Néha szomorú
dolog fiatalnak lenni. Például fizioterápián, hátfájás kezelése miatt.
S bármennyire is szomorú, azzal vigasztalom magam, hogy nem az a baj, hogy
ilyen fiatalon ott kell lennem már (amúgy nem is most vagyok először...),
inkább büszke kellene lennem, hogy nem hanyagolom el a problémámat, nem hagyom,
hogy teljesen úrrá legyen rajtam a fájdalom, míg kidőlök, vagy míg akkora nem
lesz, hogy már nem is lehet segíteni rajta. :P
Persze, tudom,
megelőzni kellene. Tornával, elsősorban. És már nemegyszer mondtam teljesen
magabiztosan (nem nevezem fogadalomnak, mert nem szoktam soha fogadkozni), hogy
mostantól másképp lesz, rászánom az időt, s ha kell, a pénzt is, mégis... Mégis
ugyanaz van mindig: ideig-óráig rendszeresen csinálom, majd egynap valamiért
kimarad, aztán a következp héten ismét egy nap, majd talán sorban két nap
egymás után, és így szépen, lassan, egyre ritkulnak az alkalmak, mígnem
teljesen kikopnak. A lelkiismeretem megszólal néha, sokszor berzenkedik is, de
sajnos, a körülmények (idő, fizikai állapot-fáratdság, kedv stb.) rendszerint
közbeszólnak, és a lelkiismeretem hangja szép csöndben elnémul. Tudom, vannak
kitartó emberek, tudom, sokan azt mondanák, hogy hiányzik az akaraterőm, gyenge
vagyok, de az igazság az, hogy az ilyen talajtornás gyakorlatok nem az én
világom. Sosem szerettem, és azt hiszem, már nem is fogom megszeretni, úgyhogy
nincs motiváció. És miután már nem fáj semmi, sajnos a fájdalom sem motivál.
Biciklizni szeretek és úszni. De e kettő sem adatik meg mindig, sőt...
Szóval, nem
tudom. Azért jó lenne nem a legfiatalabbnak közé tartozni....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése