2011. július 31., vasárnap

Nyaralás 2011. - Haspók

Avagy Vízimüttymütty Haspókká való metamorfózisa.:D

Idei nyaralásunkon nem volt központi fontosságú az evés. Nem is voltunk annyira éhesek. Legtöbbször kétszer étkeztünk naponta, de akkor kiadósan. Mondjuk, nem is csodálkozom, hogy nem kellett az étel, amikor olyan meleg volt!

Most direkt nem kértünk sem egész, sem félpanziót. Nem akartuk a szállodához kötni magunkat minden étkezésre. A reggelit viszont tartalmazta a szállás ára. Kiadós és bőséges svédasztalos reggelik voltak. Igaz, változatosságban a közelébe sem ért a tavalyi, szovátai reggeliknek, de ezt a 6 napot ki lehetett bírni, és lehetett variálni a dolgokat, mert azért képtelenség volt mindenből enni minden nap. Nos, mi ekkor tisztességesen jól is laktunk. Szégyen vagy sem, a harmadik naptól én még délre is tettem félre kávét magamnak, mert a második napon, amikor koradélután a hallban dolgoztam egy kicsit, merészeltem venni magamnak egy kávét: 6 lej volt.:O:O:O De legalább nagyon finom volt. Viszont a reggeli kávék is isteniek voltak. Automatából engedtük mi magunknak.És én általában hamarabb félrevettem a poharat, hogy ne folyjon ki az összes víz.:P De "hosszún" sem volt csapnivaló.

Már a második napon mindenkinek kiderült, kialakult, hogy mi a kedvence. Boróka pl. minden áldott nap müzlit kért tejjel, majd ráevett vagy 2-3 darab görögdinnyét. Talán egyetlen virslit evett meg ezenkívül. Krisztának István pakolta a tányérját, és szigorúan rózsaszín halikrát, 2 sonkaszeletet, 2 szalámiszeletet, 1 darabka telemeát (sós, friss sajt, olyan, mint a feta) és 4-5 szem olyajbogyót tehetett rá. Meg persze, kenyeret. Az asztalnál pedig ő maga kenegette a kenyérszeletekre az ikrát és készíette el a "szendvicset".
István és én maradtunk az egészségtelen kajáknál: tükörtojás, rántotta, virsli, sült kolbász, sonkák, szalámik, de persze ettünk mi is ikrát, vajat, sajtot, müzlit tejjel, vagy éppen dinnyét is. És sok friss zöldséget. És természetesen, ezekből sem mindent egyszerre, hanem mikor mire fájt a fogunk. "Normál kaja" után a lányoknak is megengedtük, hogy igyanak "szukkot", azaz üdítőt (szénsavmentes gyümölcsös lötty), ami nagy népszerűségnek örvendett. És a nápolyi szelet meg az Eugenia (hagyományos, román, krémmel összeragasztott keksz) is kedvenc volt. És persze, ezeken kívül még voltak más ennivalók is, de pl. a lekváros kenyeret egyikünk sem kívánta, és a savanyú tej sem volt nélkülözhetetlen számunkra.

Szóval, a reggelik nagyon jók voltak. És talán nem csoda, hogy ilyen reggeli után, ami majdnem 10-kor ért véget számunkra, déli 1 körül egyikünk sem kívánt semmit. Ilyenkor aztán - hiszen a tűző napon úgysem lett volna tanácsos kinn lenni - lefeküdtünk, vagy lefeküdtek a lányok és István, én pedig levonultam a hallba (csak ott ment tökéletesen a net) átnézni az emailjeimet, illetve a beérkezett, következő lapszámba szánt, átnézni való anyagokat. Sokat morfondíroztam azon, hogy vigyem-e magammal a laptopot vagy sem, és végül elvittem. És jól tettem. Mert ezeket a "holt időket" legalább kihasználtam, és így, amikor hazaérkeztem, nem 25 javításra váró anyag fogadott a felbombázott lakás mellett. És talán 2 vagy 3 napon dolgoztam is, a többin eszembe sem jutott a gép vagy a net, vagy a lapok és a blogok.

