Annyit elmondanék azonban, hogy ismét Borónak az osztályával voltunk, de ezúttal hárman, mert Kriszta is jött velünk. Sajnos, Istvánnak most sem nyílt alkalma jönni, próbáltam rábeszélni, de sehogy sem jött össze (mi pénteken reggel indultunk, ő csak este érkezett haza egy hármonapos kiszállásról), illetve mire szombaton este mi hazajöttünk, ő már rég a lagziban zenélt.
Idén teljesen más feladatokban és élményekben volt részünk. Az eddigiekhez hasonlóan volt külön felnőtt "munka" és gyerekjáték, illetve voltak közös programok is. Különféle "bemelegítő" gyakorlatok, játékok után kezdődött az a több órás tevékenység, ami alatt a gyerekek sokfélét játszottak, mi, felnőttek pedig, csapatokra osztva tutajt építettünk.
Ez volt az a pontja a tábornak, amit egyszerűen elképzelni sem tudtam. Mármint hogy mi olyan valamit fogunk készíteni, ami megáll a vízen, és még 6-8 személyt is elbír? Bevallom, erőst kételkedtem benne. De... természetesen... megcsináltuk.
Másnap megint voltunk fenn a kápolnánál, de egyáltalán nem volt unalmas, menet közben és helyben is nagyon sok játékot iktattak be az oktatók. Utána a kötélkerti tevékenységekkor azonban rámtört a kétségbeesés. Hogy miért? Mert a tavalyelőtti próba lett ismét beiktatva, a Jákob lajtorjája. AmMint neve is mutatja, ez egy létra, csupán annyi a bibi vele, hogy óriási. Tulajdonképpen 5 gerenda, amelyeket a két végén acélsodrony tart össze, de ezenkívül minden irányban imbolyognak. Nos, és ennek a létrának a legtetejébe (5 foka van) kell felmászni úgy, hogy csakis a veled együtt mászó társadra számíthatsz, támaszkodhatsz és kapaszkodhatsz. Gondoltam, nem fogok mászni. Mert nem lesz kivel (azért eléggé számít a jó kondi, de eléggé a súlykategória is :P ), és úgysem fog sikerülni. :( De végül került ismét egy apuka, akivel megpróbáltuk, és feljutottunk együtt a harmadik létrafokra. Innen nem tudtunk tovább menni, mire az apuka leszállt, de nekem nem akaródzott. Ezt látván, egy másik apuka, aki már egyszer megmászta a létrát a feleségével, utánam jött, és addig-addig biztatott és segített, amíg végül felértem. A legeslegtetejébe. 8 méter magasan van az. Hihetetlen volt. Tényleg, azt mondhatom, hogy semmivel sem összehasonlítható az érzés. Szuper volt. És bár kellett az a második apuka, hoy megtehessem, de kellettem én is. ;) Most is jóleső érzéssel tölt el rá gondolni.
A gyerekeknek a miénkhez hasonló élményekben-érzésekben-helyzetekben volt részük. Ők is párosban másztak, nekik is egymásra kellett támaszkodn, egymást segíteni, az instabilitás pedig ugyanaz volt, mint nálunk, mégha ők sörösládából épített toronyra másztak is fel.
Boró:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése