Evés I.

Először Borókáról írnék, mivel ő az "aktuálisabb", Kriszta evése úgyis mindig aktuális.

A nagylány, mármint a kisebbik, hamarosan féléves lesz, amikoris elkezdjük a hozzátáplálást. De addig a szopiról is kellene írnom néhány szót.
Tudvalevő, hogy ismét nagyon megszenvedtük az evést az első hetekben, két és fél hónapos volt "kicsi Boló", amikor elkezdtük a kizárólagos szopit.
Azóta időszakosan még fájtak a bimbók, volt alkalom, hogy újra véresre szívta, bár igaz, hogy seb már nem lett rájuk, volt becsomósodva, begyulladva az egyik, és mindez akkor történt, amikor
már több hónapja jól ment a dolog, gyakran (másfél-kétóránként) szopizott és már a tej mennyisége sem volt olyan sok, mint amikor áttértem a fejésről a szopira.
De szerencsére elmúlt, túléltük.

Közben már kacsingattam a másféle ételek felé, de már eleve elhatároztam, hogy ha menni fog a szopi, elég lesz a tejcsi, szépen fejlődik, nő, akkor 6 hónapig csak szoptatni szeretném. És lám, ment. Nehezen. Most már nem arról akarok írni, hogy mennyire fájdalmas volt, meg minden, hanem egy másik vetületéről a dolognak, arról, hogy KIZÁRÓLAG én vagyok az, aki megetetheti a kicsit. Ugye Krisztát már szinte első perctől István is etette, vagy akár a mamák vagy bárki, hiszen az üveget akárki odatarthatta neki. Ebből kifolyólag nem is voltunk annyira egymáshoz kötve. Boróval viszont a szoptatás egymásrautaltságot is jelentett. Bevallom, az elején eléggé rosszul viseltem ezt, hogy soha senkinek nem "passzolhattam le", maximum valaki ölben tartotta, ha nekem befejezni való teendőm akadt, illetve előkészültem a szopihoz. Amikor ismét elkezdett szopizni, attól is féltem, hogy akkor már megint kiszámíthatatlan lesz a programunk, kezdődnek a másfélórás evések, semmit nem tudok elvégezni mellette tisztességesen. És bár az utóbbi időben eléggé kiszámíthatatlanok a szopiidők, valóban, mégiscsak olyan jól alakultak a dolgok.

Az igazi szopi kezdetekor a kicsi drága, kialakított magának egy evési rendet, svájci óra pontosságával háromóránként kért enni. Ha nyűgös volt a köztes időben, mellretettem (a szopitanácsadó tanácsára minden nyikkra mellre kellett kerülnie) és a kisasszony úgy kapott a
mell után, mint aki az éhhalál küszöbén van. Ahogy azonban megindult a tejleadó reflex, kiköpte
és sírt. Cumit kapott és minden tökéletes volt. Mindez ilyen csodálatosan, kiszámíthatóan ment vagy másfél hónapig, amikor aztán ismét egy fejlődési ugrás következett be és gyakraban kérte a szopit. Igaz, ebbe, azt hiszem, az is beleszólt, hogy már szinte hangtompított szobában kellett volna történnie a szoptatásnak, mert a legkisebb zaj, hang is elvonta a figyelmét, úgyhogy 2-3 perces szopik sem voltak ritkák. Így meg természetesen, hogy gyakrabban kellett etetnem. De ez a programborulás sem jelentette feltétlenül a programunk borulását. Valahogy még jobb volt ez a kiszámíthatatlanság, rugalmasság. Ha mentünk valahová, megszoptattam előtte, és mehettünk nyugodtan. És ez most is így van. Bár igaz, megtörténik az is, hogy épp a játszótéren vagy a nagyáruházban kell szopiznia, de istenem, engem nem zavar. (Természetesen, azért egy forgalommentes zónát próbálok keresni, vagy ha nem sikerül, akkor az autóban ejtem meg. )

Összegzésképpen, amennyire nehezen indult minden, olyan jó lett a vége. Amennyire
kikészültem tőle és visszataszítónak éreztem eleinte a szoptatást, annyira megszerettem és most már semmivel el nem cserélném. Amikor látom azt a síró arcot, amint kisimul, azt a szájcsücsörítést és a két kezet, amelyet kinyújt, hogy elkapja, megölelje a mellet, hát érzem, hogy ennél szebb, meghatóbb látvány, érzés kevés van a világon. És éppen az a legszebb a dolgoban, hogy ezt nem tudja nekik bárki megadni, hanem csak az Édesanya.

**************************************************************

Sokszor hallottam, és tudok konkrét eseteket is, hogy azok a babák, akik félévig kizárólag szopiznak, nehezebben fogadják el az új ízeket, vagy talán már maga a kanál sem arat sikert
náluk. Kíváncsi voltam, hogy Boró mégis mit szól ehhez a dologhoz és múlt héttől kezdve kóstoltattam ezt-azt vele.
"Hivatalosan" csak szombaton kezdődik a hozzátápi és a kóstoltatás tényleg csak kóstoltatás volt, de az eddigiekből ítélve joggal hihetem, hogy nem lesz gondunk. Múlt héten csak amúgy szívta a szájához tartott cseresznye levét, tegnap meg "megevett" egy egész kiskanál meggyturmixot. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy tátotta a száját és szívesen vette volna, ha még adok neki. No, majd ezután.

A legérdekesebb és legmeglepőbb dolog viszont szombaton történt. Mivel István nem volt itthon, magamnak pedig - húsnapom lévén - miccset sütöttem ebédre, Krisztának külön pároltam némi zöldséget. Csak úgy, natúr, mert ő azokat nagyon szereti. Legalábbis azt hittem, mert eddig mindig eltűntette, ha "bevetettem". Most viszont ott árválkodtak a finom zöldségek, sem a krumplit, sem a répát, sem a borsót nem volt hajlandó megenni. Időnként próbálkoztam újra és újra. Az egyik szopi után, amikor Borót még ölben tartottam a böfi miatt, ismét magamhoz vettem a zöldséges tányért és kínáltam Krisztát. Nem keleltt. De aztán gondoltam egyet és csippentettem egy kicsit a két ujjam közé és betettem Borónak a szájába. A kisasszony még bár el sem fintorodott, hanem majszolni kezdte. A második csipetet ugyanúgy, a harmadiknál meg már elkapta a kezemet mindkét kezével és úgy próbálta a szájába gyömöszölni. Amikor Kriszta látta ezt, hamar elvett egy darab krumplit és enni kezdte. Mire a kb. tizedik csipetet adtam Borónak, aki végig nagy élvezettel szopogatta a szájába tett falatkákat, a krumpliból már csak morzsák voltak a tányérban.
Én meglepődtem, mindenesetre, de nagyon. Azért ritka az a csecsemő, aki első kóstolásra ennyire szeresse a zöldségeket!

Azért annyira naiv nem vagyok, hogy azt higgyem, mindig mindent így fog szeretni (bár Kriszta valóban, az égvilágon mindent megevett, ő csak mostanában fintorog), de ez a kis momentum nagyon jó volt arra, hogy rájöjjek: a kislányom most már megérett a hozzátáplálásra, amit késedelem nélkül el is kezdünk, szombaton