Felkelés után általában mindenki éhes volt már. Erre többféleképpen találtunk orvoslást. Még megérkezésünk napján Laci (István munkatársa, akikkel együtt mentünk) felfedezte egy pizzéria szórólapját, ahonnan 1,1 kg-os pizzákat lehetett rendelni 40 lejért. Az érdekessége viszont az volt a dolognak, hogy ők 2 ugyanekkora pizzát küldtek ebben az árban. Majdnem 3 család lakott jól egy-egy ilyen adagból, mert időközben egy másik ismerős család is megérkezett, akik máshol kaptak ugyan szállást, de napközben szinte végig együtt voltunk. Így aztán egyik nap Laciék, másnap meg mi rendeltünk egy-egy adag pizzát.
Máskor lementünk a hotel vendéglőjébe és rendeltünk valamit, de egy csúfos hosszú várakozás (nekünk) és felcserélt ételek, italok (Laciéknak) elvették a kedvünket a saját hotelünk vendéglőjének használatától. Egyszer ettünk végül ott, Kriszta grízgaluskás csirkehúslevest és Spagetti Carbonarát, Boróka csak ez utóbbit, mi Istvánnal pedig egy-egy görög citromos levest. Szerintem isteni volt viszont a leves, és Istvánnak is ízlett volna maradéktalanul, ha a teteje nem lett volna jól bekaprozva. :)
Csütörtökön, ébredés után elmentünk egy közeli étterembe, ahol szintén finomakat ettünk, de meg is kérték az árát. Mondjuk, ezen már nem is csodálkoztunk, hiszen rájöttünk, hogy ott mindennek minimum duplája az ára az itthoniakhoz képest, ha nem három-négyszerese. Így aztán mi ismét görög citromos levest rendeltünk, ami ezúttal István örömére nem volt bekaprozva, hanem külön volt az apróra vágott kapor, és tehetett belőle aki akart. A lányoknak vettem egy parasztcsorbát (kettejüknek egy adagot, mert hatalmasak voltak), István másodikként csirkebécsit kért krumplipürével, én mexikói csirkét és grillezett zöldségeket, a lányok meg szintén csirkebécsit és krumplipürét, de sült kolbászt is melléje. Naná, hogy az égvilágon semmi egyéb nem fért már belénk! Azért egy-egy gyümölcsös sorbet-t elnyalogattunk a "hazaúton".:)
Pénteken ismét pizzát rendeltünk, de azt már "az úton" ettük meg, ebédre. A többóráős fürdőzés pedig annyira leszívta az energiáinkat, hogy indulás előtt még egy-egy saormát is simán leküldtünk. És, bármennyire is szoktak pfujjogni az ilyen, gyorsétteremben vett ételekre, állíthatom, hogy ez volt a legeslegfinomabb fogás, amit a nyaralásunk során ettem. Főleg, hogy a min. 45 fokban dolgozó két fiatal srácból, amellett, hogy gyorsan, szakavatott kézzel pakolták a lapos kenyérbe a sok finomságot, dőlt a jókedv, a vicc és a bolondozás.

Fotókat az ételekről nem készítettem.:(

2011. július 30., szombat

Sosem törik be a, sosem törik be a vadló

Ismeritek Szilaj történetét? Gyönyörű rajzfilm. Ugyanakkor elszomorító is, hiszen pontosan arról szól, hogy az ember, és a "civilizáció" hogyan tesz tönkre, irt ki mindent, ami természetes, és a természettől adott. A vége viszont happy end (mondjuk, gyerekeknek ne is legyen még más vége egy mesének!), végkicsengése pedig az, hogy megfelelő kitartással mégiscsak győzhet a jó a rossz felett. Banális, természetesen, hiszen így szoktak végződni a mesék, de tény, hogy egy-egy epizódnál szinte éreztem az állatokban dúló feszültésget, a félelmet az újtól, a dacot és az eltökéltséget, no meg a szenvedélyt, a szeretetet és a szerelmet. Pedig egy szót sem szóltak. Éppen ezért is olyan gyönyörű szerintem. Megalkotói különös érzékkel lehettek megáldva, hogy minden emberi szó nélkül (mármint az emberek beszéltek, szóltak az állatokhoz, beszéltek róluk, az állatok viszont csak saját nyelvükön "beszéltek"), csupán mozgásokkal, arckifejezésekkel, illetve állati hangokkal képesek voltak visszaadni mindazt, amit a fenti sorokban felsoroltam. A gyerekek talán nem érzékelik mindezt a meséből, Kriszta is megkérdezte tőlem, amikor tolmácsoltam a "lovak beszédét", hogy mindezt honnan tudom. Hát, nem tudom, hogy honnan; ezt érezni, tudni lehet a meséből. És bevallom, egyes részeknél - ugye, tudván, hogy mára mi lett a sorsa a musztángoknak és az indiánoknak - el is pityeredtem.

Nos, ezt a felvezetőt azért írtam, hogy ha van valaki, aki nem ismeri a mesét, akkor feltétlenül töltse le a netről, és ültesse le a gyerekeit, hogy megnézzék. Sokat tanulhatnak belőle.
Másrészt pedig, van a rajzfilmben egy betétdal, amiben többször visszatér a címben említett mondat: "Sosem törik be a, sosem törik be a vadló". És igen, Szilaj - bár néha megadja magát a körülményeknek - sosem törik be, megmarad annak, aminek született: szabad, "vad" musztángnak.

