2011. július 3., vasárnap

Édesnégyesben 2.

A nap első része gyorsan és jókedvűen telt, mégha kissé morbid kiállítást is tekintettünk meg. Szerintem mindannyiunkat megérintett, amit láttunk, mert útban Székelyudvarhely felé elő-előjött a téma. A másik téma pedig, sajnos, az volt, hogy mennyire lerobbant Csíkszereda. Mindenesetre, néhány évvel ezelőtt jártam ott utoljára, és nem iylen volt emlékeimben! Rosszak az utak, sok a máladozó épület, a főtér kinéz úgy, ahogy, de arra is már ráférne egy alapos felújítás stb. Hozzá képest Udvarhely kész Amerika!:)

No, de még félúton sem vagyunk Udvarhely felé, és egyhamar nem is leszünk ott, csak miután kiélveztük a koradélutánt a Hargita-fürdői Balu nevű kalandparkban! Mint már említettem, úgy terveztük, hogy valamelyik júliusi hétvégénket Istvánnal kettesben fogjuk tölteni valahol házassági évfordulónk apropója kapcsán, a programban pedig a Balu-park is benne lett volna. De ha már amúgyis arra jártunk, kár lett volna kihagyni. És az évfordulónk napján, ha minden igaz, amúgyis csodaszép helyen leszünk...:)

Ani veteránként érkezett a parkba, tavaly ősszel ugyanis ő már végigjárt néhány pályát. Istvánnak sem volt idegen a hely, bár ő nem mászkált, hiszen a lányokkal kellett foglalkoznia. Jobbanmondva Krisztával, mert Boróka, hiába fizetett be neki is, nem volt hajlandó semmit sem kipróbálni. Hogy én hol voltam akkor? Hát, dolgoztam. Székelyudvarhelyen a gyümölcsfesztiválon.
Szóval, István, Csaba és én újoncként jelentünk ott meg. Azzal kezdtük, hogy jól felöltöztünk, mert hiába van nyár, a hegyekben amúgyis hideg van, de különben is sikerült kifognunk egy hűvösebb időszakot, egész nap 10-12 fok volt a hőmérséklet. Amíg ott voltunk, volt részünk mindenben: hőgutában, napsütésben, szélben, esőben, jégesőben, szóval, kalandokban nem volt hiány!:)

A tanulópályán egy-kettőre végigmentünk, majd kezdtük az elsővel. Hát ez sem volt éppen piskóta, bár a többihez képest végülis az volt. Élveztem első perctől. Akkor szeppentem meg egy kicsit, amikor első alkalommal kellett elengednem magam egy rövid tiroli-szakaszon. Az eszem tudta, hogy nincs mitől félni, nem eshetek le, nem eshet semmi bajom, valahogy mégis fura volt arra gondolni, hogy majd ott lebegek a levegőben. Pedig vagy 10 méter, ha volt ez a szakasz! A rendes tiroli meg majdnem 1 km. volt! Persze, megszakításokkal, de akkor is.

A kezdő pálya után a tirolit céloztuk meg. Ekkor volt a legszeszélyesebb az idő: hol kopogtak a jégdarabok a sisakunkon, hol pedig hétágra sütött a nap ahhoz, hogy 2 perc múlva egy zuhé hulljon a nyakunkba. Becsülettel helytálltunk, azért. Mindenki azt hiszi, hogy a tiroli gyerekjáték. Csak felcsimpaszkodsz, és suhansz. Hát nem. Azaz nem éppen. Addig meg kell dolgozni érte. Legalábbis itt meg kellett. Főleg az utolsó, vissza-szakaszért. Volt 2-3 rövidebb-hosszabb szakasz, amíg elkezdődött a hosszú pálya a tó fölött. Egészen a túlsó partig sima ügy volt, csak arra kellett vigyázni, hogy jó helyen fogd meg a hevedert, hogy a kezed nehogy lecsússzon róla menet közben, mert a kb. 65 km/h-ás sebesség akár le is vihetné a helyéről.
A túloldalon viszont fel kellett mászni a magasba ahhoz, hogy a vissza-pályát elérjük. Ide pedig két kötéllétrán lehetett feljutni, amelyek abszolút függőlegesen helyezkedtek el. A két létra pedig két külön fára volt erősítve, a két fa közötti 3-4 métert pedig csak úgy lehetett megtenni, ha végighúztuk magunkat a sodronyon, azaz felkötöttük a tiroli-hevedert, de a kezünkkel húztuk magunkat egészen a túlsó fáig, mert az magasabban volt, mint az előző. Hát, kérem szépen, ez volt az a szakasz, ahol a szó szoros értelmében féltem. Mert az út kb. háromnegyedénél elakadtam, nem tudtam tovább húzni magam, és bármilyen erőfeszítésem ellenére sem haladtam akár egy centinyit. Sőt, éreztem, hogy elfogy az erőm, és kezdek visszacsúszni. Abba bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz, ha valóban visszacsúszok, ki segít, mert Ani mögülem úgysem tudott volna, István pedig előttem, már elkezdett mászni a létrán fölfelé. Mondjuk, ő már kész volt visszaindulni, amikor én utolsó erőfeszítésemmel annyira tudtam közelíteni a pihenőhöz, hogy elértem, és elkaptam a lábammal. Remegtem. Bevártam Anit, és csak miután ő is átjött, indultam felfele a létrán. A visszaútra rányomta bélyegét ez a kis incidens, de azért mégiscsak élveztem a lebegést, a repülést. Visítottam, ahogy a torkomon kifért, és gyönyörködtem az alattam elterülő színekben.

