A nevemről

Múltkoriban olvastam Szilvinél arról, hogy milyen élményei, tapasztalatai voltak a nevével kapcsolatban, illetve abból kifolyólag. S amint olvastam, felidéztem én is azokat a történéseket, „sérelmeket”, amelyeket eddigi életem során a nevem miatt „el kellett szenvednem”.
 A dolgok és a körülmények tökéletes megértéséhez egy kis történelmi áttekintéssel kell kezdenem az írásomat. A kommunizmus idején Romániában „egyesek” hatalmas erőfeszítéseket tettek azért, hogy a kisebbségeket, és főleg a magyarokat beolvasszák. De köztudott, hogy az erdélyi magyarság az egyik legerősebb nemzeti tudattal és öntudattal rendelkező kisebbség, és a többségieknek nem ment olyan könnyen a dolog, ahogy szerették volna. Így aztán az összes lehetséges módot és eszközt megragadták a „nemes” cél érdekében: iskolákat, osztályokat szüntettek meg vagy vontak össze (’86-ban, amikor elsős lettem, a falumban 7-en voltunk I-IV. osztályos magyarok, és abban az évben megszűnt ez az összevont osztály is), nem volt szabad magyarul mondani és leírni a helységek nevét, Románia földrajzát és történelmét már IV-ben is románul tanultuk, és sok-sok más lehető és lehetetlen szabály, törvény mellett, nem éppen utolsóként az is ott volt, hogy a keresztneveket is csak románul szabadott anyakönyveztetni. Így aztán, aki Jánosnak született, Ioan-ként (Joán) írták be, a Katalinokat Ecaterinának (Ékátériná) nevezték el, vagy az Annamáriákat Ana-Mariának (Áná-Máriá). Aki csak tudta és tehette, olyan neveket adott a gyerekének, amiket nem lehetett románra fordítani, illetve olyan volt az írásmódja, hogy nem kellett bele sem ékezet (ezeket nagyon rühellték), sem pedig kétjegyű mássalhangzók nem szerepeltek benne. Sógornőm pl. ezért lett Melinda és nem Katalin, ahogy apósom szerette volna, István pedig egy szerencsés véletlen folytán István lett a kötelező Ştefan (Stéfán) helyett: a bábasszony, aki levette az adatait egy szász asszony volt, és amikor anyósom elmondta a nevét a gyereknek, a nő kétségbeesetten nézett vissza rá, hogy ezt ő nem tudja leírni. Anyósom viszont le tudta:D:D:D És lemásolni már az asszony is.:) Édesanyám ’63-ban már Magdalena lett a Magdolna helyett, ’80-ban, viszont, amikor én születtem, úgy látszik, szintén szerencsecsillag uralkodott fölöttem, mert egy üveg likőr és egy (akkoriban hű de nagy dolognak számító) karton bolgár cigi segítségével meglett szüleim akarata és Edith Magdolnaként írtak be az anyakönyvbe. Igaz, a két keresztnév közé odabiggyesztettek egy kötőjelet, ami a román nyelvben kötelező a dupla keresztnevűeknél, de ez már kevésbé zavar bárkit is. Azt, hogy a húgom Ana-Maria (ejtsd: Áná-Máriá)lett Annamária helyett, ’89-ben már az égvilágon semmi sem tudta megakadályozni, akkoriban már annyira eldurvult a helyzet, hogy a világ likőrje és cigije sem ért semmit.
És akkor azt hihetnénk, hogy ezzel nevem „kálváriája” meg is szűnt, és boldogan éltem, amíg meg nem haltam. Hát, ez utóbbi, remélem, így lesz nagyáltalánosságban, a nevemmel viszont volt bajom még elég. Jobban mondva azzal az átkozott „h” betűvel az Edith végén, amiről azonban nem vagyok hajlandó lemondani semmilyen körülmények között. És akkor ide szintén egy kis időbeni visszatekintésnek kell következnie...
Azon ritka és szerencsés emberek közé tartozom, akik elégedettek, sőt szeretik a nevüket. (Mindkettőt. De most maradok a „h” betűsnél.) Vannak Edit(h)-ek, de mégsem olyan számban, mint pl. Orsolyák, Emesék vagy Emőkék. (Azért az Erdélyi konyhánál sikerült háromnak összegyűlni!:)) Edith nevemet apai nagyanyámtól kaptam. Róla tudni kell, hogy félig szász származású: az édesanyja csak 14 éves kora után kezdett magyarul tanulgatni, miután Nagyszebenből Szászrégenbe került szolgálni, és rendesebben csak azután sajátította el a nyelvet, miután férjhez ment magyar dédnagyapámhoz. Úgyhogy, mamámnak, akinek az volt a kérése, hogy ha kislány leszek, legyek Edith, abszolút természetes volt a németes írásmód annál is inkább, hogy akkoriban Idecsen is még szép számban éltek szász családok, és a mindennapokban is a szász dialektust használták egymás között. (Az is ide kívánkozik valahogy, hogy a jelenleg 80-85%-ban románajkúakból álló település a kezdet kezdetén – valamikor az 1200-as években említik először írásos források – tiszta szász falu volt, csupán 1 román és 2 magyar család tarkította. A szász múltról szerencsére még napjainkban is tanúskodik néhány egészen jó állapotban fennmaradt, esetleg felújított ház.) Szóval Edith lettem. H-val, ahogy a németek, az angolok, a franciák és sokan mások írják, nem Edit, ahogy a magyar helyesírás szerint kellett volna. És nem is Edita, ahogy a románok végül lefordították a nevet, mert az ő nyelvükben ez a név amúgy nem létezik. De érdekes módon, ha valamilyen hivatalban elmondom a nevem, mindig helyesen írják le, azaz h-val.