És hogy minek kellett ez a teljes felvezetés, azt is mondom mindjárt. Boróka miatt. Mert tegnap úgy éreztem, ő is egy ilyen szabadnak született, vad muszáng, aki néha úgy tűnik, megalkuszik, de utána újult erővel kezdi a harcot "elnyomói" ellen. Reggel nem kért tejbegrízt, neki tejberizs kellett. Ebédre megígértem. Hosszas huzavona, hiszti után jóízűen felfalta a tejbegrízadagját.
Délben nem kért levest, neki csak tejberizs kellett. Márpedig kijelentettem, aki azt az egy merőkanálnyi levest nem eszi meg, tejberizst sem kap. Kriszta és Dávidka már jóízűen ették az édes másodikot, amikor rájött a kisasszony, hogy jobb lesz beadni a derekát: pillanatok alatt felfalta a (z amúgy kedvencnek számító zöldpaszuly-) levest, és már kérte a rizst. Azt is jóízűen bevágta. Koradélután pedig, amikor ölbe vettem, és hátradőltem vele az ágyon, hogy dédelgessem egy kicsit, és minél hamarabb elaludjon, illetve éreztem szívverését és még álmában is szilaj, rugalmas, erős testét, hirtelen felbukkant belőlem ez a dal: Sosem törik be a, sosem törik be a vadló. Hát igen. Ilyen kis, szilaj vadló ő is. Aki nem adja fel önmagát, a végsőkig harcol magáért.

Ami nem baj, sőt biztos vagyok benne, hogy határozottsága, makacssága, nehezen befolyásolhatósága hatalmas erényeivé fognak fejlődni; biztos vagyok benne, hogy őt nem fogják tudni egykönnyen átverni, nem fogják tudni rábeszélni olyasmira, amit nem akar, vagy amivel nem ért egyet, nem fog ugrani a kútba, ha valaki azt mondja neki. És erre büszke lehet/lehetünk majd.

Csak én bírjam ki valahogy addig!




Jól megaszonták!

Boróka:


1. - Mi volt ma az oviban, kicsim?
- Hmmm, volt bohóóóóóc, aki így csinált. (és mutatta, hogy hogyan)
- És még volt ott egy bácsi, aki nem bohóc volt.
- Hát ki volt az?
- Háááát, mestej bácsi.
- Mester bácsi? És ő mit csinált?
- Mit? Mit? Hát csomagot adott nekünk!
(Megfejtés: a polgármester bácsi volt, aki gyereknapi ajándékkal lepte meg az óvodásokat. - ezt a párbeszédet most fedeztem fel egy rég elfeledett piszkozat-bejegyzésben.)


2. - Anyukám, képzsejd, Kista jájakta a bajackot a későkásája, és úgy ette meg. (Tudniillik a későkása itt éppenséggel jégkása akart lenni.:D)

3. - Jujj, ni, összecsókolták magukat!:D (csókoloztak)

4. - Anyukám, amikoj egy kicsit nagyon fejméjgesítelek, akkoj menj világgá, és hozzál nekem cukojkát. De Anyukám, a világgában van cukojka?

Kriszta:

1. - Anyu, én most játszom egy különöset.
   - Hát az meg milyen?
   - Hát olyan, hogy Boróka külön játszik.:)

2. - Képzeld, Marikáék nyaralni vannak! - mondom Krisztának. - De Noémi itthon van, mert tegnap még vizsgázott. Érettségizett.
- Mizett??? - jött a kérdő válasz.:)

2011. július 28., csütörtök

Nyaralás 2011 - Vízimüttymütty

Gondolom, nem kétséges, miért választottuk úticélul idén a tengert. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy hegymászás céljából, ugyeeeeeee?????

Na, neeeeeeem: fürdeni szerettünk volna. És fürödtünk, és fürödtünk, és fürödtünk, és továbbra is csak fürödtünk. Tengerben, medencében, majd ismét tengerben, majd felcseréltük a sorrendet, és ismnét kezdtük elölről. Végül még strandon is voltunk, de majd mindent a maga idejében... Szóval, fürödtünk délelőtt és fürödtünk délután. És egy nap kinn maradtunk délben is, amit viszont megkeserültünk, mert icipicit mindannyian lepirultunk a 30 faktoros krém ellenére is. De tényleg nem vészesen.

A víz algás volt, főleg a szélén, de beljebb már tűrhető volt. Krisztát zavarta eleinte, ezért keveset maradt a vízben, és szintén ezért a medencét is muszáj volt sűrűn felkeresni. Indulás előtti napon jött rá Kriszta is, hogy milyen klassz a tenger, és már alig lehetett kiráncigálni a vízből.
Borókát viszont semmi sem érdekelte. Tudtuk már tavalyról és tavalyelőttről (ha csak a nyaralásokra gondolok), hogy számára a víz szinte lételem: nem bír meglenni nélküle, nem fél tőle, bátor, sőt vakmerő. Képes volt beleugrani most is seperc alatt a medencébe, miközben nem volt rajta úszógumi! Nem kell megijedni, igazából szándékos volt a dolog: már fel kellett menni... valahogy sikerült Istvánnak "kidobnia" őt a medencéből, nekem meg sikerült valahogy leráncigálni róla az úszógumit ... de kicsúszott a kezeim közül. A medence szélénél elkaptam... majd István intett, hogy engedjem. Glukkkk, glukk, és már kinn is volt, mert István kikapta, de szerencsére még neki is elég volt ez, hogy a következőkben kerülje a medencét, ha gumi nélkül volt! (Mese nincs, jövőig muszáj lesz megtanulnia/niuk úszni!)

