2011. november 28., hétfő

KIFŐZTÜK KARÁCSONY 2011

A tavalyi akció sikerén felbuzdulva a KIFŐZTÜK gasztromagazin stábja, idén is megjelentette KIFŐZTÜK KARÁCSONY című adománygyűjtő különszámát. A különszámhoz ezúttal 82 blogger járult hozzá, a szerkesztőcsapat pedig egész éven át dolgozott azon, hogy most is egy tartalmas, igényes kiadvány kerüljön az olvasók, az adományozók "kezébe". A Kifőztük Karácsony letölthető ITT (regisztráció és adományozás után).





A Kifőztük Karácsony  különszámot megkaphatja bárki, aki  adakozik. Az adomány összegének nincs megszabott minimuma. Minden segítő szándékú támogató annyit adhat az újságért, amennyit képes egy ilyen jó ügyre áldozni. A legkisebb összeget is hálás szívvel köszönjük, amivel a Velemi Camphill Gyermek Lakóotthont és a békéscsabai Degré utcai Gyermekotthont támogatja minden kedves adományozó.
A velemi otthonban autista és értelmi fogyatékkal élő gyerekek nevelése, oktatása folyik. A békéscsabai intézményben önmagukat ellátni nem tudó, többnyire mozgásképtelen, halmozottan sérült gyerekekről, fiatalokról gondoskodnak.
A gyűjtés során befolyó pénzt a SoSe Közhasznú Alapítvány kezeli, ők egyeztetnek a két szervezettel, hogy hol, mire van szükség, és vásárolják meg a kért felszereléseket, eszközöket. A teljes befolyt adományösszeg a két gyermekotthon kis lakóit fogja segíteni.

Az alapítvány a kiválasztott támogatottak számára szükséges, tárgyi jellegű adományokat szerez be a kapott adományösszegekből és ezeket juttatja el a támogatottakhoz.

Kedves adományozók! Minden kis összeg számít, tehát segítsenek, hogy segíthessünk. Szerezzünk boldog perceket, boldog ünnepet másoknak is!

Szerény hozzájárulásom a laphoz ezen aranyos hóemberkék receptje:


2011. november 21., hétfő

Jöjjön már a tél!

Hosszú volt az ősz. Hosszú és meleg. És imádtuk. Nem volt eső, latyak, sár. Persze, tudom, a földnek nagyon kellett volna, de "városi" szemmel nézve, így kitűnő volt. Aztán eljött a hideg is. Volt -8 is októberben. És azóta is voltak-vannak fagyok.

Most, ha kinézek az ablakon, a fák tiszta fehérek. Nem a hótól, csak a zúzmarától. Amúgy száraz és hideg minden. Ahogy kipillantok az ablakon, úgy érzem, mintha tél lenne. Aztán rájövök, mégsem. Teszek-veszek, a pillantásom szintén az ablakra esik, és a havat keresem. De nincs. Szombaton, amikor orvoshoz mentünk, meglepődve vettük tudomásul, hogy 3-4 km-re tőlünk teljesen más az időjárás: kb. ujjnyi vastag "hóréteg" volt a járdákon és a füves részeken. A lányok ujjongtak, tapicskáltak benne, és urambocsá' hógolyót akartak gyúrni. Szomorúak voltak, hogy ott kellett hagyni a havat, és még szomorúbbak, amikor hazaérkezve, nem ugyanaz a látvány fogadta őket, mint a városban. Azóta is állandóan kérdezik: mikor lesz már tél?

És most, hogy kipillantva az ablakon, akaratlanul is abban reménykedek, hogy havat látok, most már én is azt mondom: Jöjjön már a tél!!!

2011. november 19., szombat

Fülek

Időnként bajok vannak nálunk a fülekkel. Nyáron Kriszta volt az ügyeletes fülfájós, amikor átcsoszogott éjjelente, és kijelentette, hogy neki fáj a füle. Ilyenkor legtöbbször bevált a fülgyertya. Vagy ha ez nem jutott eszembe, a melegített só mindig segített. Azt is tudom, hogy a meleg só nem mindig jó a fülfájásra, de valahol olvastam, hogy ha enyhülést hoz az első 5-10 percben, akkor nem ártunk vele. Akkor van gond, ha max. 10 perc alatt nem enyhül a fájdalom, akkor feltétlenül el kell távolítani a meleg sót a fül tájékáról. (Én a kispárna alá szoktam betenni a vászonzacskót a sóval.)