Megszoktam azt a betűt ott a nevem végén. Ha nincs ott, úgy érzem, nem én vagyok, nem rólam van szó. Aki nincs ilyen helyzetben, szerintem ezt nem tudja sem elképzelni, sem megérteni, és valahogy tényleg úgy van vele, mint Szilvi svájci társai, tanárai, hoyg minek oda egy fölösleges betű, ami tulajdonképpen semmit sem változtat a neven?! De nekem kell. Csak vele vagyok én magam. És ezt akarták elvenni tőlem.
Általános iskolában mindenki tudomásul vette, hogy én így írom a nevemet, és a tanítónő meg később a tanáraim igyekeztek helyesen írni. Mert az volt a nevem. Középiskolában is természetesen a keresztlevél, ileltve már a személyiben lévő adataim szerint írták a nevemet, bár a volt oszim és a magyartanárnő időnként megjegyezték, hogy o.k., de tudom-e, hogy magyarul nem úgy írják?! Igen, tudtam. És aztán eljött az egyetem. És persze, a tanáraim ott is kezdtek birizgálni a nevem miatt. Hogy o.k., hogy a keresztlevélbe úgy írták, de az miféle dolog, hogy én is úgy írom? Hiába bizonygattam: a hivatalos iratban nem elírás, nem románosítás eredménye az Edith (mint az Ana-Maria), hanem nagyanyám kérése szerint szüleim németesen iratták le, és az számomra úgy van helyesen. Főleg az egyik tanárom volt nagyon heves, és megragadott minden alkalmat, hogy „jobb belátásra bírjon” szóban is, illetve minden beadott dolgozatomon pirossal nagyban kijavította. Amikor cikket írtam a lapjába, tudtam, hogy h nélkül fogja írni. Azt mondta, vegyem úgy, hogy ez a művésznevem.:D Elfogadtam. Amikor a Szabadság nevű napilapba vagy a hetente megjelenő diákmellékletébe, a Campus-ba írtam, oda is Editként írtak. Elfogadtam. A Népújságnál viszont már rendesen írták a nevemet, és teszik mind a mai napig. És akkor elgondolkodtam: kinek mi baja van a nevemmel? Ha egyik helyen jól van, a másikon miért nem? És attól kezdve nem hagytam magam. Bevallom, néha parázs vita is volt köztem és a tanár között, a diáktársak meg csak lestek. A tanár mindig a magyar helyesírás szabályaival érvelt, illetve azzal, hogy ezek szerint én nem tartom őket magamra is érvényesnek. Én viszont azzal érveltem vissza, hogy de, én a magyar helyesírás szabályaihoz igazodom, és alávetem magam nekik, csak a nevem éppenséggel nem magyarul van írva, tehát rá nem vonatkoznak a szabályok. Kicsit amolyan vereskakasbeszéde kezdett kialakulni a dologból, mert egyikünk sem volt hajlandó elfogadni a másik érveit. Aztán egyszer (valamikor másodév vége felé – úgy kb. 10 éve, amikor még „fiatal és nyughatatlan” voltam) annyira elegem lett ebből az örökös hercehurcából, hogy kijelentettem a tanárnak: ha még egyszer előhozakodik a nevemmel, soha többé nem látogatom az óráit, mégha tudom azt is, hogy ebből én húznám a kurtát: rengeteg mindenről lemaradnék, és mindig megbuktatna majd. „Vásárt” ajánlottam neki: ha nyilvánosan jelenik meg a nevem (az ő lapjában vagy máshol, Kolozsváron) egye fene, legyek Edit, nem bánom, de megkértem szépen, hogy a dolgozatokban hagyja békén a nevem, és többet ne hozakodjon elő vele. Az az enyém, úgy van jól, és ne alázzon meg többször azáltal hogy belejavít, mert én sem tettem ezt az övével vagy bárki máséval. Meg aztán – mondtam neki – vegye úgy, hogy ez a ... művésznevem.:D
És azóta boldogan élek ...