéd és az alvás ideje és szerintem ez nem lenne jó hatással egyikünkre sem. Nem utolsó sorban pedig - tudom, hogy önzésnek tűnhet, bár nem az - arra a 2-3 órára, amit délelőtt vagy munka után nélkülük töltök még hatalmas szükségem van ahhoz, hogy a folyóirattal és a könyvekkel járó munkát is végezni tudjam. Miután hazajönnek pedig tudunk tartalmas, minőségi időt együtt tölteni, így jobban van időm rájuk, mintha állandóan egymás nyakán lógnánk. Ami szintén az ellen szól, hoyg magammal vigyem őket az az, hogy ha az én csoportomban lennének, gond lenne a fegyelmezéssel: tudvalevő, hogy a szüleinek nem úgy fogad szót egy gyerek, mint az óvónőknek. Más kollégához vinni pedig szintén nem túl jó ötlet, mert így esetleg a kollégát feszélyezi a tudat, hogy az enyémek. (Konkrétan arra gondolok, lehet nem meri fegyelmezni őket, mert vajon mit szólok én.)

Szóval így állunk. Hosszas tanakodás, vacillálás után döntöttünk, hogy mindenkinek így lesz a legjobb. És úgy néz ki, hogy ez a rendszer be is válik. Remélem, tényleg nem csalatkoztunk.

A következőkben majd írok a csoportomról is és a munkámról konkrétan, de előtte még helyet kap a lányok idei ovikezdése, illetve a további bonyodalmak kis életükben. :) Köszönöm mindenkinek, aki érdeklődött irántunk és mindenkinek, aki felköszöntött névnapom alkalmából. Puszillak benneteket!!!:)

2010. szeptember 15., szerda

Szólt ma a telefonom...

... de nem hallottam meg, mert a táskám mélyén volt. Visszahívtam az illetőt (Marika szomszédasszonyt:)), aki nekem szegezte a kérdést: talán igen elfoglalt vagy? Nem írsz semmit a naplóba, semmit sem lehet tudni felőled! Hogy megy? Neki nagyvonalakban vázoltam, majd egyszer itt is sor kerül rá! NAgy-nagyvonalakban annyit: hoyg megy. Lassan megtalálom az ösvényt a rengetegben, bár az alagút végi fény még messze van. És a legnagyobb munka a papírmunka, nem a gyerekek foglalkoztatása...
A legutóbbi bejegyzés (ami miféle bejegyzés volt?!) időpontja kb. érzékelteti, hogy hogy állok az időmmel!:)
Puszilok mindenkit és aztán jövök!!! Ide és néha hozzátok is!:)

2010. szeptember 7., kedd

Gengszter a lakásban

Az idő

Engem az idő múlása nagyon megvisel. Nem tudom miért. De ez így nincs jól. Felvillannak a régmúlt emlékképei és elsírom magam. Valahogy nem tudom elhinni, hogy az akkori copfos kislány most már harmincéves, és neki is copfos kislányai vannak. És nem tudom elképzelni, hogy valaha nekik is copfos kislányaik lesznek.

Valahogy az iwiw-re keveredtem és megláttam egyik makfalvi ismerősömet. Innen pedig eszembe jutott az az év, amit ott tanítottam. Eszembe jutottak a kis másodikosaim: Lehel, Isti, Lori és a többiek. Lorit felfedeztem már vagy két éve az iwiw-en, de a többiekről semmit sem tudok. Most sem találtam őket. Viszot megtaláltam Isti nővérét, és két fotón rajta van a "kisfiú" is. Szinte egy fejjel magasabb az édesapjánál és ha az utcán látnám meg, nem ismernék rá. És már ballagott, leérettségizett. Tudom, hogy 10 éve láttam utoljára, de akkor is. Megdöbbentő volt látni, hogy egy kisfiúból férfi lett ezalatt. Én meg semmit sem változtam: lélekben ugyanaz az újító, lázadó, akkorsemtörődömbele típus vagyok. Jó, az biztos, hogy ők már nem ismernének rám a nagy "változatlanságomban".

Ez nem jó. Úgy érzem, az ilyesmi nem kellene ennyire érzékenyen érintsen. Épp most nem kellene, hogy érdekeljen az idő, most kellene élnem. Meg is teszem, de a kisördög mindig ott motoszkál. Nem is merem leírni.

Hülye vagyok.

2010. szeptember 5., vasárnap

Teremdíszítés: Csittszentivány, 2010. augusztus 7.

Az egész azzal kezdődött, hogy elhűltem, amikor Ani elmondta kb. mennyibe kerül majd, hogy az esküvőjükön egy cég kidíszítse a termet. Nem engedtem meg neki. Azt mondtam: megcsináljuk. És Ani már úgy beleélte magát, hogy többé nem volt visszaút. Pedig igazából csak azután kezdtem megijedni: mint a hályogkovács, amikor megtudta, hogy valójában miből áll az egész. De tényleg nem léphettem már vissza.