Szerencsénkre, de tényleg, egy nagyon hideg, esős és borús, illetve egy változékony időjárású hét között sikerült kifogni egy csodás, kánikulahetet. Ilyen is ritkán van! Hál'istennek, viszont nekünk megadatott. A tenger mellett amúgysem éreztük 37-nek a 37-et!:)
  A tenger csodás volt. Megérkezésünk napján hidegnek tűnt, de az első 5 perc után már kellemesen hűs volt. Másnaptól viszont tökéletes volt a víz. Hétfőn és kedden még nagyon csendes is volt, szinte lagymatagnak lehetett nevezni. Aztán kedd délután valamivel délebbre vihar volt, és "nálunk"  is szemerkkélt néhány percig az eső. Szerdán pedig beindultak a hullámok. Titokban ezért imádkoztam, hogy korbácsolódjon fel kissé a tenger, mert 13 éves koromból való emlékeimebn az élt, hogy hogyan ugrottam bele a jó magas hullámokba, és azt most is szerettem volna átélni! És lőn! Aznap volt a házassági évfordulónk, és Istvánnal kettesben is tudtunk egy félórácskát úszkálni meg gumicsónakozni. Jópofa volt, nagyon élveztük.
Csütörtöktől már csendesebb lett a tenger, de azért még jöttek a hullámok... Borókát nem érdekelte, hogy kicsi vagy nagy, hogy szembevágja, hogy elborítja, hogy feldönti, vagy hogy nem éri a lába a földet, mint egy kis buldózer, csak ment, úszott, kapálódzott, szemet dörzsölt, és közben nevetett, és nevetett. Csütörtökön éps pénteken meg ezt csinálta Kriszta is. Nem lehetett "lelőni", nemhogy kiszedni a vízből!
Nekem, sajnos, volt egy fürdés-, úszásmentes napom :P, de ennyit kibírtam. És István is meglepően sokat lubickolt.

Ezek után, gondolom, nem csoda, ha a találós kérdést erre változtatjuk: István, Edith, Kriszta és Boróka a vízben, mi az????
No, mi az? :)














2011. július 21., csütörtök

A "sztár" :D

1. http://www.e-nepujsag.ro/op/article/„sütő”-edith-szerepei

2. http://www.erdely.tv/magazin/napraforgo - a 49. perctől kezdődően.

Nyaralás 2011 - A nagy találkozás

Kissé sűrű volt az életem ezen a héten, s nem mintha most kevésbé lenne az, de muszáj megszusszannom egy kicsit, mielőtt újabb kemény menetbe kapcsolok. :) Úgyis ideje elkezdeni lejegyezni a nyaralásos élményeinket, különben az enyészetnek lesznek ítélve ezek is, mint sok más fontos vagy kevésbé fontos mozzanata az életünknek.

Mint említettem, a lányoknak csupán pedzegettük, hogy majd kirándulni fogunk, de azt, hogy mikor és hová megyünk, csak az indulás napjának reggelén mondtuk el. Így megkíméltük őket a várakozás hosszú időszakától, illetve a csalódástól, ha véletlenül mégsem a tervek szerint alakultak volna a dolgok. Még így is alig győzték kivárni az estét, egész nap csak azt kérdezgették, hogy mikor indulunk már.

  Sikerült elindulni a tervezett időpontban, pontban este 9-kor, bár a délután nem telt olyan nyugisan, pihentetően, ahogyan azt előzőleg elképzeltem. István és a lányok aludtak, de nekem már nem jutott rá időm. Az út során minden rendben volt: nyugodtan hajtottunk, minden sietség nélkül, nem volt túl nagy forgalom, a hőséget is kijátszottuk, a lányok jól aludtak. Boróka megébredt az egyik megállónk alkalmával és falatozott egy keveset velünk, majd csak 2-3 óra múlva aludt vissza, de Kriszta majdnem hajnali hatig egyfolytában húzta a csendest. Kb. fél 7-kor érkeztünk meg Mamaiára, a Hotel Selenába. Mivel a délutáni becsekkolásig jócskán volt időnk (direkt utaztunk így, hogy nyerjünk egy plusz napot:)), lementünk a tengerpartra. Utólag  ez rossz döntésnek bizonyult, de akkor nem tudhattuk. Erről viszont majd a végén írok.

Kissé lemaradtam a többiek után, és próbáltam magamba szívni az élményt, a hangulatot. Ott álltunk a mindenség szélén - parányi homokszemek a tengerhez képest. Én már láttam egyszer a tengert, 13 éves koromban, de akkor természetesen, nem úgy reagáltam, mint most. Akkor is lenyűgözött, most viszont tudtam is, hogy miért.:)

A többieket sem hagyta hidegen a látvány, gondolom, a lányokat pláne nem. Csodálkozva nézték a hatalmas víztömeget, és ujjongva tapasztalták a partmenti szelíd hullámzást, a nedves homok tapintását.



