2008. november 17., hétfő

Játék az élet 3.


Őszintén?
Bárki is találta ki ezt az utóbbi játékot, nagyon jól tette. Már írtam, hoyg nem szeretem a kör-dolgokat, de most már kezdek belejönni, ez valahogy más... Nyakunkon a karácsony, és ilyenkor, gondolom, sokan szívesen gondolnak a gyerekkori ünnepekre az akkori nagy havakra, szánkózásra... no, de csak szép sorjában... Szóval, köszönöm Eszternek és Virágnak, hogy kíváncsiak az én emlékeimre (elnézést, ha más is kíváncsi volt és én nem tudok róla, de majd pótolom), meg is próbálom leírni őket, de előre figyelmeztetek mindenkit, hogy nem tudok kisregényt írni. Csak mondjuk egy ... trilógiára valót!:d:d:d

Mint ahogyan a „Feheruaru mene hodu utu rea” számít az első magyar nyelvemléknek, úgy nekem is van ilyen őskori emlékbevillanásom. Fekszem egy kis rácsos kórházi ágyon, a jobb lábam pedig egy gézzsinórral az ágyhoz kötve. Édesanyámat csak nappal engedték mellettem maradni, éjszakára mindig muszáj volt hazamennie. Én sírtam: „édesannya, gyere Editkéhez, mert Editke sírókál”, és Édesanyám minden reggel jött, amilyen korán csak tudott. Mindez ’81-ben történt, valamikor decemberben, amikor egy éves 8 hónaposan kétoldali tüdőgyulladásom volt. Máig rejtély, hogy hogyan tudok emlékezni erre!?
A másik ilyen foszlány ugyancsak ahhoz az időszakhoz köthető: Édesanyám ölben tart, a kezemben a kis sárga kacsám, állunk a kórház ablakában és egy bácsival beszélgetünk. A kacsát kiejtettem, a bácsi pedig visszaadta. (Máig sem tudom, ki volt a bácsi, de nem is érdekes. Leigazoltam Édesanyámnál a dolgokat és neki is van emléke valami hasonló szituációról, úgyhogy nem én találtam ki.)

Most is magam előtt látom azt a kb. 3 éves kislányt, aki ősszel, a sáros, latyakos kerten át próbál a szomszéd kislányhoz menni, megszökvén ezáltal a mamája felügyelete alól. Ejhaj, volt mamának egy nagyon vékony, csípős kis vesszőcskéje, amit addig sem, azóta sem kellett használnia! ;):p A történet, mondjuk, hosszabb, mert mama ádáz kínokat élt át, amíg megtalált, szegény, még a kútban is keresett, de szerencsére a történet csak néhány vékony piros csíkkal ért véget.

Amíg kicsi voltam, rengeteget kirándultunk: emlékszem, nem mindenkinek volt autója akkoriban, nagyon is luxusnak számított, de nekünk volt, és ki is használtuk: csak megtöltöttük az üléseket, hol szomszédokkal, jóbarátokkal, hol valakikkel a rokonságból és meg sem álltunk Szovátáig, Borszékig, a Gyilkos-tóig. Sokat jártunk moziba, akkor még csak ott lehetett jó filmeket látni. Rengeteget piknikeztünk. Volt, amikor a hosszabb kirándulásokon is valamilyen sütögetés volt, de sokszor csak a Fürdőre mentünk ki 2-3 másik családdal együtt és miénk, gyerekeké volt a tér. Édesanyám sosem szerette az ilyen kiruccanásokat, most is inkább benn sütné meg a miccset, flekkent, de soha egy szava sem volt, keményen állta a sarat. Én viszont sosem értettem ezt az ódzkodását és mai napig sem értem.

’87-ben felmentünk Palotailvára egy hétvégére. Ott aludtunk a menedékházban, ahol tata dolgozott a fakitermelésnél. Tündi és Izu is velünk volt, nagyon jól éreztük magunkat. Sokat málnásztunk, és még sok, számomra feledhetetlen, élményben volt részem. Sosem feledem pl., hogy Izu lavagolt a Jancsi hátán, de egy idő után megijedt és elkezdett lecsúszni róla. Hiába kiáltották neki, hogy mit tegyen, ő csak ereszkedett le az egyik felén, mígnem le is huppant a ló hátáról. Baja szerencsére nem esett.
És a patak... Úgy elszűkült éppen a menedékház hátánál, hogy kész „mosógépet” képezett: csak amúgy örvénylett ott, habzott, mintha kilónyi mosószerek lettek volna benne.
Jaj, és mindjárt elfelejtem a medvés sztorit. Mindig szerettem felfedezősdit játszani, egyedül indulni valamerre. Itt is megtettem, a félelem legkisebb szikrája nélkül, hiszen az egész csapat ott állt a ház ajtójában. Nem eshetett bajom. Felmentem a házzal szemközti, fenyőbokrokkal szegélyezett úton és letekintettem a többiekre. Diadalomat holmi Donald-kiáltásokkal adtam tudtukra. Nem törődtem figyelmeztetéseikkel, hogy vigyázzak, nehogy megtámadjon vagy egy medve. Emlékszem, észrevettem, hogy Tata hiányzik a lépcsőről, de azt hittem, beent valamiért. És akkor egyszercsak elkezdett dörmögni a medve. Azt sem tudtam, hová legyek ijedtemben. Leguggoltam és a 7 éves agyamon az futott át, honnan is szerezhetnék tüzet. Elpityeredtem: Már jön is egy!!!! – és ebben a pillanatban Tata már elő is bújt a fenyők mögül. Akkor nem díjaztam túlságosan, de most olyan szívesen gondolok erre az esetre. Jó volt orvosságnak a beképzeltség ellen!;):p