Ma hajnalban Boró tipegett át hozzánk, és azt hittem, pisilnie kell, csak lusta (=túl álmos) magától vécére menni, amikor elnyafogja magát, hogy fáj a füle. Kérdem tőle, melyik, hát mindkettőt mutatja. Aztamindenit, gondoltam, és kipattantam az ágyból. Mentem a sós zacskóhoz, be a mikróba, 5 perc múlva már rajta is feküdt. Hol egyik fülével, hol a másikkal. Eltelt néhány perc, semmi enyhülés. Eltelt még néhány, és akkor sem. Na, kifelé a sóval, és megindultam megkeresni a fülcseppet. Szerencsére egykettőre előkerült, és miután beadtam neki 5 ml Nurofent, mindkét fülébe cseppentettem egy-egy cseppecskét. A kétfelőli támadás hatásos volt, mert Kismókus úgy elaludt, hogy csak 8 után ébredt minden fájdalom nélkül.
De hogy örömöm határtalan legyen, amikor Kriszta felébredt, hallom, hogy valami furcsa, monoton éneklő hangot hallat. Bemegyek, kérdezem, mit csinál, mire azt válaszolta: dugaszolom ki a fülemet. Na, basszuskulcs, megint fül? Neki nem adtam semmit.
A délelőtt baj nélkül telt el. Nem sokkal dél előtt viszont azt mondja Boróka, hogy fáj a füle. És a jobb oldalit mutatta. És zsémbes, nyafogós lett, és semmi sem volt jó neki. Hát, ennek fele sem tréfa - gondoltam - így szombat délutánra nem maradhatunk! És felöltöztünk és elmentünk a sürgősségre. Jó másfél óra várakozás után bevettek nagy sürgősen, megvizsgálták mindkettőt (gondoltam, jobb, ha Krisztát is megnézik egyúttal, és hátha az időszakos nemhallására is fény derül:D), és kimondták az ukázt: Borónak középfülgyulladás és antibiotikum, Krisztának valami enyhébb, másfajta gyulladás, ami nem a jellegzetes zsíros váladékot termeli, hanem valami savószerű folyadékot. Nála egyelőre Nurofen és orrcsepp a kezelés, 10 nap múlva mindkettővel vissza.

A nap további része jól telt; mindketten jól aludtak, jól vacsoráztak, És talán az elkezdett kezelés hatására Borónak sem fájt már annyira a füle. Édes volt. Amikor indultunk az orvoshoz, odakapott a füléhez, és azt mondta: jajjjjjj, tele van bubojékkal a fülem!:)