Kissé lekonyult a szánk, amikor megláttuk, hogy a vizet vastag algaréteg borítja, de végül egyedül Kriszta volt az, aki valamennyire idegenkedett tőle. A végére viszont már őt sem zavarta.

Miután megtörtént az első nagy találkozás, visszamentünk az autókhoz, átöltöztünk, és ismét kitelepedtünk a partra. Most már fürödtünk is, habár eleinte szörnyen hidegnek éreztük a vizet. Az első 5 perc után viszont már nagyon kellemesen hűsítő volt. Hiába, előtte több, mint 1 hétig hideg és csúnya idő volt, szükség volt még legalább 1 napra, hogy egyből kellemesnek érezzük a vizet. De másnapra ez már valóban megtörtént; úgy is hívtuk, hogy pisi a víz.:)

A szállodánk a parkoló felől:


És a tenger felől:


Dél körül visszamentünk a szállodába, majd fél 4 körül végre szobát kaptunk. Addigra Boróka már aludt egyet a hallban, úgyhogy friss volt és üde, szó sem lehetett arról, hogy a szobában maradjunk pihenni. Pedig Istvánra és rám, de már Krisztára is igazán ráfért volna! Végül este 7 felé vonultunk vissza, tusoltunk, vacsoráztunk, és   (persze, egyesek:D)  másnap reggelig egyhuzamban aludtunk. Én többször megébredtem, mert irtózatos meleg volt (a légkondit nem mertem bekapcsolni, pedig anélkül elviselhetetlen volt a hőség), ezenkívül a lányok olyan lehetetlen pozíciókban aludtak, hogy én minduntalan az ágy külső tízcentijére szorultam. Borókával később aludtunk el, úgyhogy mi nem is ébredtünk olyan korán. István Krisztával viszont megjárta magát a parton még reggeli előtt.


2011. július 17., vasárnap

Kilenc

Jött és ment, mint az összes eddigi, vagy többi nap előtte és utána. Ha itthon lettünk volna, egyszerű hétköznap lett volna. De így különleges volt. Igaz, hogy különlegességét csak egyszerűen az egyedi helyzet adta, de akkor is. Hiába van nyár közepén, a legnagyobb kánikulák idején, amikor szinte mindenki szabadságol valamerre, nekünk eddig még sosem sikerült úgy időzíteni, hogy ezen a napon éppen valahol távol legyünk. Most sikerült. Méghozzá egy olyan helyen, ahol eddig sosem voltunk (ha nem számítom azt, hogy 13 évesen töltöttem 1 napot a tengeren:D), legalábbis együtt vagy a családdal.
És volt olyan szerencsénk, hogy a barátaink felügyelete mellett a lányaink nyugodtan játszottak félórácskát a parton, amit mi kihasználtunk, és elvonultunk ... fürdeni, csónakázni, bohóckodni.

Aznap hatalmas hullámok voltak. Legalábbis az addigi majdnem sima vízhez képest. Mi pedig élveztük, ahogy himbálóztunk a gumicsónakkal, élveztük, amikor kezeinkkel próbáltunk evezni és irányban tartani a csónakot, élveztük, amikor a hullámok mégis átcsaptak fölöttünk, és élveztük, amikor felborultunk, és egymás után kapkodtunk. Szóval, bolondozás volt a javából, olyan önfeledten, amilyenek csak évekkel ezelőtt, még házasság előtt voltunk.

A nap további része átlagosan telt: fürödtünk, pihentünk, ettünk, én még dolgoztam is, aztán meg csapatostul sétáltunk egyet és fagyiztunk. Mondjuk, miután a lányok elaludtak, én el tudtam volna képzelni még egy sétát kettesben a holdfényes tengerparton ;),

de mire a lányok elaludtak (vagy netán még hamarabb is:D), már mi is javában húztuk a csendest.

Szóval, így telt a kilencedik házassági évfordulónk 2011. július 13-án.:)

Ilyenek voltunk 2002. július 13-án:

És ilyenek vagyunk most:

Itthon vagyunk!!!:)

Bár nálam volt a laptop a nyaraláson, és annak ellenére, hogy muszáj volt dolgoznom is rajta, a gépnél töltött időt a minimális muszájra korlátoztam, így meg sem fordult a fejemben, hogy a napló(k)ba is írjak. Ez szabadság volt, és nem akartam elrontani. (Amennyit dolgoztam, az azért volt, hogy miután hazaérünk se fulladjak bele a számítógépes teendőkbe.)

Szóval, itthon vagyunk. Hála istennek épen, egészségesen mindannyian. A  nyaralás nagyon jó volt: az utazások gondmentesen zajlottak, tökéletes időjárást fogtunk ki, a szálloda OK volt, a víz csodás, bár jócskán algás, ami viszont nem szegte kedvünket, a lányok pedig kitűnően alkalmazkodtak az új környezethez, helyzethez.
Lassanként bővebben is elmesélek mindent, most viszont megyek pihenni, mert van mit bepótolnom! :)

2011. július 8., péntek

Hurrá, nyaralunk!