És a telek... hatalmas hó hullott akkoriban és nálunk, falun, az út is havas maradt egész télen. Jól lehetett rajta korcsolyázni és a szánkóval is jól meg tudtak forgatni. A kubiknál mindig millióan szánkóztunk és versenyeztünk kinek a szánkója siklik jobban. (A lányaim pedig örökölték a szánkómat, amin csak éppen deszkákat kellett cserélni. Remélhetőleg idén alkalom is nyílik a kipróbálására, mert eddig nem igazán volt!) Csomó hülyeséget is csináltunk, veszélyes dolgokat, mert mostani fejjel (no meg súllyal, persze:p) eszem ágába nem jutna a strandon a befagyott sós vízen korcsolyázni vagy felmenni a Sósdombi tavakhoz. Dehát kicsi csikó nagytól tanul és a nagyok után minden hülyeségbe belementem én is!
Halottak napján már sokszor szállingózott a hó, a Mikulás pedig szinte mindig szánon jöhetett. A nehéz idők (kommunizmus) ellenére, a Mikulás mindig gazdag csomaggal érkezett, ma sem tudom hogyan sikerült Édesanyámnak annyi finomságot beszereznie akkoriban.

Gyergyó... Amióta az eszemet tudom, SzászTata mindig piacolni járt Gyergyóba. Minden vonatnál vártam, mert mindig hozott valami vásárfiát. Örültem a csokinak, pogácsának is, természetesen, de még jobban örültem a sok-sok egylejesnek, amit hazahozott, mert azok mindig az enyémek voltak. Persze, néhány háromlejest is mindig a markomba csúsztatott, de az volt az igazi, amikor, úgy, hogy senki se lássa, 1-2 ötlejes is a perselyembe vándorolt. Ez mindig a mi kis „titkunk” volt. 6 évesen vitt először magával és talán a második vagy harmadik alkalommal otthagyott egyedül az áruval, Ödi bácsi felügyelete alatt, amíg ő elment a borbélyhoz. Félórányit hiányozhatott, mégis jópár pénzecskét adtam át neki. Mindennek tudtam az árát és még véletlenül sem engedtem volna egy banit sem. Egy hölgy annyit vásároskodott velem egy fél karalábén, hogy végül nevetve fizette ki a teljes, 7 lejes árat, mondván, hogy ennyire kitartó „kofával” még sosem találkozott, hát megérdemlem, hogy megvegye a zöldséget! Ödi bácsi is nevetve mesélte az esetet Tatának. ... Pár év múlva már egyedül is mentem a piacra, de persze ez azt jelentette, hogy a faluból még legalább 15-20-an ottvoltak.
Mama és Tata... 7 éves voltam, amikor különköltöztünk, a harmadik házba Tatáéktól számítva. Azért állandóan náluk voltam utána is, nagyon szerettem náluk, velük lenni. Rengeteget énelektünk, Tata sokat mesélt nekem, bár Mama sem volt híján a történeteknek! Főleg a velük megesett dolgok kötöttek le; ma is emlékszem a vaddisznós, a kisborjús, no meg az elalvós sztorikra!
Még tizenévesen is sokszor náluk vacsoráztam, hónapokig ott aludtam, égettem éjszaka a drága villanyt:p, mert állandóan olvashatnékom támadt. Édesanyám meg is kérdezte egyszer, hogy mit tudok én ott csinálni, beszélni a két öreggel, és őszintén nem tudtam rendes választ adni.
Amikor Tata meghalt, egy kicsi belőlem is meghalt, már 11 éve.

A 6. szülinapom... Ez volt az első sokvendéges, fényképészes gyerekzsúrom. Az összes gyerek ott volt az utcából, sőt, még a sepsiszentgyörgyi „szerelmem”, Győző is. Édesanyám finomakat főzött, emeletes tortát készített és rengeteg ajándékot kaptam.

10 éves koromtól „megnehezítette” az életemet a mezei munka, amibe fokozatosan kezdtek bevonni, ma sem szeretek kapálni, bár ha jól meggondolom, egy nap egy nyáron azért kész felüdülés, mégis. A szénakészítést jobban szerettem, mert ott voltak pihenők, lehetett közben olvasni vagy éppen az erdőkben bóklászni, gombászni, a réteken virágot szedni. 12 évesen már tudtam fejni, amikor Édesanyámék hiányoztak pár napig, Tata felügyelete alatt szinte az összes munkát én végeztem el az állatok körül.

