Sűrítve

Még magam sem hiszem el, hogy január óta, lassan mindjárt egy éve nem írtam semmit ide. De sajnos, már ritkán van időm egy-egy hosszabb lélegzetvételű írásra, ritkán tudom összeegyeztetni úgy a dolgokat, hogy adott időpontban a gondolatok, a téma és a rá szánt idő is találkozzon. Pedig annyi minden történik velünk, sok-sok élményben volt részünk, szép új helyeken is jártunk idén is, no meg nagyon sok jó embert ismertünk meg. Néha még rossz is történt, de igyekszünk nem erre koncentrálni, és tovább menni.

A lányok hihetetlenül gyorsan nőnek; Kriszta már magasabb nálam, és bár Boróka nem, de ő is annyira "megugrotta" magát, hogy csak kapkodom a fejem. A két aranyos pici szöszi lánykámból mára már két aranyos nagy szöszi kamaszom lett, a kamaszkor minden csodálatos, gyönyörű és kiakasztó, bosszantó velejárójával együtt. Imádom, hogy nagylányommal már együtt járunk zumbázni, és imádom, hogy a kicsi még mindig olyan érzékeny és kislányos, mint eddig; imádom, hogy már kérhetek tőlük tanácsot az öltözködésben, amit persze, nem mindig tartok be :P ; imádom, hogy önállóak már, legtöbbször egyedül jönnek haza az iskolából, és kéthetente, amikor én délutános vagyok, már magukra mennek is iskolába, busszal. Azt már kevésbé imádom, hogy sokat veszekednek egymással, hogy csak sokadszorra hallják meg, amikor megkérem őket valamire, vagy a szobájukban mintha mindig csatatér lenne, de úgy szeretem őket, amilyenek, és remélem, hogy a sok szülői intésnek, szidásnak, hegyibeszédnek egyszer mégiscsak meglesz a foganatja... Addig is annyira szeretjük őket, amennyire csak tudjuk, igyekszünk a lehető legtöbb időt együtt tölteni velük (már amennyire a munkahelyi és iskolai, illetve egyéb programok ezt lehetővé teszik), és megtanítani, átadni mindent, amiről csak úgy gondoljuk, hogy az életben hasznukra válik.

Munkám szempontjából mostanra már "lenyugodtam". Volt egy probálkozásom 4 évvel ezelőtt: kivettem egy év fizetetlen szabadságot az oviból, hogy kiderítsük, vajon nem boldogulunk-e nélküle is? Merthogy kezdett túl sok lenni minden. Amint én mondogattam: két-három lovat egy fenékkel megülni - mégha az a fenék jó nagy is - nem megy. Vagy egyiket sem tudom rendesen meglovagolni. És kiderült, hogy nem, nem boldogulunk az ovis fizetés nélkül. Az Erdélyi Konyhás nem volt elég, mert sosem tudtam éppen mikor éppen mennyi pénzt fogok kapni. De az az év, amit otthon töltöttem úgy, hogy nem kellett bejárnom munkába, megfizethetetlen volt minden egyéb szempontból. A családra tudtam koncentrálni, és ilyen szempontból tökéletes volt az időzítés: Boróka elsős volt, Kriszta meg negyedikes, mindkettőnek elég nagy szüksége volt akkor rám. Borókának főleg azért, hogy kissé jobban részt vehessek az iskolai életében (pl. kirándulásokon vagy iskola másképp héten), Krisztát pedig a tanulásban támogathattam jobban akkoriban. Aztán ahogy eltelt a tanév, és eljött a nyári szünidő, már szoktattam magam a gondolathoz, hogy visszamegyek dolgozni. Olyan jó volt végülis az az év, mert sok minden megérett és leülepedett bennem, illetve új célokkal, új lendülettel vetettem bele a munkába a következő tanévtől. Mert azt mondtam, hogy csak teljes szívvel-lélekkel érdemes csinálni valamit. Másképp semmi értelme. És csodák-csodájára azóta sokkal több a sikerélményem, más lelkiállapotban járok be dolgozni, és teljesen más hangulatban, más hozzáállással végzem a munkámat. Pedig addig is odatettem magam, nem igaz, hogy nem, mégis olyan volt az az év, mintha megvilágosodtam volna. Azóta is néha tele a hócipőm az egész tanüggyel, azóta is neha lefáradok, vagy kiakasztanak a gyerekek, mégis minden más. Nem tudom megmagyarázni jobban. Miután visszatértem, beiratkoztam a 2-es fokozati vizsgára, ami 3 éves "bevezetőt" feltételez, azaz 3 éven át egy-egy szakellenőrzésen kell átesni, hogy majd a 3. év végén részt lehessen venni a vizsgán. Lényegében hülyeség ez az egész vizsga, sok vizsgaanyagnak semmi köze ahhoz, hogy mennyire jó vagy gyenge óvónő vagyok én, sőt, még anyagi vonzata is annyira minimális, hogy már-már röhejes, de ez a kettes fokozat egy amolyan ugródeszka, ami ha nincs meg, nem lehet tovább sem haladni. Végül beláttam, hogy ha megmaradok a tanügyben, muszáj haladnom a "ranglétrán", különben idővel csak hátrányom származik belőle.

Mivel kiderült, az ovit nem lehet hagyni, ezért az Erdélyi Konyhánál vettem vissza az évek során az iramból és a mennyiségből. Lassacskán elkezdtem kevesebbet vállalni, mert úgy tényleg semmi értelme semminek. Hogyha sosem érem utol magam, hogyha itthon nem tudom ellátni rendesen a teendőimet még segítséggel sem István és a lányok részéről, ha szinte sosem tudom kialudni magam, ha folyton csak hízok és más egészségügyi problémák ütik fel a fejüket, bizony, mérlegelni kell, hogy megéri-e ez az egész hajtás. Mi az értelme, mi a célja? Csupán a pénz? Mindezeket a kérdéseket fel is tettem magamnak, és beláttam, hogy most már van az a pénz, amiről szjvesen lemondok egy jó könyv elolvasásának, egy film megnézésének, vagy csak egyszerűen a családdal eltöltött idő érdekében. Mert ezek az évek sosem térnek vissza, és ha elpazaroljuk, később biztos megbánjuk. És én ezt nem akarom. Azt szeretném, ha egyensúly lenne az életünkben: persze, dolgozni is kell, hiszen meg kell élni valamiből, de túlzásba sem kell vinni: meg kell élni minden percet, amennyire csak lehet. Úgy érzem, jó úton haladunk efelé, és még ezután is itt lesz ez az igyekezet, ameddig csak lehet.