Holnap este indulunk; ha Isten is megsegít, vasárnap hajnalban megérkezünk. Én nagyon várom.:D István még mindig semleges (szerintem viszont ő is várja, csak inkább visszafogottabb, hogy nehogy csalódás érje - ezt majd elmagyarázom, ha visszajöttünk.).:S A lányok csak annyit tudnak, hogy kirándulni fogunk, és majd megyünk "standja".:P Nem mondtuk nekik, hogy ne legyen túl nehéz kivárni.
Lassan bepakolok, holnap némi kaját kell készítenem az útra és első napra, és remélem, pihenten - holnap du. az egész család aludni készül:) - nyugodtan, sikerül elindulni.
Hurráááááá, nyaralunk!:)
Fotó: INNEN

2011. július 6., szerda

Kriszta olvas

Tömören és velősen megfogalmazva: ez az igazság.
És kicsit árulónak érzem magam ezáltal, mert bárki kért tőlem tanácsot ezügyben a gyerekével kapcsolatban, mindenkinek azt mondtam, hogy eszébe ne jusson tanítani, mert azért fog iskolába menni, hogy megtanuljon írni, olvasni. Erre meg Kriszta, valamivel több, mint 5 évesen OLVAS. De...
Annyi a mentségem és a vigasztalásom, sőt a büszkeségem, hogy senki sem tanította. Tény, hogy ha megkérdezte, hogy egyik vagy másik milyen betű, akkor megmondtuk neki, de a betűk összeolvasását teljesen önállóan kezdte. Kb. olyan szinten van, mint egy elsős az első félév végén. Szótagol, betűz, nyekereg, de végül kisül a szó.


Történt egy szombat reggel, hogy ő felkelt, Boró meg még aludt. Én a gépnél dolgoztam, és hogy Kriszta is lefoglalja magát, ne zajongjon, bedugtam az ágyunkba, és megleptem a lovas könyvsorozat utolsó kötetével, amit addig még nem látott. Ő ujjongott a könyvnek, én pedig visszafordultam a géphez, és végeztem a dolgom. Egyszercsak alig hittem a füleimnek: lovassportok, versenyek. Leolvasta a könyv címét. Ezt a két hosszú szót, csak úgy egyszerűen bedobta, hogy az állam leesett. És azóta mindent el akar olvasni, ami nagy, nyomtatott betűkkel van írva. (Halkan megjegyzem, azóta a kis nyomtatott betűk közül is sokat ismer már.)

Az óvodában is tapasztaltam, hogy 5 éves kor körül kialakul egy hatalmas kíváncsiság a betűk iránt, és szinte minden gyerek le szeretné tudni írni a nevét. Megjegyzem, az oviban soha egyetlen betűt sem mutattam meg vagy tanítottam a gyerekeknek, de 5 évtől felfelé mindegyik gyerek már leírta a nevét. Igaz, az életkori sajátosságoknak megfelelően: ákombákom betűk, fordított s-ek, n-ek, nem ritkán pedig jobbról balra írva, vagy egyenest tükörképben. Krisztánál is az összes jelenség felfedezhető volt/ vagy még most is felfedezhető ezekből.


Szóval, nálunk is a nevekkel kezdődött: KRIZSTA, VIŐLA, SŰTŐ, BORKA, ISVÁN, ilyesmik bújtak elő a ceruza hegye alól. Aztán egyszercsak nagyot néztem, amikor egy A4-es lapot találtam teleírva a szűkebb és tágabb családunkba tartozó személyek keresztneveivel. És ami a legmeglepőbb volt, hogy minimális hibákkal. Ezt pedig követte a rövidebb (3-4 betűs) szavak írása és olvasása. Csak hallgattam/hallgattuk, összenéztünk Istvánnal, csodálkoztunk és mosolyogtunk. Mert nagyon büszkék voltunk/vagyunk, ez tény. Ugyanakkor, viszont tanácstalanok is: megakadályozni nem tudjuk, és végső soron nem is akarjuk, de akkor mi lesz az iskolában? De vajon, lesz gond emiatt az iskolában? Mert én is olvastam már 5 évesen (egyszer az elsős tanító bácsi áthívatott engem az óvodából, hogy mutassam meg az iskolásoknak hogyan kell olvasni, és mindezt ROMÁNUL), és hogy mit tettem első osztályban, már egyáltalán nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy unatkozni nem unatkoztam. De lehet, hogy ez már a tanítón múlik, hogy mennyire tudja külön foglalkoztatni azokat, akik valamivel előbbre vannak a többieknél. Az enyém biztos jó volt ilyen szempontból, mert, mint írtam, sosem éreztem, hogy unatkoznék, sőt, nagyobbacska koromban már az is feltűnt, hogy én sokkal nehezebben kapom meg a tízesemet a többiekhez képest.
Kérdeztem a kolléganőmet is, mit tegyek? Azt mondta, semmit. Hagyjam a maga medrében, ritmusában: amit magától megtanul, azért teszi, mert megérett rá, mert képes rá, mert nem kényszer neki. És legfeljebb iskolába adom jövőben. Puff.