Bevártuk Anit és Csabát is, kicsit pihentünk, majd ismét nekivágtunk egy-egy pályának. István és Csaba egyből a feketére (a legutolsó és legnehezebb) ment, én a soron következő, haladóknak ajánlott kék pályát vettem uralmam alá. Ani pedig futkározott ide-oda, hogy minket fényképezgessen, és végül úgy kifutkározta magát, hogy lemondott egy újabb pályáról.
A kék pálya már jóval nehezebb volt az előzőnél, bár ebben is voltak amolyan pihentető terepek. Megfigyeltem, egy-egy kemény rész előtt mindig egy lezser rész volt. Itt is volt egy szakasz, amit remegő lábakkal vittem véghez: a falmászás. Nem volt olyan ijesztő, mint a tirolis afférom, de nagyon erőpróbáló volt.
Azért büszke vagyok magamra, hogy becsülettel helytálltam. Azt a rövid, de velős szakaszt leszámítva, ami rossz szájízt hagyott bennem, minden egyes percét élveztem a mászkálásnak. És - bár előre tudtuk, azért is döntöttünk így - jó döntés volt, hogy csak mi, felnőttek jöttünk, mert így ellehettünk egy kicsit magunkkal, jutott idő a kikapcsolódásra.

Ismét Udvarhely felé vettük az irányt, de még mindig csak félútnál tartunk. Szentegyháza, illetve a szelterszi letérő a Csíkszereda és Székelyudvarhely közötti távolság kb. felénél van, mi pedig ott álltunk meg a Napsugár Panziónál, hogy feltöltsük kiürült energiatartalékainkat. István már sokszor megfordult itt kiszállásai során, és csak szuperlatívuszokban beszélt a helyről, én pedig azt mondom, hogy jó hely. Az étel valóban bőséges és nagyon-nagyon finom volt, de azért egy ilyen helyen én már elvárnám, hogy a részletekre is kissé jobban odafigyeljenek. Na jó, na, elégedetten távoztunk, mert már tele volt a pocak, a kávé is nagyon finom volt, és segített megmaradni estig, és már azon a ponton voltunk, hogy nem bánnánk, ha már a lányoknál lennénk...

Közben még megálltunk Udvarhelyen az Alexandra cukrászdában, mert Aniéknak sütire fájt a foguk. Mi már nem voltunk képesek bármit is legyűrni a torkunkon, de a lányoknak és Édesanyáméknak azért vettünk egy-egy szelet tortát. Most, bizony, megkóstolnám azt az Eszterházyt!:)

Innen már egyenesen Idecs felé vettük az irányt, ahol a csajok már nagyon vártak minket. Összekapkodtuk a cuccaikat és már indultunk is. Későn érkeztünk haza; már csak egy gyors zuhanyra és zuhanásra volt erőnk. Az ágyba. Másnap viszont alig bírtunk kikelni belőle. Az izomláztól.:)

A fotókat már nincs erőm a helyükre szúrni, itt van minden, ömlesztve, de időrendi sorrendben:














A bejelölt rész az a rövid, nehéz szakasz



Udvarhely

3 megjegyzés:

Veres Izabella írta...

Lattom nagyon jol szorakoztatok,ez a kaland park Udvarhelyen van hat nagyon klasz, a Szabina lanyom itt jart az ovis kirandulason,en nem tudtam elkebzelni sem mert senki nem fotozott ott.puszika

iméon írta...

Nagyon szép helyeken jártatok, és nagyon bátor vagy! Minden elismerésem!!! Én sosem merek ilyen pályákra felmenni, pedig biztosan nagy élmény a maga kihívásaival és vészhelyzeteivel együtt. :) Jók a képek is, szuperek vagytok! És hihetetlen, hogy nálatok még a fának, bokornak is más színe van. :) Mintha egy másik világban élnétek, minden sokkal szebb, mint Magyarországon. Egyszer szeretnék egy kis időt eltölteni a környéken, mert még sosem jártam ott.

Puszi.

Kati írta...

Hú, ez nem semmi lehetett!!! :-)