Svájc 1.

4 hónapig voltam Svájcban. Életem leghosszabb négy hónapja. Ahonnan két hét után a legszívesebben hazajöttem volna, de nem tudtam, és végülis nem is akartam, csak szerettem volna. Tudtam, hogy maradnom kell, nemcsak az anyagiak miatt, hanem magam miatt. Hogy megmutassam magamnak is: igenis ki tudom bírni, tudok várni, meg tudom csinálni. Sokszor elegem volt mindenből, a rossz érzéseket viszont azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy a szép élményekre gondoltam, a kirándulásaimra, amik gyakoriak voltak, arra, hogy nem biztos, hogy egyhamar/valaha még lesz alkalmam ottjárni, ezért ki kell használnom az időt; programokat csináltam, terveztem magamnak, túrákat, városlátogatásokat ütemeztem be a szabad napjaimra, a szabad óráimban pedig a városban kószáltam, vásárolni mentem, olvastam, pihentem és főleg levelet írtam. Sokat telefonáltam is haza, de az elég drága mulatság volt, és bár mindannyiszor rosszabb volt utána, nem hagytam volna ki semmi pénzért. Voltak időszakok, amikor semmi bajom nem volt, lelkes, aktív, jókedvű voltam, máskor meg nagyon hatalmába kerített a honvágy. Igazából ott külföldön, többszáz kilométerre az otthontól tudtam meg, hogy milyen jó otthon.
Hogy miért írok most róla? Mert november 30-án múlt 7 éve, hogy hazaérkeztem onnan. 7 éve!!! Ahányszor eltelik egy újabb év, mindig, újra és újra számolok, hogy lássam, valóban, jól számoltam-e? Jól. Már 7 éve, hogy hazajöttem. Azóta férjhezmentem, befejeztem az egyetemet, dolgoztam, két gyerekem született. Miért volt olyan nehéz, hosszú az a 4 hónap? Nem tudom. Akkor az volt.

Még most is emlékszem arra a július végi napra, amikor elindultam. Utolsó pillanatig, mintha nem is hittem volna, hogy valóban felülök arra a vonatra és elmegyek. De tudtam, hogy mennem kell. Azt sem hittem, hogy végig maradok, és hogy Istvánt nem fogom látni annyi ideig. És mégis maradtam, és annyi ideig nem láttam.
Úgy látom magamat azon a nyári estén a vonatban, mintha tegnap történt volna. Amikor a kezdeti szomorúság után rámtört a félelem, mert ráébredtem, hogy nekem nincs jegyem a vonatra. Szépen kisilabizáltam magamban: Magyarország területére van jegyem, helyjegyem, Ausztriában és Svájcban már csak helyjegyeket kell vennem, erre a vonatra pedig van helyjegyem, de NINCS másik jegyem. Méghozzá nem is kellett volna vennem, csak kitöltenem és lepecsételtetnem az úgynevezett permiszemet (engedély), hiszen Édesapám a vasútnál dolgozott és emiatt 24 ingyenes utam volt az ország területén évente. Csak egyszerűen elfelejtettem. Amikor jött a kalauz, olyan ideges voltam, hogy csak na. De jól leplezhettem, mert nem vette észre, hogy a most már tele fülkében plusz egy ember van. Hú, ezt megúsztam, gondoltam, de csak pár percig tartott az örömöm, mert akkor azon kezdtem agyalni, mi lesz, ha a kalauzt is előveszi majd egy magasabb rangú ellenőr? Morfondíroztam, hogy egy nagyobb állomáson szálljak le és pecsételtessek, de nem mertem. És végül nagyon jól tettem, mert sehol sem állt 5 percnél tovább a vonat. Lassan közeledtünk a határhoz és már tudtam, hogy semmi baj nem lehet. De az ördög még akkor sem hagyott nyugodni: az jutott eszembe, mi lesz, ha majd a határnál fel kell mutatnom a jegyemet. Mondanom sem kell, egy pillanatra sem tudtam lehunyni a szememet. Miközben a többiek jóízűen audtak vagy legalábbis behunyt szemmel pihentek körülöttem, engem az idegesség és félelem nem hagyott sem pihenni, sem élvezni az utazást.

Megérkeztünk a határhoz, hajnali 3 körül lehetett. Simábban nem is mehettek volna a dolgok: egy kedves hölgy bejött a fülkébe, kérte a TOVÁBBI utunkra érvényes engedélyt, az útleveleket, még feltett néhány rutinkérdést és már el is tűnt. Mint amikor a lufiból leengedik a levegőt, úgy szállt ki belőlem is a feszültség, az idegesség. Már semmi akadálya nem volt annak, hogy én is aludjak, meg is tettem. Amikor Budapesten megérkeztünk a pályaudvarra hajnali 6 előtt 5 perccel, akkor tértem magamhoz. Mivel már világosság volt, nem tudtam többet aludni, inkább bámultam a tovatűnő tájat. Fél 10 körül, kb 15 perccel azután, hogy a csatlakozásom elindult Zürich felé, befutottunk a vonat végállomásába, a bécsi Westbahnhof-ba.
Folytatás következik...