Úgyhogy, bármennyire is kardoskodtam amellett, hogy Kriszta csak 2013-ban kezdje az iskolát, már magamat is kezdem meggyőzni, hogy talán butaság lenne még két évig oviba járatni ilyen értelem, képességek mellett.

Csak tudnám azt, hogy hova siet?????

2011. július 4., hétfő

Kiállítás és borkóstoló

Úgy adódott, hogy múlt pénteken is voltam egy kiállításon. Ezúttal gyönyörű fotókat tekintettünk meg, amiket az erdélyi származású, Németországban élő Puskás György fotóművész készített.

MÉRGES VAGYOK!!!! SŐT, EGYENESEN DÜHÖS!!!

Megírtam ezt a beszámolót, szerintem aranyosra, viccesre, csattanósra sikeredett, és amikor közzétettem volna, kiadta, hogy egymással ütköző parancsokat vagy mi a búbánatot adtam és mindent eltüntetett, amit a fenti két sor után írtam. Nem tudom újraírni. Az ilyesmi nem megy. Idáig megvolt hozzá a hangulatom, ha újrakezdeném, csak kényszer lenne, és érződne rajta az erőltetettség. Amit megírtam, az lazán jött, ösztönből. Hogy a csuda vigye el! Legszívesebben sírnék, de az sem fogja megoldani, sajnos. :( Kár.

2011. július 3., vasárnap

Édesnégyesben 2.

A nap első része gyorsan és jókedvűen telt, mégha kissé morbid kiállítást is tekintettünk meg. Szerintem mindannyiunkat megérintett, amit láttunk, mert útban Székelyudvarhely felé elő-előjött a téma. A másik téma pedig, sajnos, az volt, hogy mennyire lerobbant Csíkszereda. Mindenesetre, néhány évvel ezelőtt jártam ott utoljára, és nem iylen volt emlékeimben! Rosszak az utak, sok a máladozó épület, a főtér kinéz úgy, ahogy, de arra is már ráférne egy alapos felújítás stb. Hozzá képest Udvarhely kész Amerika!:)

No, de még félúton sem vagyunk Udvarhely felé, és egyhamar nem is leszünk ott, csak miután kiélveztük a koradélutánt a Hargita-fürdői Balu nevű kalandparkban! Mint már említettem, úgy terveztük, hogy valamelyik júliusi hétvégénket Istvánnal kettesben fogjuk tölteni valahol házassági évfordulónk apropója kapcsán, a programban pedig a Balu-park is benne lett volna. De ha már amúgyis arra jártunk, kár lett volna kihagyni. És az évfordulónk napján, ha minden igaz, amúgyis csodaszép helyen leszünk...:)

Ani veteránként érkezett a parkba, tavaly ősszel ugyanis ő már végigjárt néhány pályát. Istvánnak sem volt idegen a hely, bár ő nem mászkált, hiszen a lányokkal kellett foglalkoznia. Jobbanmondva Krisztával, mert Boróka, hiába fizetett be neki is, nem volt hajlandó semmit sem kipróbálni. Hogy én hol voltam akkor? Hát, dolgoztam. Székelyudvarhelyen a gyümölcsfesztiválon.
Szóval, István, Csaba és én újoncként jelentünk ott meg. Azzal kezdtük, hogy jól felöltöztünk, mert hiába van nyár, a hegyekben amúgyis hideg van, de különben is sikerült kifognunk egy hűvösebb időszakot, egész nap 10-12 fok volt a hőmérséklet. Amíg ott voltunk, volt részünk mindenben: hőgutában, napsütésben, szélben, esőben, jégesőben, szóval, kalandokban nem volt hiány!:)

A tanulópályán egy-kettőre végigmentünk, majd kezdtük az elsővel. Hát ez sem volt éppen piskóta, bár a többihez képest végülis az volt. Élveztem első perctől. Akkor szeppentem meg egy kicsit, amikor első alkalommal kellett elengednem magam egy rövid tiroli-szakaszon. Az eszem tudta, hogy nincs mitől félni, nem eshetek le, nem eshet semmi bajom, valahogy mégis fura volt arra gondolni, hogy majd ott lebegek a levegőben. Pedig vagy 10 méter, ha volt ez a szakasz! A rendes tiroli meg majdnem 1 km. volt! Persze, megszakításokkal, de akkor is.

A kezdő pálya után a tirolit céloztuk meg. Ekkor volt a legszeszélyesebb az idő: hol kopogtak a jégdarabok a sisakunkon, hol pedig hétágra sütött a nap ahhoz, hogy 2 perc múlva egy zuhé hulljon a nyakunkba. Becsülettel helytálltunk, azért. Mindenki azt hiszi, hogy a tiroli gyerekjáték. Csak felcsimpaszkodsz, és suhansz. Hát nem. Azaz nem éppen. Addig meg kell dolgozni érte. Legalábbis itt meg kellett. Főleg az utolsó, vissza-szakaszért. Volt 2-3 rövidebb-hosszabb szakasz, amíg elkezdődött a hosszú pálya a tó fölött. Egészen a túlsó partig sima ügy volt, csak arra kellett vigyázni, hogy jó helyen fogd meg a hevedert, hogy a kezed nehogy lecsússzon róla menet közben, mert a kb. 65 km/h-ás sebesség akár le is vihetné a helyéről.
A túloldalon viszont fel kellett mászni a magasba ahhoz, hogy a vissza-pályát elérjük. Ide pedig két kötéllétrán lehetett feljutni, amelyek abszolút függőlegesen helyezkedtek el. A két létra pedig két külön fára volt erősítve, a két fa közötti 3-4 métert pedig csak úgy lehetett megtenni, ha végighúztuk magunkat a sodronyon, azaz felkötöttük a tiroli-hevedert, de a kezünkkel húztuk magunkat egészen a túlsó fáig, mert az magasabban volt, mint az előző. Hát, kérem szépen, ez volt az a szakasz, ahol a szó szoros értelmében féltem. Mert az út kb. háromnegyedénél elakadtam, nem tudtam tovább húzni magam, és bármilyen erőfeszítésem ellenére sem haladtam akár egy centinyit. Sőt, éreztem, hogy elfogy az erőm, és kezdek visszacsúszni. Abba bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz, ha valóban visszacsúszok, ki segít, mert Ani mögülem úgysem tudott volna, István pedig előttem, már elkezdett mászni a létrán fölfelé. Mondjuk, ő már kész volt visszaindulni, amikor én utolsó erőfeszítésemmel annyira tudtam közelíteni a pihenőhöz, hogy elértem, és elkaptam a lábammal. Remegtem. Bevártam Anit, és csak miután ő is átjött, indultam felfele a létrán. A visszaútra rányomta bélyegét ez a kis incidens, de azért mégiscsak élveztem a lebegést, a repülést. Visítottam, ahogy a torkomon kifért, és gyönyörködtem az alattam elterülő színekben.

Bevártuk Anit és Csabát is, kicsit pihentünk, majd ismét nekivágtunk egy-egy pályának. István és Csaba egyből a feketére (a legutolsó és legnehezebb) ment, én a soron következő, haladóknak ajánlott kék pályát vettem uralmam alá. Ani pedig futkározott ide-oda, hogy minket fényképezgessen, és végül úgy kifutkározta magát, hogy lemondott egy újabb pályáról.
A kék pálya már jóval nehezebb volt az előzőnél, bár ebben is voltak amolyan pihentető terepek. Megfigyeltem, egy-egy kemény rész előtt mindig egy lezser rész volt. Itt is volt egy szakasz, amit remegő lábakkal vittem véghez: a falmászás. Nem volt olyan ijesztő, mint a tirolis afférom, de nagyon erőpróbáló volt.
Azért büszke vagyok magamra, hogy becsülettel helytálltam. Azt a rövid, de velős szakaszt leszámítva, ami rossz szájízt hagyott bennem, minden egyes percét élveztem a mászkálásnak. És - bár előre tudtuk, azért is döntöttünk így - jó döntés volt, hogy csak mi, felnőttek jöttünk, mert így ellehettünk egy kicsit magunkkal, jutott idő a kikapcsolódásra.

Ismét Udvarhely felé vettük az irányt, de még mindig csak félútnál tartunk. Szentegyháza, illetve a szelterszi letérő a Csíkszereda és Székelyudvarhely közötti távolság kb. felénél van, mi pedig ott álltunk meg a Napsugár Panziónál, hogy feltöltsük kiürült energiatartalékainkat. István már sokszor megfordult itt kiszállásai során, és csak szuperlatívuszokban beszélt a helyről, én pedig azt mondom, hogy jó hely. Az étel valóban bőséges és nagyon-nagyon finom volt, de azért egy ilyen helyen én már elvárnám, hogy a részletekre is kissé jobban odafigyeljenek. Na jó, na, elégedetten távoztunk, mert már tele volt a pocak, a kávé is nagyon finom volt, és segített megmaradni estig, és már azon a ponton voltunk, hogy nem bánnánk, ha már a lányoknál lennénk...

Közben még megálltunk Udvarhelyen az Alexandra cukrászdában, mert Aniéknak sütire fájt a foguk. Mi már nem voltunk képesek bármit is legyűrni a torkunkon, de a lányoknak és Édesanyáméknak azért vettünk egy-egy szelet tortát. Most, bizony, megkóstolnám azt az Eszterházyt!:)

Innen már egyenesen Idecs felé vettük az irányt, ahol a csajok már nagyon vártak minket. Összekapkodtuk a cuccaikat és már indultunk is. Későn érkeztünk haza; már csak egy gyors zuhanyra és zuhanásra volt erőnk. Az ágyba. Másnap viszont alig bírtunk kikelni belőle. Az izomláztól.:)

A fotókat már nincs erőm a helyükre szúrni, itt van minden, ömlesztve, de időrendi sorrendben:














A bejelölt rész az a rövid, nehéz szakasz



Udvarhely