Nem valami filozofikus cím, se nem valamilyen metafora, csupán a valóság, és éppen kb. 1 órája történt. Történt ugyanis, hogy éjfél előtt valaki kulcsot próbálgatott a mi ajtónk zárjába. Be akart hatolni valaki a lakásba. Éppen tortát készítettem, amikor valami furcsa hang ütötte meg a fülemet. Halk volt, és eléggé távoli. Gondoltam, a szembeszomszédék kutyája kaparássza az ajtót. Odamentem az ajtóhoz, hallgatóztam, de síri csend volt a lépcsőházban. Folytattam a krémezést, amikor egysyercsak tisztán hallom, hogy valaki kulcsot kezd próbálni a mi ajtónkba. (A másodperc töredéke alatt eszembe jutott, hogy a mellettünk lévő lakással is ugyanígy próbálkoztak vagy 3 héttel ezelőtt) Nem teketóriáztam, odamentem, és rávágtam kettőt belülről az ajtóra. Azonnal lépéseket hallottam elosonni, és bár egykettőre lekapcsoltam az összes villanyt, és az ablakhoz siettem, nem bújt elő senki. Biztos a hátsó ajtón ment ki a lépcsőházból, legalábbis nagyon remélem, hogy elment. Mire már az ablakon kukucskáltam ki, és "csőre töltött" fotómasinával vártam "kedves" láthatatlan látogatómat, éreztem, hoyg menten összerogyok félelmemben: annyira reszketett kezem-lábam-gyomrom, hogy meg kellett támaszkodnom.
Természetesen, István éppen ilyenkor van többszáz km-re itthonról, s bár felhívtam, mert muszáj volt valakinek elmondanom, tudom, hogy semmit sem értem el vele, csak fölöslegesen megijesztettem őt is. A lányok egy véletlen folytán ma éppen Anyuéknál alszanak, legalább őket nem kell féltenem. Én... hát nem tudok aludni egyelőre, az tény. Pedig jó lenne, mert régen volt a tegnap hajnali fél 5, no meg kb. olyankor kellene kelnem ma is.
6 megjegyzés:
Hú, Edith, a hideg kirázott!
Írjál már pár sort, akár saját megjegyzésedben is, hogy minden rendben!
Szeretettel,
Szilvi
Szilvi, köszönöm! Igen, minden rendben, szerencsére nyugodtan telt el azután az éjszaka. De azért még ma délben is félve nyitottam ki az ajtót, és rögtön kerestem a szememmel, hogy ez-az megvan-e.
Te jó ég!!! Borzasztó, hogy mik meg nem történnek manapság!!! Remélem, soha többet nem lesz részed hasonlóban!
Puszi
Meli
Meli, magamnak sem kérek, de másnak sem.:( Ott tartok, hogy az éjjel felordítottam álmomban, hogy segítség, bejön! És félek kilépni a sötétben a lakásból. Minden zeg-zugban tolvajt, leselkedőt képzelek. S az éjjel István itthon volt, mégis majd megett a fene, amíg átmentem a lányokhoz, hogy megnézzem őket.
Nem szeretem ezt az állapotot, mert soha nem féltem sem attól, ha egyedül voltam, sem a sötétben, sem az éjszakától, semmitől, de most, bizony, inamba szállt a bátorságom!
Szilvi, amúgy amikor írtam a bejegyzést akkor éjjel, eszembe jutott a ti olaszországi esetetek is, és borzalommal gondoltam arra, hogy mi történhetett volna, ha bejött volna. Még jó, hogy nálatok is csak az elvinni való érdekelte őt/őket.
Hát, Edith, én azelőtt is félős voltam, nade azóta!!! Rossz így, megmérgezi a mindennapokat. Remélem, hogy az idő elteltével azért tompul majd benned ez a kellemetlen félelem...
Szilvi, most már kezd tompulni. Ma este már két kulccsal tudjuk zárni az ajtót, és holnap István felszereli a belső, láncos reteszt is. Akkor szerintem már nem fogok félni. Ja, és nemsokára gázspray lesz a táskámban is, úgyhogy megleszek valahogy!:)
Megjegyzés küldése