2011. november 18., péntek

A nevemről

Múltkoriban olvastam Szilvinél arról, hogy milyen élményei, tapasztalatai voltak a nevével kapcsolatban, illetve abból kifolyólag. S amint olvastam, felidéztem én is azokat a történéseket, „sérelmeket”, amelyeket eddigi életem során a nevem miatt „el kellett szenvednem”.
 A dolgok és a körülmények tökéletes megértéséhez egy kis történelmi áttekintéssel kell kezdenem az írásomat. A kommunizmus idején Romániában „egyesek” hatalmas erőfeszítéseket tettek azért, hogy a kisebbségeket, és főleg a magyarokat beolvasszák. De köztudott, hogy az erdélyi magyarság az egyik legerősebb nemzeti tudattal és öntudattal rendelkező kisebbség, és a többségieknek nem ment olyan könnyen a dolog, ahogy szerették volna. Így aztán az összes lehetséges módot és eszközt megragadták a „nemes” cél érdekében: iskolákat, osztályokat szüntettek meg vagy vontak össze (’86-ban, amikor elsős lettem, a falumban 7-en voltunk I-IV. osztályos magyarok, és abban az évben megszűnt ez az összevont osztály is), nem volt szabad magyarul mondani és leírni a helységek nevét, Románia földrajzát és történelmét már IV-ben is románul tanultuk, és sok-sok más lehető és lehetetlen szabály, törvény mellett, nem éppen utolsóként az is ott volt, hogy a keresztneveket is csak románul szabadott anyakönyveztetni. Így aztán, aki Jánosnak született, Ioan-ként (Joán) írták be, a Katalinokat Ecaterinának (Ékátériná) nevezték el, vagy az Annamáriákat Ana-Mariának (Áná-Máriá). Aki csak tudta és tehette, olyan neveket adott a gyerekének, amiket nem lehetett románra fordítani, illetve olyan volt az írásmódja, hogy nem kellett bele sem ékezet (ezeket nagyon rühellték), sem pedig kétjegyű mássalhangzók nem szerepeltek benne. Sógornőm pl. ezért lett Melinda és nem Katalin, ahogy apósom szerette volna, István pedig egy szerencsés véletlen folytán István lett a kötelező Ştefan (Stéfán) helyett: a bábasszony, aki levette az adatait egy szász asszony volt, és amikor anyósom elmondta a nevét a gyereknek, a nő kétségbeesetten nézett vissza rá, hogy ezt ő nem tudja leírni. Anyósom viszont le tudta:D:D:D És lemásolni már az asszony is.:) Édesanyám ’63-ban már Magdalena lett a Magdolna helyett, ’80-ban, viszont, amikor én születtem, úgy látszik, szintén szerencsecsillag uralkodott fölöttem, mert egy üveg likőr és egy (akkoriban hű de nagy dolognak számító) karton bolgár cigi segítségével meglett szüleim akarata és Edith Magdolnaként írtak be az anyakönyvbe. Igaz, a két keresztnév közé odabiggyesztettek egy kötőjelet, ami a román nyelvben kötelező a dupla keresztnevűeknél, de ez már kevésbé zavar bárkit is. Azt, hogy a húgom Ana-Maria (ejtsd: Áná-Máriá)lett Annamária helyett, ’89-ben már az égvilágon semmi sem tudta megakadályozni, akkoriban már annyira eldurvult a helyzet, hogy a világ likőrje és cigije sem ért semmit.
És akkor azt hihetnénk, hogy ezzel nevem „kálváriája” meg is szűnt, és boldogan éltem, amíg meg nem haltam. Hát, ez utóbbi, remélem, így lesz nagyáltalánosságban, a nevemmel viszont volt bajom még elég. Jobban mondva azzal az átkozott „h” betűvel az Edith végén, amiről azonban nem vagyok hajlandó lemondani semmilyen körülmények között. És akkor ide szintén egy kis időbeni visszatekintésnek kell következnie...
Azon ritka és szerencsés emberek közé tartozom, akik elégedettek, sőt szeretik a nevüket. (Mindkettőt. De most maradok a „h” betűsnél.) Vannak Edit(h)-ek, de mégsem olyan számban, mint pl. Orsolyák, Emesék vagy Emőkék. (Azért az Erdélyi konyhánál sikerült háromnak összegyűlni!:)) Edith nevemet apai nagyanyámtól kaptam. Róla tudni kell, hogy félig szász származású: az édesanyja csak 14 éves kora után kezdett magyarul tanulgatni, miután Nagyszebenből Szászrégenbe került szolgálni, és rendesebben csak azután sajátította el a nyelvet, miután férjhez ment magyar dédnagyapámhoz. Úgyhogy, mamámnak, akinek az volt a kérése, hogy ha kislány leszek, legyek Edith, abszolút természetes volt a németes írásmód annál is inkább, hogy akkoriban Idecsen is még szép számban éltek