2008. november 20., csütörtök

Bevásárlás - fűszerezve


Szombaton bevásárolni készültünk. Ezúttal az Auchanba, mert ott sokkal nagyobb a ruhaválaszték és a lányoknak meg Ádámkának is kellett venni néhány dolgot. Ahogy Kriszta meghallotta a vásárlást, elkezdett ujjongani és áradozni boldogan, hogy így meg úgy csúszik le a csúszdáról, beugrik a labdák közé, és körbe-körbe.... Istvánnal összenéztünk és már meg is egyeztünk mosolyogva, hogy no, akkor a Realba is elmegyünk. Gondolatot tett követett.

A Realba érve viszont azzal a szomorú valósággal kellett szembesülnünk, hogy a játszóházat fél 5-ig lefoglalták. Még másfél óra addig. Sebaj, gondoltuk, vásárolunk, majd Kriszta fog játszani egy kicsit. Negyed 5 felé érkeztünk a kasszákhoz, a lányok mindaddig mintagyerekként viselkedtek, Kriszta is szó nélkül játszogatott, eszegetett a „kisautójában”. A kasszánál bújt bele a kisördög: ki akart szállni. Engem is akkor szállt meg a nagyördög: elfelejtettem kávét venni, így, Krisztát kézen fogva, visszamentem kávéért. Hogy, hogy nem, egyszercsak a kisasszony keze kicsúszott az enyémből és mire kettőt fordultam, hogy hol van Kriszta, Kriszta sehol sem volt. Forgolódtam, nézelődtem, kiáltoztam is, de akkora volt a tömeg, hogy 2 méterre nem láttam tovább. Ledermedtem. Szól a telefonom: István volt, hogy menjek már, mert nálam a pénz és fizetni kell. Ránk várnak egy csomóan. Mondom neki, elvesztettem Krisztát. De már mentem a kasszák felé. Azt sem tudom, hogyan jutottam oda, reszketve odaadtam a pénzt és már indultam is vissza keresni. Vissza oda, ahol eltűnt. Rohangáltam a polcok között, nincs, nem láttam sehol. Be a ruhák közé, mert tudtam, hoyg nagyon szeret bújkálni a felaggatott ruhák alatt. Nincs sehol. Be a babarészlegre, mert ott jöttünk el és gondoltam, valami megragadta. Nem volt. Kérdeztem egy ottlévő eladót: nem látott egyedül gyereket. Mentem tovább is, de többynire azon a környéken kerestem, ahol elmaradt tőlem. Meg voltam győződve róla, hogy csak kóvályog erre-arra, amerre a tömeg sodorja, nem lehet messze. Az a dolgozó mondta, hogy szóljak az információnál, bemondják. Nem láttam értelmét. Mégha magyarul is mondanák, nem hinném, hogy reagálna a hangosbemondóra. Eddig sosem adta jelét, hogy észrevenné az ilyen bemondásokat. Visszamentem Istvánhoz, cseréltünk: ő végigment a teljes üzleten. Kijött, semmi eredmény. Kiküldtem őt bepakolni az autóba (végül nem ment) és én mégis el az információs pulthoz és elmondtam mi történt. Nyugtattak, hogy ki nem mehetett, biztos megtaláljuk. Valaki vagy idehozza, de szerencsésebb esetben a kollégája megtalálja a kamerákon. Elmondtam, hogy néz ki, hogyan van öltöztetve, a kolléga elment. Eltelt pár perc, már nem volt türelmem várni. Szóltam, hogy elmegyek tovább keresgélni, ha valami van, hívjanak a hangosbemondón. El sem léptem igazán és már hallottam is a nevemet. Rohantam vissza, és már messziről láttam, hogy Kriszta ott van a pasasnak az ölében. Boldogan, de sírva szaladtam, a felgyülemlett idegesség, feszültség akkor jött ki rajtam. Kriszta is nagyon örült nekem, de amikor meglátta, hogy sírok, azt kérdezte: mi a baj, anyucikám? Hát azt hittem, meghalok. Szegény egyszerűen nem fogta fel, mi történt! Nem volt megijedve sem attól, hogy egyedül volt annyi ideig, sem attól, hogy egy ismeretlen és ezenfelül számára idegen nyelven beszélő férfi vette ölbe. A hol voltál kérdésre leklesen magyarázni kezdett: ott volt a szamál és én felvettem az ölembe és megsimogattam........ Szóval a játékrészlegen volt. Én marha: hát hogy is kereshettem egy gyereket a játékrészlegen? De István végigjárta az üzletet, én meg nem hittem, hogy valamerre célirányosan is tarthat, ezért kerestem állandóan azon a környéken, ahol kicsúszott a kezemből.
Mondanom sem kell, a játszóház elúszott. Megszidni megszidtam úgymond, bár az inkább lelkérekötés volt, hogy többé ilyet nem csinál, nem engedi el a kezemet, megverni nem verhettem, mert nem is akartam és nem is lett volna célszerű, hiszen nem tudta volna, miért kapott ki, de a játszóházmegvonást mégiscsak úgy éreztük, megérdemelte. Azóta is mondogatja, hogy csak a jó kislányok mehetnek játszóházba, nem engedik el az anyukájuk kezét, és persze csakis azután mehetnek, hogy megették az összes ebédjüket. :d

Egy ilyen apropóban volt részem ma: eszi a levest és közben monologizál: a jó kislányok, miután megeszik a levest .... és a tejszeletet is :p;) ... mehetnek játszóházba. :d:d:d

(Arról, hogy én mit éreztem, mit éltem át azalatt a 20-25 perc alatt, amíg megtaláltuk, talán nem is kell semmit írnom. Még fantázia sem kell, hogy bárki elképzelje. Mindenesetre, SENKINEK SEM KÍVÁNOM!!!)


1 megjegyzés:

Patri-cica írta...

Jaj te szegény!Biztos halálra rémültél!Bele se tudok gondolni,hogy milyen érzés lehetett!

Szerencsére minden rendbe jött!

A bünti meg abszolút jogos volt!