Az eljegyzéskor Ani és Szidi díszítették ki a termet, nem túl sok extrával, de az eléggé sivár helyiséget a meleg, élénk narancssárga jól feldobta, hangulatossá tette:






Aztán az esküvőn közösen (és persze, még sok más emberke segítségével) csináltuk meg. Persze, sok hibát lehet találni benne. Mi is találunk. Korlátai voltak a teremnek, a berendezésnek és ... nekünk. Sok mindent nem tudtunk, sok mindenre nem tudtunk odafigyleni. Vagy csak egyszerűen nem figyeltünk oda (pl. az abroszok lelógó részeinek a hossza).






Már az esküvő után felmerült bennünk: de jó lenne ilyesmivel foglalkozni, hozna egy kis pénzt a konyhára! De persze, amilyen szép elképzelés volt, tudtuk hogy nem ilyen egyszerű kivitelezni. Tudtuk, hogy másnak pontosabban, körültekintőbben kell dolgoznunk. És aztán szépen elfelejtettük az egészet mindaddig, amíg tavasszal Ani egyik csoporttársa az egyetemről be nem jelentette, hogy férjhez megy. Meg is beszélték, hogy mi díszítjük a termet, bár mégsem volt még 100%. De végül kellettünk. És mentünk. Bordó-fehér kombináció kellett. Sokat jártunk, amíg megtaláltuk a megfelelő bordóárnyalatot, sokszor és sok helyen voltunk vásárolni, amíg megvettünk minden nagyobb dolgot és apró csecsebecsét. Mindenre kellett gondolni, semmit sem volt szabad elfelejteni. És minden rendben is volt, vittünk mindent, csupán az egyik szatyornyi fehér anyagot hagytuk itthon!:P De megoldottuk. Végső soron, ha más megoldás nem lett volna, hazaszaladtunk volna érte.

A terem (falusi kultúrotthon/művelődési ház) ilyen volt, amikor megérkeztünk:



Ani és Csaba támogatják egymást:

Aztán alakulgatott:


Végül már kezdett egészen jó formája lenni:



És elkészült:








A szalvéták a poharakban (és ezt 326 terítékre csináltuk meg. Csabának hatalmas érdeme van a hajtogatásban, szegény, nagyon nem szerette csinálni, de hősiesen segített, kitartott.)

Vörös szőnyeg várta az ifjú párt (amit a rózsaszirmok mellett kövekkel is ki kellett rakni, hogy a szél el ne fújja:P)


Imola, Ferike, sok szerencsét Nektek!:)


(Persze, ezalkalommal is lehetett volna jobb. Ismét voltak "korlátok", pl. hogy az ülőalkalmatosságok nem voltak egyformák: padok és székek is voltak. Vagy a poharak is ahány, annyiféle volt, így aztán a szalvéta nem állt egyformán mindegyikben.) De összességében véve, úgy gondolom, hogy a tavalyiakhoz képest már ég és föld a különbség, és ... Ani is, én is, könnyen, gyorsan szoktunk tanulni, tehát lesz ez még jobb is. :)

2010. szeptember 3., péntek

"Köttösbön" Bözödön, avagy 3*- all inclusive

Nem tudom, ki hogy van vele, de én sokszor járok úgy, hogy egyik napról a másikra elfelejtem, mit is csináltam előző nap. Ellenben, lehet, hogy egy másik, teljesen banális nap eseményei mégis elevenen maradnak meg bennem, mégha több idő is telt el azóta. Nos, ugyanígy vagyok a Bozödön kettesben eltöltött napokkal is, amik, hát kérem szépen, kerek egy hónapja "történtek", bár, igaz, ezeket a napokat, az én szempontomból, nem lehet igazán banálisaknak nevezni. Mert ritkán adatott meg nekem az utóbbi években az, hogy naphosszat lábat lógassak és hogy a legnagyobb problémám annak eldöntése legyen, hogy éppen fürödjek vagy inkább feküdjek az árnyékban. Netán szalvétát hajtogassak vagy VKF-beszámolón agyaljak. :) Pedig így volt. Most az egyszer az ételekkel sem törtük össze magunkat, első napra vittünk valami sütnivaló húst, második napon halat grilleztünk, közben pedig felvágottat, sajtot, pástétomot, ilyesmit ettünk. Mégis, olyan jól éreztük magunkat, hogy csak na!

3*** - all inclusive: ez volt az ott töltött időnk jelmondata, és legelőször Laci, István munkatársa mondta ki, már nem is tudom milyen szituációban. De emlékszem, olyan jól jött ki akkor a mondása, hogy végül mindenre ráfogtuk.

A nappali szállásunkra, azaz a hotelre:

Az éjszakai szállásunkra, azaz az autónkban berendezett franciaágyra:

A mosdóra, tusolókabinra:


A vécénkre:

A jachtos kiruccanásokra:


A svédasztalos étkezéseinkre:


A pihenéseinkre:


A napfelkelte pedig tényleg megérdemli a háromcsillagos jelzőt:





A középső napon, azaz kedden, tettünk egy hatalmas körutat a csónakkal, feleveztünk majdnem a vízben álló templommaradványig. Hatalmas volt a tó - azon a részén még sosem jártunk, és hatalmas élmény volt.