szász családok, és a mindennapokban is a szász dialektust használták egymás között. (Az is ide kívánkozik valahogy, hogy a jelenleg 80-85%-ban románajkúakból álló település a kezdet kezdetén – valamikor az 1200-as években említik először írásos források – tiszta szász falu volt, csupán 1 román és 2 magyar család tarkította. A szász múltról szerencsére még napjainkban is tanúskodik néhány egészen jó állapotban fennmaradt, esetleg felújított ház.) Szóval Edith lettem. H-val, ahogy a németek, az angolok, a franciák és sokan mások írják, nem Edit, ahogy a magyar helyesírás szerint kellett volna. És nem is Edita, ahogy a románok végül lefordították a nevet, mert az ő nyelvükben ez a név amúgy nem létezik. De érdekes módon, ha valamilyen hivatalban elmondom a nevem, mindig helyesen írják le, azaz h-val.
Megszoktam azt a betűt ott a nevem végén. Ha nincs ott, úgy érzem, nem én vagyok, nem rólam van szó. Aki nincs ilyen helyzetben, szerintem ezt nem tudja sem elképzelni, sem megérteni, és valahogy tényleg úgy van vele, mint Szilvi svájci társai, tanárai, hoyg minek oda egy fölösleges betű, ami tulajdonképpen semmit sem változtat a neven?! De nekem kell. Csak vele vagyok én magam. És ezt akarták elvenni tőlem.
Általános iskolában mindenki tudomásul vette, hogy én így írom a nevemet, és a tanítónő meg később a tanáraim igyekeztek helyesen írni. Mert az volt a nevem. Középiskolában is természetesen a keresztlevél, ileltve már a személyiben lévő adataim szerint írták a nevemet, bár a volt oszim és a magyartanárnő időnként megjegyezték, hogy o.k., de tudom-e, hogy magyarul nem úgy írják?! Igen, tudtam. És aztán eljött az egyetem. És persze, a tanáraim ott is kezdtek birizgálni a nevem miatt. Hogy o.k., hogy a keresztlevélbe úgy írták, de az miféle dolog, hogy én is úgy írom? Hiába bizonygattam: a hivatalos iratban nem elírás, nem románosítás eredménye az Edith (mint az Ana-Maria), hanem nagyanyám kérése szerint szüleim németesen iratták le, és az számomra úgy van helyesen. Főleg az egyik tanárom volt nagyon heves, és megragadott minden alkalmat, hogy „jobb belátásra bírjon” szóban is, illetve minden beadott dolgozatomon pirossal nagyban kijavította. Amikor cikket írtam a lapjába, tudtam, hogy h nélkül fogja írni. Azt mondta, vegyem úgy, hogy ez a művésznevem.:D Elfogadtam. Amikor a Szabadság nevű napilapba vagy a hetente megjelenő diákmellékletébe, a Campus-ba írtam, oda is Editként írtak. Elfogadtam. A Népújságnál viszont már rendesen írták a nevemet, és teszik mind a mai napig. És akkor elgondolkodtam: kinek mi baja van a nevemmel? Ha egyik helyen jól van, a másikon miért nem? És attól kezdve nem hagytam magam. Bevallom, néha parázs vita is volt köztem és a tanár között, a diáktársak meg csak lestek. A tanár mindig a magyar helyesírás szabályaival érvelt, illetve azzal, hogy ezek szerint én nem tartom őket magamra is érvényesnek. Én viszont azzal érveltem vissza, hogy de, én a magyar helyesírás szabályaihoz igazodom, és alávetem magam nekik, csak a nevem éppenséggel nem magyarul van írva, tehát rá nem vonatkoznak a szabályok. Kicsit amolyan vereskakasbeszéde kezdett kialakulni a dologból, mert egyikünk sem volt hajlandó elfogadni a másik érveit. Aztán egyszer (valamikor másodév vége felé – úgy kb. 10 éve, amikor még „fiatal és nyughatatlan” voltam) annyira elegem lett ebből az örökös hercehurcából, hogy kijelentettem a tanárnak: ha még egyszer előhozakodik a nevemmel, soha többé nem látogatom az óráit, mégha tudom azt is, hogy ebből én húznám a kurtát: rengeteg mindenről lemaradnék, és mindig megbuktatna majd. „Vásárt” ajánlottam neki: ha nyilvánosan jelenik meg a nevem (az ő lapjában vagy máshol, Kolozsváron) egye fene, legyek Edit, nem bánom, de megkértem szépen, hogy a dolgozatokban hagyja békén a nevem, és többet ne hozakodjon elő vele. Az az enyém, úgy van jól, és ne alázzon meg többször azáltal hogy belejavít, mert én sem tettem ezt az övével vagy bárki máséval. Meg aztán – mondtam neki – vegye úgy, hogy ez a ... művésznevem.:D
És azóta boldogan élek ...

