"Tata, mikor viszel Járába?"

És Tata elvitte ... Mármint elvitt mindhármunkat.

Marosjára az a kis falucska, ahová Apu néhány hónapja beszolgáló lelkészként került. Nem ott élnek, pedig hatalmas parókia van, de ők már nyugdíjasok és csak kéthetente kell idejárnia istentiszteletet tartani. De, szokásához híven, most sem bírja a tétlenséget, kézbevette a gyülekezetet tisztességesen: a templomnál ablakokat cserélnek majd, levakoltatta a külső falat, illetve az egyházi földeket is rendben tartja: a füvet lekaszálták, a gyümölcsfákat rendezi. Tegnap éppen a beszáradt szénát tették fedél alá.
Annyit áradozott Apu a szép árnyékos kertről, annyit ígérgette Krisztának, hogy egyszer elviszi oda, hogy még én is megkívántam. Tegnap aztán úgy adódott, hogy el is mentünk. Meleg volt, de ott legalábbis, nem kánikuláris, úgyhogy nagyon jó napot választottunk ki. Ahogy letértünk a főútról már megcsapott valahogy a "szabadság" szele, mégha elsőként az út pora személyében is!:P Amikor valaki megunja, megelégeli a városi létet, akkor a rosszat is jónak, szépnek látja. Apu társaságában pedig ez valóban nem nehéz. Én amúgyis olyan vagyok, hogy, ahogy egy dombocskát látok, máris jobb kedvem lesz, hátmég amikor tiszta zöld minden, míg a szem ellát: erdőfoltok, legelők, kaszálók, szántóföldek dús terméssel, igazi színpompa. És friss levegő. A faluban is a nyári dél csendje fogadott. Az emberek többnyire a házak hűvösébe húzódtak, csak egy-egy öregember ült a ház előtti padkán a botjára támaszkodva. Falusi szokás szerint mindenki köszön mindenkinek, ha ismeri, ha nem, de Aput már szinte mindenki ismeri. Még a más felekezetűek is. A templomnál megálltunk, és a vele szemben lévő földön már feltűntek az emberek, akiket Apu a szénacsinálásra fogadott fel. Másodikként egy Krisztával nagyjából egyidős-forma kisfiút láttam meg, akit Kriszta rögtön köszöntött, és megkérdezte hogy hívják. Nagy buzgóságában, hogy a fiúcskához szaladjon, az árkon is átvágtatott, de pechjére víz és sár volt benne, így egyből falusivá szentelte magát. Ledobtuk a zoknit, a papucsnak meg úgysem ártott semmi. De még a lábának sem!

Aztán bevonultunk szépen a parókia udvarára, lepakoltunk a valóban gyönyörű, árnyékos kertben, Apu pedig ülőalkalmatosságot hozott ki a házból (költözéskor néhány dolgot ide szállítottak átmenetileg), a régi ágyuk 2 szivacsát. Boróka rögtön le is telepedett, Kriszta és Sanyika pedig a kertet (abban is főleg a meggyfákat) fedezgette fel lelkesen.






Amikor Boróka elaludt, elmentem és szedtem néhány visszamaradt, illetve most nyíló bodzavirágot, majd az emberekkel együtt jöttem vissza a kertbe. Letelepedtünk mindannyian és az általuk hozott cseresznyét szemezgettük:




Mire Boróka felkelt, előkerült Imola, Sanyika kisebbik nővére, illetve Sanyikának a bicikliszerű motorja és a gyerekek nagy bulit csaptak a parókia hatalmas teraszán.





Apu még pihent egy kicsit, majd elment a hiányzó tetőcserép helyébe másikat találni:



Ezalatt pedig a manók, Imola felügyelete alatt, "eltűntek". Valóban nem tudtam, hová, merre mentek, de egyáltalán nem aggódtam. A matracon végigdőlve az árnyékban olvasgattam néhány régi Nők Lapját, amit az épületben találtam. Alig hittem a helyzetnek: nyugodtan olvashatok, odafigyelhetek, nem kell - legjobb esetben - kétpercenként felugrándozni, megnézni merre és mit művelnek a rosszcsontok. Végül csak felkerekedtem megnézni merre mentek, de már jöttek is az "elveszett báránykák"!



Kriszta le sem tagadhatta hol járt: otthon Sanyikáéknál és természetesen, megdézsmálták az eperfát!:D




Végül még egyszer elmentünk arra, mert Imola szerint a házuk előtt is nyíltak még kései bodzavirágok, így hát nem kíméltük őket. A nagyok kézenfogva, Boróka pedig hol ölben, hol szaladva, hol pedig öregesen cammogva jött utánunk. (Érdekességképpen: Sanyika egy évvel és néhány nappal "öregebb" Krisztánál, mégis majdnem egyforma magasak!:))