Iskolai kirándulások... mindig, mindenhova elengedtek. Az egynapos székelyföldi kiruccanásra és az egyhetes magyarországi, a kéthetes franciaországi kirándulásra is. Rengeteg helyen jártam, szinte bejártam így az egész országot, bár vannak helyek, ahová mai napig sem jutottam el. A rendszerváltás utáni tavaszon volt a magyarországi körút, ami feledhetetlen számomra, hiszen amit akkor, ott láttam, addig nem volt alkalmam látni. 16 évesen voltam Franciaországban, amikor a Tanítóképző zenekarában játszva sikerült „kijutni”. Jó társaság volt, kellemes élményekkel gazdagodtam, sok helyen jártam, sokat láttam és természetesen, ez is feledhetetlen, mint minden emlék. :) Mindig tiszteltem a szüleimben, hogy egyszerű ember létükre próbáltak a lehető legtöbbet megadni nekem, nekünk. Édesanyám állandóan mondogatta: nekem nem volt lehetőségem tanulni, de a gyerekemnek meg akarom adni. Meg is adta, amiért mindig is hálás vagyok, hiszen csak így lehettem az, aki vagyok. Eleinte bármennyire is utáltam, amikor tizenévesen felvettek az iskola zenekarába, utána pedig elkezdtem Sanyikáékkal zenélni, megszerettem és hálás voltam, hogy hegedülni taníttattak.

1996 nyara... az egyik legszebb, hacsak nem a legszebb nyaram. A sok munka ellenére rengeteget szórakoztam is, zenélgettünk a srácokkal, a barátnőimmal sokat jártunk fürödni és akkor voltam táborban Algyógyon. Ugyanakkor utolsó szinglis nyaram is volt, akkor júliusban ismertem meg Istvánt.

István... ’97-ben jöttünk össze egy februári napon, 13-án. Kissé féltünk a kapcsolattól, mert nem tudtuk meddig működhet úgy, hogy csak hetente-kéthetente láthatjuk egymást. De működött. És még működik!;) 5 és fél év után házasodtunk össze, ezalatt pedig volt egy négyhónapos távollétünk is, amikor Svájcban voltam. Hogy utáltam ott lenni, pedig így, visszatekintve minden szempontból hasznos távollét volt! Anyagilag is megérte, rengeteg szép helyen jártam, de sok olyan tulajdonságot fejlesztettem ki ott, ami később nagy hasznomra vált. Többek között és a leghasznosabb a hallgatást.

2002. július 13... Már jócskán nem voltam gyerek, igaz, de ez a nap akkor is a legeslegszebb emlékem lesz. Fiatalok voltunk, vakmerőek, bolondok és szépek, és mérhetetlenül boldogok. Talán csak április elseje és január ötödike vetekszik a július 13-ával! De azok mégis más lapra tartoznak.

Háááát, ennyi lenne. Mert itt abbahagyom. Ugyanis befejezni sosem tudnám. Mit mondhatnék? Szép gyerekkorom volt. Megvoltak a nehézségei, a bosszúságai, a félelmei, de arányosan egyensúlyozta a szeretet, amit kaptam mindenkitől a családban, a kellemes élmények, a gyermeki csínytevések, a kirándulások, a történetek, az olvasás, a képzeletbeli utazások, a versírás, a „szerelmek”, minden, aminek szerepe volt abban, hogy ilyen és az lettem, amilyen és aki éppen vagyok.

Nem biztos, hogy örülnek neki, de én nagyon kíváncsi lennék Szilvi, Ágnes, Kata, Ilgya, Hajni, Sziszianyu, Gabi (Szkokán) és Evelin emlékeire. Rajta, lányok, biztos van, miről mesélni! :)


5 megjegyzés:

Agi írta...

Hu ezt annyira jo volt olvasni,meg konnybe labadt a szemem nagyon szep gyerekkorod volt..es eszembe jutotta az enyem is...
Agi

Mia és Maja írta...

Olyan jó volt nosztalgiázni Veled drága Edith...:$:)

Visszaolvastunk mindent,a lányok gyönyörűek!!!:)
millió puszika Nektek!!!

ilgya írta...

Köszönöm,hogy rám is gondoltál,megprobálom mielőbb összeszedni magam.
Nagyon szép gyerekkorod volt,majdnem láttalak magam előtt kicsi Krisztaként. Tényleg relytély,hogy a korházas élményre hogy emlékezhetsz,hisz nagyon pici voltál,de gondolom az élmény maradandó,hogy otthagy anyukád...szegényke.

éva írta...

Kedves Edit,
Háromlányos Ágnes oldaláról jutottam ide hozzád, jó volt beleolvasni a mindennapjaitokba, az írásaidba, a lányok pedig bájosak nagyon. Szerintem még jövök.
Üdv,
éva

ilgya írta...

Jövök ám játékkal,csak egyszerűen nem érem utol magam,puszi.