2011. november 16., szerda

"Erőre" kapva

Nagy a hajrá a lapnál. Értelemszerűen, az Erdélyi konyhánál. A nyár és az ősz úgy telt el, hogy mindig valamilyen határidő lebegett a fejem felett, mint a hóhér pallosa, mert hol a kalendáriumba, hol a süteményes könyvbe kellett a recepteket küldeni, de persze, az éppen aktuális, azaz soron következő lapszámba is dolgozni kellett, amióta pedig a helyettes főszerkesztői tisztség illet engem, a többiek beküldött anyagán is át kell rágnom magam. mindez pedig egyáltalán nem volt kevés tekintve, hogy nyáron sokszor halomban állt (neadjisten éppen romlásnak indult) a befőzésre váró alapanyag, szeptembertől dolgozni is járok, és a napi házimunka, az elintézni valók tömkelege is éppen jócskán felemészt az időmből.

Ezt nem azért mondom el, mert panaszkodhatnékom van, sőt, sajnálatot sem várok, hiszen minden munkámat tisztességesen jutalmaznak, csak egyszerű tényközlés arra, hogy állandóan versenyben vagyok saját magammal, és természetesen, az idővel. A határidőim is néha csúsztak, ami miatt hiába szégyelltem magam kellőképpen (hiszen utánam még sok-sok szerkesztési, tördelési, nyomtatási utómunkálat következik), és állhattam a fejem tetejére is, de egyszerűen az az egy-két nap (vagy az időszakos kiadványoknál 1-2 hét) csúszás mindig ott volt. Az év vége még hajrásabb. Most mégis sikerült időnap előtt napirenden lenni mindennel. Két javítani való és elküldeni való anyagom van, amiből az egyik viszont még nem is érkezett meg. Ha megjön, este már küldöm is vissza őket a főszerkesztőnek.
Januárra pedig kevés anyagot vállaltam, így aztán - annak ellenére, hoyg a januári lapszámot már az ünnep előtt össze kell állítani - mégis remélem, hogy mostantól kezdve valamivel lezserebb időszak következik, az óvodai munkára és a háztartásra (köztük pedig bármily meglepő, de a főzésre is), illetve a lányokra és a blogra is több időm jut. Úgy legyen.:)

2011. november 10., csütörtök

Most viszont egyáltalán nem az

Csütörtök:
Sorozatban érnek a pofoncsapások. Hol innen, hol onnan, de főleg az a jellegzetességük, hogy mindig onnan, ahonnan legkevésbé várom. Mire az egyik kezd elrendeződni, és végre azt hiszem, hogy fellélegezhetek, jön valami más. Alig van nap, hogy valami ne lenne. Mindegy, lejár ez is. Mint ahogyan a jó is, sajnos.:(

Update - péntek: A "főpofonok" okozójával ma tiszta vizet öntöttünk a pohárba, és kiderült, hogy valahogy pechem volt mostanában, hogy rajtam csattantak a dolgok. Tehát nincs senkinek semmi baja velem, csak na, valahogy így alakult. És örülök, hogy megbeszéltünk mindent, mert a hétvégén nem ezen fogok rágódni. :)
Szép hétvégét mindenkinek!:)

2011. november 2., szerda

Olyan jó!:)

Az úgy volt, hoyg múlt héten szerdán, vakáció közepén, vizsgázom. Aztán délben értesítettek, hogy halasztják a vizsgát. Bevallom, maga a tanfolyam eléggé semmi volt: találkoztunk néhányszor, beszélgettünk és játszottunk - persze témába vágóan - és a játék is gyakorlati bemutatása volt az elméletieknek - illetve kaptunk egy csomó anyagot, illetve egy listát, hogy mit kell tartalmaznia a portfoliónknak. A vizsgánk pedig abból állt, hogy a  lista szerint összeállítottunk egy jó vastag dossziét, majd egy projektet is kellett csatolnunk, illetve élőben bemutatnunk. Nos, a vakáció előtti "Színek hatalma" című projektünk, és a benne foglalt egynapos projekt, az "Őszi termésnap" tökéletes választás volt, hiszen tényleg különleges és látványos dolgokat tudtam bemutatni a kollégáknak. Amikor pedig illusztráciképpen elővettem az Erdélyi konyha legfrissebb számát, és mutattam, hogy az őszi termésnapról cikk is megjelent rólunk és a csoportunkról, hát rögtön tapsvihar tört ki.:)

Jó hangulatban telt a délután-este, volt egy kicsi eszem-iszom is, majd mielőtt elindultam, hívtam Istvánt. Azt mondja, amikor a város végére érek, hívjam fel. Miért kérdésemre csak-ot válaszolt. Sejtettem, hogy valamiben sántikál, és jó volt a gyanúm: szalmakrumplit sütött a csirkecomb mellé, és amikor beléptem, már ülhettem is asztalhoz. A lányok pedig mindketten pizsamában rohantak az üdvözlésemre. Olyan jó volt! Olyan jóleső érzés volt, hogy hazajöttem, és nem azzal fogadtak, hogy mit eszünk, és nem azzal kellett kezdenem az estét, hoyg hajkurásszam a lányokat, hogy átöltözzenek! Még most is melegség tölt el.:) Ugye mondtam már, hogy nagyon szeretem a férjemet???? Mert megérdemli. Mindenért.:)